-Bon matin, Miss Moticelli - köszöntött szokásosan a fiatalember reggel nyolc környékében a Café de Flore-ban.
-Bon matin, Mr. Hunsford - viszonoztam üdvözlését.

Pár hét telt el azóta, mióta Marguerite-et kiengedték a kórházból. A lánynak különböző pszichológusokat fogadtak fel, bár egyikkel sem volt hajlandó nyíltan beszélni érzéseiről. Kevin és Amanda valamelyest nyugodtabbá váltak, megpróbálták megérteni, segíteni Marguerite-et. Mindeközben Mia is tudomást szerzett a hajadonnal történt eseményekről; minden nap elment hozzá, beszélgetett vele, vagy csak csendben ült mellette és nem zavarta. Én és Mr. Hunsford is meglátogattuk, természetesen. Jobban nézett ki, mint a klinikán, meg kell hagyni. Az egészségi állapota javult, az evéshez is próbálta visszaszoktatni magát.
Mivel az utóbbi hetekben csupán Marguerite-el, a munkámmal, na meg Mia-val (továbbra sem hagytuk fel Chase körébe járást, én rendszerint elkísértem a lányt), ennek következtében nem jutott túl sok időnk egymásra Mr. Hunsforddal. A kávézóban rendszerint találkoztunk, társalogtunk, azonban ennél több nem történt.

-Kedveli a zenét? - kérdezte, miután mindketten rendeltünk, s minden figyelmünket egymásnak szenteltük.
-Igen, nagyon is - válaszoltam könnyedén.
-Milyen műfajokat favorizál? - mélyesztette gesztenyebarna tekintetét az én mogyoróbarnámba.
-Talán ebben a rohanó, modern világban, ha azt mondom, a klasszikus zenét szeretem, az emberek furcsán fognak rám nézni.
-Szóval szimpatizál a klasszikus zenével? Pompás! Járt már a párizsi operában?
-Nem, viszont mindig is vágytam rá, hogy elmenjek. Sajnos azonban nem igazán volt kivel. Amanda a világért sem jött volna velem, Kevin sem szerette a műfajt, azonban ő inkább azért nem kísért el, mivel sosem ért rá.
-Ez esetben jómagam állok rendelkezésére - mosolyodott el halványan -, továbbá két jeggyel is rendelkezem a Palais Garnier-be.
Lefagyva vizslattam Mr. Hunsfordot.
-Komolyan beszél? - kérdeztem végül, mire a férfi előhúzott kabátja zsebéből két papírt, s elem csúsztatta.
-A lehető legkomolyabban - válaszolta nyomatékosan.
-Hiszen... A világ legszebb operaházába megyünk! - álmélkodtam tovább.
-Mindenki más véleménnyel van róla.
-És ön volt már? - pillantottam a jegyekre.
-A párizsiban még nem.
-És máshol?
-Utazásaim elején igen, jártam a La Scala-ban - amely Milánóban található -, a Sydney-i Operaházban, buenos aires-i Teatro Colón-ban és a Bolshoi Theatre-ben, Moszkvában. No meg egyértelműen a londoni Royal Opera House-ban.
-Ön roppant világlátott ember, uram.
A férfi apró bólintással ismerte el igazamat.
-Mindezekre a helyekre... - kockáztattam meg a kérdést, azonban inkább nem folytattam.
-Folytassa, kérem - győzködött.
-Társaság nélkül nézte végig az egyes darabokat? A barátai sem voltak jelen?
-Mint már említettem, a fő oka, s célja, hogy három évig csupán utaztam, az egyedüllét szükségességének érzetén alapult. Nem vágytam társaságra azokban az időkben - tört ki belőle egy meggyötörtnek hangzó sóhaj.
Nem firtattam tovább, ha Mr. Hunsford szeretne beszélni valamiről, akkor arról fog is. Ha pedig nem, akkor bizonyosan jó oka van rá.
-Tehát az én társaságomban látogatja meg először a Palais Garnier-t.
-Így igaz - hagyta rám.
-Megtisztelve érzem magamat - derültem. - Mit fogunk megnézni?
-Ez egyelőre maradjon meglepetés - rakta el a jegyeket.
-Azt azért elmondja, kinek a műve?
-Giuseppe Verdi - ejtette ki az olasz romantikus zeneszerző nevét.
-Remek, így már találgathatok.
-Csak nyugodtan, elvégre huszonnyolc különbözőt írt.
-Hánykor kezdődik?
-Pontban kilenc órakkor. Három felvonásos.
-Máris szűkítette a kört - gondolkodtam.
-Fél kilenc körül kegyedért megyek. Az időpont megfelel?
-Tökéletes. Alig bírom a várakozást!

*

-Segítened kell! - álltam meg Amanda ajtajában.
-Neked is szia, Rose. Köszönöm, igen, jól vagyok - felelte ironikusan, mire lesütöttem szememet. - Na jó, már megint mi történt? - sóhajtott.
-Mr. Hunsford történt! Operába megyünk este!
-Oké ez csodás. Mibe segítsek? Már bocs, de nem igazán szeretném betenni a lábam oda abba a fülsüketítő éneklésekkel teli terembe, bár legalább fel lehet szépen öltözni - elmélkedett.
-Nem, nem! Nem arra kérlek, hogy gyere velünk. Miért kérnélek arra? - fordította oldalra fejemet.
-Mit tudom én - vont vállat. - Nem akarsz vele egyedül menni és kell valaki támasz. A filmekben általában így van. De akkor miben kell a segítségem?
-Ruha - feleltem egyszerűen.
-Ruha? Ruha. Ruha! - értette meg. - Ó, persze. Igazából Kevinnel találtunk egy újabb kísértetházat, oda megyünk ma. Előtte szívesen beugrok és választunk.
-Ha nem lesz?
-Hányra mentek?
-Fél kilencre jön értem.
-Szuper. Hatra vagy hétre ott vagyok, ha nincs ruhád még boltba is be tudunk ugrani.
-Köszönöm, Amanda - szóltam őszintén. - Nálad jobb barátot el sem tudtam volna képzelni.
Barátnőm pár pillanatig furcsán nézett rám.
-Oké, izé...ez kedves. Én is nagyon szeretlek Rose, de kérlek hagyd ezt máskorra, mert dolgom van - jött egyre közelebb én pedig hátráltam, míg ki nem értem a folyosóra. - Este találkozunk - csukta be orrom előtt a szürke bejáratot.
Amanda már csak Amanda marad, nem igaz?

A nap folyamán milliónyi dolgom akadt. Mia segítő kezet nyújtott, így könnyebben ment; meg kellett írnom a szokásos cikkemet a Le Monde-be, később interjúkat és elemzéseket is készítettem, végül de nem utolsó sorban pedig egy hírt alkottam meg.
Mindeközben Mia mesélt pár dolgot Marguerite-ről és, hogy mi történt vele az utóbbi időben.
-Mi lett Marco-val? - kérdeztem a vörös hajú lányra tekintve, miközben az utolsó hírt készítettem.
Mia elpirult. Látszólag kerülte a témát, mindenről csevegett, kivéve a fiút.
-Visszament Portugáliába, viszont megadta számát. Minden nap beszélünk.
-És? - lestem rá meggyőző tekintettel.
-És? - értetlenkedett. - Ó...nem tudja, hogy tetszik nekem. Csak...beszélünk, semmi más. Még barátságnak sem mondanám azt, ami köztünk van.
-Alakul az majd - mosolyodtam el bólogatva.
-Egyelőre magamra szeretnék koncentrálni, nem másra. És persze Marguerite-re. Szüksége van rám.
-Megértelek - fordultam vissza a számítógép felé. - Ide tudnád adni azt a papírt? - mutattam a kezében lévő iratra.

Hat után végeztem minden teendőmmel. Általában ilyen hosszú, eseménydús nap után nem kívántam volna mást, mint az ágy nyugalma. Azonban ebben a pillanatban teljesen máson járt az eszem. Vajon melyik operát nézzük? Annyira kíváncsi vagyok!
Amanda már elhagyta irodáját.
Remek kedvvel álltam kint a márciusi időben. Körülbelül tizenkét fok lehetett, amely nem tűnt túlságosan forrónak, noha az eddigi mínuszokhoz képest igazán kellemesen hatott. Nem hívtam taxit, inkább gyalogoltam hiszen összesen alig tíz percet jelentett az út.
Felérve lakásomhoz az ajtót nyitva találtam. Beljebb mentem, becsuktam a bejáratot magam mögött. Levettem szövetkabátomat, csizmámat, ezt követően szétnéztem.
-Nem jó, ez sem jó - hallatszott a hang hálómból.
-Amanda? - csodálkoztam, mikor benyitottam. Barátnőmet a gardróbom előtt találtam, ahogy éppen kiszedegette a ruhákat.
-Rose! Megjöttél? Csodálatos! Bocs a rumli miatt, majd összepakolok.
-Rendben, nem baj - álltam kissé még mindig meghökkenve. - Hogy jutottál be? - kérdeztem összezavarodva.
-Tudom hol a pótkult - vetett rám egy sejtelmes pillantást, aztán fordult is vissza a ruhákhoz. - Eddig találtam egy ilyen...tudod, amit felveszel...kardigán szerűség. Az nagyon jó, ott van az ágyon.
Odakaptam a tekintetemet; felemeltem egy fehér csipkés ruhadarabot.
-Az jól néz ki, ahogy a többi ruhád is, de...Mr. Hunsforddal operába mentek, oda valami különlegeset kell felvenned. Menjünk, nézzünk valamit - porolta le farmernadrágját és visszagyűrte a ruhákat a szekrénybe.
-Majd visszapakolom őket! - tiltakoztam.
-Te tudod - vont vállat.

Amanda-val sok helyen kerestünk tökéletes ruhát több-kevesebb sikerrel. Legvégül a Les Ateliers Bammou-ba tértünk be, ott nézelődtünk tovább.
-Én több helyre nem megyek, érzem, hogy itt lesz a tökéletes ruha - közölte Ami.
Sóhajtva ültem le a próbafülkében.
-Tudod, szerintem Mr. Hunsfordot nem izgatja, mi lesz rajtam.
-Normális esetben azt mondanám, persze, hogy izgatja, mert férfi, azonban ő Mr. Hunsford, szóval fogalmam sincs. Gondolom így is tökéletesnek lát, de nem rossz az ha még jobban nézel ki. Mármint gyönyörű vagy mindenhogy...
-Inkább keresek valamit én is - húztam el a függönyt.
A hatalmas áruház, ahol válfákon helyezkedtek el az öltözékek...
-Amanda, találtam egyet! - kiáltottam fel izgatottan, mire barátnőm közelebb jött.
-Hűha! - ismerte el. - Ez igen! Azonnal próbáld fel!

Vérvörös, bársonyruha. Felül V alakú bevágás tündöklött, bár a dekoltázs nem mutatkozott túl mélynek. Középen bross díszelgett, ujjai rövidek voltak, nem túl testhez feszülők. Rózsa helyezkedik el rajta, alatta liliom színű gyöngy lóg lefelé. A felső rész alja szintén V alakban volt bevágva.
-Azt a...Mint egy igazi... - tátotta el száját Ami, mikor félrehúztam újra a függönyt.
-Szerinted jó? - kérdeztem kicsit félve.
-Hogy jó-e? Hogy jó-e, Rose?! Ez varázslatos, káprázatos! Mintha neked tervezték volna!
Elnevettem magamat.
-Örülök, hogy így gondolod.
-Oké, hét óra tizenkettő van, örülnénk ha visszaindulnánk.
-Még az árát meg kellene kérdezni. Hiszen...tényleg lehengerlő. Biztosan nem olcsó.
-Ha kell kifizetem csak vedd meg! Komolyan, Rose, ezt nem hagyhatod itt!
A pulthoz sétáltam, kissé bátortalanul kérdeztem meg árát. Nagyon tetszett, viszont ha annyira sokba kerül... Már a legveszedelmesebb áron is elmélkedtem, mikor a hölgy kimondta. Meglepődtem, hiszen jóval többre számítottam. A ruha száz euróba került, amely nyilván nem olcsó, ellenben rendkívül jó ár a divat fővárosában.

Amanda-val taxit fogtunk, úgy mentünk haza.
-Mr. Hunsford el fog ájulni! - lelkendezett.
-Biztos ő is remekül fog kinézni.
-Ó, biztosan. Én meg alig várom az újabb kísértetházat!
-Fura vagy. Kísértetház?
-Kevin a fura, hogy eljön velem!
-Egyedül nem engedne el.
-Áh, dehogynem. Mit tudnék csinálni? Max fognék egy démont. Jó lenne!
Az autó lassított, megállt lakásom előtt.
Barátnőmmel felbaktattunk a lépcsőkön, vissza az apartmanomba.
-És most elkészítünk téged, hogy tökéletes legyél! - pakolta ki a ruhámat ágyamra. - Mit is néztek?
-Nem tudom. Mr. Hunsford azt mondta, meglepetés.
-A megleptések jók - alapította meg.
-Azt hittem valami olyasmit fogsz mondani, hogy biztos nem is operába visz és el fog rabolni - kacagtam.
-Körülbelül öt hónappal ezelőtt ezt mondtam volna - csatlakozott. - Mostmár tényleg készülj, mert még a végén elkéstek! Mr. Hunsford pedig pontosan fog érkezni, ebben biztos vagyok.
-Kétség sem fér hozzá - mosolyodtam el.

Majdnem egy órába került elkészülésem. Lezuhanyoztam, felvettem a ruhát, Amanda cipőt keresett nekem, megcsináltam a sminkemet, kiegészítőkkel fényeztem szettemet.
-Rose Moticelli, gyönyörű vagy - mért végig Ami.
Elpirulva köszöntem meg.
-Lassan mennem kell - és már csöngettek is.
-Megjött! Mr. Hunsford megjött! - pattantam fel a feszülten az ágyam melletti székről, mely a fésülködőasztalhoz kapcsolódott.
-Azért fel ne borítsd! - nyugtatott le barátnőm.
-Itt van. Itt van! - kapkodtam levegő után.
-Bizony és hogyha nem mész le, megváratod.
-Ó, igaz, igaz! - szaladtam az ajtó felé, mire nyakamban logó gyöngysor kibillent egyensúlyi helyzetéből.
Első alkalom, hogy nem a szokásos, emlék nyaklámcomat viseltem.
Lerohantam a lépcsőn, Amanda utánam.
-A kulcsod itt van! - kiáltott utánam.
-Rendben - válaszoltam meg sem állva.
Végül leértem a földszintre, bevártam Amanda-t, mire kitárta az ajtót én pedig kiléptem a nem túl meleg márciusi éjszakába. Megpillantottam Mr. Hunsfordot, aki a járdán kissé messzebb állt, viszont a bejárat kinyitására felkapta tekintetét, közelebb is lépett.
-Bonsoir, hölgyeim, Miss Moticelli, Mlle Dupont hajtotta meg fejét.
-Bonsoir, Mr. Hunsford - bazsalyogtam el kipirulva a sietségtől.
-Bonsoir, Mr Hunsford - felelte barátnőm is. - Jobban teszem ha megyek is, hiszen: Egy, Kevin vár. Kettő, kíséetetet kell fogom. Három, itt a kulcsod - címezte szavait nekem, majd átadta a zárt nyitó-záró eszközt és elköszönve már tovább is állt.
-Igazán impozánsan fest - pillantott szemembe a férfi. - Mérhetetlenül bámulatba ejtően.
-Köszönöm - suttogtam, bíborszínű arccal.
-Hiszen csupán az igazságot ecsetelem.
-Ön is káprázatos, igazán - bámultam végig kifinomult öltözékén.

Állógalléros vászonfehér ing hevert rajta, melyet szegecsekkel lehetett összeilleszteni. A ruhadarab vége andzsettagombbal záródott. Felette mellény pihent, szintén liliom színű, egy gombsoros, mély dekoltázsú, lent csupán néhány gomb kötötte össze. A férfi nyakánál szintén ugyanolyan színű csokornyakkendő húzódott. Mindezek felett pedig, mindkét oldalon egy-egy gombsorral díszített, azonban össze nem illeszthető, fekete színű frakk volt. Alatta szurok színű nadrág, s szintén korom lakkcipő. Kezében kalapot tartott, melyet már érkezésünk előtt levett: cilindert viselt, ám nem túl magasat.

-Ez pedig magát illeti - nyújtotta át a másik kezében tartott csokrot, melyet át is vettem.
-Merci beaucoup, Mr. Hunsford - válaszoltam beleszagolva a finom illatú fehér-vörös rúzsacsokorba. - A ruhámhoz is tökéletesen illik - lestem magamra.
-Ez esetben kiválóan eltaláltam - mondta, majd előhalászta óráját zsebéből. - Ha viszont nem szeretnénk lekésni az előadást, indulunk kell - mutatott a kék jármű felé.
Megkerültem a gépkocsit, az úriember követett, ezt követően kitárta előttem az ajtót, én pedig beszálltam, nem sokkal később a férfi is
-Hihetetlen, hogy it vagyok - ámuldoztam kitekintve az ablaküvegen. - Gyönyörű ruhában, rózsacsokorral kezemben, önnel. Önnel... - ismételtem.
Mr. Hunsford csupán somolygott, ellenben ebben az apró mosolyban az összes érzelme láthatóvá vált: boldogság, öröm, elragadtatottság, csodálat, hála, nyitottság.
Már a Pont d'Iéna-n haladtunk végig. A várost a fényes lámpaoszlopok világították meg, melyek biztosították a látást a sötét éjszakában is.
Az operába érkezés körülbelül tíz-tizenkét percbe telt. Mr. Hunsford leparkolt a Pl. de l'Opéra-n, szinte közvetlenül az épület előtt. Kinyitotta a gépjármű ajtaját, majd kezét nyújtotta kisegítésem céljából, én pedig elfogadtam, kiszálltam. Az úr felette kalapját, a Palais Garnier-re emelte tekintetét. A földszinten hét kaput láthattunk, melyeket szobrok fogtak közre. Fölötte oszlopokkal közrezárt emelet foglalt helyet és erkélyek üvegablakokkal.
Academie Nationale de Musique - ezt olvashattuk az oszlopok fölött, még több szobor alatt. Az épület teteje kék kupolájú volt, rajta kék alkotásokkal: egy férfi, kinek babérkoszorú helyezkedett el fején, aranylantot tartott fel, őt nézte a mellette ülő két alak, akik táblát tartottak kezükben. Mindez egy kisebb állványon foglalt helyet, melyen aranyozott díszek ékeskedtek. Ez előtt, a kupola tetején, Franciaország és az Európai Unió zászlaja lopogott, legszélen, az épület tetején két aranyszobor ágaskodott a magasba.
-Charles Garnier tervezte. Kissé túlterhelt a neobarokk stílussal, nem gondolja? - szólalt meg a férfi, mikor egyre közelebb értünk a bejárathoz.
-Díszítésben nem szenved hiányt, az már igaz - ismertem el.
-A tervező saját bevallása szerint a "III. Napóleon stílus" -t óhajtotta megteremteni.
Beléptünk a hatalmas előcsarnokba, ahol Mr. Hunsford azonnal le is vette kalapját. A mennyezeten spirális alakú motívum volt fellelhető, kör alakban oszlopok vették körül, lámpák lógtnak le kapuk tetejéről. Megmutattuk jegyeinket, s már álltunk is tovább. Következett a hatalmas lépcsőház - szinte labirintus -, monumentális lépcsőt láthattunk, melyen egyre több ember vonult fel, valóságos tömeg. Két oldalán szintén szobrok helyezkedtek el, gyertyákat tartottak kezükben. Ha a födémre néztünk, varázslatos festményt tárulhatott szemünk elé.
Felbaktattunk a széles grádicson, amely fölül ketté ágazott. Elindultam jobbra, azonban az úr hangja megállított.
-Hová megy? - kérdezte.
-Az operába? - lestem furcsán rá hátam mögül, aztán megfordultam.
-Nem erre vezet az út - közölte.
-Akkor mégis merre?
-Erre - pillantott a másik lépcső felé.
-Hiszen az a páholyba vezet - ellenkeztem.
-Pontosan - felelte, mintha ez annyira nyilvánvaló lenne.
-Ön egy egész páholyt lefoglalt?
-Természetesen. Talán nem kellett volna?
-Én csak nem gondoltam, hogy... Mit is vártam, hiszen ön egy herceg!
-Csupán lefoglaltam egy páholyt, hölgyem. Sok más ember is tesz ekképpen. Nem a királyi páholyba kértem jegyet - közölte.
-Lássuk csak kik is? Az ország legvagyonosabb és leghirhedtebb emberei, akik szeretik a komoly zenét.
-Ha úgy kívánja, azon a grádicson is felmehetünk, megtekinthetjük, van -e hely, ám kétlem.
-Nem, ez így tökéletes - vonakodtam továbbra is.
-Ki szeretné fizetni, jól sejtem?
-Talán - nevettem el magamat.
-Pontosan tudja, nem fogom hagyni.
-Így igaz, mivel ön egy úriember.
-Örülök, hogyha ezt a benyomást keltettem, viszont kérem jöjjön, mivel még lekéssük az előadást - figyelmeztetett, én pedig mellé sétáltam, és mikor karját nyújtotta, én sajátomat a férfiéba helyeztem. Így sétáltunk fel a páholyok szintjére.
A terem majdhogynem közepén volt a mi helyünk, így beléptünk oda. Kiválóan láthattuk a többi aranykarzatot, a lenti helyeket, a színpadot. Azonfelül, ha felfelé vittük tekintetünket, a hatalmas csillárt - amely fényben ragyogott -, az azt körbevevő kupolát láthattuk különböző díszítőelemekkel, középen pedig festményekkel.
Elfogaltuk helyeinket és az épületben gyönyörködtünk.
-Akár csak Alexandre Dumas regényében - említettem meg.
-Mikoris Alber de Morcelf nyilvánosan megsértette Monte Cristo grófját? - kérdezett vissza.
-Olvasta? - képedtem el.
-Nagyon régen.
-És így emlékszik rá?
-Akár csak a történelmi eseményekre, s arra, hogy ezt az építményt ezernyolcszázhatvankettő és ezernyolcszázhetvennégy között hozták létre - nevette el magát. - Nyilvánvalóan, sajnálatos módon nem minden megtörtént eseményre emlékszem, jóllehet, erre éppenséggel igen. Azt hiszem újra kellene kezdenem.
-Fantasztikus könyv, egyszerűen lenyűgöző.
-Teljes mértékben egyetértek.
-Bár nem túl romantikus regény - inkább szól a bosszúról -, mégis kedvenceim közé sorolható.
-Szerelemben sem szűkölködik - jegyezte meg.
-Igaz, ám mégsem egy Jane Austen darab. Mercedes és Edmond szerelme meghajtó. Legfőképpen a végén. Ön nem gondolja, hogy inkább nekik kellett volna együtt maradni?
Mr. Hunsford nem szólalt meg egy darabig, úgy látszott merengett. Végül letörölt egy izzadságcseppet homlokáról, amely furcsán hatott. A férfit mintha valamiféle régi emlék fonta volna magába, amely nem akarta elengedni.
-Nem... - kezdte. - Nem igazán tudom.
-Rossz emlékkel tölti el, igaz? - kérdeztem borúsan. - Nem kell beszélnie róla, hogyha még mindig fájdalmat okoz önnek.
-Nehéz túllépni valakin, mit egykor szerettünk, noha nem lehetetlen - szólalt meg végül, mire lekapcsolódtak a villanyok is.
-Mr. Hunsford - suttogtam.
-Miss Moticelli?
-Még most sem tudhatom meg, melyik operát is nézzük? Nekem kell rájönnöm?
-Ó, elnézését kérem. Az álarcosbált fogjuk megtekinteni.
-Remek, köszönöm - feleltem csöndesen, majd elhalkultam és figyeltem az előadást.

Az első felvonásban a kormányzó, a főszereplő, reggeli audienciáját tartotta. A történet arról szól, hogy Riccardo, Boston kormányzója és Warwich grófja ellen merényletet terveztek. Riccardo álarcosbált rendezett, az arra hivatalosak névsora között szerepelt Amelia neve is, aki a gróf titkárának, egyben legjobb barátjának, Renato-nak hitvese volt. A titkár figyelmeztette egy esetleges összeesküvésre, azonban Riccardo ezt semmibe vette, örült annak, Renato mit sem sejt Amelia iránti szerelméről.
A bíró a gróf elé terjesztette egy jósnőnek a száműzetési kérelmét, azonban Riccardo kíváncsi lett, felkereste.
A második jelenet a jósnő kunyhója előtt játszódott, ahol rengeteg ember tolongott. Egy nemes hölgy kívánt a jósnővel, Ulrica-val beszélni. Riccardo ezt kihallgatta, rajött, a hölgy Amelia, s azt kérdezte Ulrica-tól, hogyan tudná leküzdeni a kormányzó iránti érzelmeit. Ulrica csodatévő füvet ajánlott neki, amelyet saját kezével kellett leszednie éjjel az akasztófahegynél. Amelia már aznap este el szeretett volna menni a hegyre, Riccardo követte. A gróf halásznak öltözve kért tanácsot a jósnőtől, aki azt mondja neki, hamarosan meghal, gyilkosa pedig az lesz, kivel elsőként kezet fog. Ekkor lépett be Renato és kezet fogott a kormányzóval, aki megkönnyebbült, hiszen ártalmatlannak hitte legjobb barátját.

-Lenne kedve szétnézni, megcsodálni a nem látott helyszíneket? - kérdezte Mr. Hunsford, miután végetért az első felvonás.
-Igen, hogyne, szívesen - egyeztem bele.
-Esetleg kér valamit? - fordultunk az étkezdébe belépve.
-Nem, nem - berzenkedtem.
-Biztos benne? Immáron kígyózó sor sem áll.
Közelebb léptem az étel- és itallaphoz. Egy pezsgő száztizenöt euróba került! Nyilvánvalóan az a frissítő rendkívül magas színvonalúnak bizonyult.
-Nem, nem - mostmár hevesen tiltakoztam.
-A teremből hiányzik a levegő, hölgyem, kérem, egy hűsítő felettébb jót tenne önnek.
-Uram - tekintettem hol az árlistára, hol rá.
-Nem fogom a legdrágább pezsgőt rendelni, nyugodjon meg, nem pazarlom ilyesmire pénzem.
-Igazán nem szeretnék visszaélni kedvességével.
-Biztosíthatom, hogy kegyed egyáltalán, közelében sincs vagyonom visszaélésével.
-Folyton ön fizet!
-Az illem megköveteli, s nem is bánom igazán.
-Ha igazán szeretne...rendben.
Mr. Hunsford megrendelte a pezsgőket, melyeket kitöltöttek, elénk raktak a pulta. Elővéve őket lépkedtünk kifelé.
-Önnek hogy tetszik eddig az opera? - sétáltunk egy hatalmas terem felé.
-Igazán érdekes - bólogattam. - Önnek mi a véleménye? - beértünk a Grand Foyer-be.
Arany mennyezet - rajta különböző képekkel -, hatalmas csillárok, bámulatos óra és kandalló.
-Az opera bámulatos - hogyha nem merülünk mélyen bele a történetbe -, a kellékek és az előadók is remekek; nem túl modern.
-Hogyha egy ilyen operaházba valamiféle modern dologgal jönnének elő, borzalmas lenne - ingattam fejemet. - Bár igaz ami igaz, manapság bármi lehetséges - sóhajtottam. - Igazán sajnálatos - címeztem szavaimat inkább önmagamnak.
-Mégis micsoda? - vetett rám kutató tekintet.
-Az emberek. Eljönnek egy ilyesfajta helyre és...úgy érzem túl vagyunk öltözve - somolyogtam.
-Nos, igaza van, az opera mai világban elvesztette azt az értéket, melyet régebben nyújtott az embereknek.
-Sajnos. Az sem tetszik, hogy állandóan a telefonjukat bújják. Természetesen ez pusztán az én véleményemem. Megértem, hogyha valakinek elhalaszthatatlan dolga akad, s ehhez szükséges van eszközére, azonban mégis....
-Egyetértek magával, Miss Moticelli.
-Az ön kezébe egyszer láttam mobilt, akkor is telefonált.
-Nem használom sűrűn, meg kell hagyni.
-Közösségi médiája sincsen, igaz?
-Nem, nincsen.
-Maga olyan más - suttogtam. - És éppen ezért szeretem.
-Friedrich? - hallatszott egy erőteljes férfi hang hátunk mögül.
Mr. Hunsford megfordult, vele együtt pedig én is. Egy körülbelül Mr. Hunsforddal egy idős úr állt előttünk, szintén frakkot viselt. Nem sokkal volt magasabb az úriembernél, egészen sötétbarna haja volt, égszínkék szemmel.
-Herr Schaughenbonn? - meghökkentség sugárzott a herceg hangjából. - Micsoda meglepetés! Itt, Párizsban? - nyújtotta kezét.
-Egyszer muszáj volt eljönnöm - bólintott, majd rám nézett.
-Milyen bájos hölgy - mosolyodott el kedvesen. - Mikor utoljára láttalak másik kisasszonnyal voltál, nem igaz? Ekkora szoknyapecér lettél? - nevetett. - Azt azért kétlem, a jó öreg Mr. Hunsford biztosan nem engedné.
Az úr arca elsötétült.
Gondoltam, nem én vagyok az első nő a férfi életében, azonban ez mégis kissé elbizonytalanított.
-Heinrich Schaughenbonn - mutatkozott be a számomra idegen, megtörve a csendet.
-Rose Moticelli, örvendek a találkozásnak.
-Hogy tetszik az előadás?
-Remek, igazán örülök, hogy itt lehetek - bazsalyogtam és kísérőm felé fordultam. - És önnek, Mr. Hunsford?
-Egyetértek - felelte szárazon.
-Szerintem borzalmas - nézett körbe Herr Schaughenbonn. - Csak kötelezettségei miatt vagyok jelen.
Herr. Ez németül azt jelenti, hogy úr, nemigaz? Furcsa, nem is tudok németül. Biztosan hallottam már valahol, azért tudom.
-Milyen az élet Németországban?
-Vártam, hogy megkérdezd. Sok minden változott az évek során, bár én nem bánom. Annak ellenére, hogy bárói ranggal rendelkezem, azt vallom, hogy az élet megy tovább, nem lehet a múltban ragadni. Épp diplomatai teendőimet látom el a városban. Igazán unalmas, meg kell hagyni - sóhajtott. - Sietnem kellene vissza, örülök a találkozásnak és az új ismeretségnek - bólintott, kezet fogott és már el is hagyta a termet.
Nem jegyeztem meg Mr. Hunsfordnak az elhangzottakat, bár ő sokkal távolságtartóbbnak mutatkozott.
-Egy... Egy régi ismerősöm Herr Schaughenbonn. Németül a Herr urat jelent - magyarázta.
-Igen, tudom - feleltem egyszerűen.
-Beszéli a nyelvet?
-Nem, csupán ezzel tisztában vagyok. Régi ismerőse?
-Igen, már ősidők óta nem találkoztunk.
-Ó, értem.
Egy szó sem hangzott el köztünk abból, amit a férfi mondott. Mr. Hunsford nem hozta szóba, nem magyarázta meg, én pedig nem akartam kérdezősködni.
Visszatértünk helyünkre és végignéztük a maradék két felvonást. Az opera végén Riccardo-t megölték a merénylők, akiket Renato személyesen hivatott.
Remek időtöltés volt ez, igazán remek.
-Mr. Hunsford - szólítottam meg, mikor már kiértünk a Palais Garnier-ből, s a kocsi előtt álltunk. A férfi megfordult, egyenesen szemembe tekintett. - Meg szeretném köszönni önnek ezt a felülmúlhatatlan estét.
Az úriember szólni akart, ám én gyorsabb voltam; beléfojtottam a szót, mivel csókot leheltem arcára. Mr. Hunsford eleinte kissé megdöbbent, ezt követően viszont halványan bazsalygott.
-Szóra sem érdemes, Miss Moticelli. Örömömre szolgál, élvezte.

Az autóútból nem sokra emlékszem, mivel bár rettentően élveztem az előadást, késő volt és a napom is hosszúnak bizonyult. Kivettem a kulcsomat, a kezemben tartottam.
-Egyetetért, Miss Moticelli? - kérdeztem Mr. Hunsford, de hangja messzinek tűnt. Nem bírtam válaszolni, csak annyit éreztem, hogy az autó lelassul, majd megáll. Szinte láttam magamon a férfi pillantását, tudtam, el is mosolyodott. Szememet csukva tartottam, nem voltam képes kinyitni.
Mr. Hunsford kiszállt a kocsiból. Még távolabbi hangok érkeztek felém. Nem tudtam kivenni, mit mondanak.
-Merci beaucoup - hallottam a férfi hangját, akibe beleszerettem már az első pillanattól kezdve, hogy megismertem.
Az jármű ajtaja lassan kinyílt, ezt követően két kart éreztem magam körül, amelyek olyan könnyedén fogtak meg, mintha pehelyhez hasonló súllyal rendelkeznék, és olyan gyöngéden, mintha porcelánból állna testem. Lassan lélegzetem, ám így is éreztem parfüme illatát. Ruhámat súrolták tenyerei; karomhoz is hozzáért, ebbe pedig beleborzongott egész lényem. Fülem mellkasához volt közel; hallgattam szívdobogását.
Még ebben az alváshoz közeli állapotban is éreztem, ahogy gyomrom megremeg és elönti testemet a libabőr.
A férfi ezt bizonyára láthatta, és annak titulálhatta, fázom, mivel gyorsított léptein a lépcsőkön.
Megállt az én szintemen, s kezében lévő kulccsal - amelyet tőlem vett el -, kitárta a bejáratot. Maga után betolta, hogy ne maradjon nyitva, aztán pedig nehézkesen, de levette kifinomult lakkcipőkét. Koppanás hangzott fel, nem is kicsi: a magassarkúm esett a földre.
Az úriember tovább ment, egészen szobámig. Megtorpant, gondolkodott. Végül átlépte a küszöböt és finoman ágyam mellé sétált, lágyan letett rá. Fejemet már párnámon éreztem. Mr. Hunsford elvette a takarót - amely az ágy végében pihent összehajtva -, azután pedig betakart vele. Az ajtóban torpant meg újra. Csak állt és nézett szüntelen.
-Köszönöm - merengett az ég felé emelve tekintetét. - Kellemes éjszakát, Miss Moticelli - suttogta és elhagytam a csöndes, szerény lakást.