A versailles-i utazás maga volt a káprázat. Régóta szerettem volna már eljutni, azonban sosem gondoltam, hogy ilyen tárlatvezetés, részletes beszámoló társul majd a palota felfedezéséhez.
Mr. Hunsforddal történő elválásunk után nem maradt sok erőm, éppen csak annyi, hogy ágyamba tudjak dőlni. Beszéltem telefonon Amanda-val, elmeséltem neki a napomat, ahogy ő is nekem a sajátját. Ezután nyomott el az álom.

Újabb napra ébredtem fel.
Elvégezve a szokásos reggeli elfoglaltságaimat, taxit hívva mondtam be a megszokott címet:
-A Café de Flore-hoz vigyen kérem, a Saint-Germain 172 alá.
-Természetesen, mademoiselle - válaszolt a középkorú férfi elindulva.

Az összes teendő, amit elvégeztem, olyannyira mindennapinak hatott. Nyilván, hiszen ez a lényege a napi rutinnak. Bár mégis... Szinte mindegyik reggel találkoztam Mr. Hunsforddal a kávézóban, azután pedig vagy programot szerveztünk, vagy barátaimmal töltöttem a hátravaló órákat. Persze, így sem panaszkodhatom és egyáltalán nem érzem az életemet monotonnak.

Nem léptem be rögtön a kávéházba. Előbb megálltam előtte, s körbenéztem. A kint elhelyezkedő asztaloknál már egyre többen ültek, mely talán az időjárásnak volt köszönhető: beköszöntött március. Bár ez nem volt túlságosan érezhető, hiszen az időjárás majdhogynem szemernyit sem változott: hűvös maradt. A legnagyobb időjárási érték is alig érte el a tíz celsius fokot.
A hatalmas fehér ponyvára néztem fel, amelyen az épület neve ékeskedett zöld betűkkel, felette pedig egy táblára is kiírták, hogy messzebbről szintén láthatóvá váljon. A tábla felett különböző növények virítottak, mindig az évszaknak megfelelően. Lakások helyezkedtek el, alattuk foglalt helyet a csendes, bár egyfolytában új alakoktól nyüzsgő café.
Végül eleget csodáltam az építményt; betértem, megfogva a hollófekete ajtó arany színű fogantyúit.
A virág alakú lámpák, melyeknek felgyújtására nem volt szükség, az oszlopok, a pincérek sürgés-forgása, a piros bőr- és faszékek, a friss sütemény és kávé illat: ez volt a Café de Flore.
Jobbra néztem, a férfi, már ott ült, éppen újságcikket olvasva. Több, mint négy hónapja ismerem Mr. Hunsfordot. Szédületes belegondolni.
-Jó reggelt kívánok, Miss Moticelli - köszöntött felállva, majd hellyel kínált.
-Jó reggelt kívánok, Mr. Hunsford - foglaltam el. - Mondja, minden nap ugyanazt az újságot bújja? Nem tartja egyhangúnak? - kérdeztem bazsalyogva a már összehajtott papírra tekintve.
-Nyugodjon meg, megunhatatlan számomra - felelte és mosolyt fedezhettem fel szemében.
-Tudja, közel öt hónapja ismerjük egymást. Nem mintha számolnám - nevettem el magamat.
-Ó, dehogy, én sem teszem. Csupán tizenkilenc hétről és öt napról, háromezer-háromszáztizenkettő óráról, százkilencvennyolcezer-hétszázhúsz percről és lássuk csak - lesett a plafon felé, gondolkodásképp -, tizenegymillió-kilencázhuszonháromezer-hatszáz másodpercről van szó, ha jól számoltam.
Elképedve pillantottam felé.
-Mr. Hunsford, maga hányszor szeretne még lenyűgözni? Ezt itt és most számolta ki fejben?
-Nem terveztem ezzel bámulatba ejteni, azonban örömömre szolgál, hogyha sikerült. Eh bien, így igaz.
-Maga hihetetlenül okos - állapítottam meg.
-Ez nem...
-Ne ellenkezzen, hiszen ez az igazság.
A beszélgetésünk közben rendelt italt ki is szállították, letették elénk. A fehér csésze, melyen ásványzölden díszelgett a kávézó neve, benne eszpresszó-val, alatta egy szintén liliom színű tányérral.
Éppen belekortyoltam az italba, mikor megcsörrent telefonom.
-Elnézését - nyúltam kabátzsebembe.
-Semmi probléma - nézett rám kutató tekintettel.
Legnagyobb meglepetésemre Kevin neve jelent meg a képernyőn.
-Rose! - szólt bele azonnal, amint felvettem.
-Kevin? Mi történt? - firtattam, mivel barátom hangja aggódóan csengett.
-Marguerite! - ennyit válaszolt.
-Marguerite? A szülinapjával kapcsolatos? - kérdeztem vissza.
-Kórházban van - ejtette ki kicsit sem higgadtan a szavakat.
-Mikor? Hogyan?
-Majd elmagyarázok mindent!
-Melyik kórházba szállították?
-A fontainebleau-iba.
-Odamegyek - határoztam el magamat.
-Nem akartalak...
-Ne is próbálj lebeszélni.
-Mr. Hunsforddal vagy?
-Igen - pillanatottam az előttem ülő férfira, aki arckifejezésemet vizslatta. - Biztosan nem bánja. Most leteszem, oké? Ott találkozunk - nyomtam ki.
Mire visszanéztem Mr. Hunsfordra, már felállni készült.
-Indulnunk kellene. Minnél hamarabb ott vagyunk, annál jobb.
-Hallotta az egészet?
-Eleget hallottam ahhoz, hogy tudjam, Fontainebleau-ba megyünk Mlle de Blanc miatt.
-Nem zavarja? Nincs más, fontosabb teendője? - kérdeztem betolva a széket.
-Nem, nincsen. Ha lenne is, elhalasztanám.
-Hiszen nem is ismeri annyira a lányt!
-Talán nem, azonban tisztában vagyok vele, önnek fontos Mlle de Blanc, s így számomra is fontossá válik.
-Az sem zavarja, itt kell hagynia feketéjét? - tekintettem vissza már az ajtóból.
A férfi elmosolyodott.
-Ön velem van, ez kárpótol - tárta ki a bejáratot előttem.
Elpirulva léptem ki a szabad levegőre.
-Március elseje van - jelentette ki Mr. Hunsford.
-Így igaz. Beköszöntött a tavasz.
-Hogyha az idő jobbra fordult, kint is helyet foglalhatunk.
-Remek ötlet - értettem egyet. - Autóval érkezett?
A férfi bólintott.
-Ebben az utcában állok - sétáltunk járműve felé.
A sötétkék kocsi a Mauboussin, ékszertervező üzlet előtt vesztegelt.
Az úriember kinyitotta számomra az ajtót én pedig helyet foglaltam benne.
-Tudja, merre kell menni?
-Igen, természetesen. A város híres kastélyáról. Itt mondott le a trónról I. Napóleon elbai szaműzetése előtt, továbbá egyike a legnagyobb francia királyi kastélyoknak.
-Minden városról ennyi mindent tud?
-Talán - nevetett.
-Csodálattal tölt el - vallottam be.
-Ennek igazán örülök.
-Mennyi idő az út?
-Több mint ötven kilométer. Ez azt jelenti, hogy körülbelül egy, egy és fél óra. Leginkább a közlekedéstől függ.
-Értem - feleltem. - Aggódom Marguerite-ért. Csak annyit mondott Kevin, hogy kórházban fekszik, semmi mást.
-Talán nem olyannyira súlyos. Reménykedjünk ebben.
-Igen, igaza van.
A forgalom, reggel révén nem volt a legkisebb, több dugóban is vesztegeltünk, ám végül mindből kievickéltünk, s Fontainebleau-ba is beértünk.
-Meg tudná kérdezni Mr de Blanc-tól a címet?
-Csupán a kastély elhelyezkedésével van tisztában, a kórházéval nem? - kérdeztem vissza mosolyogva és előhúztam telefonomat, majd a billentyűzet betűit keresgélve írtam Kevinnek.
-Boulevard du Maréchal Joffre 55 - szóltam kis idő után.
Kevin magához képest gyorsan válaszolt. Általában napokba telt, mire megnézett egy üzenetet. Nem is értem, hiszen készülékét folyton kezében tartotta.
-Tudja merre kell menni?
-Azt hiszem, igen. Micsoda megkönnyebbülés, hogy ezen a területen nincsen forgalmi dugó - sóhajtott.
-Ez igaz - somolyodtam el halványan a fiatalemberre tekintve. Hosszasan bámultam, Mr. Hunsford pedig ezt észlelte.
-Elmélkedik valamin?
-Nem, csupán...megnyugvást okoz, hogyha magára tekintek.
-Mégis miért? - kérdezte őszinte kíváncsisággal.
-Fogalmam sincs - tűnődtem. - Abban viszont biztos vagyok, csodálom önt, a személyisége épatant.
-Ez rendkívül hízelgő, Miss Moticelli. Biztosíthatom, ugyanígy érzek ön iránt. Személyében káprázatos hölgyre akadtam.
Nem telt bele sok idő, az autó lelassult, megállt a Centre Hospitalier de Fontainebleau parkolójában.
-Ameddig a parkolójeggyel bajlódom bemegy? - fordult felém, mikor a jármű előtt álltunk.
-Megkeresem Amanda-t és Kevint - feletem fellesve a modern, zöld épületre, mely inkább lakóházra, sem mint kórházra hasonlított.
Úgy tettem, ahogy említettem, beoldalogtam az épületbe, megkérdeztem merre találom Marguerite de Blanc-t.

Végigmentem azon a folyosón, melyet az egyik nővér mutatott, jobbra fordultam és a kórterem előtt megpillantottam barátaimat. Kevin idegesen dobolt a korláton, befelé tekintve az ablaküvegen. Amanda fel-alá járkált.
-Rose! - kapta fel fejét barátnőm.
-Amanda, Kevin! Mégis mi történt?! Marguerite jól van? - értem egyre közelebb.
A fehér falak, az ajtók, melyek különböző kórterembe vezettek egyre csak növelték stresszhormonjaimat. Igdegességem izgatottságommal egybefüggött, alig tudtam uralkodni magamon.
-Elájult az iskolában - találtam szemben magamat Kevin verejtékező homlokával. - Ennek még nem tulajdonítottunk akkora jelentőséget, hiszen egy ájulás bárkivel megtörténhet. A szüleim dolgoznak, nem tudtak érte jönni, engem kértek meg, Ami pedig csatlakozott és eljött velem - nézett hálásan barátnőjére. - Megvizsgálta az iskolai nővér, azt mondta csak pihenésre van szüksége, biztos túlhajszolta magát, legjobb hogyha hazavisszük. Így is tettünk. Marguerite közölte, hogy jól van, nem kell segítenünk neki, főleg nem támogatni. Viszont mikor a kocsihoz értünk elvesztette az egyensúlyát, szédülni kezdett. Leültettük, adtunk neki vizet és valami cukorkát is, de ez így már nem tetszett: ragaszkodtam hozzá, hogy hozzuk be. Az orvosok eltérő kérdéseket tettek fel arról, eszik -e rendesen meg, hogy ájult -e már el többször is. Úgy ítélték meg, Marguerite anorexiás. Teljesen ki voltam akadva! A húgom?! Mégis miért, mi miatt, hogyan és és... - kereste a szavakat.
-Sokan szenvednek ebben manapság - állapította meg Ami.
-Mégis hogyan jutott el ide?! Azt hittem, mindent elmond nekem! Hogy bízik bennem...
-Kevin, ez most nem rólad szól! - rótta le Amanda.
-Igen, igaz - válaszolta bocsánatkérően.
-Marguerite...Marguerite anorexiás? - emészgettem a szót újra és újra.
-Ennek gyakran kiváló oka a testképzavar - felelte barátnőm tényközlés képp.
Leroskadtam az egyik várótermi székre.
-Mikor mehetünk be hozzá?
-Azt mondták, előbb pihenje ki magát, csak aztán látogassuk meg.
-Egyébként hogy jöttél? Taxival?
-Nem, Mr. Hunsford elhozott.
-És visszament? - ráncolta össze homlokát Ami.
-Nem, épp parkolójegyet vesz.
Barátnőm helyet foglalt mellettem, majd sóhajva kezébe temette arcát.
-Mindig történik valami. És folyton a kórházakat járjuk!
-Az enyém azért nem volt ilyen komoly.
-Attól még halálra aggódtuk magunkat. Most pedig szintén - ingatta fejét.

A hűvös folyosón síri csend honolt. Végül lépések zaja törte meg ezt. Oldalra lestem, néztem, ahogy az alak egyre közelebb ér, majd végül megáll. Én pedig felpattantam ülőhelyzetből; Amanda követte példámat.
-Jó reggelt, Mlle Dupont - köszöntötte barátnőmet a férfi, fejét kissé meghajva.
-Mr Hunsford - viszonozta Amanda a köszönést.
-Jó reggelt, Mr Hunsford - nyújtott kezet Kevin.
-Jó reggelt, Mr de Blanc.
-Igazán köszönöm, hogy eljött.
-Ez természetes. A húga hogy érzi magát?
-Kissé gyenge, még nem látogatható.
-Értem - felelte átható tekintettel.
Az úr közelebb lépett hozzám.
-Ennyi ideig tartott a parkolójegy vásárlás? - néztem órámra. Több mint tíz percig volt távol.
-Ahogy mondja - nevetett. - Sokat bajlódtam vele, meg kell hagyni. Nem szoktam még hozzá.
-Mert ugyebár a hintóknak nem kell parkolási bért fizetni - mosolyodtam el halványan, a férfi követte példámat.
Elhelyezkedtünk az ülőhelyenek szolgáló székeken. Egyikünk sem szólt, csupán magunk elé néztünk.
-És ön? Hogy érzi magát? - kérdezte hirtelen; hangjában aggódás csengett.
-Nem is tudom. Annyira...nehéz? Ez lenne a megfelelő szó? Bár még nem is tud mindent - kezdtem bele a történet mesélésébe.
A férfi meghökkenve hallgatta, főleg az utolsó részt.
-Igen, a nehéz megfelelő szó - mondta végül. - Nyugtalan, s ez érthető.
-Marguerite sosem beszélt ilyesmiről. Azt hittem, minden rendben van vele.
-Mindenki visel álarcot. Vannak dolgok, amelyeket egyszerűen csak nem tudjuk, hogyan mondjunk meg.
-Talán igaza van - sóhajtottam.
Magam elé bámulva gondolkodtam. Olyannyira belemerültem elmélkedésembe, meg sem hallottam, amit Mr. Hunsford kérdezett.
-Tessék? - fordultam felé.
-A friss levegő jót tenne önnek. Kissé sápadt.
-Nem, én...itt kell maradnom.
-Mint mondtam, nyugtalansága érthető, azonban a túlzott idegesség nem tesz jót.
-Kérem beszéljen - szóltam a semmibe tekintve.
-Tessék? - most rajta volt a visszakérdezés sora.
-Tudna...tudna valamit mondani Párizs történelméről? Vagy bármi másról.
-Természetesen, ha ön ezt kívánja. Az okát esetleg megtudhatnám?
-Megnyugtat. A hangja, a múlt, ahogyan elmeséli, hogy mennyi mindent tud. Biztonsagban érzem magamat, hogyha önnel vagyok - tekintettem szemébe.
-Ez megtiszteltő, hölgyem - válaszolta gyengéden.
-Ez az igazság - feleltem, mintha annyira egyértelmű lenne.
-Nos, Párizs történelme... - kezdett bele én pedig érdekfeszítően hallgattam, s próbáltam megjegyezni összes szavát.

Pár óra múlva egy orvos jött ki Marguerite kórterméből.
-Bemehetnek hozzá, de inkább kettesével, ne izgasság fel túlságosan, ha lehetséges - sorolta az idős orvos egy szuszra.
Kevinék felé pillantottam; mindketten rögtön felálltak, ahogy meghallották az orvos szavait.
Felénk néztek, mi pedig bólintottunk: egyértelmű, előbb ők menjenek be.
-Pár nap múlva lesz a születésnapja - mondtam inkább magamnak.
-Mlle de Blanc-nak?
-Igen, neki. Tényleg mindig történik valami - emlékeztem vissza Ami szavaira.

Beszélgetések szűrődtek ki; a falak talán nem voltak elég vastagok.
-Miért nem beszéltél róla? - rohanta le Kevin. - A bátyád vagyok, tudod, hogy mindent elmondhatsz nekem!
-Kevin, nem minden rólad szól! - szólta le barátnőm.
-Anorexia! Testképzavar! Hihetetlen! Mégis miért?
-Itt nincsenek miértek!
A fiatal lány szóhoz sem tudott - talán nem is akart - jutni.
-Ki ültetett bogarat a füledbe? Azok voltak akik folyton piszkálnak? Megölöm őket, ha így van! - kiáltotta kikelve magából a férfi.
-Kevin, legjobb ha megbeszéljük a dolgokat. Ha viszont azok voltak, én magam gondoskodok róla, hogy ne éljék meg a holnapot!
-Ne bántsátok őket! - felelte először a lány. - Ebbe magamtól keveredtem bele.
Marguerite hazudna?
-Na persze! - kételkedett Amanda.
-Azok a modellek és tökéletes testalkatuk...
-De hiszen te sem voltál lemaradva, teljesen hasonló testalkattal rendelkeztél!
-Ez nem igaz.
-Dehogynem! - csatlakozott Ami is. - Én nem fogok hazudni!
-Kövér vagyok - suttogta a lány.
-Egy: a kövér úgy élt benne a köztudatba, mint egy rossz dolog. Pedig nem feltétlenül az! A kóros soványság, na az már annál inkább. Persze erről sem tehet senki, ha így született! Mindenki úgy tökéletes, ahogy van! Mármint ez a huszonegyedik század, a dolgok megváltoztak! Kettő: sohasem voltál az, ez egy tény, Marguerite, fogd már fel!
Ennyit arról, hogy nem izgatják fel.
-Csak ti ketten jöttetek? - kérdezte.
-Nem, Rose és Mr Hunsford is itt van - hallatszott Kevin hangja már nyugodtabban.
-De jó! Velük is beszélhetek?
-Ennyire le akarsz rázni minket? - jött a kérdés Kevintől.
-Nem, csak... - válaszolt csendesen.
-Mindegy, majd visszajövünk - nyitották ki az ajtót.
Mr. Hunsford és én állóhelyzetbe emelkedtünk.
-Makacs, mint a bátyja - ingatta a fejét Kevin.
-Kicsit kemények voltatok vele így elsőre - mondtam nekik visszafordulva az ajtóból.
-Mi mást tehetünk volna? - tette fel a kérdést Amanda.
Bementem, Mr. Hunsford pedig utánam jött.
-Rose! - Marguerite hangja boldogsággal teltinek hatott. - És Mr Hunsford - vett vissza, s tiszteletteljesebben köszöntötte az urat.
-Marguerite! Hallottam, mi történt! - közeledtem ágyához.
A szoba nem volt túl nagy, a falon tapéta foglalt helyet, melyről hatalmas rózsaszín virágok meredtek ránk. Továbbá pár szék helyezkedett el.
-Aggódtunk érted! Mindannyian!
-Tudom és sajnálom. Nem akartam ilyen nagy hűhót csapni.
-Miért nem meséltél róla? Hogy ez a baj?
-Jobbnak láttam magamban tartani. Nem akartalak terhelni vele se téged, se mást.
-Mióta nem evett? - kérdeztem felé fordulva Mr. Hunsford. Le sem vette tekintetét az ágyról.
-Én... - jött zavarba. - körülbelül olyan...két napja semmit sem...
-Két napja?! Marguerite!
-Mióta tart? - kérdezte céltudatosan, kimérten az úriember.
-Hónapokkal ezelőtt kezdődött. Eleinte csak kihagytam a vacsorát. Aztán a reggelit is.
-Így szépen lassan eljutott ide. Már egyáltalán nem eszik - állapította meg.
A lány nyelt egyet.
-Mégis mi okból? Hiszen...tökéletesen nézel ki!
-Ez nem igaz! Miért hazudik folyton mindenki?! Miért nem tudjátok megmondani úgy az igazat, ahogy azt az iskolában teszik?! - akadt ki. - Sajnálom - szólt kis idő után csendesen.
-Az iskolában? Tehát ott mondták neked, ugye? Akkor miért hazudtál Kevinnek és Amanda-nak?
-Én...nem...
-Fontosak az ön számára azok, akik ilyesfajta feltételezésekkel állították szembe magát?
-Csak nem akartam, hogy bántsák őket. Ők is emberek.
-Ha bárki más felelte volna ezeket, melyeket önnek mondtak, ugyanúgy hitt volna az illetőnek? - folytatta a kérdezősködést a férfi.
-Azt hiszem, igen.
-Fél tőlem, Mlle de Blanc? - állt meg mellettem.
-Tulajdonképpen...nem tudom. Az új emberektől, igen. Mert akkor fogalmam sincs mit kell mondanom és folyton azon stresszelek, mi van ha valamit rosszul csinálok és rossz benyomást keltek? A suliba már megszoktam, ott elkönyveltek a "csendes lánynak". Tudom, ön kedves, előzékeny, udvarias...Rose-nak tökéletes partnere. Mégis...
-Nem ismer eléggé, ezért egy határt szab maga elé. Nem tudja bízhat -e bennem, így van?
Marguerite bólintott.
-Ismerem ezt az érzést, bármennyire is meglepő.
-Önt nem érdekli mások mit gondolnak.
-Ennyire egyértelmű lenne? - költői kérdést tett fel.
Én nem szólaltam meg, csupán néztem, ahogy elbeszélgetnek.
-A férfiakat általában nem érdekli.
-Miért gondolkodik folyton azon, megfelel -e mások elvárásainak?
-Mert ha nem...akkor velük együtt én is kevesebbre tartom magamat.
-Azzal, hogy próbál megfelelni, ha esetleges kudarcok érik, a saját lelki halálát pecsételi meg. Nem lehet így igazán boldog.
-A barátaimmal az vagyok.
-Elmélkedett azon, talán nem elég jó nekik?
-Mikor velük vagyok, soha. Ha egyedül...talán.
-Végső soron...miért gondolt erre? Úgy, hogy lefogy meg fog felelni mások elvárásainak?
-Talán a fiúkénak igen. Szeretném, ha valaki úgy nézne rám, ahogy ön néz Rose-ra - sóhajtott.
A kijelentésre bíborvörös színben pompázhatott arcom.
-Ez igazán kedves öntől, Mlle de Blanc.
-Tudja melyik is volt az a pillanat, amikor beleszeretett?
-Ez rettentően bonyolult kérdés. Sokan talán úgy válaszolnának rá: az első alkalom, mikor megláttam. Vagy: az első alkalom, hogy beszélni hallottam. Azonban ez nem teljes így. Nem abban a pillanatban szerettem bele, mikor megláttam. Természetesen Miss Moticelli - tekintett rám, rám, akinek arcát továbbra is pír borította - a leggyönyörűbb hölgy a világon szememben, ez vitathatatlan. Viszont mégis megannyi káprázatos kisasszony létezik, akár csak maga. Ha a külsejét meglátva szerettem volna bele, az nem illett volna jellememhez, s kétlem, igaz szerelem lett volna belőle. A külső tulajdonságok is fontosak, persze, de nem csak azok számítanak. A másik fél lelkébe kell beleszeretnünk, nem csak a testébe.
-Ez maga. Maga más mint a többi férfi, ezt Rose is tudja - szinte suttogott.
-Tudja, a remény csodálatos szó. Nem tartom magamat különlegesebbnek, mint az átlag embert. Fogadjon meg egy tanácsot, Mlle de Blanc: előbb magát fogadja el úgy, ahogy van, csupán azután érdeklődjék mások iránt. Hogyha pedig egy ifjú nincs megelégedve a testével, s csak a hibáit látja, nem szereti igazán. A hibák fontosak, mert azokból tanulhatunk, ez kétségtelen, ám testünkre ez nem vonatkozik. Merjen beszélni, tanácsot, segítséget kérni, nyilatkozni idegenek előtt. Ha nem teszi...nem élhet igazán. Az ember társas lénynek lett teremtve. Hogyha netalántán szüksége lenne rám, társalogni óhajt, pusztán kérnie kell. Nem hiszem, hogy Miss Moticelli-t zavarná. Vagy talán igen? - nézett felém.
-Te...tessék? Dehogy, csak nyugodtan.
Amiket az úr itt helyben elbeszélt...hihetetlen, hogy tud hatni az emberekre! Újra és újra meglepetésekkel drukkol elő jellemét illetően! Egyszerűen fantasztikus!
-Min jár az esze? - kérdezte, mikor kijöttünk Marguerite kórházi szobájából.
-Magán - válaszoltam egyszerűen. - Azon, hogy maga mennyire lehengerlő!
-Ó, ezek csupán a tények voltak. Semmi érdekfeszítő sincsen bennük.
-Maga viccel, ugye? Káprázatosan beszélt! Alulbecsüli magát!
-"Aki magát felmagasztalja az megaláztatik, aki pedig magát megalázza, az felmagasztaltatik." Azt tettem, mit helyesnek ítéltem.
-Örülök, hogy beleszerethettem önbe. Mintha egy ajándék lett volna.
-Úgy beszél, mintha megtiszteltetés volna, hogy belémszerethetett.
-Hiszen az is - nevettem el magamat.
-Ne becsüljön túl - felelte kissé baljósan.
-Mégis mit tudna tenni? El sem tudom képzelni, hogy bűnt követ el! Talán hazudik majd? Mr. Hunsford, ön lenne az utolsó, akiről ezt feltételzném - nevettem el magamat, a férfi viszont nem nézett szemembe.