Miután véget ért a csoportos beszélgetés, Mr. Hunsford hazavitt mindkettőnket. Nem kérdezett, nem is beszélt igazán, Mia csevegése töltötte be a járművet.
-Azok a srácok jól néztek ki, majd mesélek róluk Marguerite-nek!
Előbb Mia-t szállította haza a férfi, azt követően pedig engem.
-Pihenjen le - szólaltam meg, mikor szemben vesztegeltem a fiatalemberrel. - Elgyötörtnek tűnik. Talán nem kellett volna eljönnie. Nem túl kimerült a vezetéshez?
-Nem lehet, milliónyi teendővel rendelkezem - magyarázta.
-Mr. Hunsford - tekintettem szemébe -, alvásra van szüksége. Nem fogadok el kifogást.
A férfi felkacagott.
-Szívesen vettem részt a programban, amelyet Mlle Canonnak szánt.
Elmosolyodtam, ezzel tisztázva, örülök neki.
-Későre jár, indulnom kell - lesett karórájára.
-Vigyázzon magára - szóltam halkan.
-Holnap reggel? - kérdezte mielőtt hátat fordított volna.
-A Café de Flore-ban? Természetesen - bólintottam; az úriember távozott.

Másnap hajnalban Amanda üzenete fogadott.
Egy képet küldött a saját- és Marguerite körméről.
Az övé lilán virított, a középső ujján fekete cikcakkos vonal jelent meg, kisujján pedig szintén sötét-lila kockák váltották egymást; olyan volt, akár csak egy sakktábla mintája.
Marguerite-é sárgának látszott, kivéve a gyűrűsujja, melynek alapszíne barack volt, rajta fehér margarétákkal.
Visszaírtam neki, amint megláttam az üzenetet. Nem tartottam szobámban telefonomat, a képeket pedig tegnap este továbbította.
Elvégezve reggeli kötelességeimet, indulásra készen álltam. Egy válságosbarna garbót választottam sötétebb barna piros-fekete csíkokkal teli nadrággal. Hozzá társulak a kihagyhatatlan kiegészítőim: a nyakláncom és gyűrűm.
Felkaptam kabátomat és hamar el is hagytam az apartmant. Alig vártam, hogy találkozhassak Mr. Hunsforddal. Taxiba ültem, amely kitett a Saint-Germain sarkán. Beléptem a friss croassant-kávé párosítástól teli levegőbe. Az úr, akire vártam, már ott ült, újsággal kezében. Lassan lépkedve asztalunk felé megálltam mellette.
-Bonne matinée, Miss Moticelli - állt fel.
-Bonne matinée, Mr. Hunsford. Látom, megfogadta tanácsomat - szóltam, mikor mindketten helyet foglaltunk. Ezzel a kijelentéssel utaltam sima, kipihent arcára.
-Tisztában voltam vele, igaza van, így amint hazaértem, ágynak is dőltem - nevette el magát.
-Igazán örömömre szolgál - somolyogtam.
-Rámprancsolt, ellenkezni sem tudtam - derült. - Habár, ennek köszönhetően, ön is jobban érezheti magát társaságomban, s ennél többet nem is kívánok.
-Uram, az ön társaságában nem is érezhetném máshogy magamat. A mai napon pedig addig maradhatok magával, amíg nem zavarom. Szabadnapot kaptam.
-Ez remek! - kapta fel a fejét. - Bár hétvégére terveztem a programot, ám hogyha rendelkezik elegendő idővel...Szívesen elkísérném Versailles-ba. Lenne kedve hozzá?
-Versailles-ba - tátottam el a számat.
-Természetesen, abban az esetben, ha...
-Annyira szeretnék! - lelkesedtem. - Már volt ott?
-Gyermekkoromban - bólintott. - Ön?
-Mindig is el szerettem volna jutni. Sokat olvastam róla, képeket is láttam, azonban biztosan élőben ezerszer csodálatosabb.
-Ez igaz, varázslatos hely.

Mind a ketten elfogyasztottuk a megrendelt kávénkat, ezt követően elhagytuk a Café de Flore-t.
-Taxit kellene hívnunk? - néztem szét a forgalmas úton.
-Nem, gépkocsival érkeztem. Errefelé pakoltam le - fordította fejét jobbra.
Követtem a férfit egészen sötétkék színű járművéig. Egyáltalán nem volt modernnek mondható, nem mintha ezt problémának lehetett volna tekinteni. Elején a kerek fényszórók helyezkedtek el és különböző alkatrészek, mellette természetesen a rendszámtáblával. Az automobil az ezerkilencázas években terjedhetett el, márkáját illetőleg talán Rolls-Royce-ra fogadnék, habár nem ismerem túlságosan a kocsikat.
Eddig mindig ugyanezzel a gépjárművel érkezett, amely természetesen nem keltett zavart, dehogy. Bizonyosan így is rengeteg pénzbe került.
-Köszönöm, hogy elvisz - nyilatkoztam, mikor már a Párizsból kifelé vezető úton tartottunk. Az ablakon bámultam kifelé, lesve az embereket, növényeket, az eget, épületeket, melyek fürgén suhantak el szemem előtt - mégha nem is vezetett Mr. Hunsford túl gyorsan-.
-Ez csak természetes - mosolyodott el.
-Fontosak önnek az autók? - kérdeztem hirtelen.
-Nem különösebben, kivéve, hogyha emlék fűz hozzájuk. Tizenhét éves korom óta vezetek, ez a gépkocsi atyámé volt, viszont itt hagyta, Franciaországban. Több járművel is rendelkeztünk, azonban árverésre bocsátottam őket.
-Mégis miért? - érdeklődtem. - Az apja nem haragudott meg?
-Megindokoltam neki döntésemet, miszerint nincsen szükségük öt darabra, hiszen úgysem használjuk mindegyiket. Mint már említettem, három éven át utaztam, ez idő alatt nem csupán vagyonos, fényűző országokban jártam. Rájöttem, Afrika nyomornegyedeihez képest az életem...túl sok. A pompa, amely átövezett egyre inkább folytogatóvá vált. Így váltam meg olyan egyáltalán nem fontos dolgoktól, mint például az autóink. Azokon az éhező embereken való segítés többet ér akármennyi pénznél.
Álmélkodva hallgattam végig a férfit.
-Ön igazán nagylelkű - csodálkoztam.
-Bárki megtette volna helyemben.
-Ne legyen ennyire biztos benne.
-Ön megtette volna.
-Oui, de... Ez igazi önzetlenségre vall.
-Azt tettem, amit kötelességemnek éreztem, ennyi az egész. Hogy halad az angol nyelv tanulásával?
-Kis lépésekben - nevettem el magamat.
-Minden nagy lépés kis lépésekből tevődik össze.
Igazat adtam a férfinak, mire ő mondott valamit anyanyelvén.
-Tessék? - kérdeztem vissza, mert egyáltalán nem értettem miről is szólt a mondat, mire a férfi megismételte a kérdést, azonban így sem voltam tisztában jelentésével; segítségkérően tekintettem felé.
-Azt kérdeztem - váltott vissza franciára -, tudja hány kilométer Párizs Versailles-tól?
-Nem, mennyi?
-Körülbelül tizenkilenc-húsz.
-Az nem túl sok?
-Abban az esetben, ha nem szeretne egy légtérben utazni velem, igazán nem kevés - derült.
-Hányszor volt már a városban?
-Gyermekkoromban legalább háromszor, azóta viszont egyszer sem.
-Akkor bizonyosan rettentően tájékozott.
-Leginkább a történelme miatt jártunk a palotában. Mikor először tekintettem körbe, teljes mértékben megfogott.
-Rendelkezik kedvenc helyiséggel?
-A versailles-i kastély hatalmas, egy nap alatt szinte lehetetlen végignézni. Azonban - gondolkodott el -, talán a Tükörtermet, az Operát, a Márvány udvart és a Kerteket választanám.
-Ha ennyire ismeri, körbevezethet - vetettem fel az ötletet.
-Talán a történelmét illetően újdonságokat is tárhatok fel ön előtt.
-Biztos vagyok benne. Ha kocsiban ülök a kedvenc elfoglaltságom, hogy kitekintek az ablakon - jegyeztem meg mellékesen.
-Ez igazán remekül hangzik. Keresi a megfelelő tájat következő festményéhez?
-Talán - vontam vállat. - Azonban a természet vizslatásánál jobb program kevés van. Önnek kétségkívül számtalan barátja lehet - merengtem. - Sosem beszélt róluk.
-Miért olyan biztos benne?
-Nem is tudom. Igaz, mint mondta, nem nyílik meg egykönnyen, ellenben említette, fiatalabb korában máshogy volt. Így talán abból az időből maradtak barátai, ha nem is szerzett újakat.
-Kifogástalanul következtetett, igaza is van. Azért nem vezettem be őket társalgásunkba, mivel régen találkoztam velük, utoljára a tiszteletemre szervezett bálon.
-Ők is hercegek?
-Nem feltétlenül, bár igaz, mindnyájan valamilyen ranggal rendelkeznek.
-Tudna egyet választani közülük akiben a legjobban megbízik?
-Egy gyermekkori barátom lenne az. Grófi cím illeti - tette hozzá.

Sokáig tartott, míg kievickéltünk a francia fővárosból, a forgalom - főleg kora reggel - könyörtelen.
Autópályán haladtunk tovább. A falakon graffitiket pillantottam meg, melyek nem nyerték el túlságosan a tetszésemet. A hajam a szemembe lógott, így kisepertem onnan. Lehunytam a szememet, pihenni próbáltam.
Mikor újra felnyitottam, a jármű már állt. Oldalra fordítottam fejemet, viszont Mr. Hunsfordot nem láttam. Kicsatoltam az övet és kiszálltam. A férfi nem ácsorgott messze; éppen a tájat figyelte. Ahol éppenséggel rostokolt, kiváló kilátás mutatkozott a palotára.
-Château de Versailles - szólalt meg, miközben mellé léptem.
-Káprázatos - ámuldoztam az épületegyüttesen.
-Váltsunk jegyet - lesett rám félválról, mire beleegyezve követtem.
A kastély melletti épületbe tértünk be, mely stílusában hasonlított a palotáéhoz. Mr. Hunsford fizette, tiltakozni már nem is tudtam volna.
-Folyton maga fog fizetni? - érdeklődtem, mikor kértünk az épületből.
-Nem is kérdéses - válaszolta egyértelműen. - Már ellenkezni sem ellenkezik - vette észre.
-Hiábavaló lenne - sóhajtottam.
A Cour d'honneur-ön sétáltunk végig elérve a rezidencia bejáratát. A tömör aranyból álló kapu, melyet az anjou liliom, a királyi korona és különböző díszítőelemek képeztek.
-Annyira...erre nincsenek szavak - ingattam fejemet.
-Hogyha már ez lenyűgözi, mi lesz később?
-Mondana pár érdekességet? - lépkedtünk immár a kastélyhoz közel.
-XIV. Lajos ezerhatszáznyolcvankettőben helyezte át véglegesen a királyi udvart és a kormányt Versailles-ba, ez volt Franciaország nem hivatalos fővárosa, a kormányzati ügyeket innen intézték, irányították. Ettől az évszámtól adott otthont a palota a királyoknak, egészen ezerhétszáznyolcvankilencig számított lakhelyüknek. A fényűzés szimbólumának tekintették, tekintik. Eleinte XIII. Lajos vadászkastélyként vette hasznát, ebből varázsolt egy háromszínű palotát. Kert még ekkor nem volt, csupán egy negyven hektáros park, amelyet fal vett körül. Ezt a kis "kártyavárat" - ahogyan XIII. Lajos nevezte -, kezdte átépíttetni és bővítettni fia ezerhatszáznyolcvannyolcban. Az átalakítással három embert bízott meg: Louis La Vau-t, Charles La Brun-t és André Le Nôtre-t. Itt kezdődött meg ennek a királyi rezidenciának a kiépítése, főleg abból a célból, hogy - legfőképpen a király - elvonulhasson Párizs nyüzsgése elől - fejezte be Mr. Hunsford, mikor az első megtekintendő épülethez érkeztünk.
-Mennyi mindent megtudtam öntől! Felfoghatatlan!
-Igazán nem az. A palotaegyüttes rengeteg részből áll, például a Trianon-palotákból, a Tükörgalériából, az Operaházból, a Márvány udvarból, a Kápolnából és a Kertekből.
-Most merrefelé tartunk? - néztem a magas, fehér, tetején félkör alakú, lent két oldalt vékony oszlopban álló üvegezett ajtóra.
-A Kápolnába - követett, mielőtt előre engedett volna.
Bent magas oszlopok fogadtak, ha tovább mentünk, egy bejárat, szintén oszlopok a két oldalt, jobbra és balra pedig szobrok álltak. Ezen is tovább jutva egy csarnok szerű helyre léptünk be, ajtók sorakoztak oldalt, fehérek, arany díszítéssel. Nyitott ajtón keresztül pillanthattuk meg a Kápolnát. Sajnos bemenni nem lehetett, viszont a látvány így is lehengerlőnek mutatkozott. Az oszlopok fontos szerepet játszottak, hiszen itt is ezek tartották az épületet. A boltozatot hatalmas freskó, a padlót pedig díszes márvány terítette be.
-Ezerhatszáznyolcvankilencben kezdték meg az építését, bár csak ezerhétszáztízben fejezték be a háború és pénzhiány miatt. Antik, középkori és barokk elemeket egyesít. Egy főhajóból, két mellékhajóból és egy szentélykörüljáróból áll. Az udvar mindennap részt vett a misén, amely mekönnyítette Madame de Montespan dolgát, aki ekkor tervezte megmérgezni a királyt, mivel kegyvesztetté vált, amit képtelen volt elviselni. Sötétség vetült Versailles-ra ebben az időben, mint kiderült, az udvarból minden apró-cseprő gondot méreggel oldottak meg.
-Borzasztó - lestem a lélegzetelállító épületet.
-Ahogy mondja - értett egyet a férfi. - A Kápolna számos történelmi eseménynek adott otthont, ilyen volt például XVI. Lajos és Mária Antónia házassága.

Ezt követően egy hosszú folyósón sétáltunk végig, amelyek oldalt ugyanolyan szobrokat tartalmaztak, mint utunk elején. Rettenetesen hosszú folyosón vonultunk keresztül, aztán értünk el egy több szintű lépcsőhöz, amely a különböző emeleteken különböző festményekkel teli szobákba csalogatott be minket. A sok terem után egy hatalmas csarnok tárult újból szemünk elé, mely szintén oszlopokkal, márványpadlóval és szoborral volt díszítve.
-A Kápolna felett vagyunk - mondta a fiatalember. - Innen - vezetett az ajtó elé, mely bal oldalt volt - nyílik az erkély, melyről a király szemlélhette az udvart vagy akár a misét.
Sajnos ide sem lehetett belépni, de igazán gyönyörűnek látszott.
Egyenesen kisétálva az ajtón, újabb helyiségeket pillanthattunk meg. A damaszt falak, az antik bútorok...szédületesek voltak.
Elértünk a Grand Appartement du Roi-hoz, azaz a király nagy lakosztályához.
-A király és az udvartartás szobái. Ókori istenekről, mitológiai alakokról nevezték el őket, így van például Herkules, Vénusz, Mars, Diána, Merkúr, Apolló szalon is. Királyi találkozóknak és ceremóniáknak adott otthont.
A király magánlakosztályába és a királyné nagy lakosztályába is bepillantást nyerhettünk.
-Hihetetlen, hogy pár száz évvel ezelőtt itt csak úgy zajlott az élet - szemléltem meg minnél több tárgyat.
-Tényleg az - gondolkodott el.
Az utolsó szalonból nyílt a híres-neves Tükörgaléria.
-A királyi lakosztály lezárásaképp szolgál a Háború -és Béke szalonjával együtt. Ezt is - mint a többi szalont -, reprezentációs célokkal alakították ki. Ezerhatszázhetvennyolcban kezdték meg az építését. A tükrök visszaverik a nap, az aranyozott díszek, a csillárok és a gyertyák fényét is. A terem körülbelül hetvenhárom méter hosszú és világosan kinyílvánítja Franciaország sikereit, mind politikai, mind gazdasági, mind művészeti szinten.
-Köszönöm - válaszoltam, bár az ámulattól azt sem tudtam miket beszélek.
-Mégis mit? - kérdezte.
-Hogy elmondja ezeket. A tudása legalábbis annyira káprázatos, mint a palota.
-Ne becsüljön túl, hölgyem - felelte, bár válaszra sem méltattam, olyannyira lefoglalt a szalon.
-Azt tudja, mennyi tükör található itt?
-Háromszázötvenhét, ha jól emlékszem.
Addig ámuldoztam a helyen, míg már lassan elfogytak az emberek, akiknek tömege előttünk és mögöttünk lépkedett; csak Mr. Hunsford, s én tartózkodtunk a helyszínen.
Mikor már úgy gondoltam, eleget láttam, lassan tovább indultam volna. A terem közepén álltunk. A férfi egyszer csak kezét nyújtotta felém. Először nem értettem, mit is szeretne, majd rájöttem: táncra invitált.
-Bár ezt a szalont pusztán áthaladás céljából használták... - pillanatott egyenesen világosbarna, félénk szempáramba. Olyannyira kérlelő, s egyben meggyőző tekintete volt, azonban...Ajkamba haraptam, ezt követően pedig nemleges választ intetettem fejemmel. Mr. Hunsford visszahúzta végtagját, talán egy másodpercig csalódottságot és értetlenséget fejezett ki arca, utána viszont rögtön kifürkészhetetlenné vált.

A hatalmas ablakok, a termek, az Operaház, a Márvány udvar, a Trianon-paloták, a Kertek... Amit csak lehetett megnéztünk. A nap végére milliónyi információt tudtam meg a helyről. Délben a La Veranda-ban ebédeltünk, ezt követően folytattuk a kertek felfedezését, melyek a kastélytól nyugatra területek el, mesés pázsitokat, ösvényeket, szökőkutakat, üvegházakat, sétányokat, gyümölcsösöket és szobrokat tartalmaztak. Mint megtudtam, XIV. Lajos egy napot sem mulasztott el a kertben való sétálás nélkül, s mit ne mondjak: meg is értem.
Ezt a helyet nem elég csak papíron látni, ezt meg kell tekinteni élőben is, anélkül mit sem ér az egész.
Igazság szerint, nem tudom, mi nyűgözött le jobban, Versailles vagy Mr. Hunsford. A férfi tudása és emlékezete felfoghatatlan, érthetetlen. Általa olyan információkhoz jutottam, melyekről álmodni sem mertem volna.
-Molière Tartuffe-ét először Versailles-ban mutatták be - vezetett mostmár visszafelé Mr. Hunsford.
-Talán ez az egyetlen, amit tudtam azok közül, amiket elmodott ma nekem - mosolyodtam el az úriemberre nézve.
-Ha talán egyhangúnak találta, bocsánatot kérek.
-Ó, dehogy! Egyhangú? Számomra egyáltalán nem volt az! Örülök, hogy ennyi mindent megtudhattam és, hogy elhozott ma ide. Igazán, én annyira hálás vagyok - a tekintetünk találkozott egy pillanatra, utána azonban azonnal visszanézett az útra.
-Örvendek, ha ezzel boldoggá tehetem.
-Azzal tesz a legboldogabbá, hogy velem van - feleltem fáradtan, bár mosolyogva.