A földön kötöttem ki, eldőltem, akár egy dominó, mikor Mia elém ugorva magával rántott. A hideg kövön terültünk el, a lépcső aljában lábunkkal. Egy hang sem hallatszott: síri csönd állt be, azonban, hogyha a feszültséget mérni lehetett volna, a mutató biztosan kiakad. Agyam lázasan kattogott mindazon, amit René de Fontaine elmondott. Én vagyok a hibás, miattam történt. A barátaim tudják, hogy nem mondtam el nekik semmit sem a grófról, folyamatos zaklatásáról, ahogyan Mr. Hunsfordnak sem. Nem bíztam meg bennük eléggé, életem végéig magamban akartam tartani az információkat.
René lőtt. Pisztolyt tartott kezében, célzott és talált. Meg akart ölni. Mia elém ugrott. A lányon átment a golyó és belém fúródott. Vérzem, viszont titkárnőm súlyosabb gondban lehet.
Erőt vettem magamon és kissé felemeltem fejemet, egyenesen a merénylőre szegezve tekintetemet, aki, mintha erre várt volna: hirtelen az állához emelte a fegyvert.
-Szeretlek, Rose Moticelli és nincs értelme az életemnek nélküled - húzta meg a ravaszt.
Úgy hittem, kábultságom miatt nem hallom meg az eldördült lövést, azonban, amint a férfi szétterülő mosollyal elemelte állától a csövet, rájöttem, továbbra is némaság tölti be teret. A következő pillanatban azonban újra felharsant rosszindulatú, kevély, hideg kacaja.
-Ó, Rose, ugye nem hitted, hogy ennyire odáig vagyok érted? - lesajnálóan pillantott felém. - Ez volt az utolsó trükköm, megígérem - meresztette merészen éjfekete szempárját mogyoróbarnámba.
Ahogy mondata elhangzott, eszeveszett kiabálás, hangzavar kezdődött; éreztem, amint mellénk rohant legalább öt ember, körülvett minket.
-Orvos! Ide orvos kell! - kiáltotta Kevin. - Hiszen vérzenek!
-Rose, mondd, hogy van itt valami udvari doki, kérlek! - Amanda arcán egyelőre csak aggódás, könyörgés látszott.
-Mr. Hunsford... - nyögtem ki nehezen.
-Mia, Mia, ugye jól vagy? Minden rendben lesz! - simogatta a lányt Marguerite.
-Mr. Hunsford végzett... orvosi egyetemet - böktem ki, majd megkerestem szememmel a herceget.
Az úriember képtelen volt megmozdulni. Lábai mintha le lettek volna cövekelve, földbe gyökereztek. Arca eleinte kifejezéstelen volt. Mint mindenkire, rá is nagy hatást mértek a gróf szavai. Talán rá a leginkább. Őt vizslatta, majd minden figyelmét nekem szentelte. Tekintetünk találkozott. Szemében félelem, csüggedtség, harag és számtalan más érzelem tükröződött. Tudtam mire gondol. "Nem történhet meg újra." Egyszer már elveszítette a feleségét René de Fontaine miatt; és ha újra ez vár rá?
-Mr. Hunsford, azonnal jöjjön ide! - ordította felé visszautasítást nem tűrő hangon barátnőm.
-Mia, hallod, minden rendben lesz, ez csak egy kis seb - biztosította Théodore.
-Nézzétek, festékes a kezem! - mutatta fel a kezét Mia, ahogyan hozzáért meglőtt pontjához, majd halkan elnevette magát.
-Théo, nagyon sok vér jön belőle - kezdett pánikolni Marguerite.
-Nem lesz semmi baj, Marg, nyugi, minden jó lesz, Mia holnapra már lovagol! - bólogatott sűrűn a férfi.
-Ren, ez nem a terv szerint halad - egyenesedett fel Adelyn székéből, majd az oldalsó ajtóhoz simulva célozta szavait bátyjának.
-Mit értesz ezalatt, Della? - értetlenkedett fivére.
-Az a csaj, az idegesítő, akivel együtt voltál. Rose elé ugrott és így a hercegnőnk nem kerül ma koporsóba - csengett fel megvetően hangja.
-Tessék? - kiabált újra és felénk kapta fejét. - Nem, olyan nincs! Lőjek bele mégegyet? Megteszem! - töltötte újra fegyverét.
-Várj - megfontoltan szólt húga. - Így is jó, nem igaz? Ha nem is hal meg... Mindenki csalódott benne. Nézz rá Friedrich-re, még mindig nem tudja feldolgozni!
-Ebben igazad van, Della - dőlt neki az egyik tartóoszlopnak az idősebb de Fontaine. - Hohó! Menekülni próbálnak! Mi van már a maffiával?!
-Maffia? Jel! - harsogta szemét forgatva Adelyn, mire a fekete öltönyös férfiak felpattantak ámultságukból és az embereket a terem végébe kezdték terelni, ahol az ajtót Amelia állta el hatalmas rágógumit fújva.
-Kegyelmes úr, segítek kijutni innen - fogta meg az egyik Alessandro herceg karját.
-Nem, köszönöm - fiára meredt, aki mintha álomban járt volna nem hallott, nem látott.
-Márpedig de! - húzta el az öltönyös a fiatalember atyját a terem végébe, ahogyan ezt később cselekedte Adrian bácsival, Antoine-nal, Felicitével is.
-Ez süket, vagy mi?! - kapta fel a vizet Ami. - Nincs időnk erre, Mr. Hunsford!
-Segítsen! - nem túl hangosan mondtam ki a szavakat, azonban az úriembert azonnal felébresztette: felénk rohant, majd levetette magát elém. Egyetlen pillanatig pásztázta ruhámat, majd azonnal elfordult és keményen, katonásan szólt régi barátjának.
-Kihívom párbajra! - ejtette ki erőteljesen a szavakat.
-Remek! - csapta össze kezét René. - Gondolom kard. Holnap délután a mezőn? Pompás! - vigyorgott.
A herceg lázasan fordult felém.
-Mia... - mondtam ki a lány nevét. - Rajta segítsen...
Mr. Hunsford szavamra arrébb zavarta Amanda-t és Kevint, letérdelt Mia elé, rápillantott sebére, a golyó helyére, azonban nem tett semmit sem: hozzá nem méltó módon lanyhán, erőtlenül bámulta a vérző hajadont.
-Jól vagyok, Marguerite... ne aggódj - szaggatottan beszélt. - Igaz... Mr. Hunsford?
Az úr szótlan maradt.
-Mr. Hunsford? - emelte remegő szempilláit Marguerite felé.
-Ő... Őszinte részvétem - hajtotta le fejét.
-Nem - vágta rá Théodore fejéhez kapva. - Nem, nem lehet.
Marguerite szólásra nyitotta száját, ám hang nem jött ki a torkán.
-Mit mondott?! - hülledezett Ami. - Maga téved! Honnan tudná?! Hiszen nem is orvos! Mia él és virul, nem látja?! - mutatott rá eszeveszett ütemben.
-Biztos a diagnózisban? - kérdezte elhalóan Kevin.
-Biztos vagyok benne - a hangzavarban lehetetlennek bizonyult volna meghallani a herceg megtört hangját, ennek ellenére mindenkiben zúgott a kijelentés.
-Megölöm azt a de Fontaine-t! - ordította kikelve magából Théodore; már állt volna fel, viszont Marguerite megszorította kezét.
-Ne menj el Théo, ne menj el kérlek - sírás fojtogatta.
-Én félek! Nem akarok még... menni! Halljátok?! Itt... Itt maradok! Nem fogok meghalni! Nem fogok! - bizonygatta Mia ijedten.
-Itt kell maradnod, nem mehetsz el - szólalt meg elkeseredetten Marco.
Az úriember megkerülte barátaimat, akik körbeállták titkárnőmet, majd újból előttem termett.
-Segítenie kell neki! Menjen hozzá... mentse meg! Én meghalhatok, hiszen... Jézus fog várni, azonban Mia... Mia nem halhat meg, érti?!
-Igazán Krisztus fogja...? - nem fejezte be mondatát, azonban én folytattam magamban. Szava mint a súlyos tégla, úgy nehezedett szívemre. - Képtelen vagyok segíteni. Túl sok vért vesztett, emellett a hely, ahol a golyó átszakította... Képtelen vagyok rá.
Fejemet rázva küszködtem könnyeimmel.
-Engem... Engem sem lehet...? - tettem fel nehezen a kérdést.
-Ki kell szednem a golyót, viszont eszközök nélkül... - amint mondta, hipp-hopp hátrafordult, Daniéle-t kereste meg szemével, aki egyetlen bólintással válaszolt.
A színésznő kislányával a székek között rostokolt, próbált kijutni, előtte Chase-zel, akinek adta az instrukciókat, hogy merre menjen; magyarázott. A férfi már a szőnyegen állt, zsebéből előkapott egy készüléket, sebesen füléhez emelte, beleszólt. Valószinűleg nem látta a kiírást, miszerint mobiltelefonok behozatala tilos volt: talán ezt is a gaztettet elkövető ötletelte ki.
-Halló, rendőrség? - ahogy kimondta, René de Fontaine szemöldöke magasra hágott, egyszeriben előhúzta pisztolyát: másodszorra lőtt, azonban most nem akadályozta meg senki sem munkájában.
-Rendőrség, mi? - horkant fel lesajnalóan. - Az életedbe került te szerencsétlen.
-Chase! - futott az eltántorodóhoz azonnal Daniéle.
A lövésre mindenki felfigyelt, barátaim elkerekedett szemmel, lélegzetvisszafojtva nyeltek hatalmasat.
-Chase - suttogtam erőtlenül.
-Már... nem láthatlak, de így... így is tudom, hogy gyönyörű voltál... és vagy - nyögte ki eltorzulva a fájdalomtól.
-Chase, ne! - sikoltotta a színésznő zokogásban kitörve, ráborulva barátja testére. - Látni fogsz... Látni fogsz - mondogatta, azonban a férfi már nem volt képes válaszolni.
A kis Marie pedig értetlenül nézett szét, először felénk, majd a terem végébe, ahol csoportokban bekerítették a túszokat, végül anyja leborult teste felé.
-Mama, mi a baj? Chase bácsi miért nem szólal meg?
Könnyeim patakban folytak le arcomon, belsőm háborgott, vérem csörgedezhetett volna, viszont jövendőbelim - talán már nem nevezhetem így -, leszántotta magáról egyenruhájának felsőjét és a sebre szorította, ahogyan Mia-val is tették a többiek, aki nagy levegőt vett és oldalra fordult egyenesen szemembe nézve.
-Nekem van időm... - nyelt hatalmasat, mikor rájött, ő el tud búcsúzni tőlünk. - Rose, nagyon fontos... ember vagy az életemben. Nem bántam meg, hogy...hogy megmentettelek. Láttam Renénél a pisztolyt... ezért ugrottam. Köszönöm, hogy a... titkárnőd lehettem... Mindig mellettem voltál... Azért nem fair, hogy... nem szóltál Renéről... Nem baj... Én megbocsátok... Ő a hibás... Emlékszel, amikor... mentünk a kúriába? Olyan... jó volt! Minden olyan... jó volt! Elvittél Chase körébe... Köszönöm, hogy... mellettem voltál, vigasztaltál... apa halálánál is... Most találkozom vele... Megyek, vele leszek... Jó volt a tanúdnak lenni... Láthattam a Hunsford-pónikat... Olyan jó, hogy... egy herceg a férjed... Legyetek boldogok... Olyan rossz, hogy... nem mehetek hozzátok... nem láthatom, ahogy a gyerekeitek felnőnek, nem... játszhatok velük. Pedig... összebarátkoztam volna a kis hercegnőkkel és hercegekkel, Rose! Én lettem volna a legjobb bébicsősz, ugye így van? - mosolyodott el utolsó erőfeszítései közepette. - Majd... figyellek benneteket. Látom, milyen boldogok lesztek... Itt leszek. Itt leszek...
Nem bírtam tovább, kezembe temettem arcomat, fuldokoltam. A lány megszorította kezemet, fejét fejemhez döntötte.
-Mia... Van Valaki, aki mindennél jobban szeret... Jézusnak hívják... Kérlek hagyd, hogy Ő várjon majd ezek után... Csak annyit kell tenned, hogy... elfogadod... Ő megváltotta a világot... Téged is... Rád is gondolt... Itt a lehetőséged elfogadni... Kérlek, élj vele...
-Köszönöm, Rose... De... Én nem hiszek ebben... viszont apát látom majd, ebben biztos... vagyok...

-Ez azért elég jó, nem? - csillogó szemmel pasztázta körbe a termet René de Fontaine. - A káosz, a szenvedés hangja... Egyszerűen tökéletes! Az öreg remélem büszke, mert tényleg szívünket-lelkünket beletettük ebbe!
-Eddig minden tetszik, azért mégis sajnálom, hogy nem használtam a nyilamat - Adelyn hátán hevert az íj, lábánál a nyílvesszők tartóban pihenve.
-Biztosan akad rá alkalom, ne is izgasd magad miatta, drága Della - sóhajtott örömtelien bátyja.
-Nézd csak, mit csinál az a nő? - ráncolta össze homlokát Adelyn.
-Az csak Daniéle, nyugodj meg, ártalmatlan - hagyta rá a gróf.
Valóban, a színésznő hatalmas levegőt vett, kivörösödött szemeit megtörölte, kifújta orrát, egyszerre eltökéltség csillant meg szemében.
-Minden rendben, Marie, majd megbeszéljük. Most viszont segítenünk kell Rose-éknak. Látod őket? Odamegyünk.
-Mama, jól vagy? Nagyon piros a szemed.
-Minden rendben, Marie, de ezt azonnal oda kell adnunk Friedrich-nek - kapott fel a földről egy kisebb táskát.
-Menjünk, mama, adjuk oda! - helyeselt a kislány.

-Nekem ez nem tetszik, Ren. Valami van a kezében - hunyorított Adelyn.
-Nyugodj meg, Della, kérlek, csak dőlj hátra és élvezd a látványt, ahogy én teszem!
-Eszközök vannak nála! Segíteni akar Friedrich-nek megmenteni Rose-t! Na, azt már nem! - kapta le az íjat hátáról és illesztette bele a nyílvesszőt.

-Már mindjárt ott vagyunk, mama! - lelkendezett a kis márkinő.
-Igen, mindjá... - a színésznő szíve mellé ért be a nyíl, ezzel meglepve őt. - Előbb... - tántorogva borult el, erőtlenül csuklott össze, keze felfelé mutatott, majhogynem összeért Chase-ével.
-Mama, mi történt? Nem megyünk tovább? Ez egy játék? Most is színészkedsz? - kíváncsiskodott lánya.
-Marie... Nagyon szeretlek... Marie... Szeretlek... - ajka nem szólt többé hosszú, ékes szövegeket, végtagjaival nem játszadozhatott többé a színpadon, szívével többé nem tudta beleélni magát szerepeibe.
-Daniéle - hörögtem fel, törtek ki belőlem még jobban a könnyek; ám nem egyedüli voltam: Amanda és Marguerite úgyszintén önkívületi állapotba lépett, Théodore-ról folyt a verejték és szeméből a sós csepp, Kevin lehajtott fejjel, Marco pedig csendben maradva gyászolt.
-Szükségem van... Eszközökre... Miss Moticelli túl sok vért fog veszteni... - Amanda azonnal, gondolkodás nélkül szaladt Daniéle táskájáért és Marie-t is el akarta hozni, azonban a kislány nem akart elmozdulni anyja mellől; várta, hogy felébredjen, ami soha többé nem következett be.
Az úrról is folyt a víz, feszülten figyelt, kapkodta tekintetét; amint megérkezett a csomag, azonnal kicipzározta volna, ámbár keze olyannyira reszketett, hogy rábízta Kevinre annak kibontását. Kézfertőtlenítővel bekente kezét, majd a táskában található szikét és csipeszt is.
-A ruhája... El kell szakítanom, hogy megmenthessem az életét. Megengedné...? - fejbólintással reagáltam, mire az eddig liliomfehérben, később vérvörös szint átvevő selyemruha ketté is vált éppen a tüdőm alatt, középen.
-Meg tudja csinálni - biztattam; a herceg keze továbbra is remegett, így sajátomat rá helyeztem. - Hogyha az Úr úgy akarja, meg fog menteni. Ha viszont nem... Az Ő akarata tökéletes, hiszen tudja.
-Tisztában vagyok vele - hűvösen, mélabúsan, hamar húzta el kezét enyémből, mintha nem is ismert volna, mintha nem is szeretne. - Kérem hagyjon dolgozni, csendre van szükségem - ez volt a legkevesebb, mit irányomba intézett, viszont barátaimnak nem szólt, egyedül engem figyelmeztetett: nem akarta hallani hangomat, ennek ellenére megszűnt remegése.

-Amanda... Megígértem, hogy... mindig veletek leszek... Sajnálom, hogy... Nem lehettél a tanú... De örülök, hogy én fekszem itt helyetted... Te olyan bátor vagy... Irigyellek... Egy kicsit félek... Te biztos nem félnél... Köszönöm, hogy... fizettél az első vásárlásunkkor... Milyen rég volt... Elmentünk körmöshöz is... emlékszel?... Jó pszichológus leszel... ebben biztos vagyok... Megvédtél Aidennel szemben is... Nagyon jó barát vagy... Nem is nehéz téged elviselni... A programokat élveztem... amiket szerveztél... Csináld tovább, amikor... már nem leszek itt... Szeretném, ha elhamvasztanátok... az úgy viccesebb... Add át üdvözletem... Antoine-nak... és Felicitének... köszönöm a barlangászatot... A szülinapi ajándékomat... Nagyon tetszett... Már nem fogom tudni kitölteni... a megmaradt oldalakat... de ti tegyétek meg... mintha ott lennék veletek... Ha Kevinnel maradsz... remélem boldog életed lesz... Maradj ilyen... bátor és határozott... amilyen vagy... Örülök, hogy... a barátomnak tudhatlak...

-Ez így nagyon nem jó - állapította meg Adrian bácsi. - Ezektől a behemót óriásoktól semmit se látni! A katonák legalább harcolnak máshol, mi pedig itt tétlenkedünk!
-Valahogy ki kellene jutnunk innen! Vajon mi történik ott? A lányom biztosan intézkedik, hogy mindenki jól legyen - nézelődött Antoine. - Még jó, hogy veletek ragadtam be ide, Felicitével nem bírtam volna ki! - lélegzett fel.
-Antoine, hallak! Nem megmondtam, hogy álljon az utamból?! - fordult az egyik öltönyös felé.
-Segítenünk kell a fiamnak - szólalt meg Alessandro herceg.
-Ahogyan az unokahúgomnak is. Hiszen meglőtték! Ez az elmebeteg de Fontaine!
-Mégis hogyan jutunk ki innen?
-Én tudom! - vigyorgott eltökélten Itziar. - Őr, vegye le a mocskos kezét rólam! Szóval, bemutatom, amit a Taj Mahalban tanultam, számtalan turista készített felvételt rólam! - a nő hastánc mozdulatokba kezdett, azonban az öltönyösök rendíthetetlenül ácsorogtak egy helyben, akárcsak a Buckingham-palota őrei.
-Egy pillanat és kiszámolom a valószínűségét a kijutásunknak... Lássuk csak, a kedvező esetet elosztjuk az összes esettel... - latolgatta az úriember édesapja.
-Nem bírok itt karba tett kézzel ülni! Én cselekvésre lettem teremtve! Minek ide az ész, megoldjuk azt erővel! - Adrian bácsi megpróbálta elterleni az egyik öltönyös figyelmét és áttörni a blokádon, azonban sikertelenül járt: ráadásul lábon is lőtték.
-Ennyit az erőről - sóhajtott kezét orrnyergéhez emelve Alessandro Hunsford.
-Majd én megoldom - vette át az irányítást Antoine. - Kedves... uram. Fontos lenne számunkra, hogy kijussunk innen, hiszen gyermekeink éppen küzdenek, nekünk pedig apaként az a feladatunk, hogy segítsünk nekik, nem igaz? Szánjon meg és engedjen el minket. Mit tudna tenni három öregember? - A férfi meg se rezzent.
-A szív mit sem ér ebben a helyzetben! - hajtogatta Adrian bácsi, aki letelepedett a földre bekötözve lábszárát. - Miféle öregember? Sehol sem látom őket! Talán ha önmagadra céloztál, megértem. Vagy Alessandro-ra, végülis ő a legbölcsebb közülünk.
-Bölcsnek bölcs vagyok, öregúrnak mégse nevezzenek! - háborodott fel a herceg.
-Bocsánatot kérek, próbáltam kiszabadítani magunkat! - sóhajtott Antoine.

-Szívesen... - közölte Mia Kevinnek címezve szavait.
-Tessék? - értetlenkedett barátom.
-Felhúztalak a földről... Szívesen... Köszönöm, hogy... van húgod... Kérlek segíts majd neki... szüksége lesz rá... Jó bátyja vagy Marguerite-nek... Nagyon szeret téged... Ezért én is... Remélem jók lesznek a tudóstalálkozók... és lesz több időd Amira és a többiekre...
A könnyzáporom nem hagyott alább; figyeltem, amint a haldokló utolsó mondataival megy körbe az embereken.
-Vadlovak... Föld körüli utazás... Lakókocsi... Bárcsak mehettünk volna... Forró homok és ukulele... Köszönöm Popcornt... Kár, hogy nincs most itt... Marco én sosem mondtam... De szeretlek... Nem tudom, mi volt köztünk... Több mint barátság, de... én féltem lépni, mert... voltam rossz kapcsolatokban... szeretlek, most már kimondhatom... kicsit késő... majd utazz Popcornnal... Szerettem volna szörfözni... Jó volt, amikor toltál azon a felfújhatós matracon... Szeretem a tengert... Örülök, hogy... megismertelek a repülőn...
-Én is örülök, Mia, én is örülök - bizonygatta könnyes szemmel. - Sajnálom, hogy nem léptem, most már késő. Szeretem a fura állataidat, a szokásaidat, az elevenségedet, a mindig beszélő Mia Canont - törölte meg szemét és közelebb hajolt a lányhoz, ajkára első, és utolsó csókját lehelte.
A vörös hajadon zavartan, mégis örömtelien mosolyodott el, azonnal Marguerite-ra lesett, aki továbbra is zokogott, viszont barátnője somolya jó hatással volt rá.
-Théodore Dupont, te... volt maffiavezér... Akkor nagyon haragudtam rád... Megérdemelted, amiket... mondtam... Azért a legjobb barátom vagy... Chase körében ismertelek meg... a nagymenő srác... azt mondtam Marguerite-nak, hogy... biztos nem szeret beléd... változtál és most vagy... igazán önmagad... örülök, hogy... Marguerite és... emellett az élet mellett... döntöttél... Ne sírj... Théodore Dupont nagymenő... azok nem sírnak... Olyan jó barátom vagy... Nálad nem is lehetne... jobb helyen Marguerite... Vigyázz rá... és magadra... Ne Sprite túlterhelésben halj meg... Légy jó Marguerite-hez... Az egyik gyereketek neve legyen Mia... Megígéred, ugye?... Biztos mindjárt összegyűlik... a pénz a BMW-re... Kár, hogy már... nem ülhetek benne... Marguerite-et vidd el... nagyon szép helyekre... Hallgass a húgodra... ő okosabb nálad... Izzítsd a partyboxot... Köszönöm a lemezt... Hallgass Abbát, ha eszedbe jutok...
-Akkor minden nap azt fogok hallgatni - emelte fel kezét Théodore és Miaéval összeérintve utoljára csinálták meg közös kézfogásukat.
Marguerite, amióta csak megtudta, mi történik barátnőjével, nem bírta abbahagyni a zokogást. Fuldoklott, nem kapott levegőt, zihált, ennek ellenére továbbra is ráborulva Mia testére zokogott. A lány megsimogatta fejét, Marguerite pedig felült, próbálta elfojtani magában a fájdalmat, azonban ez egyszerűen képtelenségnek látszott.
-Marguerite, minden... rendben lesz... Tényleg... Ez olyan lesz... Mint a pizsibuli... Elalszok... Csak most nem ébredek fel... Eleinte nagyon csendes voltál... velem is... Aztán egyre jobban... felszabadultál... Meséltél Kevinről... a suliról... Ami megverte Amelia-t is... Te lettél a legjobb barátnőm... Nem is lesz soha más... Te vagy... a legfontosabb nekem... Szerintem már nincs sok időm... Ha Théodore megbánt... én majd újra kiosztom... de nem fog... Hidd el, egyedül is... bátor tudsz lenni... Valósítsd meg... az álmaidat... Légy festő... Sohasem gondoltam volna... hogy lesz egy ilyen fontos... barátom az életemben... Nagyon szeretlek, Marguerite... Ki fogod bírni... Az én kedvemért... bírd ki, kérlek... Muszáj... Boldog lehetsz... Én hiszek benned... Rengetegen állnak majd melletted... Bátor vagy... Meg tudod csinálni... Nekem is nehéz... Nem akarlak itt hagyni... Nem mehetek veletek csúszdaparkba... Pedig nagyon szerettem volna... Láttad, Marco az előbb... megcsókolt! Mennyit beszéltünk... róla... és amikor beborultunk a vízbe... Adrian bácsinál... Lassan mennem kell... Itt leszek... Marguerite, te vagy a legjobb barátom... Te vagy a legfontosabb nekem... Nem szeretnék menni... Maradnék melletted örökké... Bátrabb vagy, mint hinnéd... Mindenre képes vagy... Te vagy a legjobb barátom... Tartsd meg az állataimat... A lemezeket... Nehogy miattam ne egyél... Gondolni fogok rád minden pillanatban... Te vagy a legjobb barátom... A legjobb barátom, Marguerite... - csuka le szemét és többé nem nyitotta fel.
-Mia, Mia - sikoltott a lány ráborulva testére, amely bepiszkította rózsaszín ruháját. - Kérlek ne hagy itt! Maradj! Nekem is te vagy a legjobb barátom! - most nem suttogott, nem fogta vissza magát. - Itt maradok. Itt maradok örökre. Melletted. Nem megyek el. Te vagy a legjobb barátom, Mia...

-Mama... Mama, ébredj fel! - Marie kis kezét Daniéle oldalára helyezte. - Mama - ártatlan hangocskája csengettyűként hasította a levegőt.
Könnyektől ázott arcomat René de Fontaine-re emeltem. Indulni készültek, az imént lökte el magát a faltól, igazította helyre az egyik széket, amit eltolt, majd megtorpant a székek előtt; éjfekete szemét el sem mozdította a lányról. Talán ebben a pillanatban döbbent rá, mi mindent vitt véghez, akkor is, hogyha nem ő volt az, aki a kislány anyjának haláláért felelős volt.
-Ren, gyere már! - kiáltotta oda neki Adelyn az ajtóból visszaszólva.
A gróf lassú léptekkel indult el húga felé. Marie odaszaladt hozzá, megfogta nadrágja száraz, így kényszerítette megállásra.
-Mit csinált a mamával? Ébressze fel! - parancsolta a kis márkinő.
-Én semmit... Az anyukád többé nem tér vissza - magyarázkodás helyett kijelentette a fájó igazságot.
-Hazug! Ott van a mama, segítsen neki!
-Soha többé nem láthatod - közölte hidegen, ám hangja megbicsaklott.
-Nem - kezdtek lepotyogni az apró cseppek Marie arcán. - A mamát akarom! A mamát akarom! - ismételte a gyilkos lába előtt leborulva.
René de Fontaine-ben talán felrémlett némi szánalom és együttérzés: meglehet létezett még lelke, bár mindezek után nehezemre esett elhinni. Otthagyta egyedül Marie-t a földön maradva, ő pedig szólva csatlósainak, hogy nemsokára elengedhetik a hátraszorított emberek tömegét, Adelynnel és Amelia-val, aki előrejött gratulálni bátyjának, hátat fordított a Hunsford kastélynak maga mögött hagyva a káoszt, amit okozott.

Marguerite hol Mia-ra, hol Théodore-ra borult rá, képtelen volt abbahagyni a sírást, ami elvárhatatlan lett volna tőle, hiszen elveszítette a hozzá legközelebb álló személyt és vigasza sem lehetett. Amanda-t szintén önkívületi állapotban láthattam, térdére támaszkodva temette kezébe fejét. Théodore sem hagyta abba; törölgette a szemét, viszont nem sokat segített neki, hiszen újabb és újabb könnyek szöktek érzékszervébe. Marco megviselten figyelte Mia arcát, lemondóan fordult magába. Kevin csendben tűrt, nesztelenül figyelte húgát, barátnőét és a halottat.
Megpróbáltam nem mozogni, azonban ez igazán bonyolult feladatnak ígérkezett, hiszen én magam is itattam az egereket.
Mia Canon nincs többé. Egyszerűen felfoghatatlannak tűnt; mintha a vidámságot lopták volna ki az életből.
-Marie - tekintettem a gyöngéd kisgyermekre, aki anyja mellett maradt, szorosan átölelte.
Amanda hallotta szavaimat és vállalkozott rá, hogy elhozza a kislányt, mellénk tereli. Nagy nehezen fel sikerült tápászkodnia és elindult Marie felé. Pont ekkor engedték el az öltönyös férfiak a túszul ejtett tömeget, amelyből egy futva ki is vált.
-Utánamegyek! Megölöm azt a senkiházi de Fontaine-t! Már réges-régen meg kellett volna tennem! - motyogta magában Konstantinos, ám Amanda egyetlen pillantása elhallgattatta. Ettől függetlenül tört előre, nem torpant meg.
-Nincs értelme, már rég elmentek - szólt utána.
-Nem érdekel! Ha a föld alatt van is, én felkutatom és végzek vele!
-Szívesen csatlakoznék, csak... épp elég ember van, akit gyászolok - válaszolta meggyötörten.
-Részvétem - halkult el a herceg. - Tudok valamiben segíteni?
-Fogalmam sincs - sóhajtott Ami. - Gyere, Marie, menjünk - fogta kézen a lányt.
-Nem szeretnék a mama nélkül - siránkozott.
-Odamegyünk a többiekhez - győzködte barátnőm.
-Mia-hoz? Rendben! Utána viszont a mama is jön velünk, igaz? - hatalmas szemeit a nőre függesztette.
-Szia, Marie, Konstantinos vagyok. Anyukád egyik barátja - mentette ki a helyzetből Amit.
-Akinek van hajója? Ugye majd elviszel engem is? Nagyon szeretnék menni!
-Persze, hogy elviszlek! Majd a hárman megyünk, mit szólsz?
-Hárman? - tette fel a kérdést a szőke nő.
-Miért, talán víziszonyod van? - vont vállat a férfi.
-Konstantinos - kimerülten ejtette ki a nevét.
-Amanda - a görög szája szélén mosoly húzódott.
-Végre kiszabadultunk! - ujjongott Antoine. - Amandine, te meg kivel beszélsz? - vont kérdőre. - Képzeld, anyáddal szétválasztottak minket! - lelkendezett. - Mármint anyáddal szétválasztottak minket - sóhajtott, amint meglátta, hogy Felicité közeledik.
-Apa, Mia meghalt - közölte Amanda. - Ahogy Daniéle és Chase is - újból a sírás fojtogatta, Antoine pedig megérezve ezt, szorosan magához ölelte. -Tönkrement a gyönyörű díszlet! - méltatlankodott Felicité, azonban mikor meglátta a földön heverőket elhallgatott. - Sajnálom, Amandine - fonta karjaiba lányát.
-Mia...meghalt? - sápadt el Marie arca és újból sírásba kezdett. - Mia... Mia nem halhatott meg... Nem... - szipogta. - Mia-t akarom! Mondd, Antoine bácsi, hogy nem halt meg! Felicité néni... - könyörögte. 
Anyja nevét mintha meg sem hallotta volna.
-Segítsetek kérlek odavinni Marie-t hozzánk - szipogta barátnőm, mire Antoine ölbe vette a kislányt és próbálta elterelni a figyelmét.

Egyszerre a de Fontainek által nyitvahagyott ajtón keresztül két kutya csörtetett be: Popcon és Rail nyüszítve rohant gazdájához, nyaldosta élettelen arcát.

-Fiam, minden rendben? - Alessandro herceg alakját láthattam meg, amely Mr. Hunsford mellett jelent meg. - A ruha! - hülledezett. - Szétszakadt a ruha!
-Atyám, már hogy lenne minden rendben?! - kiáltotta kikelve magából.
-Én csupán... - magyarázkodott atyja.
-Segíteni akar, tisztában vagyok vele, ám lehetetlenség! A csönd segít és a tisztánlátás!
-Rosa, mi történik itt? Mr. Hunsford...
-Csöndet! - ordította torkaszakadtából letörölve inge ujjával az izzadságcseppeket homlokáról.
A fiatalember elővette a csipeszt, becsukta szemét, levegőt vett, majd újból kinyitotta és a felvágott hely felé vitte. Nem éreztem semmit sem, ugyanis érzéstelenítőt is találhattunk Daniéle táskájában. Nem sokkal később a golyó kint volt a testemből, mellettem a márványpadlón. Az úriember összevarrta a felnyitott részt.
-Orvosra lesz szükség, hiszen én magam csupán egy évet végeztem a Harvardon. Reménykedem benne, mindent megfelelően végeztem el - atyja jóváhagyta döntését.
Amint szétnéztem, mindfelé mocskot, vért láthattam. Daniéle és Chase egymáshoz közel feküdtek a padlón, immáron élettelen testtel, szinte mindenki körénk sereglett, Antoine Marie-t próbálta lefoglalni Felicitével együtt, Adrian bácsi, mivel Mr. Hunsford elküldte, Daniéle holtteste mellett térdelt le, Amanda visszatért Mia mellé, fél szeme pedig rajta volt, Kevin megtörten sóhajtott, Marco Mia-ról le sem vette tekintetét, Théodore Marguerite-et támogatta, aki nem hagyta abba a sírást, ragaszkodott Mia-hoz. Mr. Hunsford a lépcsőn foglalt helyet, elfordult tőlem, maga elé bámult, ahogyan apja is tette.
A legtöbb ember elszivárgott; a gyász, a vér szaga, annak jelenléte mindenhol megmaradt.