Sürgés-forgás, ide-oda szaladgálás, izgatottsággal hintett félelem járta át az egész kastély hangulatát. Minden arcon ugyanazon érzelmek jelentek meg: öröm, meghittség, felüdültség. A ruhák anyaga a felgyorsulás következtében úgy hangzott, akár csak egy szélfuvallat, ezt akkor tapasztalhattam legfőképpen, mikor Mia berohant hálómba, utána pedig a többiek szedték lábukat. Mindnyájan káprázatosan festettek, halvány sminkkel, rendre igazított hajtincseikkel, kecses lépkedéseikkel.
-Miben segíthetünk? Segíteni akarunk! - üdvözölt a titkárnőm lelkesen.
-Rose, enned is kéne valamit, mert reggelinél szinte üres volt a tányérod - aggodalmaskodott Kevin.
-Hogy tudna enni? - dorgálta Ami. - Hiszen ez a nagy napja, az esküvője! Olyan gyönyörű vagy, Rose, egyszerűen hihetetlen, hogy ez az egész megtörténik! - barátnőm tőle nem megszokott módon áradozott.
-Nagyon szép a ruhád, Rose! - pásztázott Marguerite. - És persze te is - mosolyodott el bátorítóan.
-Köszönöm, mindenkinek, viszont azt hiszem, semmiben sem tudtok segítségünkre lenni, Kaitlyn szinte már mindent elkészített.
-Kisasszony, helyet foglalna, hogy haját feldíszíthessem? - a szobalány kissé megilletődött az emberek láttán.
-Nem ér, hogy Mr. Hunsford apukája nem engedte, hogy behozzam Popcornt a kastélyba! - tette karba a kezét mérgesen Mia. - Pedig nem csinálna semmi rosszat! Marco olyan aranyos volt, hogy tegnap elhozta őt is és Railt is!
-Tisztelt egybegyűltek... Igen, igen, ezt tudom... - hallatszott a folyosóról, amint Lawson a házassági szöveget ismételgette.
-Menni fog, barátom, ne is aggódj miatta - támogatta Lucchetti.
-Olyan gyönyörű a ruhánk, mama! - pezsdült fel Marie átlépve a küszöböt.
-Igen, igen, de nem szabad összekoszolnunk, hiszen tudod! - intette Daniéle.
-Én is nagyon vigyázok a ruhámra! - bólogatott Mia. - Ha szennyes lesz Mr. Hunsford apukája nagyon mérges lesz!
-Alessandro báról beszélsz? Ő rendelte a vacsorát és nem pizza volt, így nem bírom!
-Hé, ez a menyasszony szobája, ki innen! - Mia majdnem nekidobta cipőjét.
-Annyira hihetetlen - barátnőm megtörölte szemét.
-Csodálatos volt a tegnapi nap, örülök, hogy veletek tölthettem az esküvőm előtt - tekintettem a mellettem álldogáló nő felé. - Kissé... Gyomorgörcsöm van, Ami - nevettem el magamat.
-Most már nekem is - vallotta be kifújva a levegőt.
-Marguerite, játszunk olyat, hogy ki lát több embert az udvaron? Paccsozhatnánk is, de arra már nincs idő - ötletelt a vörös hajú.
-Pedig én szeretek paccsozni - vont vállat az ajtóban Kevin.
-Hallod, Mandine, azzal a kastélyival ma edzettem, futottunk pár kört a tó körül, aztán súlyzóztunk is!
-Na és, kit izgat? - felelte zavartan barátnőm.
-Konstantinos, az új legjobb haverom!
-Lecserélsz? - kérte ki magának Mia.
-Téged? Soha! Csak bírom a csávót, szerzett nekem Sprite-ot, meg mondta, hogy aranyosak vagyunk Marggal. Tök rendes!
Kaitlyn az utolsó kis igazgyöngyöt is elhelyezete kissé hullámos hajamban, mely a selyemruhára omlott. Megigazítottam hosszú ujjait, kihúztam magamat és a tükörbe tekintettem. Egy önfeledt arát láthattam magam előtt, aki alig várja, hogy kimondhassa a boldogító igent. Nagyot nyelve álltam fel. Gondoltam a vőlegényemre, vajon hol lehet, készen áll-e, rám vár-e, hogyan folytatódik majd a nap további része, hogyan tesszük le eskünket az Úr színe előtt, akinek mindez köszönhető, hogyan válok majd az ő feleségévé, milyen szerfelett boldogok leszünk a szertartás közben és után. A szüleink ezt szerették volna és most teljesül vágyuk, álmuk, melyet születésem óta dédelgettek.
Felhúztam a liliomfehér nem túl magas sarkú cipellőt és megtorpantam a hálószoba közepén.
-Aztaaaaa - álmélkodott Mia szája elé kapva kezét.
-Mama, Rose olyan gyönyörű - Marie pördült-fordult, ám, amikor meglátott, egy helyben maradt.
-Ezzel egyet tudok érteni - helyeseltek mindnyájan.
-Legalább megöleltek, mielőtt kilépünk innen? - próbáltam visszatartani könnyeimet, fojtott hangon szóltam, mire barátaim sorra borultak karjaimba.
-Rosa, kész vagy? Lassan indulnunk kell - szólt be Adrian bácsi az ajtón, mire nagy levegőt vettem és a barátaim kezét fogva húztam őket magam után.
Nagybátyám sötét öltönyét vette magára, nyakkendője félreállt, így, amint kiléptem, megigazítottam.
-Köszönöm, Ro... - beléfagyott a szó, amint végigpásztázott. - Egyszerűen... - nem találta a szavakat. - Büszke vagyok rád, Genova hercegnője, ahogyan a szüleid is azok lennének - biztosított ajkába harapva, hiszen félő volt, hogy ő maga is elérzékenyül. - Itt... Itt van a csokrod - nyújtotta át a fehér rózsával teli, apró virágokkal díszített egybekötött növényrengeteget.
Belekaroltam Adrian bácsi kinyújtott kezébe, mögénk pedig felsorakoztak barátaim. Amanda és Kevin követlenül mögöttünk, Mia, Marguerite és Théodore utánuk, végül Daniéle, Chase és Marie zárták a sort. Barátnőm szülei a vendégekkel együtt gyülekeztek, ahogyan Marco is.
Az első lépéseket tettük meg, lefelé a lépcsőn, miközben visszaemlékeztünk mindarra, amit közösen átéltünk, ahogyan megismerkedtünk, amikor együtt mentünk Disneylandbe, körömszalonba, Mr. Hunsfordékhoz, Chase körébe, a pillecukorsütésre, a barlangászatra, a problémákra, amelyeket megoldottunk, amikor valaki felbukkant...
-Igen, halljátok ez a René nagyon benne volt az életünkben - szólalt meg Théodore.
-Még jó, hogy már nincs - fűzte hozzá Kevin.
Szinte meg sem hallottam a nevet, amikor említették, úgy elvarázsolt a kert szépsége, a daloló madarak, a nyíladozó növények, a káprázatos égbolt. Egyetlen alkalmazottat sem láttam kivételesen a kertben munkálkodni, azonban a növények tökéletes gondozást kaptak.
Egyre közelebb merészkedtünk az üveg borítású kupolához, amely mellett Adrian bácsi lelassított.
-A vőlegény nem láthat meg közvetlenül a kezdet előtt - magyarázta meg.
-Ideje bemennünk, igaz? - csuka be a szemét Amanda Dupont, majd újból rám szegezte.
-Köszönöm - ennyit tudtam kifejezni, másra nem voltam képes.
-Mégis mit? - ráncolta össze homlokát.
-Hogy itt vagytok és nem hagytok el. Köszönöm mindenkinek - még egyszer átöleltük egymást a távozókkal, mivel úgy beszéltük meg, hogy koszorúslányi szerepüket a templomi szertartáson alkalmazzák.
-Ez meg mi? Le kell adni a telefont? Ne már! - háborodott fel Ami, mivel a kiírás szerint mobilt tilos volt bevinni az esküvő helyszínére. - Hogy fogok így fotózni?! - dobta bele a készüléket a kosárba, ahol már rengeteg hevert.
-Rosa, készen állsz - jelentette ki Adrian bácsi riadt arcomra lesve.
-Igazán? - hálásan kaptam felé fejemet.
-Egészen kis korod óta - mosolyodott el.
-Nagyon szeretem Mr. Hunsfordot. Remélem, hogy Isten is úgy akarja, hogy ez az esküvő megtörténjen - csuktam be szememet és halk imába kezdtem, melyben elmondtam a Mindenhatónak minden aggályomat, ijedelmemet, felfokozott érzelmeim hadát, szaporán verő szívem okát, megköszöntem neki, hogy létrehozta a napot, hogy itt lehetek, ebben a helyzetben, hogy a barátaim és a családom is támogathat.
-Te meg mit keresel itt?! - Daniéle felcsattant hangja kihallatszott. - Megmondtam Alessandronak, hogy ne hívjon meg!
-Ó, Daniéle - gúnyosan fogalmazott. - Biztosan féltékeny vagy. Láttad a videómat, igaz? Tessék, bemutatom újra, amit tanultam - belestem az üvegen, ekkor pedig Itziar hastáncoló alakját pillanthattam meg.
-Fúj - takarta el a szemét a színésznő. - Ezért még kérdőre vonom Alessandro-t! - háborodott fel.
-Ki ez a sok ember, Friedrich? És hol késik René? - az ősz herceg összezavarodott, amely nem volt túl jellemző a Hunsfordokra.
Friedrich-nek hívta Mr. Hunsfordot és észre sem vette!
-Fogalmam sincs, atyám, hiszen ön bízta Renére az ülésrendet.
-Kiharcolta magának! Rendben, természetesen átengedtem neki a stafétát; mellettem fog helyet foglalni - mutatott az egyik székre. - Bízom René megítélésében, bár lesz egy-két szavam hozzá az esküvő után - ingatta fejét.
-Igen, atyám - mintha az úriember oda sem figyelt volna.
-Friedrich, készen állsz - hallottam atyai hangnemét.
-Igazán? - most mégsem volt legszilárdabb hangja.
-Születésed óta. Hiszen Hunsford vagy - biztosította Alessandro herceg. - René nélkül nem kezdhetjük el! - tért vissza a tárgyra.
-Hogyha mégsem bukkanna fel, Konstantinos-é lesz a tanúi szerep, emiatt ne aggódjon - győzködte a fiatalember.
-René mégiscsak René, a család legnagyobb bizalmasa és barátja - emlékeztette édesapja.
-Tisztában vagyok vele, atyám, hiszem, hogy csatlakozni fog hozzánk percek alatt.
Továbbra sem foglalkoztam a névvel, egyedül az úr hangjára voltam kíváncsi, az ő gesztenyebarna szemére, mely még nem találkozhatott mogyoróbarnámmal.
A kupola belsejében szinte síri csönd állt be, Mia halk, izgatottságtól fűtött hangját lehetett hallani, amely csak egyre azt ismételgette, milyen csodálatos tanúnak lenni.
-Indulnunk kell, Rosa - Adrian bácsi hangja, mint a fuvallat, úgy repült tova a tizennyolc fokos levegőben.
-Készen állok, Adrian bácsi. Mindig is erre álltam készen - vettem mély levegőt, majd kifújva tettem meg az első lépést.
A pázsit könnyen viselte cipőnk talpának nyomását, szinte várta, hogy zsenge zöld szálait lelapítsuk, hogy minél közelebb kerülhessünk a kupola bejáratához. Egyszerre ott termettünk, majd a leterített aranyozott szőnyegen vezetett tovább az utunk. Itt már felemeltem szememet, hogy egyenesen azt lássam, amit egészen reggel óta, sőt egész életemben szerettem volna. A vőlegényem éppen szétválasztotta összekulcsolt kezét, akkor emelte fel megdöntött fejét, amikor én magam is felé lestem. Aranyló haja, kimért, komoly, mégis álmélkodó arckifejezése, katonai egyenruhája, rendészeti fokozata, elért eredményei, díjai ott fityegtek oldalán, szíve fölött. A terem közepéig egyedül őt bámultam, szememet le sem vettem róla, el nem mozdítottam tekintetemet. Végül rávettem magamat, hogy szétnézzek; jobb oldalamon első két sorban barátim foglaltak helyet, Mia széke pedig ki volt hagyva, hiszen ő már a helyén állt, várva rám. Amanda arcán könnycsepp futott végig, amire oda sem figyelt, arra sem méltatta, hogy letörölje. Marguerite gyönyörködve mosolygott, mellette Théodore bátorítóan küldött felém egy összeszorított öklöt, Kevin bólintott, ezzel jelezve, hogy örül mindannak, ami történik, Marco figyelt, Marie majdhogynem tapsolt, Daniéle elmutogatta, hogy mindjárt kiviteli Itziart - ezen mellesleg majdnem elnevettem magamat -, Chase próbálta megkeresni irányomat, Antoine tátogva üzente, hogy büszke rám, Felicité elégedettnek tűnt, mint aki jó munkát végzett - nem kevés érdeme volt a díszekben -. Chase, Daniéle, Marie, Antoine, Felicité és Adrian bácsi helye mögött olyan emberek ültek, akiket sohasem láttam, ahogyan a másik oldalt is így történt, bár Alessandro herceg büszkeségét nehéz lett volna nem észrevenni, mögötte pedig a katonákat, akik valószínűleg Mr. Hunsford bajtársai lehettek.
Szememet újból az úrra szegeztem volna, hogyha az oldalsó ajtó - a bal oldali első sor székeihez közeli -, nem tárult volna ki, beengedve valakit a helyiségbe. A vér megfagyott bennem, szinte megtorpantam, megrökönyödtem, elszörnyülködtem, ahogyan megláttam az éjfekete szemet és a hozzá tartozó zselézett, tincseivel szétálló hajat, a ravasz tekintetet. René de Fontaine somfordált fel Mr. Hunsford mellé, mikor már majdnem felértem a megemelt részre, mely három lépcsővel mutatkozott magasabbnak, mint a kupola többi része.
-Mit keres itt René? - hallottam, amint barátaim összesúgnak.
-Haver, ez így nem pálya! - próbálta lekommunikálni Théodore Renével, azonban nem találta meg a szemkontaktust.
-Ne rontsuk el Rose esküvőjét - súgta Marguerite.
-Hiszen ez René de Fontaine, Mr Hunsford mellett! - Idegeskedett Kevin.
-Én is kinyírnám, de majd a végén - kivételesen Amanda is nyugodt tudott maradni.
Adrian bácsi elengedte karomat, átnyújtotta azt vőlegényemnek, aki készségesen elfogadta, óvatosan maga mellé húzott.
-Rose, mit keres itt René, és miért ő a tanú?! - kivételesen Mia is tudott suttogni, azonban nem bírtam válaszolni neki.
-Tisztelt egybegyűltek, kedves rokonok, barátok, családtagok. Eme kivételes napon azért gyűltünk itt össze, hogy egybeadjunk két felet, melyből a szertartás után egy egész lesz... Ez az Lawson, tudod a matekot - pusmogta magának -. Szóval, ha bárkinek bármi ellenvetése van a házasság kapcsán, az most szóljon. Nincs? Mehetünk tovább - Olyan gyorsan hadarta le, hogy esély sem volt közbeszólni.
-Lawson, elnézést, én felszólalnék - vágta rá René de Fontaine hidegen, szinte metsző hangjával.
-René, mit művel? - zavarodott össze a mellette álló barátja. - Nem most van itt az ideje a bolondozásnak, kérem - felelte csendesen.
-Bolondozás? - nevetett fel vérfagyasztóan, hangosan, hogy mindenki hallja, majd szembe fordult a jelenlévőkkel. - Azt mondta, bolondozás - röhögött tovább, mint aki elvesztette eszét.
-René, megőrült? - az úriember is megfordult, egyenesen a grófra tekintett.
-Talán igen, mindig is őrült voltam - vont vállat könnyedén, hangneme egyszerre hideggé változott.
Minden szem rajta csüngött, várták, mit mondhat el.
-Bizonyára sokan ismernek itt - tárta szét kezét, miközben sétálni kezdett. - Ez nem véletlen, hiszen oly sok különböző arcomat mutattam már más és más embereknek. Hadd mutatkozzam be, René de Fontaine vagyok, Mia Canon volt barátja, Kevin de Blanc-al egy bandában játszottam, Théodore Dupont haverja voltam, Adelyn de Fontaine és Amelia de Fontaine testvérének tudhatom magamat. Rose Moticellinek pedig egy régi udvarlója, a szerelmes megszállottja lehetek.
Ja és persze Friedrich legjobb barátja is vagyok, gróf - hajolt meg, mint a színészek a színpadon. - Nyugalom, nyugalom - a felhördült tömeg hallatára válaszolta.
-Micsoda? - kerekedett el barátnőm szeme. - Rose udvarlója?! Mr. Hunsford legjobb barátja?!
-Csendet! - kiáltotta, miután nem hagyták abba a zúgolódást. - Mindenki jól hallotta, viszont el is kezdem az elejéről, hiszen akkor derül fény mindenre - kacsintott és két kezét hátrafogva fel-alá kezdett járkálni. - Ezerkilencszázkilencven október huszonötödikén jöttem a világra, én, René Magnus Darcio Maurice de Fontaine, mint Philippe Alexandre Dempsey François de Fontaine elsőszülött fia. Mit kell tudni az apámról? Egy kétszínű, álnok, vérengző ember, akinek minden vágya folytatni családunk harcát. Két évre rá született meg a húgom, Adelyn Delaney Charléne Godeleine de Fontaine, akihez gyermekkoromtól fogva kötődtem. Apánk egy fenevad volt; nap, mint nap elmondta legfőbb vágyát, tervét. Négy évesen kerültem először várbörtönbe, amikor nem fogadtam szót neki és megkérdőjeleztem parancsát. Egész éjszaka otthagyott. Anyám próbálta lebeszélni gonosz tetteiről, ám ő sem tudott hatást gyakorolni rá. Később egyre többször vetett be a sötét cellába. Hat éves koromban a húgom, Della megpróbált kiszabadítani, így apánk azzal büntette, hogy bezárta egy másikba, sokkal szűkebbe. Azt akarta, hogy senkink se maradjon, hogy egyedül neki engedelmeskedjünk. Kétezer-egyben magával vitt. Nem mondta, hogy hova megyünk, egyszerűen csak követnünk kellett. A Moticelli kastélyhoz vezetett, amikor tizenegy éves voltam. Eleinte örültem, hiszen szerettem az ott töltött időt, ugyanis az egyik hercegnőt a jegyesemmé tették: Flavia Ilaria Valentina Azalea Moticelli teljes mértékben elvarázsolt, magával ragadott. Mielőtt viszont újra ott lettünk volna, Flaviával összevesztünk: nem értette, miért viselkedtem furcsán, miért vagyok hideg hozzá, bántom meg. Azt mondtam neki, hogy nem értheti, ő pedig duzzogva elszaladt. Kétezer-egy augusztus huszonkettedikén éjszaka mentünk. Nem látogatóba tartottunk: amint megláttam a fájkákat és a kardokat, ez számomra is világossá vált. Kérlelni sem mertem apámat, hogy hagyja abba, vagy ne kelljen végignéznünk; hiábavaló lett volna. Bezártuk a szolgákat, éppen ahogy most - itt kissé felnevetett -, aztán már gyújthattuk is fel a kastélyt. Mérget tettek a pezsgőbe, viszont volt, aki nem ivott belőle, így biztosra akartak menni: karddal leszúrták ellenségeiket. Ahogyan nekem is le kellett döfnöm Flaviát, apám kérésére. Azt kértem cserébe, hogy Della ne nézze végig azt, amit művelek: ezt megengedte. Biztosan mindenkiben felmerül a kérdés, hogy miért is ölte meg a családom a Moticelliket. Nos, a válasz igen egyszerű: Eduardo, a menyasszony apja, tudott valamit, amit nem kellett volna. Erre is rátérek majd, viszont Eduardo megsejtette és mivel már lépéseket is tett az ügy érdekében, nem volt választásunk.
Anyánk ezután elhagyott minket. A Moticellik megölése az utolsó csepp volt a pohárban, nem bírta tovább velünk. Előtte viszont újból teherbe esett, egy harmadik gyermeket várt, viszont nem kívánta megtartani, nem akarta, hogy a lány szenvedjen, ezért a kórházban rábízta a komornájára, hogy cserélje ki egy másik gyerekkel, egy halottal. Apám gyászolt, talán először életében mutatkozott meg, hogy benne is van valami emberség. Anyám elmenetele szintén megtörte, így csak keményebbé vált velünk szemben...
A Hunsfordok úgy tudják, hogy Adelyn de Fontaine halott, ez azonban nem egészen így van. Apám bűntudat keltés céljából tervelte ki, hogy vadászbalesetben essen el Della, ezzel engem tovább kínozva. Tudta mennyire szerettem a húgomat és biztosan érezte, hogy meg akartuk húzni a pisztolyt a fejénél, viszont nem voltunk rá képesek. Ezután elküldte Hugo Dupont-hoz, az ismert maffiavezérhez, hogy ott nevelkedjen. Adelyn jól érezte magát, miközben engem tovább gyötört apám, mindennap hangsúlyozva tervének részleteit. Adelyn Hugo-nál ismerkedett össze Théodore-ral, akivel én is barátságba kerültem, sorsunk hasonlított. Huszonnégy éves voltam, amikor meghalt az apám. Éppen vacsora közben ecsetelte a tervét, amikor egyszer csak belépett Della, erre az apánk félrenyelt. Ott lett volna a lehetőség, hogy megmentsük, de lebénultunk, nem tudtunk semmit sem tenni: végignéztük, amint elterült a földön.
Nem tudtunk volna mit kezdeni az életünkkel: elhatároztuk, hogy véghezvisszük a tervet, nem hozunk szégyent családunkra és aztán megkeressük anyánkat. Ekkor kezdődött el minden. Tudomást szereztem róla, hogy Rose Moticelli éppen tizennyolc éves és lassan munkába kezd, így egyik párizsi cégemhez kapott munkaajánlatot. Előtte pedig Amanda Dupont-t is felvettem, aki elszökött Hugo-tól, így állva bosszút a maffiavezéren, amiért magánál tartotta húgomat.
Tisztában voltam vele, hogy mindenki imád. Eleinte megjelentem előtte, magamba próbáltam bolondítani, azonban a makacs kis hercegnőnek nem tetszett, ahogy viszonyulok hozzá. Emiatt öt éven át békén hagytam, nem kerestem.
Ja, persze, el ne felejtsem! - torpant meg felemelve mutatóujját. - Elsie! - kapott fejéhez. - Sajnálom, csak mikor az ember ilyen briliáns tervet eszel ki, nehéz, hogy ne hagyjon ki semmit se. Friedrich-el gyerekkorunk óta ismertük egymást, ugyanis családunk nagymultú barátságára lehetünk büszkék. Hunsfordok, sajnálom, most össze fogom törni a szíveteket: nincsen átok, mi pedig évek óta gyűlölünk benneteket! - újból kacagott. - Ugyanis ahogyan a de Fontaine-ek romlottak, úgy a Hunsfordok ebből hasznot húztak, növekedtek egyre feljebb a ranglétrán. Míg nálunk egyre csak haltak ki az örökösök, addig a Hunsfordnál szaporodtak. Be is házasították a legjobb helyre gyerekeiket, szinte az angol királyi hatalom hullott le lábuk elé! Ezzel szemben nálunk válsághelyzet volt és ahelyett, hogy segítettek volna a jó barátok, ránk sem hederítettek! A de Fontaine-ek megtanulták, hogy senkiben sem bízhatnak, álnoksággal, hazugsággal, pénzzel kell elérniük mindent, amit akarnak, mert senki sem segít nekik. A világ urai lehettünk volna, ha nincsenek a Hunsfordok! Örökké azok lehetnénk! De ez a család generációról generációra megakadályozta, keresztbe húzta minden számításunkat, tervünket! Ahogyan éppen idén is! Az angol királynő elleni merénylet sikeres lett volna, ha nincsen Alessandro, hogy felfogja a lövésemet!
Mindezért bosszút esküdtünk, aminek legjobb módja a Hunsford-átok volt. Megöltünk pár anyát és feleséget, na és? Adelheid nem az én saram, az még apám volt - mentegetőzött. - Nekem jutott a varázslatos Elsie Clay, aki egyáltalán nem illett Friedrich-hez! Tele volt élettel, tiszteletlenséggel, ambícióval, tervekkel, kapzsisággal... És minderről nekem, mint jövendőbeliének legjobb barátjának mesélte el. Nem csoda, hogy szerelembe estem, úgy elbűvölt minden egyes szavával. Azonban ez a szerelem sem teljesedhetett be. Véget kellett vetnünk neki, hogy az átok megmaradjon, így Della - aki egyébként Alessandro-tól egy székkel arrébb ül -, mérget kevert, ami egy jól bevált módszernek mutatkozott. Fájdalommal adtam a kezébe a poharat, amit rögtön ki is ivott: kezeim között érte a vég. Friedrich teljesen el volt keseredve, pedig nem is szerette igazán! Három éven át csak utazgatott, alig hagyva üzenetet számomra. Kétezer-tizennyolc októberében viszont Párizsba látogatott. Felkereste régi barátját, elbeszélgetett vele. Ajánlottam neki egy helyet, amibe megígérte, hogy mindenképpen ellátogat: a Café de Flore-t, ahol Rose Moticelli minden egyes reggel eltöltötte idejét. Innen pedig borzasztóan egyszerű volt minden! Friedrich Hunsford és Rose Moticelli? Tökéletes! Így kellőképpen bosszút állhatok a Hunsfordokon, ha pedig a kis genovai hercegnő tud valamit, az is része a tervemnek, hiszen a kimenetel ugyanaz. Egyértelműen egymásba szerettek, ez nem is volt kérdés. Friedrich mindent leírt, mindent elmondott. Egy nap pedig elhagyta Párizst: hiszen Alessandro kérésemre és ajánlásomra hazahívta. Már csak annyi volt a teendőm, hogy elhitessem Rose Moticellivel, hogy visszatért a megszállottja. Megjelentem a kávézóban és előadtam, hogy nem tudok nélküle élni, mire közölte, hogy ő mást szeret. Ezután szórakozás volt az egész Rose Moticelli összezavarására. Remélem az apám büszke, mert ennyi megrázkódtatáson sosem mentem keresztül életemben! Összejönni Mia Canonnal!
-Hé, én egy igazán jó barátnő vagyok! - kérte ki magának.
-Az agyamra ment az a lány, folyton vele lenni, a fura szokásaival! Mit meg nem tettem ezért a tervért! Az állatokat kellett kerülgetnem a lakásában! És még nem ez a legrosszabb! Disneylandbe is elkísértem őket, aztán pedig meséket kellett néznem! Nekem, gróf René de Fontaine-nek! Hol a méltóságom?! - szakadt fel belőle. - Várjatok, még van rosszabb! Ennél is sokkal szörnyűbb! Meghívtam azt a nyavalyás, idegesítő barátnőmet és Rose Moticellit a hajómra és, amikor mondani akartam egy újabb fenyegető szöveget, megcsúsztam és beleestem a Szajnába!
-Ren, apánk szerintem nem így gondolta a hadműveletet és most forog a sírjában - szólt közbe Adelyn.
-Erre is képes voltam, látjátok?! Egyedül azért, hogy ma itt állhassunk! Játszadoztam egy kicsit. Elhagytam Mia Canont az országgal együtt, Angliába mentem és Friedrich-el töltöttem el időt. Később visszajöttem, csatlakoztam Kevin bandájához, hogy még jobban összezavarjam Rose-t. Fenyegettem, riasztgattam, de tudtam, hogy nem mondja el senkinek. Senkinek, még a legbizalmasabb barátainak és a vőlegényének sem. Ennyire megbízható Rose Moticelli! Megcsókoltam Amanda-t is, hogy viszályt szítsak köztük Kevinnel. Amúgy szerintem nem illenek össze, de csak az én véleményem - vont vállat.
-Legalább egy valamiben igaza van - szólalt fel Konstantinos.
-Amanda, ne is hallgass rá - bátorította Antoine.
-Ha őszinte leszek, én nem terveztem megölni Hugo-t, de mivel Théodore-on muszáj volt bosszút állnom, Amanda születésnapján végeztem a maffiavezérrel, mert Théodore szakított Dellával, megbántotta, én pedig bosszút álltam, persze aztán hazamentem és a húgom kikészült, hogy mit műveltem. Most eggyel több hulla, mit számít? Théodore pedig lemondott a maffiáról, így én szereztem meg. Ezután következett az utolsó trükköm Rose felé: ideje volt megismernie Friedrich barátait. Úgy tettem, mintha meglepetésként ért volna látványa, ám természetesen ezt is előre elterveztem. Persze nem egyedül, Della és Lia is segített benne. Közben Lia is inkább hozzánk pártolt, a szüleinek megmagyarázva a helyzetet. Szóval, Rose Moticelli és barátai, nekem köszönhettek mindent, beleértve azt is, hogy ismeritek egymást! Friedrich, Rose, nem a sors, Isten -  vagy ki tudja minek nevezitek - hozott össze benneteket, hanem én! Minden úgy történt, ahogy én, René de Fontaine akartam, én mozgattam a szálakat, az én döntéseim következményeképpen lehettek itt!
Talán egy valamit bánok a tervben - torpant meg felénk fordulva. - Eddig mindig meg kellett ölnöm a nőt, akit szerettem. Ez most sincs másképpen - sóhajtott sejtelmesen. - Csak, hogy tudd, Rose Moticelli, ebben a történetben nem te vagy a főszereplő, hanem René de Fontaine - vicsorgott, mint egy jaguár, gonoszan röhögött fel.
Ezután olyan hirtelen történt minden, hogy alig bírta felfogni az agyam. René két másodperc alatt húzott elő maga mögül egy pisztolyt, amit rám szegezett és már el is lőtte a golyót, mivel pedig Mr. Hunsford az asztal mellé került, amely mögött Lawson ácsorgott, így senki sem volt mellettem, senki sem bírta felfogni a rengeteg információt, feldolgozni a hirtelen lövést egy ember kivételével: Mia Canon, aki bal oldalamon vesztegelt, nem késlekedett, gyorsan gondolkodott, vagy talán hamarabb meglátta, mire készül a gróf; a lány beugrott elém, ezzel megmentve életemet. A golyó átmenet rajta és belém fúródott, ennek következtében mindketten a földön landoltunk.