-Emlékszik?

Kilenc óra harminc perckor indultunk el Estringtonból, elbúcsúzva Alessandro hercegtől, aki azzal a megnyugvással engedett el, hogy nem kevés idő múlva újból viszontlátjuk egymást. Gondolkodtam azon a jeleneten, amit szemtelenül végignéztem, végighallgattam. Nem úgy tűnt, mintha egy másik Hunsford titoknak lettem volna szemtanúja, bár nem is tudom, lehetséges, hogy azzal, hogy az úriember kimondta "itt az idő", valamiféle kódjelet adott le édesapjának, a kis dobozkában pedig könnyen lehet, hogy egy kis Hunsford címeres kitűző lapul.
Nem is gondolkodtam tovább a tegnap este említetteken, bár igaz, ami igaz, meglepett, hogy az idősödő herceg első keresztnevén szólította fiát.
A kényelmes párnák között nem is lehetett volna rosszul pihenni. Az időjárás a genovaihoz képest teljesen megváltozott, mind estére, mind reggelre. Indulásunk napján tizenhét fokot mérhettek, azonban, mivel mi korán indultunk, ez még kevesebb lehetett. Az ég be volt borulva, az eső esett, így állt elő a világos, huszadik századi automobill, amelyből a sofőr hetykén hajolt ki és egy "Induljunk már, kegyelmes uram!" kíséretében pattant ki, tárta ki az ajtót előttem és gazdája előtt, akit majdhogynem belökött, mire a herceg csak egy "Viselkedjen Lawson, mert kirúgatom!"-mal válaszolt.
Mint mindig, most is Mr. Hunsford bonyolította le az utazást, ezért is gondoltam, hogy repülővel érkezünk Franciaországba, viszont, amikor elhagytuk Londont, gondolataim a hajóra vezéreltek. Igazam volt, a doveri fehér sziklák jelentek meg szemeim előtt, amint kibámultam az ablakon. Egyetlen táskát hordtam magammal, Mr. Hunsfordnak pedig pusztán szürke öltönye állt rendelkezésére, így onnan halászta elő útlevelét, jegyeinket, miközben bal kezével a fölöttünk tornyosuló sötét esernyőt tartotta.
Fél egykor szálltunk fel a hajóra, amely haladéktalanul el is hagyta a doveri partot. Az úr ajánlotta az ebédelés lehetőségét, így azt nem is utasítottam el.

-Hiszen tudja, hogy mindenre emlékszem - nem fennhéjázóan mondta; a tigris szeme mosolygást rejtve villogott. - Mondjon akármilyen történelmi dátumot, Miss Moticelli, tegyen próbára - éppen a desszerttel végeztünk, mikor beszélgetésünk kezdődött.
-Kétezer-tizennyolc október huszadika - jelentettem ki a dátumot le sem véve szememet az előttem helyet foglaló férfiról.
-Őszintén állíthatom, hogy a próbát kiálltam, a nap minden egyes részlete megmaradt elmémben.
-Minden egyes részlete? - ismételtem szavait, ám már meg sem lepődtem.
Egyértelmű, hogy Mr. Hunsford egy éles eszű lángelme.
-Nos, amint hazaértem, legyeztem a naplómba - emlékezett vissza.
-Ennyire fontosnak tartotta?
-Természetesen - biztosított bólintva.
-Tudja, annyi minden történt azóta. Emlékszik, amikor még a barátaim ki nem állhatták? - nevettem, mert hihetetlennek tűnt, hogy ennek is részesei lehettünk.
-Ó, de még mennyire. Mr de Blanc gyűlölt! Mlle Dupont sem rendelkezett jómagamról túl jó véleménnyel! Bűnszövetkezet tagjának hitt - csóválta fejét. - Nézzen rám, inkább hercegnek mutatkozom, mint egy fenegyereknek!
-Én egyetértek magával - kacagtam, ugyanis a fiatalember teljesen kijött a sodrából. - Rendben, amikor közölte velem, hogy kötelessége tudomásomra hoznia egy információt, én pedig azt hittem, Amanda-nak ténylegesen igaza van... Tudja, örülök, hogy inkább herceg - vallottam be szórakozottan.
-A kúriánkban eltöltött nap - jegyezte meg.
-Amikor annyira sietett és olyan hidegnek tűnt! Később viszont felolvadt a jég. Ezt követően pedig elhagyott három hónapra! - múltat felhánytorgató tekintettel lestem fel rá.
-Mialatt folyamatosan leveleztünk - emlékeztetett. - Ne higgye, hogy számomra ezen hónapok nem kínszenvedésként tűntek fel. Emlékezzen, kerestem a naplót, ám sehol sem leltem.
-Ó, igen, szörnyű lehetett magának a rengeteg bál, csillogás közepette!
-Miss Moticelli! - hahotázva rázta fejét.
-Azután viszont visszatért, gálánsan elnézést kért, amiért nem értesített érkezéséről és átnyújtotta a vörös rózsacsokrot, amelyet egyenesen Estrington kertjéből hozott.
-Magának legalább olyan jó emlékezőképessége, mint egy Hunsfordnak.
-Ami fontos, azt az ember megjegyzi, nem igaz?
-Ezt követően meghívott egy esti sétára. Ne tudja meg, milyen borzasztóan éreztem magamat!
-Borzasztóan? Ennyire nem szeretett volna jönni? - furcsálló pillamtásomra magyarázatba is kezdett.
-Maga hívott, nem pedig jómagam tettem. Megelőzött! - kérte ki magának.
-Mint a versenybe, amikor lovagoltunk? - merész szemekkel vizslattam.
-Megsebzi lelkemet, mielőtt...? - vidáman kérdezte, viszont nem fejezte be mondatát.
-Áh, látja, kezdi! Egyből Párizs felé tartunk és nem fejezi be mondatait!
-A mondatot be fogom fejezni, Miss Moticelli, amint megtalálom a legmegfelelőbb időpontot - határozottan, komolyan felelte.
-Létezik megfelelő pillanat? Kérem, inkább fejezze be most!
-Majd, Miss Moticelli, majd - könnyed, megfontolással teli hangja elhallgattatott.
-Hol is tartottunk? A sétánál. Azután annyi minden történt még! Versailles, emlékszik, amikor ott jártunk? Milyen kellemes volt a palota!
-Mégis Estringtont választja helyette.
-Igen, így igaz! Erről pedig nem fog tudni lebeszélni. Az opera is káprázatos élmény volt! Képzelje, igazság szerint... Nem teljesen aludtam, amikor felvitt a lakásomra.
-Na, de Miss Moticelli, én úgy hittem...!
-Tisztában vagyok vele, Mr. Hunsford! - nyugtattam a kedélyeket. - Azért történt, ugyanis, mivel... Ténylegesen fáradtnak mutatkoztam, nem lett volna erőm felgyalogolni! Emlékszem, mikor megtorpant ajtóm előtt, nem kívánt belépni. Tiszteletem nőttön nőtt maga felé.
-Megbocsátható, hogy alvást színlelt - sóhajtotta komisz mosollyal.
-Köszönöm - kacagtam.
-Elvitt a barátjához, Mr Doblerhez is.
-Maga pedig nem ült le egy székre, igen. Előtte pedig megismerkedett Mia-val és Marguerite-el is. Utána pedig meghívott magához a kúriába, ott töltöttük az estét.
-Emlékszik arra, amikor Mr de Blanc-bal billiárdot játszottunk, jómagam pedig elvétettem és majdhogynem felestem az asztalra?
-Természetesen! Amanda mondta előtte, hogy... úgy ülök, mint egy hercegnő. Már értem! - világosodtam meg a tárgyat illetően. - Azt kívánta, bárcsak az lennék, igazam van? Látja, kívánsága valóra vált!
-Megtiszteletetésnek érzem, hogy Genova hercegnőjével társaloghatok - tréfálkozott.
-Örülök, Mr. Hunsford, hogy semmi sem változott.
-Nem változott? A bennem dúló érzelmek igenis megfordultak, úgy hittem ez magában is megtörtént.
-Abban az esetben, hogyha október huszadika óta eltelt időszakot nézzük, természetesen változtak érzéseim, ám nem erre céloztam. Mielőtt visszatértem, félelmet fedeztem fel magamban először a döntés kapcsán, majd pedig kapcsolatunknak köszönhetően. Attól tartottam, nem lesz minden a régi. Amikor kiderült, hogy hercegnő vagyok... Ez egy nem mindennapi tény, életet változtathat meg, ahogyan egymáshoz való viszonyulásunkat is megváltoztathatta volna.
-Azonban ez nem történt meg. Remélem tisztában van vele, hogy mindez engem is boldoggá tesz. Jellemén nem változtat hergnői mivolta, ahogyan érzelmeimen sem, ámbár a körülményeket jelentősen megkönnyítette... Atyám születésnapja jött el - folytatta a visszaemlékezést. - Vissza kellett utaznom.
-Ó, igen. Amint újra partot ért Franciaországban és Párizsban, megázott az esőben a lakásom előtt, egyből megrémített.
-Mulatságosnak találtam - ismerte be.
-Magát talán szórakoztatta, engem viszont teljesen megrendített! Elhittem, hogy soha többé nem kíván látni!
-Reménykedem benne, elért odáig, hogy többé ilyesfajta gondolat nem zaklatja majd.
-Azt hiszem, igen, sikerült belenyugodnom, hogy engem választott. És miután megrémített, ön pedig csurom vizes lett, meghívott a kastélyba. Tartottam atyjától eleinte - fejeztem ki az igazságot.
-Látja, semmi félnivalója nem akadt.
-Csupán annyi, hogy majdhogynem kínpadra küldött - már csak nevetve reagáltam. - Jöttek sorra az elfoglaltságok, a kastélybeli élet, a bálok. Megismertette velem Istent, Mr. Hunsford! Ó, ez az egyik legszebb emlékem.
-Igazán örömtelinek vallhatom magam, hogyha valóban így gondolja.
-Így gondolom - sűrűn, aprókat bólogattam. - Ingáztam Franciaország és Anglia között. Később Daniéle is barátommá vált. Azután pedig... A barátaival töltöttünk időt.
-Nos, igen, Renénél is jártunk. Egy lóversenyt is végignézett velünk.
-A Royal Ascot nem éppen a legjobban végződött... Az angolom is fejlődött! - könnyedén fejeztem ki az idegen szavakat, melyektől már nem is ódzkodtam.
-Ha nem is a modern nyelvet beszéli, az óangollal már mindenképpen tisztában van.
-Végül kiderült a rettenetes titok is, rájöhettem, miért is hazudott mindvégig. Ezután pedig teljes mértékben elvesztettem az eszem - kínosan emlékeztem vissza, hogyan teremtettem le mind az úriembert, mind édesapját.
-Rengeteg mindenben igaza volt - felelte elismerésre méltó hangon.
-Felhevültségemben mindent fejükhöz vágtam, azt követően a kastélyt is elhagytam. Azonban, nem véglegesen.
-Úgy látszik, jómagam sem búcsúzhatott örökre.
-Mr. Hunsford, egyébként sem tehette volna meg.
-Ezt, hogy érti, Miss Moticelli?
-Nem volt önben reménység, hogy legalább Jézus mellett újra láthat?
-Nos... Felmerült bennem eshetőségként.
-Ott is találkozunk majd, hogyha az életünknek vége; milyen nagy megnyugvás! Miután visszaérkeztem, kezdődhetett a naplókeresés.
-Maga fejtette meg a cseles szöveget - adta nekem a dicsőséget.
-Olyan egyszerű volt! A Hunsfordok túlbonyolítanak mindent! Mire megtaláltuk a naplót, feleslegessé vált. Pedig még Lawsonnal is felásatta a kertet!
-Legalább kapott egy kis rendruhát!
-Már mehettünk is Olaszországba London helyett - folytattam. - Most pedig, mindezek után, itt vagyunk.
-Tudja, kinek köszönhető?
-Hogy itt vagyunk? - bólintására tovább beszéltem. - Hagynom kellene, hogy maga momdhassa ki, de tudom a választ, Mr. Hunsford. Az Úrnak köszönhető - bazsalyogva egyensedtem fel az ebédlőasztaltól.

*

Devereux a kikötőben várt minket, ugyanis a fiatalember értesítette még a reggel folyamán a lakájt, aki sokkal hallgatabbnak és tisztelettudóbbnak mutatkozott Oscar Lawsonnál, vagy Savino Lucchettinél. A három órás út sem telt eseménytelenül, a társalgás, eszmecsere folyamatosan jelen volt, mikor mégsem, akkor a csendes percek kaptak időt. Sosem éreztem úgy magamat többé, ahogyan akkor, amikor Mr. Hunsforddal nehéznek mutatkozott a beszélgetés, ha csendben is maradtunk nem azért, mert kifogytunk a témából: tudtunk volna mondani valamit, ám szemeink egymásba fonódása megelőzte ajkaink mozgását.
Hét órára értünk Amanda Dupont lakása elé. Felajánlottam Mr. Hunsfordnak, hogy legyen velünk, barátaim szívesen fogadják. Előzetesen nem egyeztettem Amival, hogy mikor, melyik nap érkezünk, viszont, mivel barátnőmet legtöbbször otthonában lehetett megtalálni, nem aggódtam. Egészen addig nem, míg az ajtót zárva nem találtam. Mindkettőnknek volt kulcsa a másik fél házához, így kiválasztottam a lila-fekete dekorációs ajtó kinyitására szolgáló eszközt, elfordítottam a zárban és beléptem.
Hatalmas rendetlenség fogadott, ami nem ért meglepetésként. A földön összetört virágcserép, kiömlött föld, különböző játékpisztolyok, levert párnák hevertek.
-Itt meg mi a csoda történt? - tettem fel a költői kérdést, ugyanis bármilyen eszesnek is mutatkozott az általam szeretett férfi, erre még ő sem tudott választ adni.
Előkaptam telefonomat és tárcsázni kezdtem barátnőm számát.
-Áh, Genova hercegnője is felénk méltóztat nézni. Halljátok, Rose az! - kiabálta.
-Roseee - halottam Mia lelkes hangját és szinte az összes emberét, aki a barlangászaton részt vett.
-Amanda Dupont, hol vagytok? Újabb túrán? - érdeklődtem.
-Nem, bár nem is rossz ötlet! Marguerite-éknél vagyunk, mert a szülei elmentek valami élménynapokra és elhívott ide mindenkit.
-Fogunk pillecukrot sütni! - üvöltötte a telefonba Mia. - Na, Théodore, gyerünk, indíts Abbát!
-Mia, miért Abbát? Jöhetne már valami repp is!
-Abbát akarok, mondd meg neki, Marco!
-Én is, én is! Mi az az Abba, mama?
-Mia, itt van az ukulelém, majd játszok azon...
-Én Abbát akarok!
-A legjobb dolgokról maradsz le, Rose Moticelli.
-Lemaradni? Nem sokáig!
-Ezt, hogy érted? - rá nem jellemző módon halkan kérdezte, mintha nem hinné el.
-A lakásodban elég nagy a felfordulás!
-Rose, te itt vagy Párizsban?! - kitörő lelkesedéssel kérdezte.
-Nem is egyedül, Ami!
-Gyertek azonnal, Rue Casmir Périer huszonnyolc!
-Indulunk is!
-Képzeljétek, Rose idejön Mr. Hunsforddal! - még halottam, amint Ami elújságolja a hírt a többieknek.
-Nincsen ellene kifogása?
-Kifogásom? Nem is lehetne - tréfálkozott. - Több, mint egy hónapja nem találkoztam barátaival, így nem is utasíthatnám vissza a meghívást. Devereux szívesen elvisz minket az említett helyszínre.
-Tizenegyen vannak Marguerite-éknél. Ezek közül Antoine-t és Felicité-t nem ismeri, ők Amanda szülei. Ezen kívül Marco is ott lesz, ő az a fiú, aki Mia-nak tetszik. Ez teljesen más, mint a kastélyban eltöltött idő - merengtem. - Mr. Hunsford, kérem próbálja jól érezni magát.
-Minden tőlem telhetőt megteszek - nevetett, miközben előre engedett a lenti kapunál.
Az út több mint egy óráig tartott, így nyolc elmúltával érkeztünk meg Marguerite-ék háza elé. A kis fából készült kapun át könnyedén bejuthattunk és már a ház előtt is álltunk, mely világos, baracksárga színben tündökölt, egy szintesnek látszott, cseréptetővel díszítették, ablakai pedig kikandikáltak, mintha valóságos szemek lettek volna.
Egyszerűen nyomtam le a kilincset, beljebb engedve magunkat. Amint jobb oldalra vittük tekintetünket, a nappalit pillanthattuk meg, melyben televízió állt, előtte karosszékekkel, pamlagokkal; balra fordulva az amerikai konyhát láthattuk, amiben Daniéle szorgosan pakolta egymásra a szendvicseket.
-Friedrich, Rose! - fordult meg boldogan.
-Daniéle, örvendek - hajtotta meg fejét az úr, mire társaságbeli barátnőm közelebb jött és átölelt.
-Jó újra látni, Daniéle!
-Amanda mesélte, mi történt! El sem hiszem, hogy tényleg hercegnő vagy, ez hihetetlen!
-Még én sem bírom teljesen felfogni...
-Antoine, hozd már ki a nyamvadt szendvicseket, nehogy már szegény Daniéle-nek kelljen kicipelnie! - Felicité szokásosan nagy hangjával, fején pihenő napszemüvegével jött be a házba a hátsó ajtón keresztül.
-Drága Rose, újra itthon? Milyen jó téged itt látni! Te pedig biztosan az a lányom által említett Hunsford vagy, nem? - a fiatalember meglepődött a közvetlen hangnemet hallva.
-Így van, Friedrich Hunsford vagyok...
-Felicité Rousseau, Amanda édesanyja.
-Hiszen Mlle Dupont...
-Igen, Dupont, mert elvittem Hugo-hoz, de hát az igazi apja Antoine, akit jobban is szeret.
-Ne is próbálja megérteni - suttogtam Mr. Hunsford értetlenkedő tekintetét látva.
-Jövök már, Felicité, jövök már! - Antoine kocogott be kifulladva. - Marie-val játszottam, jól kiizzasztott az a gyerek!
-A lányom már csak ilyen. Itt vannak a szendvicsek - mutatott rájuk Daniéle, mire Antoine már meg is indult arrafelé, viszont, amint megpillanotott minket, azonnal megtorpant.
-Rose! - közelebb jött és átölelt. - El sem hittem, amikor Amandine mondta, hogy hercegnő vagy!
-Én mindig tudtam, kedvesem - fogta meg a kezemet Felicité. - Egy ilyen úrihölgy nem is lehet más.
-Maga meg az a Hunsford, igaz? Örvendek! - nyújtotta kezét, mielőtt a fiatalember egyáltalán szóhoz tudott volna jutni. - Az a férfi, akit Amandine el akart ásni, nem? - kérdezte kedvesen. - Tudja, csak, mert összetörte Rose szívét...
-Sajnálom - nevetésemre a férfi is megenyhült, bemutatkozott.
-Na, jó, de Antoine, most már igazán segíthetnél Daniéle-nek!
-Megyek is - biccentett felénk.
-Menjünk, köszönjük a többieknek - indultam el a hátsó ajtón keresztül ki, a kertbe.
Hátul középen egy berendezett sütögetőhely vesztegelt, amiben már magas lángú tűz ropogott, körülötte számtalan farönköt helyeztek el, mellette pedig asztalokon társasjátékok pihentek. Hátrább fa állt, ami kissé elgörnyedt, így egyik vastag ágára egy gumiabroncsot kötöttek fel, hinta gyanánt.
-Ki akar sakkozni? - emelte fel a készletet Kevin.
-Hagyd már, az unalmas! - tetette le vele Ami.
-Chase, nem akarsz...? Ja semmi, bocs - kínosan nevetett.
-Semmi baj, Kevin - vont vállat mosolyogva az asztalok előtt helyet foglaló férfi.
-Szívesen csatlakoznék magához, Mr de Blanc - még egyikük sem látott meg, pedig már kint ácsorogtunk, közvetlenül az ajtó előtt.
-Mr Hunsford, Rose! - kiáltotta Kevin, Amanda, Mia, Théodore egyszerre, mintha megbeszélték volna. Marguerite annyira el volt foglalva Marie-val, hogy összerezzent az üvöltésre.
-Végre, Genova hercegnője, végre! El sem hiszed, mennyire örülök, hogy itt vagy! Tudod mi jutott eszembe a múltkor? Emlékszel, amikor filmet forgattunk? - karjaiba fonva tartott pár pillanatig, aztán elengedett.
-Filmet forgattatok? - ráncolta össze homlokát Kevin. - Gyere ide, Genova hercegnője - ő volt soron, hogy megöleljen.
-Még szép! Horrorfilmet! Egyszer előkeresem azt a kamerát és megnézzük!
-Persze, hogy emlékszem - nevettem hitetlenkedve. - Ami, te mondtad még a barátságunk elején, hogy nem akarok -e filmet forgatni én pedig naivan beleegyeztem, utána pedig éjjeli egykor felhívtál, hogy akkor menjek ki a sötétbe, állítsam fel a telefonom kameráját, hogy legyen fényünk, mondják valami szöveget, amit te kidolgoztál és leírtál és közben letettük a kamerát egy kocsira és onnan majdnem leesett!
-Szerintem ezt kellene most is csinálnunk, filmet forgatni! Úgyis itt van Daniéle, ő színész. Kevin, te megkapnád a halott szerepét, Thédé a maffiavezér, Marguerite-et elrabolják, Mia a hippi boltos, akinél van valami kulcs, mi vagyunk ketten a főszereplők...
-Várj, miért én vagyok az, aki meghal? - kérte ki magának Kevin.
-Ki más lenne? Nem ölöm meg Chase-t vagy Daniéle-t! Talán azt akarod, hogy gyerekgyilkos legyek? Szívtelen!
-Hé, mi az, hogy szívtelen? Marie-t meg ne öld, ő mindenki kedvenc karaktere lenne!
-Egyszer mondtál okosat, Bacon, egyszer - Amanda színészi alakítással szipogott, zsebkendőt húzott elő és megtörölgette nem létező könnyeit.
-Bacon? - csodálkoztam. - Te komolyan így hívod Kevint, azután a színész után? - nem tudtam visszafojtani nevetésemet.
-Így legalább feldobom az unalmas nevét.
-Kösz - forgatta szemét.
-Roseeee - csapódott belém Mia. - Itt vagy! Hercegnő vagy! Képzeld, Marco is jött! És mindjárt itt a szülinapom! Théodore pedig gonosz! Nem indított Abbát! A szülinapomon egész nap csak az szólhat! Mr Hunsford is itt van, de jó!
-Én is itt vagyok, szia, Rose - Marguerite kézen fogva hozta magával Marie-t, aki szintén köszönt és mindketten átöleltek.
-Helló, Rose, üdvözlöm, Mr Hunsford - fogott kezet Théodore is. - Mia, nem, nem indítok Abbát!
-De hát itt a partybox!
-Senki sem figyel a tűzre? - nagy hanggal jött ki Felicité. - Antoine, hol vagy már megint?!
-Én figyelem - szólalt meg Chase szórakozottan.
-Chase bácsi, hogy vagy? - ült fel mellé Marie lelógatva a lábát.
-Jól, és te, Marie?
-Théodore annyira meghintáztatott, hogy még most is szédülök, de jól érzem magam!
-Mi is volt az a nagy rendetlenség a lakásodban? - érdeklődtem.
-Akkor, Mr Hunsford, jön sakkozni?
-Szíves örömest - már helyet is foglaltak az egyik asztalnál, kinyitva a sakktáblát állították fel a bábukat.
-Théddel csatáztunk - vont vállat. - Végre kiköltözik!
-Tudom, hogy bánod - kacsintott húga felé. - Minden nap pizzát fogok enni! - mesélte izgatottan.
-Hova költözöl? - kérdeztem, miközben elvettem egy szendvicset, Théodore pedig kitöltött magának valamit, de nem is arra figyelt.
-Találtam olcsón egy lakást, ami nagy szó, mert Párizsban semmi sem olcsó. Spóroltam pénzt, nem is kevés jött össze, így végre sikerül majd kiköltözni Mandine-tól. Fúj, ki iszik százszázalékos narancslevet?! Nekem valami sprite kéne! - majdnem kiköpte az italt.
-Én szeretem a narancslevet! Há, Théodore, megkaptad! - süvöltötte Mia. - Ki, mit ad szülinapomra? Már csak három nap ezen kívül!
-Csendesebben, így nem tudok koncentrálni! - emelte fel hangját Kevin, aki összehúzva szemét figyelte Mr. Hunsford bábuit.
-Marguerite, nem hozhatjuk ki a nyuszit? - kérdezte Marie angyali hangon.
-Persze, kihozhatjuk, csak nagyon vigyázni kell rá, hogy el ne tűnjön.
-Marguerite-nek mióta van nyula? - csodálkoztam. - Én se tudtam! Teljesen meglepett! Ismerjük mi egyáltalán Marguerite-et?
-Szerintem igazából Pennywise - szám elé kaptam kezemet, kikerekedett szemekkel néztem a lányra.
Egyszerre törtünk ki nevetésben Amival.
-Még nem is láttad Marguerite szobáját! Annyira olyan, mint ő!
-Rose, gyere, körbevezetlek - húzott maga után Mia, aki másik kezében Marie kezét fogta.
A nappali mellett haladtunk el, a következő szoba pedig már a Marguerite-é volt. A fal halványkék, rajta apró sárga virágok voltak festve. Az ágya a jobb oldali sarokban húzódott, míg az íróasztala rögtön, amint beléptünk, nekünk jobb oldalra állt. Balra lesve festékesdobozokat, vásznat láttunk és festőállványt, ezen kívül egy kis ülőke terült el a szőnyegen, felette a falon rengeteg kinyomtatott kép látszott. Középen volt a barlangászaton készült, körülötte pedig mindegyikünkkel egy-egy, bár a legtöbben természetesen ígyis Mia-val és Théodore-ral díszelegett. Amint beléptünk, bal oldalt helyezkedett el a nyúl ketrece benne a fehér, szeme körül, orránál, fülénél barna kis nyuszival, amit a lány hipp-hopp ki is vett.
-Annyira aranyos - szorította magához Marie.
-Mi a neve? - kíváncsiskodtam.
-Charlotte, a nyúl! - kiáltotta Mia, mire szegény állat félelmében reszketni kezdett. - Menjünk, mert még nem is sütöttünk pillecukrot! Pedig azért jöttünk, nem? Nagyon finom, csak meg kell kóstolnotok! Ja, és képzeljétek, Marco marad még a szülinapom után is kicsit és aztán együtt megyünk majd hozzá! Úgy szeretnék szörfözni!
-Rose, erről jut eszembe, milyen volt a tengernél? - tudakolózott Ami.
-Nem fürödtem, csak a nagybátyám, Adrian bácsi, mivel minden reggel szokott.
-Adrian? Így hívják a rokonodat? - Daniéle is csatlakozott hozzánk kifelé menet.
-Igen, mint az ivócimborádat, hiszen egy és ugyanaz a személy!
-Várj, tényleg? Rose, Adrian a nagybátyád? - döbbent le.
-Igen, Adrian Lantiorno, Bologna hercege!
-Adrian bácsi? - kérdezősködött ámulva Marie is.
-Közölte, hogy a lánybúcsút majd ott tartsam, nála a tengerparton.
-Már ott tartunk, hogy ilyeneket tervezgetsz? - hőkölt hátra Ami.
-Nem, nem, csak ő hozta fel, én pedig beleegyeztem. Ti is szívesen jönnétek, nem? Főleg, hogy Daniéle, ti ismeritek és barátok is vagytok.
-Mi az, hogy! Nagyon szívesen látnám újra és Marie is!
-Miért hozta szóba az leánybúcsút? - törte a fejét barátnőm.
-Adrian bácsi fura alak, ne is járjon ezen az eszed - magyaráztam meg viszont Amanda nem tágított, a sakkozó felek felé tartott.
-Mr Hunsford, szeretnék magával négyszemközt beszélni - közölte.
-Ami, de hát egy sakkmeccs közepén vagyunk! Nem viheted el!
-Kussolj Bacon, ez fontosabb! - felém emelte tekintetét, Kevin pedig követte azt.
-Oké - mondta végül és Mr. Hunsford már fel is egyenesedett, követte barátnőmet.
-Vigyázzon magára - bazsalyogva pusmogtam az eltávozó alakra lesve.
-Reménykedem, nem szegezi nekem, hogy egy bűnszövetkezet tagja vagyok - felelte csendesen, halvány mosollyal.
-Dancing queen - Mia már ugrált, táncolt.
-Mia Canon, megmondtam, hogy az én partyboxommal azt hallgatunk, amit én indítok!
-Amúgy az az Amié, nem? - vette szemügyre Kevin.
-Kussolj, Bacon - közölte Théodore.
-Hé, akarsz megint verekedni?
-Természetesen nem, Mr de Blanc - lesütve szemét somfordált a tűz közelébe és Chase mellé vetette le magát.
-Hogy vagy tesó? Jól mulatsz?
-Ha látnék, élvezetesebb lenne, de így sem rossz.
-Aranyos kis gyerekre tettél szert Daniéle által.
-Marie tüneményes, az biztos. Imádja az egész család.
-Megértem. Nem semmi egyébként, milyen körökben mozgunk! Van itt hercegnő, herceg, márkinő és márkiné! Gróf is kéne már!
Amilyen szigorúan vonult el az imént barátnőm a férfival, akit szeretek, olyan szigorúan szedték a lábukat visszafelé.
-Mit beszéltetek meg? Megkaptad a kérdésedre a választ?
-De még mennyire!
-Meg vagy vele elégedve?
-Azt hiszem, igen. Lehetne rosszabb is.
-Nincs maffiája, Ami - kacagtam.
-Még majd vallatom róla - biztosított. - El sem hiszitek, kit láttam a múltkor!
-Kicsodát, Ami? - faggatózott Marguerite.
-René-t! Pont bement a szerkesztőségbe. Hogy mi dolga lehetett ott! Öltönyben volt, nem fura? És Mr Darren irodája felé indult el!
Arcom holtsápadtá vált, amit többen is megjegyeztek.
-René - Kevin is ugyanúgy reagált, mint én.
-René! - Mia felháborodottan viselkedett.
-René? - Daniéle érdeklődött.
El kellett volna mondanom. Ha itt kiderül, hogy René de Fontaine Mr. Hunsford barátja is, én pedig tudtam, de nem szóltam róla... Leveszik a fejemet! Nem csak ezért kellett volna elmomdanom... Joguk van tudni mindent!
-Aha, csak egy idióta csávó. Mia volt barátja, Kevin régi haverja, engem lecsókolt, Rose-al furán viselkedett, Thédet meg ismerte.
-Akkor ezek a Renék mind ilyenek - csóválta fejét Daniéle. - Friedrich barátját is így hívják és nem komplett!
-Daniéle, kedvesen nyilatkozzon róla, kérem, hisz igazán megérdemli.
-Ja, persze... Te mit gondolsz, Rose?
-Hogy... Hogy én? - nehezen szólaltam meg.
-Szerintem azt gondolja, hogy süssünk pillecukrot! - kiáltotta Mia.
-Igen, ezt gondolom - kacagva mentem közelebb Théodore-ékhoz, akik Charlotte-al és Marie-val voltak elfoglalva.
-Gyere, Marco, táncoljunk!
-Szerintem a házban vannak ilyen füzérek, Théo kihoznád őket? - kérlelte gyengéden őt barátnője.
-Persze, máris hozom, Marg. Nincsen valami... Sprite vagy ilyenek? Mert nem tudom, ez a százszázalékos ananászlé sem nekem való.
-Kétlem, hogy a szüleim tartanak olyat, de lehet, hogy Kevinnél van.
-De Blanc, van nálad Sprite? - vetette oda nem túl csendesen.
-Próbálok koncentrálni! - ordította kikelve magából.
-Bacon vesztésre áll - jelentette ki Ami.
-Nem, dehogyis - bosszankodott Kevin.
-Mr. Hunsford ellen lehetséges nyerni? - tettem fel a kérdést.
-Maga legyőzött lovaglásban - emlékeztetett.
-Legyőztem, mikor leesetem a lóról?
-Mi ez a hangos zene, én ezt nem bírom, Antoine, az idegeimre megy!
-Felicité, nyugodj meg, otthon csend lesz.
-Milyen a közös élet? - tudakolóztam.
-Fenomenális - erőltetett mosolyt Antoine arcára.
-Drága Rose, meg kell majd látogatnod minket! Antoine-nak van külön zöldségeskertje is!
-Azt mondtad, ki fogod tépni a zöldségeimet...
-Dehogyis, Antoine, dehogyis - veregette vállon.
-Rose, a múltkor találkoztam Itziarral! Majdnem lefejeltem, de tényleg!
-Az az a csaj, akit el akarunk ásni, mert utálja Rose-t?
-Igen, az! Valami indiai férfival láttam, posztolta is, hogy a Taj Mahal előtt pózol! Remélem, ha majd lesz esküvőtök, nem hívjatok meg! Rose, le kell beszélned Friedrich-et arról, hogy meghívja!
-Rendben, Daniéle, így lesz - bólogattam.
-Chase, hogy megy a kör? - fogaltam helyet a férfi mellett.
-Elég jól! Képzeld, már nem vagyunk annyira sokan!
-Ez jó? - furcsálltam.
-Persze, hiszen ez azt jelenti, hogy az embereknek már nincs szükségük arra, hogy ott legyenek. Mondjuk, az is lehet, hogy Amanda lopja a klienseket - vont vállat. - A múltkor nagyon jól elbeszélgettem vele a pszichológiáról. Mondta, hogyha átgondolta volna, biztos inkább oda ment volna az újságírói pálya helyett, csak pont ugye elszökött és kellett valami munka...
-Amanda elmesélte az egész életét? - ráncoltam össze homlokomat.
-Nagy vonalakban, igen. Olyan jó látni, hogy Mia ilyen eleven. Az ő ötlete volt a pillecukor sütés, bár Amanda szervezte a programot.
-Rose, annyira meglepődtünk, amikor csak úgy itthagytál minket és elmentél Angliába! - jött közelebb Mia.
-Olyan gyorsan cselekedtem, mint te általában.
-Ebben van valami! Mindjárt sütünk pillecukrot, ugye megkóstolod? Muszáj, nagyon finom! És Marco ukulelézni fog!
-Annyira nem vagyok jó, Mia, már mondtam - felelte kínosan.
-Dehogynem, nagyon jó vagy!
-Ez nem lehet igaz, kijátszott! - Kevin őrjöngött.
-Ez a lényeg, Mr de Blanc - hahotázott az úriember. - Sakk matt - felelte és felállva tekintetével engem keresett.
-Visszavágót játszunk!
-Mindenképpen.
-De előbb süssünk már pillecukrot! Théodore, ne merd kikapcsolni a zenét! Látom, mit csinálsz!
-Mia, legalább a századik Abba szám megy...
-Nem, még csak tizenhétnél járunk! Mr. Hunsford, ugye maga is megkóstolja a pillecukrot? Antoine már hozza a nyársakat!
-Itt is vannak!
-Huhú!
-Természetesen, Mlle Canon, ahogy kívánja.
-Egyszerűnek találta megverni Kevint sakkban, igaz?
-Eddigi életem során legtöbbet atyámmal és barátommal játszottam, akik lenyűgöző játékosok. Azonban Mr de Blanc sem marad le sokkal mögöttük. A felénél már mattot adhattam volna, ám hagytam, hadd legyen boldog még.
-Milyen kegyes a kegyelmes úr - Mr. Hunsford csupán fejcsóválással felelt.
Mia csakhogy nem ledobott minket a farönkökre és a kezünkbe nyomta a pillecukrot a nyársakkal együtt.
Amíg Mia sütött, addig kikapcsolták a zenét és Marco ukuleléjének pengetését hallgathattuk, majd a lány énekelve csatlakozott hozzá.
A pillecukor, amit hozott megsütve tényleg finom volt, főleg, hogy Daniéle gondoskodott a csokoládéról, Marguerite pedig talált kekszet a konyhájukban.