A tenger lágy, fagyos hullámai lábaimat érték, melyre borzongással feleltem.
-Rosa, nem csatlakozol? - Adiran bácsi lubickoló alakja bújt elő a távolban.
-Nem, köszönöm - nevettem a tetőtől-talpig csurom vizes hercegre tekintve, akinek éppenséggel csupán feje látszott ki.
A hullámok egyre nagyobb robajjal érték el a szárazföldet, csapódtak ki, nevedvessé varázsolva világos, apró virágmintákkal tarkított ruhám alját. A nap nem izzott forrón; apró sugaraival simogatta az ember bőrét. Térdemet magam elé húztam, bámultam a kék messzeségbe. Az alattam elterülő homok sem mutatkozott felmelegedettnek, így nem égetett.
-Jó reggelt kívánok - foglaltak helyet mellettem.
-Áh, a tigris is megérkezett - utaltam nesztelen lépteire, mire a drapp öltönyös, mellényes, fehér inges, kalapos úr csak somolygással felelt.
-Nagybátyja? - tette fel a kérdést követve tekintetemet, mely a kékséget pásztázta.
-Reggeli fürdőjét veszi, mint megtudtam minden nap úszkál a tengerben, akármilyen hideg is legyen. Vigyázzon - figyelmeztettem egy nagyobb hullámra, mely majdhogynem lakkcipőjét érte.
-Maga már csurom vizes - vette észre ruhám szegélyét.
-Nyugodtság árad a helyből, nem gondolja?
-Mindenképpen egyetértek. Kánikula sincsen egyelőre - jegyezte meg az ég felé lesve.
-Kedveli a nagybátyámat?
-Meg kell hagyni, nem mindennapi - jelentette ki. - Ennek ellenére természetesen, mivel egyetlen rokona, kedvelem.
-Milyen volt a vacsora jelenlétében?
-Felettébb kellemesen telt, megjegyezte többször is, mennyire örül, hogy jómagam áll ön mellett.
-Emiatt én is boldognak tudhatom magamat - biztosítottam.
-Hogyan aludt az éjjel?
-Kiválóan, bár ehhez a rózsamintás falifestmény is hozzásegített. A szobám ablakából pedig rögtön a tenger tárul az ember szeme elé, ami fokozza a káprázatot. És maga, hogy aludt?
-Mivel maga önfeledt, nem is pihenhettem volna rosszul. Az ön boldogsága az én boldogságom is - újabb hatalmas hullám csapott le ránk, ami már elérte a férfit is.
-A lakkcipője csupa víz lett - ingattam fejem. - És persze homok! Mr. Hunsford, maga nem vigyáz a ruháira. Micsoda herceg! - nem tudta megállni, hogy el ne nevesse magát.
-Friedrich, maga sem martózik meg? - bukkant fel Adrian bácsi újból.
-Köszönöm a lehetőséget, viszont ez esetben nem élnék vele - utasította vissza.
-Nem hibáztatom, a helyében én is szívesebben választanám Rosa társaságát.
-Pedig professzionális úszó, Mr. Hunsford, tehetségét a naplókeresés közepette megfigyelhettem - a fiatalember jót mulatott elejtett szavaimon.
Hirtelen elkomorodtam. A hideg víz hatására teljes testben megremegtem. A rengeteg boldogság mellett időt sem szakítottam arra, hogy végiggondoljam, mit tettek velünk. Annyira elvarázsolt Adrian bácsi jelenléte, az a tény, hogy létezik elő rokonom, az információk, melyeket családomról tudhattam meg... Nem voltam hajlandó felidézni azt, hogy mi is történt kétezer-egyben, márpedig ez mindvégig ott lappangott elmémben, megkörnyékezett, mint vadállat meg áldozatát.
-Miss Moticelli, jól érzi magát? - talán látszott arckifejezésemen, talán csak az úr érezte meg, hogy hirtelen ráeszméltem a történtekre.
-A családomat meggyilkolták - mondtam ki a súlyos szavakat. - Nem csak meggyilkolták, hanem véresen, könyörtelenül végeztek velük. A tűz... Előtte mérgezés, kardszúrások... Ki lehet ennyire embertelen? - egyre nagyobbakat nyeltem.
Magamnak is feltettem a kérdést és egyetlen név jutott eszembe: René de Fontaine. A motoros férfi, a szerkesztőség igazgatója, a fiatal srác, a gitáros barát, a gróf... Ez az ember szemem láttára megölte Hugo-t. Miért ne tehette volna meg a családommal? Nem, az lehetetlen, hiszen alig hat évvel idősebb nálam, tehát egyedül nem hajthatta végre a merényletet. A családjának pedig biztosan nem állt érdekében végezni rokonaimmal, miért is tették volna? Nem tehet mindenről René de Fontaine, bármennyire is ádáz álcát mutat, a famíliám horribilis meggyilkolásához nincsen köze.
És más, akivel kapcsolatban állok, esetleg álltam? Hugo Dupont is olyannak tűnt, aki könnyedén végez másokkal, viszont az indok itt is hibádzik.
Az indok mindenhol hibádzik. Ki az, aki végezne egy hercegi családdal? Mi okból? Az én családommal, az enyémmel, amelyben minden ember figyel a másikra, ahol harmónia, idill található, melyet öt gyermek tölt be... Aki képes végezni egy ilyen famíliával, az egyenesen visszataszító! Hát nincsen az emberekben lélek? Nincsen bennük szív? Sem bűntudat? Hogyha elém állna a gyilkosuk... Ha azt mondaná, ha magára vállalná... Én megbocsátanék. Ez lenne életem legnehezebb megbocsátása, de megtenném, hiszen a bosszú újabb bosszút szül és egyetlen ördögi kör sem végződik jól. Azonban nem vállalja fel a tettes. Valószínűleg már el is felejtkezett róla. Nem, erről nem lehet elfelejtkezni! Megtervezett merénylet volt, nem hirtelen harag!
-Mindegyikük annyira csodálatos volt, Mr. Hunsford... Véget vetettek az életüknek, pedig élhettek volna! - a szívem sajgott.
Nem szólt semmit. Nem azért, mert nem tudott, egyszerűen csak van, hogy a szavaknál egy tekintet, egy gesztus, egy arckifejezés sokkal többet elárul. A mondtatok veszítenek a harcban, feladhatják, hiszen nincs esélyük a szempárral szemben! Vereséget szenved minden betű, hogyha a csillogó pillantásokról van szó!
Egyetlen tekintetével elárulta, hogy hogyan szenved ő maga is, amint csak ez jut eszébe, tisztában van fájdalmaimmal, sebeimmel, amelyeket ő képtelen begyógyítani, viszont egy sokkal hatalmasabb erő meg tudja tenni. Kifejezte részvétét, elárulta nyugtalanságát, értem folytatott imáit, egymás terhének hordozását.
-Köszönöm - legörbülő ajkaim most halvány mosolyra fakadtak.
-Na, fiatalok, mehetünk reggelizni? - caplatott ki Adrian bácsi a vízből, megtörve az idilli varázst. Inge mellkasához, haja homlokához tapadt, ám egyáltalán nem zavartatta magát.
Az édes illatú, fehér bors, bermagott, zsálya, cédrusfa, kakaó összetevős parfümjét most a sós tenger illata nyelte el.
Mivel Adrian bácsi egyáltalán nem tartott senkit sem Lucchettin kívül, így az öltözködést saját magunknak kellett megoldanunk. Sőt, szinte mindent saját magunk kellett csinálnunk, ám ez egyáltalán nem zavart, ennek köszönhetően még szabadabbnak érezhettem magamat a tengerparti villában.
-Savino, mi az, hogy nincsen megterítve?! - csattant fel a csurom vizes herceg. - Az asztal pucér! Egy kanál nincs rajta!
-Ha már a keresztnevemen szólít, baj van - morogta kioldalova a házból a mindenes. - Kegyelmes uram, hiszen alig múlt kilenc óra - szabadkozott.
-Nem szoktam korán kelni - magyarázta nekünk. - No és? - értetlenkedett Lucchetti irányába.
-Komolyan felmondok, ez kezd megőrülni - motyogta orra alatt. - Máris előkészítem a reggelit, kegyelmes uram.
-Jó is lesz! - egy hatalmas fa árnyékában, a villa bal oldalán lévő kis kerek asztalnál foglaltunk helyet. Nem telt bele sok idő, Lucchetti már hozta is az asztalterítőt és, mint egy háziasszony, könnyedén elhelyezte.
-Szaporábban, nem látod, hogy a vendégek farkaséhesek? Egy tigrissel van dolgunk! A sasnak is jól esne valami, a hattyú pedig nyomban elájul, ha nem jut valami kis falathoz!
-Adrian bácsi, mi igazán tudunk várni - az úriembert figyeltem mondatom közben, aki helyeslően bólintott, majd nagybátyám felé emeltem mogyoróbarnámat.
-Lucchetti jó szolgáló, de hát kezd öregedni ő is.
-Én, kegyelmes uram? Én soha!
-Lawsonnal igazán jó barátságos kötnének - jegyezte meg Mr. Hunsford.
-Áh, szóval a Hunsfordoknál is van ilyen semmirekellő? - kapott a szón Adiran bácsi.
-A sofőrünk, Oscar Lawson nem könnyű eset.
-Nem is csodálom, Mr. Hunsford, hiszen felásatta vele a kertet! Velem igazán szívélyesen viselkedett, mikor elhagytam a kastélyt - kacagtam.
-Hogyha magával nem bánna kedélyesen, már biztosan nem lenne Estringtonban - felelte hidegen.
-Én magam is légyszívesebben két lábbal rúgnám ki ezt a Lucchettit, de hát szerencsétlen megmentett, így nem tehetek mást, minthogy szolgámmá fogadom.
-Miután örök háládat fejezted ki felé, elbocsáthattad volna.
-Badarság! Rosa, hiszen megtiszteltetés egy Lantiorno-nál dolgozni!
-Megtiszteltetés - egykedvűen ismételte a mindenes, miközben ízletesebbnél ízletesebb ételeket hordott ki. A rusticótól, a biscottin át a maritozziig különféle olasz specialitások tárulhattak szemünk elé; természetesen az espresso sem maradhatott el.
A reggeli befejeztével végignéztük, ahogyan Lucchetti lebontja az asztalt, hogy a beszélgetésnek is teret adhassunk.
-Kedves Rosa, lenne egy kikötésem - kezdett bele Adrian bácsi.
-Kikötés? Mivel kapcsolatban? - érdeklődtem.
-Az esküvőtöket, akármikor is lesz, mindenképpen Estringtonban kell tartanotok, erről nem is nyitok vitát, viszont a leánybúcsú szeretném, ha lenne.
-Ó - nevettem, hiszen erre igazán nem számítottam. - Ezt megígérhetem, bár úgy gondolom, egyelőre nem fog szóba kerülni a leánybúcsúm.
-Sosem lehet tudni - vont vállat hátradőlve székében.
-Adrian bácsi... Minket ki nem állhattak? - a hirtelen témaváltásra nagyot ugrott a nagybátyám szemöldöke.
-Ezt meg, hogy érted, Rosa? - zavartan kérdezett vissza.
-A családunkat megölték. Biztosan nem indoktalanul.
-Ó... Valójában fogalmam sincs - sóhajtott. - Fiatal voltam; mint említettem alig-alig töltöttem időt Olaszországban, apád pedig ilyen ügyekbe nem avatott be.
-Értem - szontyolodtam el.
-Próbáltam elindulni, nyomokat keresni, a tetteseket elkapni, viszont nem jártam sikerrel. Felhevültségemben inkább magamnak ártottam. Hál' Istennek nem álltam bosszút senkin sem.
-Egyáltalán nem fűt a bosszúvágy, egyszerűen csak szeretném tudni a miérteket, az okokat.
-Nem biztos, hogy valaha megértjük, Rosa. Én már beletörődtem. Hidd el, neked is lesznek fontosabb dolgaid és időd sem lesz ezen rágódni.
-Ha te mondod, Adrian bácsi - sóhajtottam.
-Megbocsátanának, levelet írnék édesapámnak, hogy tudósítsam a fejleményekről - egyenesedett fel a fiatalember.
-Csak nyugodtan - bólintott nagybátyám.
-Mennyi időt szándékoznánk Olaszországban tölteni, Miss Moticelli? - fordult felém.
-Igazán nem tudom - szóltam bizonytalanul.
-Írd meg, hogy a hetet mindenképpen nálam töltitek. Hamarabb el sem engedlek, Rosa. Most pedig, mit szólnál, ha megtanítanálak citerázni?
-Citerázni? - csillant fel szemem. - Mehetünk is! - pattantam fel.
Míg Mr. Hunsford a villa lépcsőin szedte a lábát, mi a tegnapi helyre mentünk, ahol már ki volt készítve a díszes kis fahangszer.
-Előbb játssz nekem valamit, Adrian bácsi - kérleltem, mire rá is zendített, a húrokat pengetve egyre több hangot szólaltatott meg.
A padon ülve hallhattam, merengtem, gondolkodtam. Milyen nyugodt minden! A tenger zúgása, a lágy szél, a hangok sokasága, a fák árnyéka...
-Gyere, próbáld ki! - talpon is voltam, mellé szegődtem, a kezembe adott pengétővel pedig megszólaltattam pár hangot.
-Talán a hárfa jobban illik hozzám - vontam le a következtetést.
-Gyakorlás teszi a mestert! Látod, ezt itt le kell fognod - mutatott az egyik húrra -, ezt pedig pengetned kell - a hangszer közepére tette kezét. - Anyád imádta. Várj, illusztrálom, hogyan nézett rám akkoriban! - mintha újra huszonévessé vált volna, kilépett az asztal mögül, úgy állt, hogy lássam, aztán különböző mozdulatokkal imitálta édesanyám régebbi reakcióit.