Mérhetetlen öröm környékezett meg. Rábukkantunk, megleltük a megoldást, megfejtettük az átkot, lassan lehetséges, hogy Mr. Hunsford meg is töri... Hazafelé úton kinyilatkoztatta szándékát, miszerint másnap, június tizennyolcadikán, amint csak lehet, reggeli után azonnal felutazik Londonba és már most leteszi a hűségesküt. Honnan tudta, hogy ekképpen kell cselekednie? Fogalmam sincs, azonban biztosnak látszott dolgában. Ketten sosem találhattuk volna meg a kulcsot, a zár nyitját. Ha Isten nincsen az életemben, nem jöttem volna vissza magamtól Angliába, nem lehettem volna a mellett, akit teljes szívemből szeretek. Az Úr tudta. Ő mindent tudott, látta szenvedésemet, mégsem hagyott el. Amint az úriember gesztenyebárnája összetalálkozott az én mogyoróbarnámmal, mikor csak vizslattuk egymást, mikor a szavak hiábavalónak tűntek, akkor mindketten ugyanazt gondoltuk: milyen jó az Úr, milyen hatalmas a mi Megváltónk. Hálával teli szívvel imádkoztam lefekvés előtt, mikor már az estringtoni párnák közt hánykódtam; nem tudtam levetni mosolyomat. Éreztem, hogy Ő hallja a rengeteg köszönetmondást, amit felsorolok és tisztában voltam azzal is, hogy bennem él, a Szentlélek által jelen van. A szívem hevesen vert, mikor csak arról merengtem, hogy egybekelhetünk Mr. Hunsforddal, Isten színe előtti fogadalommal, akár most, akár évek múltán: az idő nem számított többé.
Mikor felébredtem, furcsa érzés kerített hatalmába. Talán csak álom lett volna? Vagy igazán megtörtént? Ténylegesen van remény és arra rá is leltünk? Mr. Hunsford jelen van a kastélyban?
Amint Kaitlyn biztosított róla, nem egy álomképet láttam, hanem a tegnapi nap beleíródott életem történetébe, fellélegeztem; teljes nyugalommal, vidámsággal, felüdültséggel öltözködtem. A borongós nap nem tántorított el a lenge, szinte szélfúváshoz hasonlító világos, hosszú ujjú, nagyobb virágcsokrokkal hintett, téglalap kivágású ruhától. Hajam csinosításához a szobalány fejdíszt használt, az apró növények tökéletes harmóniában álltak öltözetemmel.
Szedtem a lábamat a lépcsőkön, egyre gyorsabban. A cipellő kopogva igazodott rohanó lábaimhoz. Meg sem torpantam volna egészen az étkezőig, azonban a második emeleti dolgozószoba ajtaja, ha csak kissé is, de kitárult, beszélgetés szűrődött ki. Véletlenül sem szerettem volna egy bizalmas eszmecserét kihallgatni édesapa és fia között, azonban, amint meghallottam Alessandro herceg mondatát, képtelen voltam elmozdulni onnan. Mindent jól láttam, ám ők engem nem vettek észre.
-Nincs szükséged a napóra - közölte komoly arccal az alkálikék hosszúkabátban, mellényben megjelenő apa íróasztalára támaszkodva, melyen nem kevés irat foglalt helyet.
A cédruszöld falikárpit csak még jobban sötétbe burkolta a szobát, melyet a nem túl világos felhők kezdeményeztek, végül mindkét oldalt végigsorakozó, hosszú, tölgyből készült könyvespolcok fejeztek be.
-Maga tréfál? - a fiatalembernek számomra csupán a háta mutatkozott láthatónak, azonban így is észrevettem, hogy sötétkék katonai díszegyenruháját öltötte magára. - Ezalatt meg mit ért, atyám? Hiszen itt tartom a kezemben! - emelte fel a bőrkötésű könyvet.
-A signorina... Fiam, a választottad hercegnő - továbbra sem mosolyodott el, szeme meg se rebbent, amint kimondta a szavakat.
Csodálatomat az ajtóból való hátralépéssel érzékeltettem.
Alessandro herceg téved. Hogy lennék én hercegnő? Valamit biztosan rosszul tud!
-Ennyire maga sem akarhatja, hogy elvegyem! Megvan a napló, már csak a hűségesküre van szükség... Atyámban felmerült az a kérdés, hogy mi történnek akkor, ha nem a hűségeskü lenne a megoldás jómagam pedig újból ódzkodna a házasság gondolatától, nem igaz? - keményen szólt. - Kérem, igazat szóljon hozzám, ne büntessen saját vétkemmel!
-Hitetlen vagy, Maximilian - csóválta fejét. - Nézd meg magad! - asztaláról papírt vett fel, közelebb lépett fiához, átnyújtotta azt.
-Képtelenség! Lehetetlen! - hőkölt hátra, amint csak ránézett.
-Olvasd hangosan - Alessandro herceg nyugodt megfontoltsággal, higgadtan kerülte meg fiát, foglalt helyet az íróasztal mögött, majd a bőrfotel karfájára helyezve könyökét háromszög alakot képzett ujjaival, úgy figyelte fiát és talán mást is.
-Én, Eduardo Niccolo Aurelio Francesco Moticelli, Liguria hercege, szíves örömet ajándékozom születendő lányomat, Rosemary Maristella Josephine Marienne Moticellit, Genova leendő hercegnőjét, Alessandro Leopold Richard Dietrich Hunsford, South-Yorkshire hercegének fiához, Friedrich Leopold Maximilian Xavier Hunsfordhoz, Écréhous hercegéhez, South-Yorkshire várományosához - elegett tett apja kérésének. Biztos vagyok benne, hogy elképedve tekintett fel rá. - Hiszen... Nem, ez... Ez abszurdum! Nem emlékeztünk volna rá? Nem emlékezett rá maga, atyám?!
-Mint megtudtuk, a Hunsford is felejtenek - válaszolta kiegyensúlyozottan.
-Hiszen az... Az nem lehet! Ehhez hasonló fontosságú információ nem mehet csak úgy ki az ember fejéből!
Szédültem, alig álltam a lábamon. Nem először történt meg, mégis most mutatkozott a legerőteljesebbnek. Azt hittem ott helyben összeesek. Amint léptem egyet, a lábam remegett, a szívem hevesen dobogott belsőmben, majdhogynem kiugrott onnan, agyam lázasan kattogott, szemem elől egyre több minden tűnt el. Arra lettem figyelmes, hogy elkezdtem szaladni. Öntudatlan állapotomban hallottam, amint Alessandro herceg zavartalanul csak annyit címez fiának, hogy "Menj utána", mire a fiatalember visszakérdezett, hogy "Atyám, mégis ki után?", amit egy egyszerű ajtó felé bámulás követhetett, mivel az úriember kitárta a bejáratot; éreztem tekintetét magamon, azonban ezzel nem foglalkoztam.
Ez nem lehet. Ez nem történhet meg. Nem lehetek hercegnő. Ez badarság. Én, Rose Moticelli? Hercegnő? Nem illek be a társaságba sem, nem lehetek hercegnő. Nem lehetek az. Nem vagyok hercegnő. Nem lehetek az.
Futottam, rohantam, loholtam, szedtem a lábamat, ahogy csak bírtam, ám fogalmam sem volt róla, hova vezetnek végtagjaim. Eszeveszetten szaladtam, mindent hallva, semmit sem látva. Mr. Hunsford többször is utánam kiáltotta nevemet, azonban nem volt erőm megtorpanni, hiszen tudtam: ha megállok, leroskadok és soha többé nem tudok újra talpra szökkenni.
Elértem a menedéket. Levetettem magamat a kőkáplnabeli padra és behunytam szememet. Sötétséget láttam. Apró fénylő pontok jelentek meg a gyér napfénynek köszönhetően, ami átverekedte magát a vastag, sötét fellegeken. Szívem nem hagyta abba szabálytalan ritmusát, továbbra sem lassított. Kezembe temettem arcomat; a döbbenet megőrjített, a ténynek hála megdermedtem. Rosemary Maristella Josephine Marianne Moticelli: egyre csak ez a név kerengett bennem.
Éreztem, amint helyet foglalnak mellettem. Szükségem volt akár csak a férfi jelenlétére, hogy nyugtató szavaival békességét rám árassza.
Már van egy békességem, amely sosem múlik el, már rendelkezem vele - amint ezt végiggondoltam, éreztem, ahogy az, amelyből az élet indul ki, visszaáll eredeti tempójába.
Felemeltem fejemet és egyenesen abba a szempárba szegeztem tekintetemet.
-Nem kell hűségesküt tennie - szólaltam meg halkan. - Az átok nem érvényes, hogyha tényleg... hogyha tényleg hercegnő vagyok. Elvehet most már, akármikor csak akar.
-Ebben a pillanatban, Miss Moticelli, egyedül az ön jólétét és boldogságát kívánom előtérbe helyezni, a sajátom eltörpül mindemellett. Ez esetben pedig nem Londonba igyekszünk, hanem Genovába - halvány mosolyát vetette rám, mire viszonoztam a gesztust.
-Igazán, még a mai nap folyamán? - hálás pillantással fordultam felé.
-Még a mai nap folyamán? - kérdezett vissza. - Most rögtön - jelentette ki elszántan.
-Ó, Mr. Hunsford én köszönöm, el sem tudja képzelni, mennyire!
-Lehet róla sejetésem - válaszolta halkan. - Utánanézek mindannak, amit atyám tud akár családjáról, akár a helyről, ahol éltek. Lehetséges, hogy talán... - nem fejezte be mondatát.
-Azt akarta mondani, hogy talán elő rokonom is van, azonban nem szeretné, hogy hiába reménykedjek. Megértem - sóhajtva bólintottam. - Mennyi kitüntetése van - vettem szemügyre a szíve fölöttieket.
-Csupán pár darab. Javaslom a reggeli elfogyasztását indulás előtt - tápászkodott fel, majd mikor ugyanígy tettem, karját nyújtotta.
-Katonával menetelek - nevettem el magamat.
-Genova hercegnőét tartom karjaimban - fűzte hozzá.
-Ez nem változtat semmin sem, Mr. Hunsford - tekintettem fel, bár csúcsos caubeen sapkája miatt nehezebb volt észrevenni látásra módosult érzekszervét.
-Tisztában vagyok vele, Miss Moticelli. Köztünk ezen információ szinte lényegtelennek bizonyul. Akár rendelkezne ranggal, akár nem, jómagam ugyanúgy táplálna gyöngéd érzelmeket irányába.
-Kideríti nekem, hogy kik voltak a családtagjaim? Hogy hol éltünk? Volt-e több testvérem? Még annyi mindent szeretnék tudni!
-Minden tőlem telhetőt megteszek az ügyet illetően.
-Várjon, Mr. Hunsford - nem léptem tovább, így visszahúzva a férfit.
-Parancsol?
-A szüleink egymásnak szántak - hitetlenkedtem.
Az úriember is meglepődött, mikor kimondtam a szavakat.
-Egymásnak akartak, most pedig itt vagyunk, ténylegesen együtt.
-Igaza volt - döbbenten mindössze ennyit tudott kinyögni.
-Mivel kapcsolatban?
-Azzal, hogy az Úr egymásnak teremtett minket.

*

Manchesterből kéthetente járt követlen járat Genovába, ezért inkább Londonból indultunk, ahova elérni három óra volt, onnan pedig a repülőút beletelt több, mint két órába, de nem bántam.
-Megtudott valamit édesapjától? - faggattam, mert az autóút alatt teljesen másról esett szó.
-Sajnálatos módon nem túl sokat. Édesanyámat az ön édesanyja társalkodónőnek fogadta fel, így álltak kapcsolatban, ám ekkor még Modena hercegnőjeként volt ismeretes, vagyis az édesapjával való találkozás előtt történt. Később, születésemkor a szüleim latologatták, hogy kivel is kellene összeházasítaniuk. Alighogy betöltöttem nyolcadik életévemet, maga megszületett. Anyám vetette fel a Moticelli család ötletét, mivel tudomást szerzett róla, hogy édesanyja ebbe a hercegi családba házasodott be. Atyám hajlott rá, beleegyezett, fel is vette a kapcsolatot Liguria hercegével, aki, mint hallotta, szívesen odaígérte magát apámnak, aki azt állítja, hogy én magam is leveleztem önnel.
-Hogy maga, Mr. Hunsford, és én leveleztünk? - szinte tátott szájjal hallgattam.
-Megkerestem egyik gyermekkori naplómat, el is hoztam - zakója belső zsebéből előhúzta a bőr kötésű könyvet és lapozni kezdett benne, majd átadta.
-"1996. szeptember 23: Atyám említette, hogy a mai nap folyamán született meg az a hölgy, akivel jómagam össze fogom kötni életemet. Engedelmeskedve hallgattam végig, bár mit kezdenék én egy csöppséggel? René és Konstantinos is azon véleményen van, hogy képtelen leszek igaz érzelmeket táplálni irányába.
1997. szeptember 23: A jövendőbelim születésének elő évfordulója. Mit tehetnék? Atyám és anyám küldött ajándékot nevemben, azonban én magam mit sem tudok kezdeni a helyzettel.
1998. szeptember 23: Második életévét töltötte be a földön. Egy évvel később már akár levelet is küldhetek számára.
1999. szeptember 23: Elküldtem a levelet Genova hercegnőjének, melyben csupa jószándékú kívánságot fogalmaztam meg, áradoztam szépségéről, ahogyan azt tanították. Hogyha azt tehetnék, amit csak akarok, biztosan nem ezt az életet választanám.
2000. szeptember 23: Anyám elvesztése után miért kell foglalkozzam továbbra is Genova hercegnőjével?
2001. szeptember 23: Nincsen több évforduló a földön szerencsétlennek. Isten irgalmazza - így szokás mondani, nem igaz?"
-Nem lett volna jó, ha gyermekként találkozunk - csuktam be. - Maga szinte utált! - nevettem.
-A kényszerházasságokat nem a legkönnyebb megkedvelni, főleg nem gyermeki szívvel.
-Természetesen megértem. Maga úgy hitte, meghaltam?
-Mindnyájan ebben a tudatban éltünk, atyám is, jómagam is. A körülményekről mindössze annyit tudtunk, hogy hatalmas tűz támadt, mely az egész kastélyt ellepte, senki sem élte túl a pusztítást.
-Antoine említette, hogy egy fiúval futottam kifelé az erdőből mocskos ruhában. Valószínűleg kimenekültünk a bátyámmal, azonban ő sem élte túl... Atyja, hogyan akadt rá éppen most?
-Felforgatta a dolgozószobát egy irat miatt, ám fontosabbat talált. Azt nyilatkozta, hogy találkozott volna édesapjával, azonban megtörtént a tragédia, így erre már nem került sor.
-Mit tud a testvéreimről?
-Nem többet, mint maga. Hogyha atyám beszélt édesapjával, az kizárólag a házasság vagy kettőnk ügyét takarta.
-Nem is volt ismerős a nevem? A Moticelli hallatán eszükbe juthatott volna, nem igaz?
-Meggyőztük magunkat, hogy biztosan nem lehet ismerős neve. Ugyebár tudja, hogy naplómat többször is visszaolvastam azóta, mióta megírtam, ez így is van, viszont említettem, hogy nem minden részét vagyok hajlandó újra átélni. Egyszerűen kihagytam ezt a pár oldalt, mert attól tartottam, anyám haláláról írok benne, így egyszerűen kiment a fejemből.
Továbbra sem fogtam fel teljesen, hogy hercegnő vagyok. Rendben, rendben, de ez mégis miben látszódott meg? Olyan rég volt, amikor még a családommal töltöttem időmet, amikor még teljes egészében emlékeztem rájuk...
A repülőút alatt nem kevés új információval gazdagodtam, azonban félő volt, hogy nem érem be ennyivel. Mindent akartam tudni, mindent. Róluk, a szüleimről, a bátyámról, a családtagjaimról, hogy milyenek voltak, hogy mit tettek. Egy szörnyű baleset volt az egész. Ha nem történik meg, most mind itt lennének...
A Genova Cristforo Colombo repülőtérre érkeztünk meg, ahol Mr. Hunsford taxit hívott. Utána kérdezett, hogy esetleg el tudna-e szállítani minket a volt Moticelli kastélyhoz, azonban a sofőr újnak látszott a környéken, így nem tudott segíteni, viszont húsz perc alatt beértünk a városközpontba. Genovában Sheffieldhez képest fülledt meleg volt, huszonhat fokot mértek a mutatók. A vezető egy hatalmas téren tett ki minket, melynek közepében szökökút ágaskodott, körülötte pedig régi típusú épületek területek el. Csodálatos volt az összhatás, azonnal elnyerte tetszésemet. Az úr megparancsolta a taxisofőrnek, hogy ameddig nem jövünk vissza, egy tapottat se mozduljon helyéről.
Mr. Hunsford megszólított utcán sétáló embereket, érdeklődött a Moticelli kastély iránt, azonban mindenki csak a fejét rázta, hogy fogalma sincs, miről van szó.
-Talán nem is igaz, hogy hercegnő vagyok - sóhajtottam. - Mégis, tetszik a város, Mr. Hunsford. Annak is örülök, hogy használja olaszát - bazsalyogtam. - Egyáltalán nem felejtett, bár ez várható volt; akcentusa akár csak egy vérbeli itáliaié.
-Miss Moticelli, ne mondjon le ily könnyen minderről. Biztos vagyok benne, hogy találunk valakit, aki tisztában lesz mind családjával, mind a hellyel, ahol a kastély állt.
-Látom, ez nem az ön időjárása - fűztem hozzá, mivel a fiatalemberen látszott, melege van.
-Helyesen vélekedik - hahotázva jártuk az utcákat.
Nem féltem, hogy netalántán elkeveredünk, a herceg biztosan feltérképezte már agyában a várost.
-Elnézését kérem, uram, nem tudja megmondani esetleg, merre található a Moticelli kastély helye? - szólított meg egy idősebb férfit.
-Természetesen tudom, merre élt a hercegi család - az első igennel válaszolóval találtuk szemben magunkat.
-Igazán? Ez pompás! El tudna vezetni minket odáig? Nem kívánnánk idejét rabolni, ennek ellenére nagyon szeretnénk látni.
-Túristák - mérgelődött. - Persze, látni akarják, de nem érzik át a fájdalmat, amit nekünk kellett elszenvedjünk - pusmogta. - No, hát rendben, menjünk - vont vállat, mire Mr. Hunsford elvezette egészen a taxinkig.
A ritkuló hajú férfi mutatta az utat, irányította a sofőrt, amikor pedig már csak egyenesen mentünk, megszólaltam.
-Honnan ismeri a családot? - halkan kérdeztem.
-Hű alatvalójuk voltam. A Moticelli család szolgálatában is álltam, mint kertész, azonban a tragédia napján nem dolgoztam, ápolnom kellett a feleségemet, ezért kimenőt kaptam. Szörnyű, ami történt! Biztosan nem volt véletlen - jegyezte meg.
Újabb húsz perc alatt értünk el az erdő széléig.
-Odabent volt?
-Nem kell sokat sétálnunk, uram. Ahova érünk, ott úgyis minden kopár.
A fák között követtük a kertész szavát, kisvártatva pedig már az említett helyen is termettünk.
Mintha egy síkság lett volna az erdő közepében. Oldalt fák, azonban belül egy hatalmas porfelleg. A fű sem zöldült, virágok sem nyíltak, egyszerűen minden kihalt. A távolban egyetlen szürke tárgy jelent meg; ösztönösen elindultam felé, azt éreztem, hogy szaporábban veszem a levegőt és gyorsabban lépkedek.
Egyre közelebb érve láttam meg, hogy egy kőtábla az, olyasmi, mint egy sírfelirat.
Emlékül a két hercegi családnak, a Moticelliknek és Lantiornóknak.
Mindössze ez volt az, amit tudtam. Két családnevet. Ennyi állt itt, ezen a helyen, hol egykor valóságos palota magasodhatott. Ennyit kaptak, ennyit érdemeltek. Egy kőtáblát, amin az írás alig látszott, ami szinte kiolvashatatlan, amin két család neve szerepel. A rang már mit sem számított. Éreztem, ahogy egy forró könnycsepp szántja végig arcomat, majd egyszerűen leborulok a kő elé és megnyílik könnycsatornám. Nem bírtam abbahagyni, térdemre roskadtam, kezemet arcomba temettem.
A tigris mellém szegődött.
-Menjen el, Mr. Hunsford, nagyon kérem - fuldokolva mondtam ki a szavakat. - Egyedül kell lennem. Velük.
-Miss Moticelli... - kezdett bele, azonban csak ráztam fejemet.
-Bárcsak élnének! - szakadt fel belőlem. - Időm sem volt megismerni őket, szinte semmire sem emlékszem kiskoromból! Ó, úgy fáj, hogy nem ismerhettem őket, Mr. Hunsford! Kérem hagyjon magamra, nem akarom, hogy így lásson! Velük akarok lenni. Velük akarok lenni - mondogattam.
-Nincsenek itt - suttogta az igazságot, amelyet pontosan tudtam.
-Akkor miért fáj így? - tört ki utat magának a kérdés.
-Nem hagyom el, Miss Moticelli. És más sem - valószínűleg az ég felé emelte tekintetét, mire kivörösödött szememet törölgetve vettem mély levegőt, majd fújtam ki. - Köszönöm - suttogtam továbbra is sarkon ülve, mire a herceg felém nyújtotta kendőjét. - Ezt úgyszintén - halványan elmosolyodtam, azonban a fiatalember ezt nem láthatta.
Karját nyújtotta felém, melyet készségesen elfogadtam.
-Sajnálom, hogy... - kezdtem bele.
-Nem, ne tegye. Nincs miért szégyenkeznie, a gyász természetes folyamat. Létfontosságú viszont, hogy ne maradjunk örökké benne, hanem tudjuk átadni azt a terhünket is Őneki.
-Folyamatosan emlékezetet Isten jelenlétére, akár csak azzal, hogy itt van. Hálás vagyok magának is, ám Neki méginkább.
A kertész álldogálva figyelt minket, amint felé közeledtünk.
-A családnak maradt elő tagja? - szegezte neki élesen a kérdést Mr. Hunsford.
-Nem - válaszolta a férfi halkan.
Lehorgasztva tekintetemet engedtem el karját, vizslattam a talapzatot.
-Hazudik - mondta ki csípősen az úriember, mire azonnal felkaptam fejemet.
-Na, de uram! - képedt le.
-Nos? Nem szándékozik elárulni az igazságot?
-Nem mondhatom meg, mert ha... Ha maguk azok...
-Azok?
-Biztos, hogy nem véletlen volt a tűz. Ha maguk azok, akik ártottak a Moticelli és Lantiorno családnak...
Meghökkenve, fájó szívvel érzékeltem a történteket.
-Mily udvariatlan vagyok, elnézését kérem uram, még be sem mutatkoztam. Friedrich Hunsford becses nevem.
-Hunsford? - sápadt el. - Az egyik hercegnőt is Hunsfordhoz kívánták adni. Maga olasz, nem igaz?
-Anglia a szülőföldem - vallotta be.
-Maga a hercegi család tagja?
-Így igaz. Jómagamnak szánták a kisasszonyt.
-Kegyelmes úr - hajolt meg. - Szegény gyermek! Ha még élne, ó, ha mind élnének még...
-Hadd mutassam be a velem érkezett hölgyet is - az idős ember összehúzott szürke tekintete rám vándorolt. - Rosemary Maristella Josephine Marianne Moticellit, Genova hercegnőjét - fejezte be.
-Az... Az nem lehet! - dermedt meg.
-Higgye csak el - felelte rá az úriember.
-Lehetetlen!
-Én vagyok az, Genova hercegnője - bukott ki belőlem a szó, mellyel önmagamat is megleptem.
-Képtelenség!
-Nézzen rá! - parancsolta a herceg.
A kis ember végigpásztázta arcomat, majd végül újból felvette a szemkomtaktust és a földre rogyott.
-Ó, hercegnő! - kiáltotta, engem pedig annyira váratlanul ért a helyzet, hogy moccani sem bírtam, majd végül leguggoltam a fejét földre szegező férfi elé.
-Kérem, álljon fel - próbáltam szívélyesen hozzászólni, támogatni, mire rám kapta a tekintetét és követte utasításomat.
-Nos, újra megkérdezem. Létezik elő tagja a Moticelli családnak? - Mr. Hunsford hangja ellentmondást nem tűrően hasította a levegőt.
-Kettő is... Az egyik itt áll, éppen előttem - fülig erő szájjal beszélt -, a másik pedig Don Lantiorno, Donna Moticelli öccse, Bologna hercege. Az utóbbi időben Genovában töltötte idejét, most valószínűleg tengerparti villájában találnak majd rá, a Bagni Paolo detto Lelle közelében.
Remegve hallgattam végig.
-Mr. Hunsford, van egy rokonom - szám alig beszélt, ajkaim alig mozdultak, ennyit mégis képes voltam kinyögni.