-Látnom kell édesapját - bár a férfi csókja, mely ajkamat érintette pillanatok erejéig elterelte figyelmemet, ugyanis szívem a heves dobogás helyett egyenletes lüktetésbe vágott át.
Eltávoldova egymástól azonban a gondolataim újra ide-oda cikáztak, az úriember - most már igazán megérdemli, hogy ekképpen nevezzem - pedig csupán somolyogva bámult, le sem vette rólam tekintetét.
-Igen, találkozom kell vele. A leve után, amire nem válaszoltam... - sürgettem Mr. Hunsfordot.
-Atyám írt magának? - lepődött meg.
-Nem is tudta? Nem lett volna szabad elárulnom? Pusztán megindokolta tettét, felvilágosított az irántam való rokonszenve felől. Találkoznom kell vele; azután megkeressük a naplót - határoztam ellenkezést nem tűrően. - Úgy értem, nem szeretnék időt pazarolni - magyaráztam.
-A napló - sóhajtott, tekintete borússá változott.
-Meg fogjuk találni, Mr. Hunsford. Meg kell találnunk - jelentettem ki.
Az úr némán bólintott ezzel nyugtázta szavaimat.
-Annyi mindent szeretnék elmondani, ó, annyi mindent! - kezdtük meg utunkat a kastély irányába.
-Abban az esetben, ha ténylegesen ráakadunk a napóra, amíg az életünk tart, elbeszélheti azokat.
-Fél, hogy nem fogunk ráabukkanni, a szeme tükrözi érzelmeit.
-Kerestem, kutattam, mégsem leltem meg, egyik felmenőmnek sem sikerült nyomára akadnia - szigorúan állt elő a tényekkel.
-Az Úr nem téved - emeltem az ég felé fejem. - A hét során folyamatosan bebeszéltem magamnak, hogy Isten nem akarhatja, hogy mi újra találkozzunk. Ezt nem Ő mondta ki, hanem én. Meg sem hallgattam - az utolsó mondatom halkabban hangzott el, mint az előtte lévők. - Csütörtökön mintha az egész életem megváltozott volna. Ekkor olvastam levelét is. Teljesen összeomlottam, azonban Ő nem hagyott egyedül. Átadtam Neki, Mr. Hunsford. Átadtam Neki mindent. Ezután egy lelkipásztorhoz fordultam; Thaddée tiszteletes talán tudtán kívül is rengeteget segített. Ma reggel határoztam úgy, hogy visszatérek. Tudja, mi váltotta ki belőlem ezt a döntést? Az, hogy a lelkipásztort láttam a családjával, a gyermekeivel. Mintha Isten folyamatosan vissza akart volna vezetni magához. Nem hagytam, csupán hét nap eltelte után. Hallottam maga felől, atyja írta, szenved, Daniéle is említette, hogy barátait sem volt hajlandó fogadni. Ugyanígy tettem én magam is, kizártam a külvilágot. Amikor a márkinő felhívta, ott voltam. Fájdalom kerített hatalmába, mikor újból meghallottam hangját, melyet úgy hiányoltam, bevallani magamnak mégsem mertem. Én örülök, Mr. Hunsford, hogy nem kell örökre búcsúznunk, de tudja, szerintem úgyis látnánk egymást, ha nem máshol, hát a Mennyben - mosolyodtam el halványan. - Tudja, uram, magának is meg kell bocsátania nekem.
-Úgy látom, tartalmas heten van túl. Valószínűleg ennek az elválásnak meg kellett történnie egy nagyobb cél érdekében, ez pedig az ön megtérése volt. Bármennyit szenvedtem, az, hogy őszintén ki tudja mondani, hogy ez volt az a pont, ahol élete teljes egészében megfordult, hatalmas örömmel tölt el és hálás vagyok mindezért az Úrnak. Mégis... Szüksége van a megbocsátásomra?
-Istenét már megkaptam, magáét viszont nem. Az utolsó mondatom ön felé... Nem volt jogos. Azonnal megbántam, amint rájöttem, mekkora terhet raktam ezáltal magára, Mr. Hunsford. Rettegtem, hogy talán ez éket ver a Mindenhatóval való kapcsolatába, féltem, hogy elveszti hitét miattam. Bármennyire is haragosnak mutatkoztam, nem volt jogom, hogy azt a bizonyos mondatot kijelentsem. Tudja, azért is féltem a visszatéréstől, mert tisztában vagyok azzal, hogy ön semmit sem felejt el, mindent leír, mindent megjegyez. Így örökké megmarad magában ez a sérelem, ez a seb, melyet én ejtettem. Szeretném most ezért bocsánatot kérni. Tudatában vagyok annak, hogy ez nem sokat változtat a vérző hegen, azonban... Remélem, meg tud bocsátani nekem - ismételtem.
-Azzal, hogy utolsó mondatával búcsúzott, igaza van, megtört valamit jómagamban. Lehetséges, hogy ezek a saját magam által kötött láncok voltak. Erőteljesen nyilatkozott, éreztem, csupán a düh beszél magából, ám ez mit sem változtatott a tényen, hogy valahol igaza volt. Egy olyan ember, aki mélyen Krisztusban van, az nem lehet egyszerre a bűnben is, megpróbálja folyamatosan elkerülni a Sátán csapdáit, nem pedig készségesen belesétál. Valótlanságot állítani nem bonyolult, számomra viszont mégis annak bizonyult, hiszen éreztem, hogy nem ez a helyes, nem ezt kellene tennem, mégsem bírtam ellenállni a kísértésnek. Azzal, hogy azt a bizonyos mondatot oly kíméletlenül hozzám vágta, ráébresztett, rossz példát mutattam. Jómagam is féltem, hogy eltér az Úrtól, hogy azzal, amit tettem, távol löktem magát Tőle. Álszentnek tűnhettem, nem voltam különb, mint Tartuffe! Kimondtam, hogy a Mindenható szolgálatában állok, ennek ellenére egyáltalán nem ehhez méltón viselkedtem. Belesüppedtem a bűn mocsarába, tetőtől talpig bemocskoltam magamat vele. A Szentlélek által pontosan tudtam, mit kellett volna tennem, ennek ellenére riasztott a gondolat, hogy maga elhagy. Saját érdekeimet néztem, közben pedig azt gondoltam, az Úrban vagyok. Visszaéltem szeretetével, kegyelmével, irgalmával. Kihasználtam mindezt saját céljaim eléréséhez. Mikor itthagyott, éreztem, jogosan teszi, hiszen jómagam is mindvégig tisztában voltam azzal, hogy ekképpen alakul a helyzet. Megérdemeltem a szenvedést, szükségem is volt rá, hiszen ez vezetett el az őszinte, tiszta, kertelés nélküli bűnbánathoz. Ráébredtem, mennyire nem érdemlem meg az Úr megbocsátását, felém irányuló irgalmát. Jézus Krisztus nem azért halt meg, hogy én álnok módon kihasználjam a helyzetet, nem azért, hogy én féligazságokkal traktáljam, hogy elhitessek magával valamit, ami teljességgel lehetetlennek tűnik a jövőre nézve. Szükségesnek éreztem az egyedüllétet. Eleinte pusztán meredtem magam elé, fejemben semmi sem jelent meg, egyetlen gondolatot sem forgattam. Elnehezült szívem; egy ideig nem is szóltam Hozzá. Végül azonban megkaptam a meg nem érdemelt bocsánatot, hiszen itt van az élő példa rá - befejezte nyitotta ki a kastély hátsó ajtóját, amin keresztül a társalgóba jutottunk be, melyen áthaladva máris az előtérben találtuk magunkat.
Alessandro herceg éppenséggel az étkező közelében álldogált egy szolgálóval szóba elegyedve.
-A levelet küldje vissza nemleges válasszal. A hónapban nem valószínű, hogy bált adunk, vagy báli résztvevők leszünk - adta ki az utasítást, majd megfordulva, sietve haladt el mellettünk.
-Üdvözlöm, Alessandro herceg - szólítottam meg bazsalyogva.
-Úgyszintén, Signorina Moticelli - egyenesen előre tekintett, szemével meg sem látott, agya valószínűleg lázasan ketyegett, tudatában sem volt szavainak, megszokottságból mondta ki azokat.
Egészen a lépcső legalsó fokáig jutott el, akkor tudatosultak benne a történtek. Megpördült tengelye körül, tekintetét ránk meresztette.
-Signoria Moticelli? - elképedve szögezte nekem a kérdést.
A mellettem veszteglő fiatalember derült a történteken, míg édesapja szemének sem akart hinni, pedig ő volt az, aki reménytelien fordult visszatérésem felé.
-Kézhez kaptam levelét, el is olvastam. Valahol megértem önt, Alessandro herceg. Sajnálom, hogy elválásunk előtt azokkal a bizonyos szavakkal illettem, remélem képes lesz nekem megbocsátani.
-Természetesen, hölgyem - igyekezett közelebb. - A szavakkal pedig célt ért, ugyanis nem tévedett, valóban könyörtelenül fordultam maga felé. Visszatért tehát - ízlelgette a szavakat.
-Így van és soha többé nem kívánok elmozdulni fia mellől. Hiszem, hogy meg tudjuk találni a naplót.
-A naplót? Signorina Moticelli, nem szeretném letörni, azonban...
-Hagyja, atyám, próbálkoztam, ám mit sem ért - magyarázta a fiatalember.
-Nem fognak ilyen könnyen eltántorítani! Most, hogy édesapjával is találkoztam, kérem, mutassa meg a híres Hunsford naplókat - fordultam az úriember felé, aki már vezetett is a lépcsők felé, meghökkent apját hátrahagyva.
-Féltve őrizzük, nagy becsben tartjuk a naplókat - jelentette ki a könyvtárszobába lépve.
-Tehát páncélszekrényre vagy esetleg széfre kell gondolnom? - a férfi jót mulatott megjegyzésemen.
-Járt már itt, ugyebár - bólintással értettem egyet -, azonban a Hunsford örökségeket még nem láthatta.
-Így igaz - követtem az első polc felé, mely oldalt Homérosz arcszobrát ábrázolta.
Mr. Hunsford egyszerűen megérintette, mire a könyvekkel teli polc kifordult és belül egy újabb iratokat tartalmazó bútort láthattunk.
-Írásos feljegyzések, bár ezek nem a legmegbízhatóbbak.
-Mindegyik könyvespolc mögött a naplók találhatók? - csodálkoztam.
-Így van - máris az egyik huszadik század feliratúhoz lépett, hozzáért az Orwell arcszoborhoz, ennek köszönhetően a polc fel is tárult.
-Az összes, melyet Erling Hunsford írt, kivéve természetesen azt az egyet - utalt a hiányzó íratra.
-Akkor, a legjobb lesz, hogyha a hiányzó előtt és után lévőkkel kezdjük.
-Miss Moticelli, tudnia kell, hogy számtalanszor böngésztem már nyomok után, melyen elindulhatnék, ennek ellenére egyszer sem találtam.
-Lehet, hogy Erling Hunsford olyan nyomot hagyott, amelyet csak egy családon kívüli ember találhat meg - vontam vállat, vettem kezembe óvatosan a bőrkötésű naplót, melyet a férfi felém nyújtott.
Helyet foglaltam az egyik asztalnál; Mr. Hunsford kihúzva a széket ugyanezt tette mellettem. A hiányzó előttit kaptam meg, elkezdtem legelölről bújni, azonban hamar inkább az utolsó oldalak felé lapoztam. A madártollal írt vékony betűk néhol számomra kivehetetlen szavakat alkottak. Az én angoltudásommal pedig nem volt a legkönnyebb megérteni minden mondatot.
Hét óra elmúltával értem a végére. Az utolsó oldalon furcsa szöveg jelent meg, ugyanis a szavak vesszőkkel voltak elválasztva, azonban egyáltalán nem illettek egymáshoz.
-Mr. Hunsford, azt hiszem, találtam valamit - szólítottam meg a könyvbe mélyedt férfit, aki azonnal felkapta fejét. - Nézze - mutattam neki észrevételemet.
-Ősöm feltehetőlegesen utolsó éveiben megőrült - nem lombozódott le, hiszen nem reménykedett.
-Amiket előtte írt, az nem egy őrültre vallott - szabadkoztam. - Valaminek itt lennie kell - motyogtam.
-Próbáltam megfejteni, különböző kódokkal ellátni a betűket, megcserélni azokat, időrendi sorrendbe állítani keletkezésük alapján, vagy az abct figyelve egymás után pakolni őket, ám hiába. Miss Moticelli, ne is foglalkozék vele, hiszen, mint mondtam, feltehetőleg megőrült.
-Feltehetőleg, vagyis nem tudja.
-Fia sem írja, atyám sincs tisztában vele, mégis ez az ésszerű.
A szavaknak tényleg semmi értelmük nem volt. A papíron, az utolsó oldalt a következő volt látható: tiger, hendecasyllable, engeosyncline, reprehension, ethanolamine, ilium, shallow, hegemony, oxymoron, persuasive, emplacement, 5, 230.
Sem jelentésben nem passzoltak, sem szótagszámban, sem hosszúságban: mintha Erling Hunsforddal valami nem lett volna rendben. A számok sem illettek, bárhogy is fejtegettem őket.
Nem, itt akkor is kell lennie valaminek. Mr. Hunsford átsiklott felette, persze, nézegette, aztán viszont felhagyott a rajta való merengéssel. Visszafelé sem jelentettek semmit sem a szavak, az utolsó betűket összeolvasva sem jött ki helyes megoldás. Mi lenne, ha az első betűket olvasnánk össze? Hiszen az túl egyszerű lenne, főleg egy Hunsfordnak. Azért megér egy próbát...
T-h-e-r-e-i-s-h-o-p-e.
-Van remény! - kiáltottam eltolva magamat az asztaltól, felpattanva helyemről.
Mr. Hunsford azonnal felém kapta tekintetét.
-Parancsol? - értetlenkedett. - Van remény?
-Van remény! - boldogsággal terült szét mosoly arcomon.
-Miss Moticelli, említettem, hogy feltehetőleg...
-Erling Hunsford nem volt őrült! A betűk... Azt hittem, túl könnyű, hiszen a maga felmenője, mégis... A kezdőbetűk. Ha összeolvassuk őket, ez jön ki.
Azonnal, gondolkodás nélkül maga maga felé fordította a naplót, hogy megbizonyosodjon róla, igazat mondok.
-A fejtörőket nagy előnyben részesítette. Sosem láttam volna meg, hiszen... Kézenfekvő! - ámult.
-Ezért nem vette észre. Magának túl egyszerű - nevettem. - De hogyan tovább? Van remény, igen, de... Semmi egyéb? A számok!
-Öt és kétszázharminc - merengett.
-Ötödik napló, kétszázharmincadik oldal? - ötletetem.
-Ez túlságosan...
-Egyszerű. Minden túl könnyű egy Hunsfordhoz. Ez benne a csalafintaság!
Rögtön a nyitott polchoz lépett, kivette az általam említett iratot, fellapozta, miközben egyre közelebb lépkedett.
-Ötödik napló, kétszázharmincadik oldal...
-Mutassa! - hívtam fel figyelmét, mire letette az asztalra, így mindketten kiválóan láthattuk.
A rengeteg betű között a következő mondat magaslott ki: "SÍRJA ANNAK, KI VÉRÜNKET ÁRULTA EL."
A szövegkörnyzetbe egyáltalán nem illett bele, hiszen ez egy külön sorban volt, míg a többi folytonos gondolatmenetet tükrözött. Valószínűleg egy kihagyott sor maradt és utána vésték bele az adott szakaszt.
-Magukat elárulták? - kérdeztem összeráncolt homlokkal.
-Lássuk csak, Erling Hunsford ezerkilencszázban született... - pár pillanatig gondolataiba merült. - Clarence Hunsford - hitetlenkedve ejtette ki a nevet.
-Tessék? Clarence Hunsford?
-Felmenőm testvére, pontosabban az öccse. Apjuk, Herbert Hunsford kitagadta, ugyanis a de Fontaine család ellen szervezkedett, folyamatosan azt hajtogatta, nem bízik bennük, hogy elárulják a Hunsfordokat. Atyja megelégelte, elüldözte. Folytatta a szervezkedést a de Fontaine-ek ellen, azonban nem sokáig, ugyanis ezek után hirtelen, vízbe fulladva távozott az elők sorából. Érthetetlen volt, hiszen a lételemének tekintette a vizet.
-Hogyha kitagadták, a sírja nincsen a Hunsford kriptában. Tudja, hol található?
-Az egyik napló tartalmazza a térképet. Az, amelyben háláláról ír - szinte újból a könyvespolcnál termett, előkapta az említett tárgyat, kinyitva vizsgálta, úgy tért vissza; kiterítette a kastély alaprajzát és a rajta x-el jelölt pontra mutatott. - Ásnunk kell - mindössze ennyit mondott, majd előhúzva zsebóráját folytatta. - Holnap. Az éjszaka sötét, nappal friss lendülettel, nekifeszülve megkeressük a pontot.
-Nem fogok tudni aludni, Mr. Hunsford - nevettem. - Meg fogjuk találni - hihetetlen boldogság vett erőt rajtam. - Istennek hála, meg fogjuk találni! Lehet jövőnk! Összeköthetjük életünket! Idővel gyermekeink születhetnek! - áradoztam, ám Mr. Hunsford halvány mosolya elhallgattatott. - Igaza van, előbb találjuk meg, aztán beleélhetem magamat - bazsalyogva indultunk el a kifelé vezető ajtóhoz.

Újra Estringtonban. A hely hiányzott, szívem szakadt meg, az elválás után, attól félve, hogy soha többé nem látom a kastélyt. Kaitlyn kitörő lelkesedéssel, vidáman fogadott, rettenetesen megörült, mikor hallotta visszatérésem hírét. Hiányzott. Minden, a puha ágy, a káprázatos kilátás, a mérhetetlen pompa, a varázslatos ruhák, az egetrengető kárpitok, a székek, az asztalok, az emberek. A szolgálóktól kezdve Mrs. Winsticken át Mr. Hunsforddal bezárólag minden hiányzott: vagyis a sokadik otthonomat hagytam el, mikor távoztam Estringtonból.
Az izgalomnak köszönhetően az elalvás nem ment a legkönnyebben, azonban a pihe-puha vánkos és a hozzá tökéletesen illeszkedő takaró megkönnyítették az esetet.
Meghagytam Kaitlynnek, hogy amint Mr. Hunsford felkelt, ébresszen fel engem is. Így pontban fél hatkor már talpon voltam: a ruhaválasztással nem sokat bajlódtam, bár a tizenegy fokos esős időben nem bizonyult a legkönnyebbnek a választás. Végül egy bársonyos, hosszú ujjú darabot választottam, melynek felső, dohánybarna részét és alsó, világosabb, rózsamintás szoknyarészét öv választotta el.
Olyan gyorsan szedtem a lábamat, amilyen gyorsan csak tudtam. A hallban Mr. Hunsford és Lawson beszélgetésébe csöppentem bele, ugyanis a herceg - aki a térképet kezében tartotta - megkérte a sofőrt, hogy ássa fel a megadott helyet.
-Mi vagyok én, sírásó, kegyelmes uram? Megmondom: nem! Sofőr vagyok, én a kocsihoz értek, nem a földhöz!
-Értem, Lawson, mégis maga a legmegbízhatóbb emberünk, ugye érti. A kertész is szívesen segít, mégis kellene ereje.
-Bezzeg a kegyelmes úr nem ás - mormogta.
-Lawson, ne szemtelenkedjen - parancsolt rá.
-Az igazat mondom - vont vállat hetykén. - Persze, mindent én csináljak! A kegyelmes úr meg majd felügyel...
-A türelememmel óhajt játszadozni?
-Én, kegyelmes uram? Soha!
-Akkor kérjen egy ásót és hozza magával!
-Nyugodjon meg, Mr. Hunsford, szerintem Lawson szándékosan fel akarja húzni - kacagtam.
-Na, de kisasszony! Most meg kinek a pártján áll?
-Iparkodjon - szólt rá a herceg. - Miss Moticelli, korán ébredt - fordult felém.
-Korán, készen a keresésre - bólogattam.
-Kiszámoltam, körülbelül hol lehet a sír. Sajnálatos módon az idő nem mutatkozik a legfényesebbnek.
-Észrevettem, mikor kitekintettem ablakomon. Mr. Hunsford, miért ásták el a sírt? - rémlett fel bennem.
-Herbert Hunsford nevű ősömnek a de Fontaine-ek ajánlották az ötletet, szerintük az méltó büntetéssé vált.
-A de Fontaine-ek nem voltak túlságosan... Erőszakosak vagy esetleg... gonoszak? - kérdeztem bizonytalanul.
-Ó, nem, természetesen nem. Ismeri a barátomat, Renét, megmondhatja, igazán nem egy feketebárány. Nyilvánvalóan vannak erre utaló megszólalásai, ám biztosítom, egyáltalán nem erőszakos vagy rosszindulatú - engedett előre az ajtón, így léphettünk ki a csepergő esőbe.
-Meg fog ázni, szóljak esetleg Lawsonnak, hogy hozzon magával egy ernyőt?
-Egy kis eső nem árt. Emlékszik, mikor inkább bőrig ázott, de egy tapottat sem mozdult a küszöbön túl Párizsban?
Nevetve reagált a felhozott emlékre.
A kijelölt hely, az úr számításai szerint, a tó és a kialakított virágoskert közé esett, vagyis a fű felásásával egy sírt kellett találnunk.
Összesen három férfi jött segítségünkre. Lawson méltatlankodott, hogy ez rangján aluli megbízás számára, végül azonban egy kis kikandikáló tábla sarkát meglátva felcsillanhatott szemünk.
-Ott van, ássanak tovább! - úgy belejöttem a "kincsvadászatosdiba", hogy teljesen lefoglalta minden gondolatomat.
-Megtaláltuk - szólalt meg Mr. Hunsford is, ám sem a sírtáblában, sem a koporsóban nem találtuk meg a naplót.
-És, hogyha nem is a naplót kellene keresnünk? - tettem fel a kérdést a kiemelt koporsót és fejfát szemlélve.
-Nem a naplót? - ismételte a herceg.
-Erling Hunsford kedvelte a feladványokat. Talán itt a következő nyom. Nem akarta, hogy rossz kézbe kerüljön a napló, így több nyomot is hagyott, ha végül valaki mégis úgy dönt, megkeresi.
-Ahol lennie kellene - szólalt meg Lawson.
-Parancsol? - értetlenkedett a fiatalember.
-Itt van, ni - mutatott a koporsóba vésett szövegre.
-Ahol lennie kellene?
-A kripta! A kriptában kellene lennie! Azonnal oda kell mennünk! - siettettem a férfit.
-Ezeket ássák vissza, kérem, a földet pedig egyengessék el. Miss Moticelli, nem lenne jobb, ha előbb elfogyasztanánk a reggelit?
-Azonnal mennünk kell, Mr. Hunsford. Lóháton indulhatunk is - szinte otthagyta a férfit fordultam az istálló irányába.
Kiválasztottam erre az alkalomra az általam elnevezett Midnightot, majd könnyedén felkapaszkodva rá már szőrén ültem a lovat.
-Nem gondolja, hogy nyereg is szükséges lenne? - tette fel a kérdést.
-Sietnünk kell, Mr. Hunsford. Meg kell találnunk a naplót!
-Miss Moticelli, ráérünk felnyergelni a lovat - közölte higgadtan.
-Hogy lehet ily nyugodt? Ebben van minden reménységünk! Úgy értem, Isten a mi reménységünk, de érti, mire célzok.
A férfi sötét zubbonyában hamar fent ült Artaxon: nála sem volt semmilyen szerszám.
Megsarkantyúzva a lovakat szinte repültünk, míg az apró cseppek folyamatosan értek minket. Midnightba kapaszkodva szeltem a mezőket, a tigris pedig végig mellettem haladt.
A templomba szinte teljesen vizesen értünk. A hajunk átázott, ruhák beszívta a cseppeket, a paripák ziháltak a nagy erőkifejtés következtében.
-Nem fognak elkóborolni, ha nem kötjük meg őket? - kérdeztem, mivel nem volt kantárunk.
-Amíg legelnek, biztosan tapottat sem moccanak innen. Elkérem a kulcsot - indult a parókia felé, amíg én a templom előtt torpantam meg.
A herceg már jött is vissza, nyitotta is ki a hatalmas kaput. Célirányosan abba a bizonyos kriptába léptünk be, a többin csak átszaladtunk. Herbert Hunsford, a felesége, Erling Hunsford és felesége feküdtek ebben a teremben.
-A sírokon semmi sincsen - néztem végig őket, míg az úriember a kitett táblát olvasta az információkkal együtt.
-"Végső fájdalma, legnagyobb boldogsága." - olvasta fel, mire mellé léptem.
Aláhúzott betűk voltak, így tűnt ki a többi közül.
-Említette, hogy Clarence Hunsford szeretett úszni, kedvelte a vizet, nem igaz?
-Így van. Édesapja viszont azzal fenyegetőzött, hogy úszni fog, azonban sohasem jön felszínre újra. Itt is van - mutatott az írásra. - "Úszni fogsz fiam, és soha többé nem jössz ki a vízből."
-Remélem, azért maga nem mondaná ezt a gyermekének, ha a de Fontaine-eket nem szeretné.
-Nem értek egyet Herbert Hunsford módszerével, jómagam inkább a megbeszéléshez hajlana, mint a fenyegetőzéshez és végső soron a kitagadáshoz.
-Ez esetben... A tó?
-Gyermekként mindig ott játszott, azonban akkoriban változtatásokat hajtottak végre a sziget körül, megnövelték a víz terét, így pontosan nem tudhatjuk, hol játszhatott Clarence Hunsford.
-Nincsen esetleg térkép, tervrajz abból az időből?
-Atyám bizonyosan tisztában van vele, hogy létezik-e, legjobb lesz, ha őt magát kérdezzük meg.
Hazafele úton csak még jobban megáztunk, így a maradék időt a reggeli előtt szárítkozással töltöttük. Hála Istennek, nem fáztam meg, csupán forró fürdőt kellett venni, ruhát cserélni, hajat szárítani. Ezt követően jól esett az étkezés, ez előtt pedig már Mr. Hunsford említette is atyjának a tervrajzot. Alessandro herceg kijelentette, megkeresi, amíg mi a bizonyos hely felé igyekszünk.
Az úriember felmérte a terepet, a tó mélységét, annak hűvösségét. A hőmérséklet mindössze a tizenegy fokot érte el, így a víz kimondottan hidegnek hatott. Gondoltam, majd az úr beküldi az egyik szolgálót, vagy éppen Lawsont, hogy ugorjon be.
-Megtaláltam - a papirossal kezében sietett az idősödő herceg felénk.
-Van rajta valami? Koordináták, egy jelölés? - faggatta fia.
-Nem, semmi. Egy egyszerű térkép.
-Már én is látni akarom - Lawson termett ott és szinte kikapta Alessandro herceg kezéből a tervrajzot.
-Lawson, nyugodt szívvel visszaadhatja - ajánlotta Mr. Hunsford.
-Nem látok ezen semmi különlegeset - vont vállat, majd lépett egyet, mire felbukott egy kőben. Ennek hatására a térkép is repült, egyenesen a vízbe esett.
-Lawson, maga megőrült?! - emelte fel hangját a fiatalember.
Mivel én álltam a legközeleb a tóhoz, én guggoltam le, halásztam ki az elázott papírt.
-Nézzék! - hívtam fel figyelmüket az x-el jelölt helyre.
-Na, látják, hasznos vagyok én! - kérte ki magának a sofőr.
-Itt az idő, hogy ússz, Lawson - ajánlotta Alessandro herceg.
-Éppenséggel dolgom akadt, kegyelmes uram - meghajolva elszelelt.
-Hihetetlen, hogy ilyen alkalmazottainak vannak - csóválta fejét az idősebbik. - Fiam, mit csinálsz? - erre a felszólításra már én is oldalra lestem.
Mr. Hunsford kigombolta felsőkabátját, levette, összehajtva a fűre helyezte.
-Bemeritkezem, atyám - nevetett. - Valakinek meg kell találnia azt, ami a vízben van.
-Elment a józan eszed?! Küldj be valakit magad helyett!
-Mr. Hunsford, ez tényleg nem a legjobb ötlet - próbáltam elpillantani, bár csak a legfelső kabátját vette le magáról.
-Vállalkozom a feladatra, pár perc nem öl meg.
-A víz hideg, fiam, senkinek sem lenne jó, ha most betegednél meg!
-Hunsford vagyok, kibírom. Elnézéstét kérem hölgyem, pusztán felső ruházatomtól szabadultam meg, hogy az ne húzzon le úszás közben - magyarázta és már kész is volt bevetni magát a jéghideg vízbe.
-Mr. Hunsford, ne ugorjon be, ennyire nem fontos! Jobban örülök magának, mint a naplónak.
-Látja atyám ott, azt a fát? Attól nem messze kell lennie.
-Fiam, ekkora őrültséget sosem csináltál - hívta fel figyelmét.
-A napóra szükségünk van. Inkább veszélyeztetem magamat, mint bármelyik másik emberünket - ezzel a mondattal pedig fejest ugrott a tóba.
-Elvette az eszét, pedig sok lenne neki - csóválta a fejét Alessandro Hunsford nekem címezve szavait.
-Nem a felmenője volt őrült, hanem ő maga - hitetlenkedve meredtem az egy szál ingben, sötét nadrágban úszó fiatalember után, aki hatalmas karcsapásokkal jutott előrébb.
-Még jó, hogy a tigrisek szeretik a vizet - csóválta fejét az ősz herceg.
Mr. Hunsford elérte azt a bizonyos fát, amit kijelölt magának, lebukott és pár pillanatig egyáltalán nem láthattuk a felszínen.
-Már fel kellett volna jönnie - riadtan meredtem a távolba.
-Tudja, mit csinál, az én fiam - Alessandro herceg is minden figyelmét a tó tükrére irányította.
Hirtelen, eszeveszetten bukkant fel újból, mire önkéntelenül is fellélegeztem. Kifelé igyekezett, valami kis szürke tárggyal a kezében. Csurom vizesen kászálódott ki, mire azonnal lehajoltam és kezébe adtam felöltőjét, melyet a parton hagyott.
-Azonnal be kell mennie, Mr. Hunsford, mert tüdőgyulladást fog kapni! - aggódóan csengett hangom.
-Itt van - kifulladva szorongatta a fémládikót.
-Bent megnézzük. Most azonnal át kell öltöznie - ellenkezést nem tűrően feleltem.
-Nem szabad szabadkoznod, Maximilian. Egyetértek, Signorina Moticellivel, rögtön meg kell törölköznöd.
-Túlélem, Hunsford vagyok - mondogatta hahotázva.
-Maga megőrült - csóváltam fejemet, miközben szinte szaladtunk befelé.
-A jövendőbelim is így gondolja? - merészen, kellemes mosolyát le nem véve kérdezte.
-Most már elhiszi, hogy meg tudjuk találni?
-Ezek után nincsen más választásom - vizsgálta az apró fémládát.
Én a könyvtárszobában foglaltam helyet a talált tárgyat az asztalra helyezve, amíg Alessandro herceg felkísérte fiát. Nézegettem, azonban nem nyitottam ki, úgy gondoltam, azt majd közösen kell megtennünk. Alig telt bele tizenöt perc, a hercegek újra mellettem ácsorogtak. Mr. Hunsford átöltözött, haja megszáradt - talán egy eszköz segíthetett ebben - és tincsei újra szabályosan álltak.
-Nos, Miss Moticelli, önt illeti a megtiszteltetés, hogy felnyissa - nem volt kulcs rajta, sem írás.
-Rendben, akkor lássuk - óvatosan nyitottam fel. - Ennyi? - kérdeztem meglepetten, ugyanis a dobozból egyetlen golyót tudtam kiemelni.
-Fegyverből való, valószínűleg Lee-Enfieldből, második világháborús - vizsgálta meg Mr. Hunsford a furcsa formájú lövedéket.
-De Fontaine-éknél van - közölte Alessandro herceg.
-Ezt meg, hogy érti, atyám? Renééknél?
-Igen, ugyanis ez az, amit Erlingbe lőttek, ám a de Fontaine-ek megmentették, kivették belőle a golyót és nem hagyták meghalni.
-Ez azt jelenti, hogy náluk van? - sápadtan kérdeztem.
Nem akarok újra Renéhez menni...
-Megtudhatjuk - Mr. Hunsford elővette telefonját, majd füléhez emelte. - Üdvözlöm, René.
-Friedrich! Miben lehetek segítségére? - kihallatszott nyájas hangneme.
-Érdekelne, hogy van-e maguknál egy Hunsford napló.
-Igen, akad itt egy. Még régen apám mondta, hogy a dédnagyapja, vagy kije ajándékozta nekünk.
-Miért nem szólt, hogy ott van?
-Sosem kérdezte, gondoltam biztos ajándék volt.
-Odamegyünk, addig meg tudná keresni, René? El kellene hoznunk.
-Természetesen, szívesen segítek, Friedrich. Várom önöket. Rose-zal jön?
-Igen, Miss Moticellivel érkezem, azonban azonnal távozni is óhajtok, nem maradunk a de Fontaine kastélyban.
-Rendben, szívesen látom önöket, Friedrich - már le is tette.
Újra látom René de Fontaine-t. Mily meglepő...
Nem késlekedhettünk, pontban tízkor indultunk egészen Manchesterig, ahol nem volt kérdés, hogy repülőgépet tudnak-e szolgáltatni nekünk - ilyen az, ha egy herceggel utazik az ember -. Négy óra alatt értünk oda, Gueguen már várt a repülőtér előtt, így jutottunk el a zord de Fontaine kastélyhoz.
-Áh, már meg is érkeztek? - vérvörös hosszúkabát, mellény volt rajta hosszú gombsorral tarkítva, sötét nadrággal, hozzá illő cilinderrel, sétapálcával.
-Szorít az időnk, René, szeretnénk minél hamarabb látni a naplót - Mr. Hunsford elhárította újabb igyekvéseit.
Az úriember szinte kettesével szedte a lépcsőket: most én mutatkoztam higgadtabbnak. René mellém csatlakozott, szólásra nyitotta száját.
-Nem! - válaszoltam egyszerűen, határozottan, mire magasba szökött a szemöldöke.
-Nem? - kérdezett vissza.
Valószínűleg nem szokta meg a visszautasítást.
-Nem - a fiatalemberrel tartottam inkább a lépést, mellette haladtam.
Egyenesen a könyvtárszobába léptünk be.
-Hol van, René? - szegezte neki a kérdést.
-Nyugalom, nyugalom - az asztalon lévő földgömböt egyszerűen szétnyitotta, majd előkapta belőle az áhított bőrkötésű tárgyat.
Mr. Hunsford szinte mohón utána kapott, elvette az asztalra tette, rátámaszkodott annak szélére. Én mellette ácsorogtam, figyeltem mozdulatait, ahogy lapoz benne, ahogy keresi a kulcsot, a megoldást. René vesztegelt szélen, karba tett kézzel várta a fejleményeket.
-"1936: Ezt már igazán nem tűrhettük. Hogy maga a király vegyen el egy elvált asszonyt ezzel megszentségtelenítve az anglikán egyházat? Nem fogadhattuk el. Clément vetette fel a merénylet ötletét, azonban jómagam vezettem azt. Névtelen levél érkezett címünkre, melyben megfogalmazódott, ha megtesszük a gyilkos tervet, örök átok sújtja családunkat. Mit sem érdekelt, tovább folytattuk a szervezkedést. A király közben lemondott. Clément azt mondta, ezzel nincsen vége, meg kell ölnünk, hogy biztosak legyünk benne, nem kéri vissza a trónt. Megtettük, mielőtt el tudta volna venni. Hidegvérű gyilkossá váltam, királyárulóvá. Nem hittem, hogy a levélnek lenne bármi igazság alapja. Nem hittem, de megtörtént. Emiatt, emiatt történt minden! Szégyenemben Clément-re bíztam naplómat, reméltem, hogy soha egyetlen családtagom sem találja majd meg, hogy eláshatom bűnömet, ahogyan Clarence sírját ásta el apánk annak idején. Ez tehát az én bűnöm."
Megrettenve hallgattam végig a férfi felolvasását.
-Mi a teendő? - alig hallhatóan kérdeztem.
-Hűségesküt kell tennem a királynőnek - csuka be a naplót a férfi.