Antoine és Felicité között továbbra is ollóval lehetett volna vágni a feszültség vastag fonalát, viszont Amanda édesanyja beleegyezett, elfogadta a meghívást. Hányan is megyünk? Nyolcan! Tartok tőle, hogy mi lesz a vége...
Hogyha nem lettek volna barátaim, minden nap kínszenvedésként ért volna. Próbáltam egyáltalán nem gondolni a kastélyban történekre, úgy hittem, ez a fejezet lezárult, nem méltó említésre. Ugyanakkor sokszor kaptam magamat azon, hogy elbambulok, a távolba meredve újra visszacsöppenek a kis szigetre. Ezt követően meggyőztem magamat, hogy nem is olyan fontos nekem Mr. Hunsford, igen, benne volt az életemben, viszont valószínűleg soha többé nem látom majd. Soha többé...
Isten biztos, hogy így akarja. Miért kívánná másképpen? Nincsen megoldás a problémára, hiszen a fiatalember nem vehet el, ezáltal pedig nem lehet jövőnk sem.
Nem is érdemes ezen vesződni, ez már elmúlt. Ami elment, azt nem lehet visszahívni. Hogyha mégiscsak valamiféleképpen Mr. Hunsford mellett döntenék, akkor sem lenne már minden ugyanolyan, nem igaz? Vagy talán lehetne? Nem, nem is kell rá gondolnom. Elég, hogyha eszembe jut, már is felkavar, hiszen neki köszönhetően vív hatalmas tusát az értelmem és érzelmem.
Nem is tudom, miért éppen Mr. Hunsford! Az udvarban voltak rajta kívül hercegek, grófok, bárók, hasonló modorral, kiváló aggyal, helyes kinézettel, szilárd álhatatossággal, szerelmes tekintettel... És ennek ellenére mégsem vagyok képes elvonatkoztatni az úriembertől! Úriember? Nevezhető egyáltalán ekképpen?
Nem táplálhatok többé felé gyengéd érzelmeket, nem lehet, nem szabad ezt tennem. Biztosan ő is elfeledett már. Az idő múltával enyhülni fog az elszakítottság fájdalma, az összetört szív is begyógyul, évekkel később pedig emlékezni sem fogok rá!
Igazán? Rose Moticelli nem fog ilyen könnyen felejteni.
Eleinte Mr. Hunsford volt minden, szó szerint minden, amire vágytam; szinte bálványoztam, ha nem vigyáztam. Érzelmeim lecsillapodtak a hónapok során, ám nem maradtak alább, ugyanazzal az odaadással rajongtam őérte. Végül más lett a fontos, egy sokkal nagyobb, mindenek fölötti hatalom került a középpontba. Ő pedig folyton-folyvást velem van, soha el nem hagy, szeret, jobban mint bárki más, ugyanis a kínhalált is képes volt vállalni értem.
Mivel közegett Mia születésnapja, reggel, azon nyomban, miután felkeltem, eldöntöttem, hogy keresek valamiféle ajándékot neki. Ötletem nem igazán volt, a többieket pedig nem is kérdeztem, hogy mit készülnek adni a hajadonnak. Úgy gondoltam, majd a városban flangálás közepette talán beleakadok egy olyan boltba, amely pontosan azt nyújtja, amire szükségem van.
A hét további napjaira ugyanolyan időjárást mondtak ki: tizenhattól huszonegy fokig terjedhet a hőmérséklet; felhős-napos eget jelölek meg. Ezért is döntöttem a nem túl vastag, világos, bronzzöld selyemblúz mellett egy fehér szövetnadrág kíséretében. Nyakamban a megszokott lánc csüngött, ujjamon a megmaradt gyűrű ékeskedett.
Eleinte a Szajna felém eső oldalán néztem szét, a Musée de l'Armée-től a Tour Montparnasse-ig terjedő szakaszban, azaz Párizs hetedik kerületében. Mivel nem találtam semmit sem, ami tökéletes lett volna a lány számára, úgy döntöttem inkább a folyó másik partján kutatok tovább, így a forgalmas nyolcadik kerületben néztem szét. A metró a Musée Jacquemart-André-nál tett le, ahonnan balra fordulva folytattam az utamat. A telefonom segítségemre volt: egy ásványos üzletet találtam, a Minerales Do Brasilt, amely közel volt tartózkodási helyemhez. Az a szerencse, hogy Párizsban szinte minden lakóépület alatt kisboltok üzemelnek, így rengeteg a választék. A Rue de Miromesnilen kellett keresztül haladnom; miután elhagytam a frekventált körforgalmat, egy könyvesboltba botlottam. Szinte szó szerint, hiszen éppenséggel egy kiejtett könyv hevert az úton, mivel pedig oldalra néztem, nem vettem észre, így majdnem felbuktam benne. Felvettem a világos borítójú művet. A következőt lehetett olvasni rajta: Un acteur se prépare. A szerzője Constantine Stanislavski volt, akinek a nevét életemben nem hallottam még, ahogyan a könyv címe sem volt ismerős. Valamiféle színész történet lehetett a borítójából ítélve. Már nyújtottam is volna vissza annak, aki elejtette, mikor újabb meglepetésben részesültem, mivel nem más ácsorgott közel hozzám, mint barátom, Chase Dobler. Baseball sapkát nyomott fejébe, csíkos pólója felé farmerdzsekit választott, barna nadrágja sportcipőben végződött, kezében fehér botot tartott.
-Ó, szia, Chase - nyújtottam át a tárgyat.
-Rose? Te vagy az? Köszönöm a könyvet!
-Színészkedsz is? - kérdezte meglepetten. - A múltkor a színházban, most ez...
-Áh, nem - jött zavarba. - Igazából... Van valakim. Van egy barátnőm - magyarázta.
-Tényleg? Régóta vagytok együtt? Olyan szívesen megismerném!
-Még csak két napja, de olyan, mintha egész életemben itt lett volna! Annyira csodálatos, Rose! Mindent elmésélek majd! Este úgyis tartom a kört, szóval eljöhetsz, ha szeretnél. Hatkor kezdődik. A többieket is hozhatod, rég láttam őket. Vagyis nem láttam, de... - nevetett.
-Úgy örülök, hogy ilyen boldoggá tesz - bazsalyogtam. - Muszáj lesz tüzetesen elmondanod minden részletet! Egyébként pedig, nem terveztem mára semmit sem, szívesen ott leszek és hozom a többieket is.
-Hogy vannak? Mia, Marguerite, Théodore? Vele sem beszéltem mostanság.
-Mind majd kicsordulnak az örömtől. Mia mindig felhevült, Marguerite és Théodore pedig... Inkább nem is mondom meg, majd meglátod! Sajnálom, úgy értem...
-Nehéz ezt a látni szót kikerülni - mosolygott. - Nem baj, mert így legalább bűntudat nélkül mondhatom, hogy valakinek nem a külsője fogott meg - vont vállat. - Lehet, hogy nem látom őt, de ez egyáltalán nem akadályoz meg abban, hogy szeressem, sőt... Bár így is tudom, hogy rendkívüli, mert ez egyszerűen hallatszik a hangján, érzékelhető a viselkedéséből és a tulajdonságaiból.
-Chase, te igazán szerelmes vagy - állapítottam meg.
-Na, de mi a helyzet veled, Rose? Hanyagolod Mr. Hunsfordot?
-Örökre, igen - jegyeztem meg kínosan.
-Micsoda? - csodálkozott.
-Hosszú történet, a lényege viszont az, hogy valószínűleg soha többé nem látom.
-Annyira sajnálom, Rose - őszinte szánakozás csendült hangjában, lerítt arcáról, hogy komolyan gondolja.
-Az én döntésem volt. Talán beszélek róla a körben, hogyha már itt az alkalom. Egyébként dolgozni indulsz? Nem látom Railt.
-A barátnőmnél van, azt mondta, szívesen vigyáz rá, később pedig áthozza, ha kell. Igen, dolgozni megyek. És te?
-Mia-nak a hónap végén lesz a szülinapja. Valami ajándékot akarok keresni neki.
-Sok szerencsét hozzá - köszönt el. - Este találkozunk!
-Mindenképpen - bólogattam.
A Minerale Du Brasilba egy nagy méretű, régi stílusú fabejáraton át vezetett az út. Ahogy ide belépett az ember, alulról márványpadló, oldalról oszlopok vették közre, innen kilépve, körben helyezkedtek el a lakások, legalul pedig garázshoz hasonlító ajtókat találtam zárva. Végül még tovább menve, egyenesen, jobbra fordulva találtam meg a kisboltot, amelybe belépve több száz ásvány különféle formában tárulhatott szemem elé. Voltak nyakláncok, egyszerű kövek, kisebb-nagyobb méretben és színkombinációkban, földgömbök, állatok, órák, egyszóval minden, ami ásványból készülhetett. Nézelődtem, megvizsgáltam a köveket, a színűket, a különféle tárgyakat. Az eladó, a fiatal férfi készségesen segítségemre volt, elmagyarázta, melyik ásvány mire jó, mi a haszna, milyen hatása van. Kiválogattam kisállatokat, karkötőt, egyszerű köveket is, bár még bóklásztam, mikor a bolt végéből egy sötét, nyitott felsős, rózsaszín-fekete kockás szoknyás, szurok hajú, elől szőke tincses lány lépkedett maga mögött egy olaj szín öltönyös, napszemüveges férfival, aki monumentalitásában, belül lila, kívül sötét követ hozott a lány után.
-Most csak ezt szeretném, Gérôme - bámult hosszan, hódítóan, önelégülten a férfi szemébe. - Írd a bátyám számlájára, minden hozzá megy - vigyorgott. - Meséltem, hogy a múltkor milyen dühös volt? Dúlt-fúlt, felforgatott, felborított mindent, csak mert egy kicsit túlköltekeztem! Azt mondta, kipenderít a házból. Nem is értem, pedig dúsgazdagok vagyunk! Úszkálhatnánk a milliókban! A nővérem normálisabb, neki nincsenek ilyen rohamai nulla-huszonnégyben, bár most ő is kicsit maga alatt van. Még mindig, de persze nem mutatja, mert de Fontaine. Nála se okés minden, de nem olyan kattant, mint a bátyám. Ő pszichiátriai eset, de komolyan! Na, mindegy is, köszönöm a csevejt, meg a tegnap estét - vigyorgott.
Annyi minden volt a kezemben és úgy ügyeltem, hogy elbújjak, úgy tűnjön, válogatok, vásárló vagyok, hogy végül kiesett a kezemből az egyik kis kő, amit kiválasztottam. Erre már Amelia is felém kapta fejét. Próbáltam nem felé mereszteni tekinetemet, ám övét éreztem magamon.
-Rose, micsoda meglepetés! - az összes de Fontaine ugyanúgy hangoztatta nevemet: gúnyosan; öntelten, fölényeskedően beszéltek mindnyájan. Felém is igyekezett.
-Várj, hadd segítsek! - arrogáns mosolyával vette fel az ásványt.
-Szia, Amelia - köszöntem, legszívesebben pedig máris iszkoltam volna el a helyszínről.
-Meglep, hogy itt látlak.
-Hasonlóképpen. Ez nem a legdrágább üzlet a világon - fűztem hozzá.
-Áh, csak ismerem az eladót - kacsintott hátra a fiúnak.
-Ideje is mennem - jegyeztem meg.
-Mi van Marguerite-el? - kérdezte szinte röhögve, lesajnáló képet vetve rám.
-Marguerite a lehető legjobb formájában van. Most, hogy már megkapott mindent, amire vágyott, ő a legboldogabb a világon. Ott van neki Mia, meg mi, az új suliját is imádja és most lett barátja.
-Aha - kételkedő, mérges pillantást lövelt felém. - Persze, hogy megkapott mindent - morogta.
-Hogy vannak a testvéreid? Mint megtudtam, a bátyád gróf is.
-Ja, Ren minden is - vont vállat. - Tökre nem ér, hogy hazaküldött a kamu szüleimhez, amikor bál volt! Pedig úgy győzködtem, de azt mondta, az nem a terv része, és ha valamit ő elhatároz, nincs visszaút. Della meg mostanság duzzog és minden baja van, de majd túlteszi magát. Várj, segítek ezekkel. Ren közölte, hogy legyünk veled kedvesek. Tiszta szerelmes lovag, komolyan. Na mindegy, Gérôme, írd ezeket mind a számlánkra.
-Igazán nincs szükség erre, Amelia - szabadkoztam.
-Ha a bátyám megtudja, hogy fizettem neked, odalesz. Nekünk még dolgunk van, Étienne, szóval menjünk - utasította a fekete öltönyöst. - Pá, Rose - fordult vissza gőgös vigyorával.
Én meg csak álldogáltam egy helyben és azt sem értettem, mi történt. René azt mondta, hogy legyenek kedvesek velem? Akkor René miért nem az? Vagy az szeretne lenni, csak nem tudja kifejezni mindazt, ami benne van?
Húsz perc alatt értem vissza a szerkesztőségbe. Kezdenem kellett valamit Mia ajándékával, hiszen a lány igen kíváncsi természetnek mutatkozott, egyből megtalálta volna a vásárolt tárgyakat. Még gondolkodtam, mikor Kevinbe szaladtam bele.
-Egyszer túl korán jössz, aztán meg túl későn - ingatta fejét.
-Kevin, ezt rejtsd el - nyomtam a kezébe az apró táskát, ami Mia ajándékait tartalmazta.
-Hogy micsoda? - értetlenkedett.
-Úgy, ahogy mondom! Mia nem keresné nálad! Vidd be az irodádba, vagy valahová, ahol nem látja meg!
-Áhá, hogy innen fúj a szél - morfondírozott. - Oké, elteszem. Szívesen! - kiáltott utánam, mert már ajtómnál jártam.
Benyitva titkárnőm már szorgosan dolgozott.
-Szia, Rose! Hol voltál? Későn jöttél!
-Csak a városban jártam.
-Aha, persze! Hol van? Add ide! - kérlelt.
-Micsodát, Mia?
-Hát az ajándékomat!
-Az ajándékodat? Egyébként el is felejtettem mondani, bejött a terved! Amanda és Kevin tényleg egymásba szerettek, hála neked!
-Tényleg? Ez az, tudtam! Én megmondtam, Rose, megmondtam! Ó, de jó, igazam volt, igazam volt! - már nem is emlékezett előbbi kérdésére. - Áthívod őket? Valamit mondanék.
-Suhanok! - már ki is szaladt az ajtón, pár másodperc múlva pedig visszatért Amanda-t és Kevint betuszkolva a bejáraton.
-Mit akarsz, Rose? - barátnőm nem túl barátságosan kérdezte.
-Képzeljétek, Chase hívott a körbe - meséltem.
-Juhú! Annyira rég voltam, úgy mennék újra!
-Hogy kicsoda?
-Ki az a Chase? - értetlenkedett Kevin is.
-Hát persze, ti nem is ismeritek! Chase a barátom, aki azt a mentális betegségek klubját szervezi, ahol Marguerite és Théodore megismerkedett. És egyébként van barátnője - fordultam Mia felé.
-Tényleg? Milyen jó lesz újra ott! Nagyon szeretem Chase-t!
-Szóval ő is illegális pszichológus? - csillant fel Amanda szeme.
-Nem pont így fogalmaznék, de...
-Benne vagyok, menjünk! Kevin, te vezetsz!
-Itt ilyen érzelmekről kell beszélni? - kérdezte barátom.
-Nem muszáj, ha nem akarsz - vontam vállat.
-Marguerite-nek szólok, hogy jöjjön Théodore-ral együtt! - kapta elő a telefonját Mia.
-Nem fogunk beférni a kocsiba - szólt közbe Kevin.
-Szívesen megyek metróval vagy villamossal, egyébként is hamarabb ott szeretnék lenni.
-Biztos?
-Persze.
-Én akarok középen ülni! Ajj, de Théodore tuti Marguerite mellett akár ülni - sajnálkozott a vörös hajú, mire telefonjára hangos módon üzenet érkezett. - Jönnek Marguerite-ék is! - jelentette be.
-Akkor jöhettek hozzám előtte és onnan indulunk - mondta Ami. - Hányra megyünk? Hol lakik?
-Hat órakor kezdődik, és Chase a Rue Raffet húsz alatt él.

*

A munkám befejeztével a maradék időmet otthon, a lakásomba töltöttem el. Tovább festettem az édesanyám képét, próbáltam a legélethűbben ábrázolni.
Öt óra húz perckor szálltam fel a harmincas villamosra, majd később átszálltam a kilencesre és hét perc gyaloglás után már Chase lakása előtt lehettem. A férfi nyitott ajtót, invitált be.
-Szólok is neki, hogy jöjjön - mondta, mikor felakasztottam kabátomat és levettem lábbelimet.
Chase már el is indult volna, azonban az oldalt lévő nappali felől, a várt alak már meg is jelent. Ámulat fogott el a személy láttán.
-Daniéle? - esett le az állam.
-Rose? - hökkent meg a farmernadrágos, fehér pólós, sötétkék nyitott gyapjúpulóveres, kiengedett hajú, baseball sapkás nő.
-Micsoda meglepetés! - alig jutottam szóhoz, pedig igazán sejthettem volna.
-Ti ismeritek egymást? - zavarodott össze Chase.
-Igen, persze, hiszen Daniéle márkinő és márkiné. A kastélyban találkoztunk, jó barátommá vált.
-Tessék? - fordult abba az irányba, amelybe Daniéle állt. - Márkinő? - döbbent le. - Erről mégis mikor szerettél volna szólni? - életemben először halottam Chase-t ingerülten beszélni.
-Nem tartottam olyan fontosnak - magyarázkodott.
-Annyira sajnálom, azt hittem tudja - töredelmesen válaszoltam.
-Nem tartottad olyan fontosnak? De ez... Daniéle, elhallgattál egy fontos tényt!
-Rang nélkül akartam választani, mert az nem számít, főleg nem a szerelem ügyében!
-Akkor ezért ellenszegülsz a szüleidnek? Ezért nem szereted náluk hagyni Marie-t, igaz? Mert ők csak ezzel foglalkoznak. Ha viszont így van, engem utálnak majd! Ki vagyok én egy márkinőhöz képest? Csak egy vak srác vagyok, Daniéle! Csak egy nyomorult vak... - a nő úgy döntött, nem hallgatja ezt tovább: lekapta fejéről a sapkát, egyszerűen közelebb lépett és megcsókolta Chase-t, így elhallgattatta őt.
Éppen ekkor bújt ki Marie a nappaliból, akin szintén ugyanolyan baseballsapka volt, csak éppen fordítva, kis ruhácskát viselt, alatta pulóverrel, lábán harisnyával. Amikor meglátta, mi történik, tapsolva, ugrándozva futkorászott a két ember körül.
-Téged választalak, ezt pedig a szüleim sem tudják megváltoztatni. Sajnálom, hogy nem szóltam, tényleg kellett volna, de nehogy azt hidd, hogy emiatt bármivel is kevesebb vagy nálam. Szeretlek, ezzel pedig vita lezárva.
-Rose, te is itt vagy? - szaladt nekem a kislány és átölelt.
-Milyen nagyra nőttél, Marie! - egészen a csípőmig ért. - Honnan is ismeritek egymást? - kérdeztem Chase-től és Daniéle-től.
-Majd elmeséljük, a legjobb, ha bemegyünk, már hat óra el is múlt - jegyezte meg a nő.
-Vannak új és régi tagok is a körben - magyarázta Chase, amikor pedig beértem barátom mondata beigazolódott. Pár ismerős arcot láthattam, így Sophie-t, vagy Luke-ot, ám négy új taggal is bővült a csoport, amelyből kettő férfi, kettő nő volt.
Leültünk, mire Chase elindította a kört; minden ember egyenként elmondta, mi van benne, mi bántja, mi nyomja szívét. Én Daniéle mellett foglaltam helyet, akinek az ölében Marie ücsörgött. Amikor hozzám ért a sor, bemutatkozva mondtam el magamról pár mondatot.
-Úgy volt, hogy a barátaim is jönnek, viszont már fél órája itt kellene lenniük. Fogalmam sincs, mi történhete... - végszóra, kopogás nélkül rontottak be az említett személyek. Elöl Amanda és Mia, utánuk Marguerite és Théodore, végül pedig Kevin zárta a sort és az ajtót is.
-Bocs, Chase, az én hibám, hogy késtünk! - kiáltott be Théodore.
-Még szép, hogy a te hibád! - korholta Ami. - Sajnálom, Rose, eskü nem volt a tervben - jött beljebb ügyet sem vetve a többi emberre. - Az egész a bátyám meg Kevin hibája! Annyira idióták! Théodore meglátta Kevin kocsiját és vezetni akarta, közölte, hogy csak a volán mögé fog beszállni, máshova nem.
-Sajnálom, elvonási tüneteim vannak! - kérte ki magának bátyja, miközben Marguerite kíséretében belépett. - Még egy csotrogányt is jobb vezetni, mint a semmit!
-Théodore, szállj már le a kocsimról! Hogy lenne csotrogány? Kiváló állapotban van!
-Kevin meg persze, hogy nem hagyta, hogy a bátyám legyen a főnök, így ment a veszekedés, mert egyik sem engedett, ezért nem tudtunk elindulni! Meg akartuk szavaztatni, de Théodore nekem állt, hogy a bátyám, vagy a barátom, Kevin meg ugyanezt csinálta Marguerite-el! Idióták! Mia meg jól elvolt, végül az ő ötletéből vettünk az első játékboltban, amit megláttunk, egy kormányt, amivel Théodore Dupont ellehetett hátul. Komolyan végig autó hangokat adott ki, meg tekergette a kormányt! A bátyám nem huszonnégy éves, hanem négy!
-Aha, itt a kormány - mutatta fel a férfi.
-De végre itt vagyunk! - ugrándozott Mia. - Szia, Chase, szia! - integetett neki.
-Kicsit sok az információ egyszerre - jegyezte meg. - Üljetek le, hozunk meg széket, ha kell.
-Haver, rég láttalak - veregette vállon Théodore.
-Mondanám ugyanezt, de sajna... - nevetett.
-Kezd unalmas lenni, hogy mindig ezzel poénkodsz - mosolyát nem tudta elfojtani.
-Valamivel muszáj.
-Mama, ki ez a sok ember? - suttogta Marie.
-Rose barátai, Marie.
-Gyerek! - sipítozott Mia és máris a kislány felé rohant. - Hogy hívnak? Én Mia vagyok! Hány éves vagy? Én tizenkilenc leszek! Mi a horoszkópod? Nekem rák! Van kedvenc ételed? Nekem a spagetti, amit Rose csinál! És kedvenc állatod? Én mindegyiket szeretem! Olyan jó barátok leszünk! - huppant le a kör közepére.
-Mama, Mia nagyon kedves! Marie vagyok, három éves és nem tudom, mi az a horoszkóp, de a kedvenc ételem az összes süti és minden állatot szeretek! Akarsz játszani? Bújócskázzunk!
-Rendben, rendben! - egyezett bele Mia.
-Azonnal megtalálták a közös hangot - kacagott Daniéle.
-Mia már csak ilyen - csatlakoztam hozzá.
-Tehát, aki nem tudná, Chase Dobler a nevem, én vezetem ezt a kört, amiben Daniéle nyújt nekem segítséget.
-Chase barátnője vagyok, a lányomat Marie-nak hívják, a férjem pár éve meghalt. Színésznőként dolgozom, ennek köszönhető ismertem meg Chase-t május végén, amikor egy rászoruló gyerekeknek szóló önkéntes programon vettem részt. Ő is ott volt, beszélgetni kezdtünk, megismerkedtünk és... Most itt vagyunk - mosolygott.
-Marie vagyok és szeretem a sütiket! - jelentette a kislány.
-Rose-nak hívnak, az általános információkat már elmondtam magamról. Nem rég jöttem vissza Franciaországba, előtte hetekig Angliában voltam, viszont valószínűleg sohasem megyek vissza.
-Nem beszéltétek meg Friedrich-el?
-Megbeszéltük - sóhajtottam. - Bevallotta, hogy miért tette. Majd elmesélem, most nem akarom feltartani a kört.
-Mia a nevem és örülök, hogy itt vagyok újra! Sziasztok! Most már minden rendben és boldog vagyok! Képzeljétek, Marco, a fiú aki tetszik, de egyébként annyira nem is, vagyis nem tudom, de jön a szülinapomra Párizsba! Annyira aranyos, nem? - a lány végül helyet foglalt mellett, amíg Marie Chase-hez fordult.
-Chase bácsi, ugye ülhetek az öledbe? - a férfi mosolyogva emelte fel és ültette térdére, a lány pedig azon hintázott, lengett, előre-, majd hátradőlt.
-Marguerite vagyok, azt hiszem, a világ legboldogabb embere. Most ott vagyunk, ahol megismertük egymást, Théo - bámult Théodore szemébe.
-Tudom, Marg, tudom - mondogatta; úgy tűnt, mint aki visszaemlékezik az első találkozásra.
-A kör rengeteg mindenben segített nekem, remélem nektek is fog - nézett az idegenek felé.
-Théodore vagyok, itt ismertem meg életem szerelmét, szóval megéri ide jönni Chase haveromhoz, Mia-val pedig itt lettünk jóba, szóval klassz ez a hely.
-Amanda-nak hívnak. Egyébként én is ilyen illegális pszichológus vagyok, szóval lehet hozzám is jönni, de nyugi Chase nem lopom az embereidet. Egyébként a szüleimet összehoztam és pont most küldtem el vacsorázni őket együtt, bár lehet, hogy fel fog gyulladni az épület, de hátha nem...
-Nem is mondtad, hogy kibékítetted őket! - hívta fel a figyelmét bátyja.
-Tényleg! Akkor most mondom. Kicsit félek mi lesz szombaton, meg, hogy eleve velük mi lesz, na mindegy... Kevin, te jössz.
-Izé... én Kevin vagyok, Marguerite bátyja, Amanda barátja, Rose egyik legjobb barátja. Ez az érzelmesdi nem nekem való, de azért megpróbálhatom végülis...
Hét óra után kezdtek elszéledni az emberek és fél nyolcra már csak én, a barátaim és Dániele-ék maradtak. Elmeséltem a nőnek, mi történt, amire ő sem tudott kellemes megjegyzésekkel reagálni, beszélgettem Chase-zel és Marie-val is, bár őt Mia teljes mértékben kisajátította magának Marguerite-el és Théodore-ral együtt.
-Théo, nekem kell egy ilyen gyerek - áradozott Marguerite.
-Majd kicsit később, Marg - nevetett kínosan Théodore. - Ha a bátyád meghallja, elevenen eléget engem...
Amanda és Daniéle is hamar megtalálták a közös hangot, megbeszélték, hogy együtt - az ő szavukkal élve - kicsinálják Itziarékat, barátnőm pedig mondta is Daniéle-nek, hogy meséltem róla, mint az egyetlen normális emberről a társaságban.
Chase és Kevin is szóba elegyedett, ők is remekül elvoltak. Marie össze-vissza szaladgált, ugrándozott, nem is tudom, hogy nem fáradt el.
Nyolc órakor hívtam fel a többiek figyelmét az indulásra, mire Mia kézen fogta Marie-t és már vezette volna ki az ajtón, mikor Dániele szólt utána, hogy nem viheti haza a lányát.
Amanda pedig, mielőtt még elhagytuk volna a házat, bejelentette, hogy mindhármukat várja a szombati barlangászatra.