Párizs, kétezer-tizenkilenc, június tizenegyedike. Az életem egyhangú, értelmetlen, mivel a sokszor említett fiatalember már nem része annak. Mégis mi értelme a gyötrődésnek, a fájdalomnak? - Mindenki azt várja, hogy így gondolkodjak. A barátaim aggódnak értem, félnek netalántán kárt teszek magamban. Nem mondják ki, ám mindez érezhető jelenlétemben; az elhallgatott szavak, figyelő tekintetek, óvatos cselekedetek mind-mind erről árulkodnak. Mit is mondjak... Nem volt kedvem szomorúnak lenni! A nap sütött, tizenhét fokot mutathattak az időjárás előrejelzésben, az utcák megteltek emberekkel, akik zsongtak a nyár kezdetének köszönhetően... Ha mindez télen lett volna, a helyzet egészen máshogy alakul! Ennek ellenére, nyár van, mégha az eleje is, de nyár, a boldogság szakasza, a forróság térhódításának fénykora, a gondtalanság, felüdülés intervalluma! Hogyan is lehetnék letaglózott, csüggedt, hiszen nyár van! Rendben talán kissé elnyomom a fájdalmat, látni sem akarom, nem hagyom, hogy felülkerekedjen rajtam, hogy feltörjön, hogy átvegye az irányítást, viszont ez nem rossz dolog, igaz? Nem lehet rossz dolog az öröm. Persze, felvetül a kérdés, hogy igaz jókedv-e vagy csupán makacsság a gyötrelem elfojtása érdekében. Nem kötelező ezen agyalni, túlságosan is elgondolkodni a témán. Ahogy van, úgy van, úgy kell lennie.
Egyáltalán nem szegte kedvemet a reggel még kissé csípős levegő: a mangánbarna, hosszabb szoknya a hozzá tartozó, ugyanolyan színű, rövid kis boleróval kiváló hatást keltett, az alatta megbúvó fehér felső pedig vékony harisnyámhoz illeszkedett.
Nem volt szükség korán kelésre, mivel nem terveztem átlépni soha többé Café de Flour küszöbét. Mégsem voltam képes sokáig ágyamban pihenni; még nyolc óra előtt beértem a szerkesztőségbe. Természetesen Kevin de Blanc már ott volt, valószínűleg órák óta dolgozott.
-Szia - nyitottam be az irodájába. Barátom sietve pötyögött be egyre több karaktert számítógépébe. Már csuktam is vissza az ajtót, így a férfinak ideje sem maradt fellesni.
Hallottam, amint felpattant, ügyet sem vetve munkájára szaladt utánam, ennek köszönhetően még elért, mielőtt saját irodámba tértem volna be.
-Heló, Rose - fordulhattam is vissza, hogy találkozhasson tekintetünk.
-Nem fázol? Nincs még olyan meleg - szemléltem vékony pulóverét, rövidnadrágját.
-Nem igazán - vágta zsebre kezeit. - Tartozom egy bocsánatkéréssel.
-Igazán? - lepődtem meg.
-Bocs, ha úgy tűnt, nem is örültem annak, hogy visszajöttél. Nehezen versenghetek a többiekkel, de legalább annyira vártalak vissza mint ők. Sajnálom, ha nem ez jött le szavaimból.
-Eszembe sem jutott, hogy ezt feltételezzem, Kevin - halvány mosollyal nyugtáztam mondatait. - Én is boldog vagyok, hogy újra Párizsban lehetek, tényleg. Te pedig ember vagy a talpadon, hogy már legalább két órája dolgozol!
-Mégis honnan tudod? - zavarodott össze.
-Ismerlek - vontam vállat. - Nem is tudom, hogy bírod. Két állás, mellette Ami, ott van Marguerite is, a tudóstalálkozók, a banda, ha még megvan...
-Én vállaltam, az én felelősségem. Egyébként igen, a banda még megvan, csak René lépett ki belőle. Nem is láttuk azóta, hogy... Szóval tudod.
-Igen, emlékszem - gondoltam vissza arra a pillanatra, amikor René de Fontaine újabb cselével szétszakította Kevint és Amanda-t. - Még mindig fáj?
-Tessék? - mint aki nem érti, miről van szó, úgy kérdezett vissza.
-Pontosan tudod, mire értem.
-Ki mondta, hogy valaha fájt? Amanda?
-Kevin, nem vagyok vak, pontosan láttam, hogy éreztél, mit gondolhattál. Hiszen a legjobb barátod volt!
-Máskor majd jobban megválogatom a barátaimat. Második szerencsétlemségem. Még jó, hogy ti itt vagytok nekem!
-Ránk mindig számíthatsz, hiszen tudod.
-Te vigasztalsz engem, mikor ennek fordítva kéne történnie - motyogta orra alatt.
-Hogy vagytok Amival?
-Sose mond semmit, igaz? Egyébként meg jól... Aha, tök jól.
-Hagylak dolgozni, gondolom még rengeteg munkád van hátra - a magammal hozott kulcsot elfordítva a zárban eresztettem volna be magamat.
-Rose, te is bármit elmondhatsz. Félreteszem az egómat, a véleményemet és az egész lényemet. Ha akarsz beszélgetni, itt vagyok.
-Köszönöm, igazán, viszont... Nem kell. Meg tudom oldani - bátorító mosollyal köszöntem el tőle.

Kilenc óra előtt megérkezett Mia és Amanda is. Barátnőm bemutatta apjának a szerkesztőséget, szinte az összes helyiséget, mindent, ami csak hozzá tartozott életéhez. Semmiből sem szerette volna kihagyni Antoine-t, rengeteg időt töltött vele.
-És ez Rose-nak meg Mia-nak az irodája. Azért ilyen letisztult, hangulatos, mert eredetileg Rose-é. Ott pedig a Mia részlege - mutatott titkárnőm nem túl rendezett íróasztalára. - Kevin mondta, hogy már több mint egy órája itt vagy!
-Korán keltem - feleltem mellékesen.
-Aha... Akkor barlangászat szombaton? - nézett Antoine-ra.
-Persze, mehetünk! - kacsintott apja. - Lassan viszont nekem is el kellene kezdenem dolgozni.
-Oké, menj csak! Délután átjössz hozzám, ugye? Megígérted!
-Ott leszek - bólintott aprót.
-Jó munkát, szia! - egészen addig ácsorgott ajtómban, ameddig apja el nem tűnt látóhatárából. - Na szóval - kezdett bele. - Segítenetek kell! - furakodott beljebb, majd dőlt neki a bezárt ajtónak.
-Miben? - csillant fel szemem.
-Segíteni? Juhú! Mikor? Hogyan? Azonnal? - rohamozta meg Mia kérdésekkel.
-Emlékszel Rose, mi volt, amikor az anyámat kérdeztem az apámról? Vagyis akkor még nem tudtam, hogy az apám volt, de érted.
-Anyukád nem volt elragadtatva - jegyeztem meg.
-Konkrétan megtiltotta, hogy keressem! Nagyon haragudhat rá, ezért nem is említettem, hogy megtaláltam.
-Nem szóltál anyukádnak?
-Nem, persze, hogy nem! Utálna és kiakadna! Azt nem tudom, hogy miért, mert az apám sem beszélt az anyámról. Oké, azt vágom, hogy az anyám elvitt az apámtól az éjszaka közepén valami veszekedés miatt, de ennyi. Szóval, mára azt terveztem, hogy kibékítem őket!
-De jó! Én is, én is!
-Mégis hogy éred el, hogy együtt legyenek? Ha ennyire rühellik egymást, egy szobában sem tudnak majd meglenni!
-A ti módszeretekkel csinálom.
-A mi módszerünkkel? - kérdeztük egyszerre.
-Amit műveltetek velünk, az kegyetlen volt! Nem pont így akarom alkalmazni, mert a szobában én is bent lennék. És persze ti. Előbb az apám lesz ott, hatra hívtam. Az anyámat pedig hat után tíz perccel.
-Ajj! - lombozódott le Mia.
-Ajj? - ismételte Ami.
-Elígérkeztem - biggyesztette le ajkait. - Marguerite-tel és Théodore-ral falat mászunk.
-Falat másztok? - csodálkoztam.
-Aha, Théodore ötlete volt! Képzeljétek, ezt meséltem Marco-nak is, aki azt mondta, hogy nagyon vigyázzak magamra, mert ha leesek, vagy bajom lesz, azonnal Párizsba kell jönnie! Erre pedig azt válaszoltam, hogy akkor szívesen megsérülök! Sajnos nem mondta komolyan, pedig olyan jó lenne látni! Már csak egy hét, és jön, de az olyan, de olyan messze van!
-Hamarabb fog eljönni, mint hinnéd - biztosítottam bazsalyogva a lányt. - Én tudok menni, szívesen részt is veszek a kibékítésben.
-Amúgy is jó vagy benne. Ha Rose Moticelli velem van, a szüleim mindenképpen ki fognak békülni! Tök jó lenne, ha újra együtt lennének, mert még házasok. Bár kétlem, hogy ez megtörténik. Az anyám olyan elviselhetetlen, mint én. Ha nem tudtam volna, ki az igazi apám, Antoine Rousseau, vagy Hugo Dupont, esküszöm hamarabb mondtam volna Hugo-t! Azért örülök, hogy mégsem így van. Antoine a legjobb apa a világon, komolyan!
-Az én papám is nagyon jó volt! - bólogatott hevesen, büszkén Mia.
A szóra kimondhatatlan, leírhatatlan érzés fogott el. Úgy éreztem, az arcomból kiszökik a vér, remegek és a tenyerem izzad. Egy újabb emlék?
-Rose, minden rendben? Elég fehér vagy... Bocs, nem kellett volna említenem a témát, idióta vagyo...
-Van... Van egy új emlékem - próbáltam visszanyerni eredeti állapotomat.
-Egy emlék! Milyen jó! Mondd, mondd! - sürgetett Mia. - Ugye jó? - szeppent meg.
-Igen, igen... Valahová éppen szinte betörtem. Talán egy dolgozószoba lehetett, nem tudom. Egy férfi, általam már ismert egyén az íróasztal mögött ült, valamiféle papír volt kezében, azt nézegette. Odaszaladtam hozzá, szót sem szólva fogtam meg kezét és vezettem kifelé. Nem ellenkezett, bár megkérdezte, mit szeretnék, ám én nem válaszoltam. Több termen haladtunk keresztül, végül egybe fordultam be. "Nézze, papa, mit festettem!" - ezt mondtam és a pici állványon függeszkedő képre mutattam. Egy fiatal nő - asszony, vagy hölgy, nem lehetett eldönteni -, kidolgozott alakját lehetett látni rajta, amint egy pontra szegezi tekintetét. Körülötte friss fű zöldellett, ő pedig egyenes háttal ült egy pokrócon, melyet a pázsitra tettek le. Az édesapám előbb a festményt szemlélte, majd kifelé bámult az ablakon, ahol a képen szereplő nőt lehetett látni. Tekintete lágy volt és nyugodt. "Az édesanyád a legkáprázatosabb teremtés széles e világon, Rosemary." - hangja csendes volt, megfontolt, szerelmes.
-Azt a mindenit! - barátnőm szemöldöke magasra szökött.
-Az édesanyám... Láttam őt! - hihetetlen mértékű öröm támadt fel bennem, kelt életre.
-Hűhaaa! - merengett el Mia is.
-Rosemary? Ez angol név. Lehet, hogy anyukád angol volt? - találgatott Amanda.
-Nem tudom, lehetséges. Akkor viszont tudtam volna angolul, nem?
-Fiatal voltál - vont vállat. - Egyre többet tudsz a családodról! Csak az a baj, hogy nem férnek össze a dolgok. Az az árvaházas nő azt mondta, Veronában születtél, autóbalesetben haltak meg a szüleid, nem volt testvéred. Aztán jött az apám, aki ezt az egészet megcáfolta és közölte, hogy Genovából származol és volt egy bátyád is. Esküszöm nem csodálkoznék, ha betoppanna ide valaki és elmondaná, hogy igazából milánói vagy és volt egy nővéred, a szüleid pedig élnek, csak valahol elhagytak és nem találtak meg!
-Ki tudja? - nevettem a sötétköld pulóveres, világosabb nadrágos nő megjegyzésének köszönhetően. - Visszatérve az estére, hat előtt ott leszek nálad.
-Oké, rendben. Mia, számolj majd be a falmászásról!
-Mindenképp! - kiáltott a lány.

*

Egész nap az emlékem járt a fejemben. Hálát adtam, amiért a múltam újabb foszlánya tárulhatott szemem elé, ezzel boldogítva jelenemet. Nem vehettem szemügyre az édesanyám arcát, nem tudhattam, pontosan hogyan nézett ki, mivel az emlékben nem közelíthettem rá, a festmény pedig szintén nem adott kellő eligazítást.
A nevem is furcsa. Rosemary. Az édesanyám tényleg angol lett volna? Esetleg más az oka a névválasztásnak?
Egy pillanatig átfutott az agyamon, milyen lenne ha Mr. Hunsforddal is megbeszélhetném ezt az eseményt, azonban ezt az eshetőséget hipp-hopp kivertem fejemből. Ez már nem lehet, mert valószínűleg soha többé nem látom. Soha többé...
Négy órára végeztem, ezután hazasétáltam és, mivel ötletem sem volt, mihez kezdhetnék, leültem festeni. A halvány, alig látható, szinte elillanó emlékből próbáltam kiragadni a fiatalasszonyt, az édesanyámat.
Nem jutottam túl sok mindenre, mikor észbekaptam, hogy indulnom kell Amanda-hoz. Igaz, csupán fél hat felé járt az idő, mégis jobb, hogyha az ember valahol előbb ott van, mintha utóbb érne a helyszínre.
Alig nyolc perc alatt elérhettem a lakás bejáratát. Éppenséggel benyitottam volna, ám beszélgetés szűrődött ki az ajtón keresztül. Egészen közel lehettek hozzá, mivel mindent kristálytisztán hallottam.
Ezt nem hiszem el! Újabb hallgatózás?
-Letelt az idő, nem? - Kevin, mintha félválról emlékeztette volna Amanda-t az egyezségükre.
-Milyen idő? - kérdezett vissza.
-A hazugságunk ideje. Nem fair, hogy még az apádnak is be kell adnod, hogy együtt vagyunk. A többiek megérdemlik, de Antoine nem!
-Bírod?
-Kit?
-Az apám.
-Persze, remek alak, imád téged is. Mint mindenki persze. Csak gondoltam legalább neki nem kéne hazudnunk.
-Mintha csak rajtam függene az egész! Mintha én hazudnék egyedül, te meg nem! Így állítod be a helyzetet!
-Mert, ha így van?
-Tessék?
-Mindegy. Ezt megbeszéltük. Majd azt mondjuk, hogy... kitalálod. Úgyis jól improvizálsz, meg a te ötleted volt.
-Most meg miért viselkedsz így? Nem értem, mi bajod van!
-Miért lenne bármi bajom?
-Jó, bocsánat, hogy meg mertem kérdezni. Egyszer próbálok kedves lenni... Nem is értem, mi ez a nagy hűhó! Annyira hirtelen akarsz eldobni magadtól!
-Csak ne mond, hogy bánod - szinte gúnyosan jegyezte meg.
-Oké, akkor nem mondom - láttam magam előtt, amint Amanda fintort vág. - De tényleg nem értelek. Most hirtelen idejössz és közlöd, hogy elég volt. Próbálok empatikus lenni, Kevin! Értékeld! - szólt rá idegesen.
-Rose-nak hazudtak, ennek hála gondolkodtam, ami azt eredményezte, hogy rájöttem, mi is ebben élünk, ennek pedig szeretnék véget vetni.
-Jó, felőlem - biztos vagyok benne, hogy barátnőm vállat vont.
Kevin lassú lépéseit hallottam, amint közelednek felém. Olyan volt, akár csak Valér Moliére komédiájában: arra várt, hogy megállítsák, visszahívják.
Hátrahőköltem, amint a kilincs megmozdult. Megmozdult, majd visszatért normális állapotába; az ajtó nem tárult ki.
-Ami, szenvedek!
-Igen? Légyszi ne a lakásomba halj meg, mert nem akarlak elhúzni a Szajnáig egy zsákban!
-Valami körbe jársz? Fura vagy! Sikerül nem bunkón visszavágnod!
-Tényleg? Észre se vettem.
-Jól vagy? Nem vagy beteg?
-Kevin, fogd már be - röhögött.
Egy ideig egyetlen szót sem lehetett hallani bentről.
-Szóval... Ott tartották, hogy szenvedsz - emlékeztette Amanda.
-Te nem vagy egészséges, Ami! - fakadt ki Kevin. - Hogy lehet az, hogy érdekel, amit mondok?! - meglepődöttség, öröm és ámuldozás vegyült hangjába.
-Lehet, hogy az apám hatása - merengett. - Valószínű. Mert ő tényleg olyan jó és kedves az emberekhez... Az apám olyan hihetetlen!
-Nem kell megváltoznod miatta.
-Te ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak!
-Na végre!
-Egész sokáig bírtam ki! Nem is értem, hogy csinálják. Az apám, Rose, Mia, Marguerite. Kedvesek mindenkihez! Nehéz lehet! Te meg valamit zagyválsz itt összevissza, de még mindig nem tértél a lényegre! Tudod mit? Nem érdekel, miért szenvedsz! Ezt akartad? Tessék! Nem mintha meg akarnám adni, amire vágysz!
-Én azért is elmondom, hogy miért nem bírok magammal! Azért jöttem ide olyan hamar, mert tudtam, hogy csak egyedül te hazudsz mindenkinek, Ami!
-Én? Na persze, minden az én hibám!
-Hát nem érted? - fakadt ki Kevin.
-Mégis mit?
-Azt akarod, hogy kimondjam? Rendben! Nem érdekel, mi lesz, nem akarom, hogy vége legyen, nem akarok szakítani veled, Ami! Tudom, hogy nem izgat, felőlem vágd a fejemhez, hogy unalmas vagyok, hogy borzalmas barát vagyok, hogy önző vagyok, hogy csak a munkámmal foglalkozom... Amit csak akarsz! Nem érdekel, nem lökhetsz el magadtól már semmivel sem, akárhogyan is próbálkozol! Semmi kedved ezt hallgatni, igaz? Légyszívesebben kidobnál az ablakon, vagy elásnál! A hátad közepére sem kívánsz. Rendben, legyen így, ha ezt akarod - újból lenyomta a kilincset, ám nem nyitódott ki az ajtó.
-Idióta vagy - szólt utána Ami. - Komolyan, Kevin! Idióta vagy! - ismételte. - Először is, idejössz, hogy te szakítani akarsz velem, mert eleged van a hazugságból, aztán közlöd, hogy igazából mégsem akarsz, mert szeretsz... ezt akartad kifejezni, nem? Aztán meg felsoroltad az eshetőségeket, hogy mivel fogok újra a lelkedbe tiporni, közben meg se hallgattál! Ilyen hosszú monológot meg a bátyám szokott lenyomni, de úgy látszik, ez minden férfibam valahol szunnyadóban van. Oké, jogos, hogy ezeket mondhatnám, nem lehetetlen, ha most dühös lennék, a fejedhez vágnék durvább dolgokat, de... Felőlem - sóhajtott.
-Felőled? - hallottam, amint Kevin megfordult.
-Nem érzem szükségét annak, hogy szakítsunk. Mi van velem? Mintha Rose mondta volna!
-Neked ebből meg mi a hasznod? Van egy halálian unalmas barátod, aki alig tölt veled időd, akivel néha elmész moziba, vagy ahova akarsz, de ennyi. Ez nem éri meg!
-Komolyan, neked mindennel bajod van?! Semmi se jó?!
-Most nekem akarsz kedvezni? Nekem nem kell!
-Egyszer próbálnálak meg szeretni, de még akkor is ellöksz magadtól!
-Mintha te nem ugyanezt csinálnád!
-És ezért vagytok tökéletesek egymáshoz - hevesen, hirtelen nyomtam le a kilincset, találtam magamat Amanda házában.
Bele sem gondoltam, mit cselekszem, egyszerűen törtem előre. Hogyha Kevin közelebb vesztegelt volna, biztosan neki csapom az ajtót.
-Rose? - elképedve figyeltek engem.
-Sajnálom, oké? Muszáj volt közbe szólnom! Ez az igazság!
-Te meg mióta álltál az ajtó előtt?!
-Ez volt Mia terve. Az egész úgy lett, ahogy ő megmondta!
-Mia Canon túljárt az eszemen?! - döbbent le barátnőm.
-Mia meg honnan tudta, hogy így lesz? - Kevinnek leesett az álla.
-Filmekből - feleltem egyszerűen.
-Filmekből? - kérdezték vissza tátva maradt szájjal.
-Tudom, mi van a fejedbe Ami! Már csak azért se kedvezel nekünk, megbosszulod! Egyszer az életben viszont gondolj már a saját boldogságodra is!
-Ilyen szöveget kell majd lenyomnod az apámnak és az...
-Nekem? Mégis miért? - toppant be a bársonykék kötött anyagú pulóveres, szürke szövetnadrágos férfi.
-Áh, apa! Épp jókor jössz! Ömm...
-Antoine - nyújtott kezet Kevin.
-Kevin, jó látni! - fogott kezet vele.
-Apa, te bírod Kevint? - furcsállta Ami.
-Persze! Klassz srác, nem is választhattál volna jobbat.
-Komolyan? - kerekedett ki Amanda szeme.
-Még szép! Na, aztán jössz te is szombaton barlangászni? - fordult Kevin felé.
-Barlangászni?
-Nem is mondtad neki, Amandine?
-Nem volt időm rá...
-Csapatos barlangtúra lesz, ott kell lenned!
-Szívesen megyek, persze.
-Remek!
-Most sajnos indulnom kell, de örülök, hogy láttalak, Antoine, majd még találkozunk.
-Igen, igen, mindenképpen! - széles mosoly terült el arcán.
-Tegezik egymást - hülledezett Amanda.
Kevin elköszönve csukta be maga után a bejáratot.
-Mi jót csinálunk ma?
-Sok mindent... Hogy ment a munkád?
-Nagyon jól! Pont be is fejeztem az egyik épület tervezését, otthon meg maradt időm kertészkedni is! És neked a szerkesztőségben? Ma is volt ügyfeled?
-A szerkesztőségben hamar kész lettem. Nem, mára nem vállaltam.
Karórámra lestem: nyolc perccel múlt el hat óra. Felállás szerint én voltam a legközelebb az ajtóhoz, Antoine középtájt ácsorgott, Amanda pedig a legmesszebb tőlem.
Takarásban voltam Antoine-nak hála, ám kiléptem jobb oldalra, hogy barátnőm jobban láthasson, hogy üzenhessek neki. Karórámra mutattam, ezzel sürgetve. Nem lenne jó, hogyha az édesanyja itt, az ajtóban találna minket. Barátnőm viszont nem értette a célzást, összeráncolva homlokát figyelt engem.
-Valami baj van? - szólalt meg Antoine.
-Ja, mi? Nem, semmi - köszörülte meg a torkát.
-Antoine, nem megyünk be Amanda szobájába, amíg ő hozza az előkészített ennivalókat? - léptem előre, mire Amanda bekapcsolta telefonját így nézve meg az időt.
-Igen! - szinte kiáltott. - Menjetek, én meg viszem!
-Nem kell segítség? - fordult lánya felé Antoine.
-Segítség? Chh, minek? - kínosan nevetett. - Szeretném, ha beszélnél Rose-zal. Tudod Mr. Hunsford miatt - súgta apjának.
-Mindenképpen - biztosította.
-Akkor menjünk is! - hívtam fel Antoine figyelmét.
Hátrafordulva láttam, amint Amanda hangtalanul, tátogva köszöni meg közbeavatkozásomat.
Behajtottam a helyiség ajtaját és elhelyezkedtem a földön; ugyanígy tett Antoine is.
-Minden rendben, Rose?
-Rendben? Persze, minden.
-Ha nem akarsz róla beszélni, nem kell.
-Miről is?
-Mr. Hunsfordról.
-Mr. Hunsford? Ó, már el is felejtettem.
-Tudom, milyen a szerelem, hidd el. Azt is tudom, milyen a fájdalom. Ha visszagondolok arra, amikor rájöttem, hogy a lányomat elvitték tőlem... Mindegy is. Ez most nem rólam szól.
-Itt van az otthonom és a családom Párizsban. Nekem nincs szükségem másra. Melyik barlangba is fogunk menni?
-Te is hallottad? Mintha csengettek volna!
-Igazán? Lehet, hogy csak kint, az utcán. Szép az idő, a gyerekek bicikliznek...
-Nem, ez mintha a lakás csengője lett volna. Megnézem, ki az.
-Rendben van, tényleg fáj! - rögtönöztem ezzel megtorpantva a férfit.
-Nekem elmondhatod, ha nem szeretnéd, nem adom tovább.
-Nem is tudom, mit érzek - felegyenesedve baktattam az ablakhoz, Antoine pedig jött utánam.
-Lehet, hogy mégis csak egy gyerek volt - utalt a csengőszóra.
Ebben a pillanatban tárult ki az ajtó, lépett be Felicité Piquette. Szőkés haja barna tincsekkel volt tarkítva, szabályos kontyba rendezve. Füléből több kisebb-nagyobb fülbevaló csüngött, arca sima volt, szinte ránctalan, szemén kör alakú napszemüveg pihent, alakja karcsú volt, hozzá pedig testhez simuló, párduc mintás ruhát vett fel, fekete kosztümmel. Amanda-nál alacsonyabb volt, körülbelül százhatvanhat centimétert érhetett el magassága. Elegánsan jelent meg, mintha mindenkitől elvárná, hogy hajoljon meg előtte.
Amanda hirtelen cselekedett: mielőtt bárki reagálni tudott volna, kulcsra zárta az ajtót, majd az eszközt a zsebébe süllyesztette.
-Ez nem lehetséges - hogyha Antoine kezében lett volna valami, biztosan a padlón landolt volna.
Mereven tekintett előre, szája elállt a csodálkozástól.
Felicité is alig tért magához, leemelte keskeny orráról a napszemüvegét - így látszódhatott világoszöld szeme -, összehajtotta, ruhájára akasztotta, ám mindezek közepette sem vette le érzékszervét a férfiról.
Egyszerűen megfordult, távozni kívánt, ugyanakkor a kijáratot nem találta nyitva.
Milyen deja vu! Mi bezártuk Amanda-t és Kevin bekülni, most pedig Antoine-on és Felicitén van a sor ugyanebben a helyzetben!
-Amanda, azonnal nyisd ki az ajtót! - keményen vágta oda a szavakat, parancsolt vele, nem tűrt ellenszegülést.
-Eszem ágában sincs! - tette karba kezét.
-Nem fogok ehhez az emberhez egy szót sem szólni! Az is megalázó, hogy egyáltalán egy levegőt kell szívnom vele!
-Mintha annyira magasabb rendű lennél - csóválta megvetően a fejét Antoine.
-Meg sem hallom, amit az alantas népek kántálnak - tette csípőre kezét.
-Nem értelek, anya! Miért nem szóltál apáról? Annyira más lett volna minden, ha megteszed!
-Jobb volt neked nélküle, hidd el! Ahogy nekem is!
-Jobb?! Jobb?! Hugo Dupont-hoz vittél, hozzá, akiről azt hittem, hogy az apám! Azt hittem, hogy az apám volt az, aki majdnem megerőszakolt! - üvöltötte.
-Tessék? - kérdezte egyszerre a két szülő.
-Amandine, nem... Nem mondhatod komolyan - félelemmel vegyült a harag Antoine szemében, a hatás pedig hasonló volt Felicité esetében.
-Nem akartam elmondani. Most már aztán mindegy! Úgyis halott! Megpróbálta. Ezért szöktem el otthonról. Azonnal, miután majdnem megtette. Azt hittem, a saját apám volt. Ez csak rontott a helyzeten. Sosem szeretett, ezt tudtam, de hogy még erre is vetemedett... Na az már sok lett volna!
-Egyszerre volt könyörtelen és nagylelkű - bámult maga elé Felicité. - Az apja szigorú volt, ő erőltette rá az építészetet is, mert nem akarta, hogy a fia az ő pénzéből éljen, azt szerette volna, hogy tisztességes munkából éljen meg. Nem csinálhatta azt, amit akart, így jött a maffia ötlete. Az apja révén sok ismerősre tett szert, könnyen teremtett kapcsolatokat. Vonzódott hozzám, én pedig hozzá, de félválról vette a kapcsolatokat. Először és később is. Én viszont más voltam, mint a többi, engem beavatott a terveibe, vágyaiba. Ezért is engedett el nehezen. Megölte az apját, amíg együtt voltunk. Egyszerű baleset volt. Azt hitte, egyedül a maffia van neki, ebbe teljesen beleőrült. Az apja azzal fenyegetőzött, hogy feladja a rendőrségen, ha nem hagyja abba, ha nem állítja le a szervezetet. Vitatkoztak. Egyszerű baleset volt az egész. Szegény anyja szemtanúként szerepelt, így ő sem maradhatott életben. Az öccse nem is tudja a történteket, most valahol Dijon környékén van, ott fejleszti tovább az apja cégét. Amikor végzett az anyjával, nem volt teljesen józan, miután rajött, mit tett, az én vállamon sírta ki magát. Tudtam, természetesen, hogy nem enged el könnyen, azonban nem volt mit tenni, meguntam. Megismertem azt - fejével Antoine felé mutatott. - Aztán a többit már gondolom tudod.
-Hugo nem volt normális - itt most rossz értelemben -, ezt eddig is tudtam! Ti viszont... Egyszerűen kibékülhetnétek! Azt akarom, hogy béküljetek ki! - jelentette be.
-Ennyire egyszerűen megoldod, Felicité?! Nem hallottad, hiszen a lányunk, most mondta el, hogy az az elmebeteg majdnem... Ki sem merem mondani, majdnem mit tett vele! - sosem láttam még Antoine-nak ezt az oldalát, ugyanis felkapta a vizet.
-Hallottam! Hugo nem csak vele tett szörnyűségeket! Sajnálom, hogy így történt, Amanda, ezt nem kalkuláltam bele.
-Ennyi?! Nem kalkuláltad bele?! - ordította Antoine. - Elvitted tőlem az egyetlen lányomat, a mindenemet egy olyan emberhez, aki majdnem megerőszakolta! Egyetlen vita miatt tetted mindezt! Nincs benned megbánás?! Sosem volt! Félsz bevallani, hogy a te hibád! Sosem ismernéd el! Több, mint húsz évig kutattam utánatok! Ez volt a célod, igaz?! Hogy fájjon, hogy érezzem, azt amit te éreztél! Mindenemet elvetted, azért mert neked már semmid sem maradt! Próbáltalak szeretni, de nem hagytad! Évekig próbáltam tűrni mindazt, amit véghez vittél, Felicité! Te azonban egyre csak messzebb löktél magadtól, mint aki képtelen elviselni a szeretetet! Úgy igyekeztem, hogy minden tökéletes legyen, de te csak a rosszat láttad meg! Nem szerettél soha, valld be! Képes vagy egyáltalán a szeretet érzésére?!
-Az nem egyszerű vita volt, amit akkor műveltél - hangja hűvössége beterítette a légkört.
-Te fogadtál engem úgy, hogy megint minden az én hibám lett! Pedig nálam a világon senki sem imádja jobban Amandine-t, ezt te akkor is tudtad, most is tudod!
-Meg volt rá az okom! Folyamatosan a magad ügyeivel voltál elfoglalva, rám időt sem szántál!
-Mert úgyis csak ellöktél volna!
-Persze, minden az én hibám, nyilvánvaló! Te állítottad azt, hogy nem vagyok jó anya! Kimondtad és komolyan gondoltad! Egy cseppnyi megbánás sem volt benned! Ott szúrtál, ahol tudtad, hogy vérezni fogok! Ha pedig ennyire nem voltál képes szeretni engem, a saját lányodat sem tudhattad volna! Hugo-nál mindent megkaphatott, amit te nem tudtál biztosítani! Akkor, ott, elhatároztam, hogy elegem van. Nem akartam visszamenni, akkor sem, amikor láttam Hugo, hogyan néz Amanda-ra. Azt gondoltam, hogy majd én meg tudom oldani egyedül is, Hugo pedig majd megkedveli. Haza bármikor mehet az ember, de ha egyszer elment, nincs visszaút!
-Vagyis a saját, önös céljaid, érdekeid vezéreltek! Nem tudod mennyit szendvedtem miattad! Az egész életemet rááldoztam egy reménytelen kincskeresésre! Nem is izgat, ugye? Hát persze, hogy nem! Mindegy, mi van velem, amíg te jól érzed magadat. Ahogy látom, jól megy a sorod. Hugo pénzéből futja minderre, igaz? Sajnálom, hogy az én tisztességes jövedelemem nem felelt meg!
-Én is megláttam, hogy milyen volt Hugo, ezért is hagytam el! Persze, elvittem a pénzéből, amiért egy kicsit mérges lehetett, de...
-Áh, szóval minden férfitól elviszed a legnagyobb kincsét. Tőlem a lányom, Hugo-tól a pénzét... Aki most van az életedben, attól mit fogsz elvenni?
-Elég legyen! - szilárd hangomra csend borult a szobára. - Felnőtt emberek! A veszekedéssel bármi meg fog oldódni? Miért ne választanák a kibékülés útját? Miért ne döntenének úgy, hogy nem tartják a haragot? Talán a büszkeség a probléma? Szerintem Amanda többet ér, mint a saját gőgjük. Miért ne tennék meg a lányuk boldogságáért?
-Ez meg ki? A szeretőd? - mért végig, majd Antoine-ra szegezte tekintetét.
-Ő Rose, a legjobb barátom! - fakadt ki Amanda. - Anya, én imádom apát. Komolyan, Rose-ékon kívül nagyon kevés embert bírok elviselni, főleg, ha látszólag unalmas emberről van szó. Bocs, apa - fordult Antoine felé, majd vissza anyjához. - A lényeg, hogy amióta itt van velem, minden nap csak arra várok, hogy találkozzam vele, hogy beszélgessünk, hogy csak mosolyogjon, mindegy, mi történik! Régen gyűlöltem, ha valaki megölelt, vagy egyáltalán csak hozzám ért a barátaimon kívül, most viszont egyszerűen szükségem van az apám ölelésére! Szörnyen fura, hogy ezt én, Amanda Dupont, vagyis Amandine Rousseau mondom ki, mert még mindig, fúj, fizikai kontaktus, de... Annyira szeretem az apámat, anya... Annyira szeretlek, apa - pasztázta Antoine-t. - Sokkal jobb lett volna, ha vele növök fel, mintha Hugo-val...
Felicité nem szólalt meg, arcára komorság ült ki. Hogyha egy olyan nőnek, mint Felicité a szemébe mondják, hogy tévedett, rosszul cselekedett... Barátnőm édesanyján látszottak a bűntudat jelei. Ezt Amanda is észrevette.
-Mindegy, mert már megtörtént. Nem számít többé, hogy mi lett volna.
-Csak az számít, hogy mi van most - fejeztem be mondatát.
-Egyébként meg, itt van Rose Moticelli, akinek a legösszetörtebb a szíve! Szóval most már ezért igazán kibékülhetnétek! Ha nem is értem, legalább érte!
Nevetve kellett reagálnom barátnőm kijelentésére.
-Rendben - szólt Antoine. - Megértem - címezte szavait Felicitének.
-Igen? - magasra szökött szemöldöke.
Emlékeztetett lányára.
-Igen, mert ismerlek. Tudhattam volna, hogy így lesz. Ahogy Amandine is mondta, ez már nem számít. Megtörtént, nincs mit kezdeni vele.
-A múltbeli sérelmeinket el kell felejtenünk ahhoz, hogy jövőnk lehessen - sóhajtottam.
-Teljes szívemből szeretem a lányomat, ezért megteszem, amit kér.
-Én is teljes szívemből szeretem a lányomat, ezért talán megpróbálom. Ha valamit tönkreteszel, többé biztos, hogy nem veszek levegőt a jelenlétedben, Antoine!
-Na, végre! - rogyott le ágyára Amanda, elterülve azon. - Akkor, anya, jössz velünk szombaton barlangászni?