Bűntudat? Egyszerű szó, nem igaz? A pszichológia szerint a harag ellentéte, hiszen, mikor dühösek vagyunk valakire, arra gondolunk, hogy hogyan kellett volna az adott személynek viselkednie velünk szemben, azonban, mikor bűntudatot érzünk, ez a számonkérés saját magunk felé irányul.
A barátaimmal töltött idő kellemes volt, szinte teljes egészében elfelejtkeztem a reggel történéseiről, a pillanatot éltem meg, arra koncentráltam. Amikor viszont este egyedül maradtam lakásomban, lefekvéshez és másnapi munkához készülődve, szomorúan vettem tudomásul, hogy ami történt, megtörtént. Amanda felajánlotta a nála alvás lehetőségét, ám én finoman elhárítottam azt. A barátaim egyek voltak a családommal, mégis, akkor, éreztem, egyedül kell lennem. Megmagyarázhatatlan nyomasztó érzés nehezedett rám, mikor mindazon merengtem, amit Alessandro Hunsford fejéhez vágtam.
Nem is gondoltam bele, hogy talán van valamiféle mentsége, milyen lehet az ő szemszögéből figyelembe venni az eseményeket. Továbbra is igazat adtam magamnak, viszont a kirohanásnak mondható viselkedésemet nem találtam helyénvalónak. Nem töprengtem, egyszerűen beszéltem: mint pedig tudjuk, a harag rossz tanácsadó. Elértem, hogy a Hunsfordok szó nélkül maradjanak, mégis egy durcás kisgyerekként hagytam el Estringtont, ahová soha többé nem kívántam visszatérni. Soha többé?
Mr. Hunsford sem szólhatott semmit sem, nem tudta megvédeni magát. Amit pedig utoljára a herceg fejéhez vágtam... Nem, az nem lehettem én, Rose Moticelli! Hogy tehettem ezt, hogy mondhattam azt, hogy ő... Ó, nem, ezt nem eleveníthetem fel újra, nem tehetem! Hogyha az utolsó irányába címzett mondat nem hangzott volna el, minden másképp lenne; de elhangzott! Hogyan nyilatkozhattam ekképpen, hogyan vádolhattam meg azzal, hogy ő... Úgy szégyellem, amit tettem! Ezt sohasem fogja elfelejteni. Örökké benne fog égni, akárcsak édesanyja vagy volt felesége élettelen teste! Hatalmas sebet okoztam ezzel neki, legalábbis mintha közöltem volna, Isten nem szereti! Pedig ez egyértelműen lehetetlen, hiszen az Úr mindnyájunkat kegyelmébe vont az által, hogy Fiát adta értünk! Természetesen galád tett volt a fiatalembertől, hogy végig hazudott, mert... Talán nem tudok még annyit a Mindenhatóról, mint a férfi, de... Hogyan lehet egyszerre az ő szolgáiának lenni és tudatosan a bűnben maradni, élni? Tudjuk, mi a rossz, és mi a jó; persze a tökéletesre törekszünk, a gonoszságot pedig nem tudjuk elkerülni, vétkezni fogunk, ugyanakkor nem önszántunkból, nem szándékosan.
Azzal, hogy az a bizonyos mondat elhangzott, lehetséges, hogy tönkretettem Mr. Hunsfordot! Számára mindennél fontosabb a Király, én ennek ellenére azonban közöltem, hogy ő nem lehet a szolgája. És hogyha megrendítettem hitét? Hogyha miattam cselekszik majd álnokságot? Nem; bármennyire is fájt Mr. Hunsfordnak a megjegyzésem, ő Istenhez fog menni, az nem lehet, hogy elpártol Tőle éppen miattam!
Ez olyan, mintha legalábbis azt mondtam volna, én sokkal jobb keresztyén vagyok nála! Ez egyértelmű hazugság! Van olyan egyáltalán, hogy jó keresztyén? Nem akkor kerülünk a Mennybe, ha ilyen-olyan feladatokat viszünk véghez, ha a Bibliát olvassuk, vagy ha imádkozunk, ha embereken segítünk. Ez a mellékterméke a megtérésnek, ez mind magától értetődővé válik, amint befogadtuk életünkbe a Megváltót, ez csupán a ráadás; a Paradicsom egy ajándék, amely egyszerűen kegyelméből, irgalmasságból lett a miénk, melyet nem tudunk megfizetni sem pénzben, sem termékben, sem cselekedetekkel, sem gondolatokkal! Pünkösd napjának a Szentlélek eljöveteléről kellett volna szólnia, ennek ellenére egyáltalán nem ez volt a középpontban. Saját magammal foglalkoztam, a sérelmeimmel, a bánatommal, másokra alig figyeltem oda, főleg nem a bennem elő Szentlélekre! Amely bennem él, igaz? Vagy mégsem? Ezt honnan tudhatom? Elég egyszerű a válasz, úgy, hogy megkérdezem. Nem embertől, mert nincsen olyan, akit ismerek és tudna ebben segíteni. Vagyis Daniéle, viszont ő messze van, és nem is szeretném ilyenekkel zargatni. A legegyszerűbb, ha a Mindentudó felé fordulok, akitől ráadásul jött a Szentlélek. János evangéliumának tizenhatodik fejezetében Jézus beszél Róla, Pártfogóként emlegeti. "És amikor eljön, leleplezi a világ előtt, hogy mi a bűn, mi az igazság, és mi az ítélet." Hogyha érzem, hogy mi a jó, és mi a rossz, akkor már bennem van? Ó, én nem tudom! Biztosan meg fogom tudni, az Úr tudja az utat, tisztában van vele, merre kell haladnom, minden az Ő dicsőségét szolgálja, hogyha pedig Isten úgy akarja, hogy Mr. Hunsfordot soha többé ne lássam, az úgy lesz. De... Soha többé? Talán tegnap komolyan mondtam ki a szót, mára azonban már sóhajtva merengtem róla. Először voltam szerelmes, így nem is tudtam, milyen az, amikor valami megcsúszik, valami nem működik, valami balul sül el egy ilyen kapcsolatban. Elképzelhetetlennek tűnt számomra az, hogy Mr. Hunsforddal veszekedjek, az, hogy valaha elszakadjunk egymástól, hogy többé ne találkozzon tekintetünk, ne illessük egymást különböző halk, kellemes megjegyzésekkel, bókjainkkal, ne osszuk meg tudásunkat, ne áldjuk együtt az Urat. Ennek ellenére, most mégis megtörtént. Ami hihetetlennek tűnt, egyszerre bekövetkezett. Elszakadtunk egymástól, talán nem leszünk mások soha többé, mint két idegen. Ha megpillantanánk a másikat az utcán, vajon köszönnénk? Hogyha ugyanabban a kávézóban ülnénk, kínos lenne? Egykor azt mondtam, a szerelem könnyű és csodálatos, most azonban ennek ellentéte igazolódott be.
Nem baj. Talán így kell lennie. Minden bizonnyal így kell lennie. Isten tudja, mit csinál, én pedig bízom benne.
Mint számomra kiderült, a Pünkösd két napos, mindig tartozik hozzá egy hétfő is. Mindeddig nem is voltam teljesen tisztában vele, miért volt munkaszüneti nap ez idő tájt.
A többiek elmesélték, mit csináltak, amíg távol voltam; mint megtudtam Théodore-nak sikerült munkát találnia. Amanda újságolta, hogy a Fitness Parkban dolgozik a Rue Ernest Renan-n, mint személyi edző, a munkahelye pedig fizeti a diplomaképzést, így egyszerre tanul és rendelkezik állással. Ezen kívül Mia hangoztatta, hogy Marco mennyi versenyre jár, hogy mindenhonnan küld képet, hogy alig várja, hogy meglátogathassa, mert a fiú születésnapját mindenképpen Portugáliában, vele akarja ünnepelni. Marguerite az iskoláról nyilatkozott, Kevin pedig a tudóstalalkozókról, amelyekre szabadidejében - már amennyi van neki - jár.
Mivel tudtam, hogy semmi sincs nyitva június tizedikén, és annak is a tudatában voltam, hogy Marguerite a városban maradt, úgy terveztem, átmegyek, meglátogatom, egy frissítő mellett pedig elbeszélgethetünk az érzéseiről, amelyeket senkinek sem tud rajtam kívül elmondani. Én éppenséggel tisztában voltam vele, milyen, ha az ember nem képes beszélni senkinek sem arról, ami benne van. Marguerite imádta Mia-t, mindent megosztott vele, kivéve, ami a legfontosabb volt számára: Théodore Dupont-t. Nem merte szóba hozni, mert a vörös hajadon haragudott rá; úgy hitte, Marguerite már réges-régen elfelejtette. Amanda pedig bármilyen jó pszichológus is... Théodore a bátyja, így ő is összeköttetésben áll vele. Én pedig teljesen semleges vagyok, hiszen hallottam, láttam mindazt, amit a férfi tett, viszont egyáltalán nem voltam érintett a témában.
Mivel az utóbbi időben csakis kizárólag ruhát viseltem, úgy határoztam, erre a napra egy vékony anyagú, fehér blúzt és egy mandula színű szövetnadrágot választok a ballonkabát alá. Az időjárás szeszélyesnek bizonyult; a nap sütött, egészen tizenhét fok volt, ugyanakkor néha-néha az eső is eleredt.
Nem jutottam messzire, ugyanis félúton, a Avenue de Suffren-n Amanda-val futotam össze, aki éppenséggel Antoine és Mia társaságában volt. Nem mindennapi párosítás, meg kell hagyni. Antoine-t mindenki szerette, ahogy ő is mindenkit, rendkívül figyelmesen bánt a lányával és annak barátaival. Mindig mosolygott, szeme csillogott, fénylett, amint Amanda-ra nézett.
-Annyira fura - suttogta barátnőm, amint csatlakoztam hozzájuk (mivel nem mondhattam nemet, a csapatunk pedig egyenesen Kevin lakásához közeledett). Éppenséggel Antoine - akin a megszokott bőrzseki volt - és Mia vezették a sort, a vörös lány folyamatosan beszélt, a férfi pedig bólogatva, békés mosollyal nyugtázta a szóáradatot.
-Micsoda, Ami? - kérdeztem vissza a farmeres, fehér-sötétkék pólós nőtől.
-Az, hogy... Láttad, hogy néz rám?
-Antoine? Persze, szeretetteljesen, hiszen a lánya vagy.
-Igen, de... Csodál engem, figyel és szinte mindig rajtam tartja a szemét.
-Mert te vagy a mindene - válaszoltam egyszerűen. - És mert nem akar újra elveszíteni.
-Tudod, hogy nem vagyok olyan, aki másoknak meg akarna felelni, igaz?
-Igen, így van.
-Rose, én félek, hogy csalódást okozok az apámnak - vallotta be olyan halkan, hogy alig hallottam. - Annyit várt rám, és... Mi van, ha nem olyan vagyok, mint amilyen gyerekre vágyott?
-Ez butaság, Ami, hiszen rád vágyott, nem másra! A saját lányára, akármilyen is legyen. Szóval légy önmagad, mert szerintem neki is ez lenne a legjobb.
-Hát jó, oké... Apa, amúgy szívesen mennék egyszer veled valami programra, amit szeretsz - mondta most már hangosan, Mia pörgős beszédét félbeszakítva.
-Barlangászat? - vetette fel az ötletet hátrafordulva.
-Bármikor! - vágta rá Amanda. - A katakombák már úgyis unalmasak!
-Én is, én is! - ugrándozott a boróka szín felsős, szoknyás, rengeteg nyakláncot viselő fiatal, kinek a fejére ruhájához passzoló mintás kendő volt kötve.
-Rose, neked nincs kedved hozzá? - szegődött mellém.
-Ugye jöhet Marco is? - támadta le Mia.
-Persze, hogy jöhet - bólogatott Antoine, majd felém fordult.
-Apa, ne már, ne ilyen feltünően! - sziszegte Ami. - Így rajön!
-Mire jövök rá?
-Semmire - vágták rá egyszerre.
-Köszönöm, hogy törődött velem, de attól még nem fogom elfelejteni örökre Mr. Hunsfordot, hogy elmegyünk barlangászni.
-Honnan tudod? Az én apám nagyon jó barlangász!
Nevetve reagáltam.
-Mi mindig itt vagyunk! Tényleg! Becsszó! - ígérte Mia.
-Csak aggódunk érted, Rose.
-Aggódni? Mégis miért?
-Izé... Először tört össze a szíved a szerelem miatt, szóval...
-Á! - keserűen jött a ráeszmélés. - Nem kell félnetek, megoldom.
-Mindenre ezt mondod!
-Amanda, ez ennek így kellett lennie. Nem teszek meggondolatlan dolgokat. Igaz, kicsit el voltam keseredve, viszont ez sem tart örökké. Egyébként pedig, hogyha mindenki megy, én is szívesen mennék veletek barlangokat járni.
Mivel nem volt semmi sem nyitva, miután "felvettük" Marguerite-et és Kevint, Párizs utcáin bóklásztunk, ahol nyílvánvalóan megsokszorozódott az emberek száma, ugyanis a legtöbben vagy otthon ültek, vagy elmentek kirándulni, vagy a friss levegőt - bár ilyet aligha lehet mondani - élvezték a városon belül.
Szerettem volna Marguerite-el négyszemközt lenni, ám ez lehetetlennek bizonyult, így várnom kellett. Tizenegykor futottam össze Amanda-ékkal, és egészen háromig együtt voltunk. Végezetük szétszéledtünk: felajánlottam Marguerite-nek, hogy hazakísérem, gondoltam akkor majd "kihallgatom", ebbe pedig Kevin sem avatkozott bele, mivel ő éppenséggel az egyik tudóstalálkozóra igyekezett, így utunk elágazott.
Marguerite mindenről beszélt, csak Théodore-ról nem, mintha kerülte volna a témát.
Kevin lakásánál beinvitált; az egyhangúnak tűnő, szürke falas helyiségben egy pohár víz kíséretében helyet foglaltam a kis ebédlőasztalnál.
-Baj van? - kérdeztem rá végre, miután belekortyoltam a vízbe.
-Tessék? Miért lenne? - riadt vissza.
-Nem is tudom... Csak megérzés - mosolyogtam el. - Én itt vagyok, Marguerite, történetesen pedig azért jöttem, hogy meghallgassalak.
-Ez... Ez így nem jó! - rázta fejét. - Rose, hiszen... Most jöttél vissza Angliából.
-Igen, így igaz. És?
-Neked... Neked jobban fáj, mint nekem! Nem foglalkozhatsz az én problémáimmal, neked is van elég, Rose.
-Marguerite - vettem mely levegőt. - Nem tudjuk összemérni a történéseket, melyek átéltünk. Számomra pedig az a gyógyír, hogyha másoknak segítségére lehetek. Nos?
-Én szeretem őt, Rose - halkan ejtette ki, bűnbánó, kristálytiszta szemét nem vette le rólam. - Tényleg minden nap eljön, minden egyes reggel. Elmondja ugyanazt, de mindig máshogy. Szokott mesélni az életéről, a napjairól. Mindig hozzáfűzi, hogy biztos nem érdekel és, hogy már megint önző. Azt várja, hogy mondjak valamit, de egészen eddig semmit sem válaszoltam... Pedig szeretem hallgatni a hangját, amint mesél az életéről, hogy mi történik vele, el is hiszem, hogy tényleg bánja és megváltozott... Tényleg megváltozott, mégis ugyanaz maradt és így lenne tökéletes...
-Hogyha szereted, miért nem mondod meg neki? - érdeklődtem.
-Mert... Mert akkor mi történne? Mia mérges lenne rám, ahogyan Kevin is! Mia-val nem akarok szembekerülni, mert őt nagyon szeretem és Kevinnel se, mert ő a bátyám.
-Inkább választanál mást a boldogságod helyett?
-Én boldog vagyok Mia-val és veletek!
-Tudom, Marguerite, ezt nem kell bizonygatnod. Szerintem a legjobb, ha önmagadat választod. Úgy értem, mi az, ami tényleg mosolyt csal az arcodra? Biztos vagyon benne, hogy Mia megérti. Hiszen imád téged, a legjobbat akarja neked. Ahogy Kevin is. Ha elmagyarázod, hogy mi van benned, hidd el, meg fognak érteni.
Mielőtt a lány bármit is mondhatott volna, a telefonja szólalt meg, zene kíséretében, amely a következőképpen hangzott, mielőtt fel tudta volna venni a készüléket:
Nothing lasts forever
But this is gonna take me down
He's so tall and handsome as hell
He's so bad, but he does it so well
I can see the end as it begins.
Bár én nem ezt a fajta új angolt tanultam, mégis nagyjából megértettem. Na, de miért van benne a pokol szó, hiszen nem is illik a szövegkörnyezetbe!
-Ő az - Marguerite falhefehérré változott, amint kimondta a két szót.
-Vedd fel! - ösztönöztem a mobil füléhez tartásához; engedelmeskedett szavamnak.
-Sajnálom, Marg, annyira sajnálom, de nem bírom tovább! Muszáj volt felhívjalak, mert találkoznunk kell! Kérlek, gyere el, fontos, amit szeretnék mondani, kérlek, légy ott! - fohászkodott, könyörgött. - Csak annyit válaszolj, hogy ott leszel-e, kérlek...
-Igen - szinte lehelte a szót, olyan halk volt.
-Tényleg? Tényleg ott leszel? Tényleg eljössz? - Théodore-t hatalmas öröm fogta el.
-Mhm - nyelt nagyot.
-A... A parkba... Az Ave Joseph-Bouvard után lévő Champ-de-Mars-hoz.
-Azt... azt nem... - rázta a fejét a lány.
-Muszáj eljönnöd, kérlek, Marguerite, muszáj, mert én...
-Ott leszek - tette le a lány és roskadt hátra a székében. - Mit tettem? - pusmogott maga elé meredve.
-Meghoztad a döntést. Gratulálok, Marguerite, azt hiszem, megalapoztad a boldogságodat - tápászkodtam fel.
-Nem hagyhatsz itt, Rose! Velem kell jönnöd! Ott kell lenned! - levegő után kapkodott.
-Biztos ezt szeretnéd? Talán kettesben...
-Ezt szeretném, Rose, kérlek! - félelemet sugárzott tekintete.
Felsegítettem álló helyzetbe a szeméhez tökéletesen illő, rövidujjú, világoskék felsős, kockás szoknyás lányt, így indultunk el a megadott hely felé.
Úgy látszik, mindenki vékonyan öltözött, kivéve engem...
Mi lehetett a célja a férfinak? Miért pont arra a helyre hívta Marguerite-et? Ezt egyedül ő tudta.
Eleinte a lányt támogattam, aki, mint a riadt nyúl, úgy viselkedett, egy szót sem szólt, látszott, a tenyere izzad, a szíve pedig hevesen dobog. Később viszont, mivel egyre közelebb kerültünk a parkhoz, úgy döntöttem, jobb, hogyha távolabbról figyelem az eseményeket. Nem is határoztam rosszul, ugyanis az áfonyakék, rövidujjús - nos nem is tudom minek nevezzem azt, ami rajta volt, mivel egyszerre pólónak és ingnek nézett ki -, farmernadrágos férfi közeledett abból az irányból, mint a múltkor, csak most a hatalmas autó nélkül. Egyik kezét hátrafogta, mintha tartott volna benne valamit, másikkal segítette gyors járását: hipp-hopp a mi oldalunkon termett.
-Szia Marg! - köszönt felhevülten.
Most még többen voltak a szünnapnak köszönhetően a parkban, így az elvegyülés egyszerűbb volt, ám - a most megbízásból elkövetett - hallgatózás bonyolultabbnak bizonyult.
-Sz... Szia - vett nagy levegőt a lány.
-Sétáljunk arra - mutatott a Champ-de-Mars kőből faragott oszlopai felé, mire a közöttük lévő lépcsőn máris szinte felszökkent. Igazam volt: kezében tartott valamit, ami nem más volt, mint egy virágcsokor. - Egyébként tök szép az Eiffel-torony, nem? - jókedv sugárzott belőle.
-Aha - nyelt nagyokat Marguerite.
Szótlanul verekdték át magukat az embereken egyre beljebb jutva. Oda jutva. Arra a helyre, ahol Théodore csúnyán megalázta Marguerite-et, ahol összetörte a szívét.
-Marg - fordult szembe vele a férfi.
A lány egyáltalán nem nézett fel rá, lesütötte a szemét, mint aki szégyelli, hogy ott van.
-Igen? - kérdezte, ám íriszének kékségével nem ajándékozta meg Théodore-t.
-Annyira boldog vagyok, hogy eljöttél! - áradozott; szája fülig ért.
-Miért? - kérdezte halkan Marguerite.
-Tessék? Ezt nem értem, Marg.
-Miért vagyunk itt, ezen a helyen? - egy könnycsepp gördült le arcán.
-Ne, Marg ne sírj - a férfi felé nyújtotta a kezét, meg akarta érinteni, meg akarta vígasztalni, ott akart lenni neki, viszont... Viszont időközben rajött, hogy ő senkije sem Marguerite de Blanc-nak, hogy semmi joga sincs hozzáérni, így visszahúzta karját. - Nem ez volt a célom - töredelmes, elkeseredett hangon szólalt meg. - Én csak, csak szerettem volna bizonyítani, hogy... Én nem bírom már ki, Marg, egyszerűen azt érzem, hogy becsavarodok, hogy nem hallhatom a hangod, hogy nem csodálhatnak, hogy nem lehetek veled minden pillanatban... Megőrülök, hogy nem szeretsz, Marg! Tudom, annyira, de annyira önző vagyok, mert egyedül, csak magammal foglalkoztam, és oké, persze, mindig megkérdeztem, hogy te hogy vagy a házatok előtt ülve, de úgyis tudtam, hogy nem válaszolsz, és még ott is magamról beszéltem! Azt hittem megváltoztam, hogy érted jobbá lettem, de ugyanolyan önző vagyok! Bárcsak tudnám, hogy mit gondolsz... Bár azt hiszem sejtem - komorult el. - Nem érdekellek, igaz? - fájdalmasan hajtotta le fejét. - Nem érdekellek már, eljátszottam az esélyemet, nincs tovább. Megértem, hidd el, én sem bocsátanék meg magamnak a helyedben. Remélem nem bánod, hogy a képed bekerült abba a galériába. Kérdeztelek, de ugye nem válaszoltál... Amit szintén megértek, mert olyan hitvány alak, mint én, válaszra sem méltó...
-Ez nem igaz! - Marguerite nem nézett fel. - Ne mond ezt magadra, hiszen te vagy a legcsodálatosabb ember a világon, Théo! Hogy érdekelsz -e? Ha tudnád, amit érzek, ha értenéd... Én is... Én is megőrülnék, ha soha többé nem látnálak... Minden este lefekvés előtt azt reméltem, hogy eljössz, hogy hallgatthatom a hangodat, hogy tudhatom, mi van veled, hogy majd mesélsz magadról, a dolgaidról... Féltem megszólalni, annyi mindentől féltem, Théo, mert olyan sok a baj és... Most már nem félek, Théo, most már nem félek... - bizonygatta, azonban nem tekintett fel.
-Kérlek, csak... Csak nézz fel rám, ha...
ha szeretsz - esedezett.
Marguerite sóhajtott, minden tőle telhető erejét összeszedte és fellesett Théodore Dupont-ra.
A férfi szólásra nyitotta a száját, ám egy hang sem jött ki a torkán, egészen beléfojtották a szót a lány iránt való érzelmei.
Hirtelen, lassan lépett egyet, közelebb Marguerite-hez. A lány először elhúzódott volna, végül mégsem tett semmit sem. Théodore egyre közelebb ért hozzá, olyannyira, hogy testük majdhogynem összeért.
-Marg, most megcsókollak - suttogta, várva az engedélyre, amit a lány tündöklő szeme adott meg.
Théodore határozott: lehajolt és amilyen gyengéden csak képes volt, olyan gyengéden ért hozzá ajkaival a lányéhoz.
Egy pillanat: ennyi volt az egész. A virágcsokor kihullott kezei közül, a földön landolt.
Rose Moticelli végignézte Marguerite első csókját. Ó, hogy mit fogok ezért kapni Mia-tól!
Szó szerint nem néztem végig a pillanatot, természetesen úgy tettem, mint aki sétálgat, bámultam a zöldellő fákat, a kéklő eget, a napot, melyet kivételesen nem takartak el társai... Egyszóval egyáltalán nem volt kínos számomra a pillanat.
-Annyira sajnálom, nem kellett volna! - akkor néztem újra oda, mikor a férfi újból megszólalt.
Amanda bátyját azonban elhallgattatta valami: Marguerite mosolya. A lányba, mintha visszatért volna az élet: arca kivirult, szeme villogott, szája fülig ért, szőke haját a nap is megcsodálta.
-Én örülök a legjobban, hogy megtetted - felelte csendesen, elpirulva.
-Ezzel tudnék vitatkozni - Théodore-nál is mosolyt vehettünk észre.
-Rose, most már ide jöhetsz! - intett nekem a lány, mire közelebb igyekeztem.
-Ó, hogy te is itt vagy Rose? Khm... - kínosan nevetett; jobbkezét tarkóján pihentette, fejét kissé megdöntötte, úgy pillantott fel.
-Én hívtam ide - bólogatott Marguerite. - Ugye nem baj? - ártatlan tekintete a férfire tévedt.
-Áh, dehogy!
-Théodore, valamit elejtettél - jegyeztem meg bazsalyogva.
-Ja, az... - szeme jobb oldalára vándorolt; hamar fölkapta a virágcsokrot. - Ezt neked hoztam, Marg. Lehet, hogy kicsit összetört, de azért remélem tetszik - nyújtotta át a fehér margarétákat, melyek papírba voltak csomagolva.
-Milyen gyönyörűek! - hajolt közelebb, megszagolva azokat. - Nézd, Rose!
-Tényleg szépek - hagytam jóvá.
-Nem ülünk le oda? - mutatott affelé a pad felé Marguerite, amelyen azután foglaltunk helyet, miután összetörte a szívét Théodore és már képtelen volt állva maradni.
Szót fogadtunk a hajadonnak; Théodore azonnal levetette magát az ülőkére, őt követte Marguerite, végül pedig én.
-Most minden olyan jónak tűnik - sóhajtott a lány fejét Théodore-nak döntve.
-Ugye nem teszünk boldogtalanná? - kérdezte Théodore.
-Boldogtalanná? Hogyha Marguerite vidám, annál én sem kaphatok több örömöt. Szeretnétek, hogy elmenjek? Jobb lenne kettesben.
-Ne menj el, nem akarom, hogy egyedül érezd magadat - szólalt meg Marguerite.
-Théodore?
-Hogyha Margot nem zavarja, akkor engem sem - vont vállat.
-Nem akarom, hogy ennek vége legyen - suttogta a lány.
-Sosem fog véget érni, mert minden nap itt leszek - biztosította a férfi.
-Minden nap?
-Minden nap. Olyan szerencsés vagyok, Marg. Mindeddig azt hittem, elfelejtkeztél rólam.
-Rólad? Rólad nem is lehet, Théo - pirult el.
-Hova szeretnél menni? Elviszlek akárhová.
-Nincs is pénzed - egyenesedett fel, huncut mosollyal.
-Az nem baj - nevetett.
-Théo!
-Tudom, tudom, jó útra tértem! - mentegetőzött, mire a lány visszahajolt rá. - Azért mégis, már van munkám, mellette tanulok... A fizetésem nem is olyan rossz és Mandine is tuti adna kölcsön!
-Mindegy, hogy hol vagyok, a lényeg az, hogy te is ott legyél, Théo.
-Megígértem, hogy mindig veled leszek. Tartom a szavamat.
-Nem akarok innen elmenni. Nem akarok mellőled elmenni sohasem.
-Nem is kell, Marg. Nem is kell - súgta.

Élvezetemet leltem a fiatalok gondtalanságában, szerelmük mámorában, mely megédesítette kedvüket, megoldotta nyelvüket: még a legtöbbször csendes, hallgatag Marguerite-ből is dőlt a szó.
Végül Théodore döntött úgy, hogy elszakad élete szerelmétől, ha nem is örökre, legalábbis egy kis ideig. Búcsúzóul még egyszer közelebb hajolt Marguerite-hez, majd hátralépett, ám nem jutott el odáig, hogy elhagyja a parkot, ugyanis hatalmas lökés érte és, mivel nem volt felkészülve rá, a földre esett.
-Mit képzelsz te magadról, ki vagy?! - kiáltotta Kevin de Blanc.
A barátom éppenséggel végignézte, ahogy a férfi megcsókolta a lányt, majd ellépett tőle, ekkor avatkozott közbe, lökte hátra Théodore-t.
-Lecsókolod csak úgy a húgomat, miután összetörted a szívét?! Azt hittem legalább van valami emberség benned! Látszik, hogy Amanda nem bír kordában tartani!
A férfi szemöldöke magasra hágott, felemelkedett a földről és leseperte a port magáról.
-Kevin, ne! - rémült meg Marguerite kezét szájához kapva.
-Kevin! - szóltam rá én is.
-Rose, hát te is itt vagy?! Miért nem akadályoztad meg?! - szegezte nekem a kérdést keményen.
-Kevin, nem érted, ők, szeretik egymást...
-Aljas, nyomorult! - üvöltötte Théodore-ron pihentetve szemét.
-Mr de Blanc... - kezdett neki óvatosan.
-Meg akarsz küzdeni megint? Állok elébe!
Hiábavalóság lenne leírni, mit válaszolhatott volna Théodore, mivel William Shakespeare már papírra vetette azt:
"Nem, nem igaz, én nem sértettelek meg.
Jobban szeretlek, mintsem sejtheted.
Míg nem tudod meg, hogy miért szeretlek,
Jó Capulet - s e név oly drága nékem,
Mint a sajátom -, kérlek, érd be ezzel."
Esze ágában sem volt harcba szállni Marguerite bátyjával, nem akarta bántani, hiszen azáltal, hogy kifejezték a hajadonnal egymás iránti érzelmeiket, Théodore a de Blanc család tagjává válhatott.
-Mr de Blanc, kérem, beszéljük ezt meg... - egyre csak hátrált.
-Gyáva! Küzdeni sem mersz?!
-Kevin, hagyd abba! - rimánkodott a húga.
-Kevin, fejezd be! - figyelmeztettem én is, barátom azonban már ütött, Théodore viszont lehajolt az elöl.
Egy lélegzetvételnyi szünet volt a párharcban, ezt használta ki Marguerite, aki odarohant közéjük; bátyjával szembe fordult, Théodore-nak pedig háttal állt; így védte a férfit.
-Kevin, hallgass meg, kérlek!
-Menj el az útból, Marguerite, ez a kettőnk küzdelme!
-Nem bánthatod! Théo ő... Ő a barátom. C'est mon petit ami, Kevin - ismételte.
-Az lehetetlen - hülledezett. - Te tudtad? - fordult felém.
-Mondjuk úgy, hogy igen...
-Mégis mióta? - kerekedett ki szeme.
-Ma óta - mosolygott a lány.
-De... Hiszen ez... Ez nem lehet!
-Szeretem őt, Kevin. Tényleg szeretem - győzködte bátyját.
-Marguerite, összetörte a szíved! Szerinted nem tenné meg újra?
-Tudom, hogy nem. Hinned kell nekem, Kevin!
-Idősebb nálam is, Marguerite! Huszonnégy éves! Nem lehetsz együtt egy ilyen emberrel!
A lány lesütötte szemét.
-Nézz rá a húgodra, Kevin - szólaltam meg. - Nem sokkal vidámabb? - tettem fel a kérdést. - Nem mert lépni, nem merte elérni a boldogságát, mert félt a véleményedtől!
-Tényleg? - nézett a szőke lányra.
-Mhüm - mormogta.
-Sajnálom, Marguerite, hogyha így történt, tényleg... Csak annyira feldühödtem, mert szeretném, ha boldog lennél, hiszen megérdemled a világ összes kincsét, olcsóbban pedig nem adhatod oda magadat senkinek sem! Bocs, hogy akaratos voltam, nem akartam, hogy rosszul érezd magadat és, hogy ne legyen az a tiéd, ami igazán boldoggá tesz. Ha ő tesz boldoggá - sóhajtott -, akkor nincs mit tenni. Legyen, nem küzdök meg vele!
-Köszönöm, Kevin - magához szorította bátyját.
-Te pedig, ha valaha össze mered törni a húgom szívét, akkor véged van! Megértetted?
-Igen, Mr de Blanc... - egy csalóka mosolyt azért küldött Marguerite felé.
-Csak Kevin - nyújtotta kezét, mire a másik boldogan fogadta.
-Mr de Blanc-nak csak Mr. H... mármint semmi - hallgatott el.
-Mr. Hunsford nem valami tiltottlistás bűnöző, hogy a nevet sem lehet kiejteni - bazsolyogtam megtörten.
-Én akkor most elslisszanok innen, amíg a bátyád meg nem gondolja magát - suttogta Marguerite-nek a férfi és elköszönve távozott.
-Milyen volt a találkozó?
-Nekem tetszett, a föld kialakulása volt a téma!
-Muszáj felhívnom Mia-t, hogy azonnal jöjjön ide! - jött rá Marguerite és már kapcsolta is be telefonját.
-Én megyek, majd találkozunk - köszönt el Kevin ott hagyva minket a parkban.
-Mia, Mia, muszáj jönnöd! - emelte füléhez a mobilt.
-Marguerite, mi történt? Ugye semmi baj? Azonnal repülök! Hova is? Miért is? Várj, épp Marco tesójával lógtam és most a Boulevard Pasteur-ön vagyok.
-Ide, a parkba! Gyere, gyere gyorsan!
-A parkba? De melyikbe, Marguerite? Valami izgi dolog történt? Mondd, hogy igen!
-Igen, igen! Ne akadj ki majd, jó?
-Ajaj! Na, repülök is! Hova is repülök?
-Ömm... Ide!
-Avenue Pierre Loti - ajánlottam.
-Rose, Rose, te is ott vagy? De jó! Oké, sietek!
Marguerite-el együtt az általam megadott hely felé igyekeztünk. Pontosan tudtam, hogy ez az volt, ahol Mia ráförmedt Théodore-ra, ahol összevesztek, ahol szembesítette a férfit az igazsággal.
Alig húz perc alatt Mia már ott is termett előttünk.
-Hiszen ez az a hely, ahol Théodore-ral veszekedtünk! - csodálkozott. - Vagyis ugye nincs is olyan, hogy Théodore... - magyarázta.
-Mia, el kell mondanom valamit - amíg én a padon foglaltam helyet, a fiatalok ácsorogtak, úgy beszélgettek.
-Ugye valami nagyon jó dolog az? - csillant fel a szeme Mia-nak.
-Hát... Igen, de lehet, hogy mégse... Szóval... Mia, nekem... Nekem most volt meg az első csókom!
A vörös hajú szemei kikerekedtek, szája tátva maradt, majd hirtelen elé kapta kezét, visítozni, ugrándozni kezdett és átölelte Marguerite-et.
-Ez az, ez az, Marguerite! - hihetetlenül vidámnak mutatkozott. - Hol van? Hol a srác? Hogy nézett ki? Nem is meséltél róla! Ó, ó, hogy történt? Mindent részletesen el kell mondanod! Ezt neked Théodore! - kiáltott a levegőbe.
-Mia, a srác... A srác Théo volt...
A lány a perdülés-fordulás közepette hirtelen megtorpant, szörnyülködve emelte smaragzöld szemét barátnőjére.
-Micsoda? Mit képzel magáról?! Csak úgy jött és megcsókolt?! Marguerite, fel kell jelentened! Ez törvénysértés! Ezt nem teheti! Megölöm Théodore-t!
-Mia, én... Én szeretem őt - mondta ki végre a lány.
-Tessék? Az nem lehet!
-Bocsi, hogy nem mondtam, tudod, hogy megbízom benned, de annyira utáltad és én nem beszélhettem róla neked, ami olyan rossz volt! Annyira sajnálom, Mia!
-Tönkretettem a boldogságod és észre sem vettem - szontyolodott el.
-Nem, nem! Én nagyon jól voltam veled is!
-Látnom kellett volna, hiszen az orrom előtt volt! Buta voltam és figyelmetlen - horgasztotta le fejét. Azt hittem, azért, mert gyűlöltem Théodore-t azért te is, de közben te végig szeretted és nem beszélhettél róla! Nem is tudom, mit érezhettél! Miért nem szóltál, Marguerite? Olyan buta voltam, olyan figyelmetlen - ismételte. - Észre kellett volna vennem!
-Ne magadat okold, Mia, kérlek. Ez egyedül az én hibám volt, mert nem mondtam el. Én tényleg bíztam benned, csak féltem, hogy mit fogsz szólni hozzá, mert tudom, hogy csak meg akartál védeni, de én tényleg szeretem Théot és ő is szeret engem. Rose is itt volt ő látta!
-Látta? Rose, te láttad Marguerite első csókját? Ajj, ez nem ér! Békítő ölelés? - fordult vissza a szőke felé.
-Egy Mia féle? Bármikor! - szorították magukhoz a másikat.

-Hallod, Rose, a bátyám nem bír magával! - szólt bele a készülékbe Ami, amint én a két lánnyal sétálgattam a Champs-de-Mars területén.
-Ezt, hogy érted?
-Túl boldog! Komolyan, szinte ugrál örömében, mint ahogy Mia szokott! Lefekszik a kanapéra, aztán álmodozik, elmondja százszor, hogy milyen gyönyörű, ő meg milyen szerencsés!
-Elmesélte a történteket?
-Még szép! Te amúgy mindenhol ott vagy? - röhögött.
-Elfoglalt ember a legjobb barátnőd - emlékeztettem.
-Mit kezdjek Théddel?
-Mond, hogy megy Mia és már nem lesz olyan önfeledt - bazsalyogtam.
-Théodore Dupont, Mia Canon érkezik! - harsogta.
-Ami, kiszakad a dobhártyám!
-Járulékos veszteség.
-Mia? Miért jön Mia? - Théodore kérdő hangját hallottam a szobából.
-Na most teszem - dobta nekem a szavakat.
-Mit teszel?
-A telefont, Rose Moticelli. Leteszem a telefont - magyarázta.
-Rendben, rendben - kacagtam kínosan.
Miket tanulok Amanda Dupont-tól!
-Lányok, jó, ha Amihoz megyünk? - fordultam feléjük. - Théodore is ott lesz - fűztem hozzá.
-Kibékülhetsz vele! - ragyogott fel Marguerite szeme.
-Oké, oké, menjünk!
Alig hét percbe telt eljutni barátnőm lakásáig, amit most szokásos sötétsége helyett Théodore felvillanyozott alakja világított be.
Mia rontott be elsőként; nem volt szükség kopogásra, az ajtó nyitva állt, minket várt.
Théodore pont a nappali közepén ácsorgott; mikor Mia meglátta, hátralökte, szúrós szemmel nézett rá, majd a férfi kérdő tekintetét megvárva szaladt szinte neki és akaszkodott belé: hevesen megölelte.
-Utáltalak utálni! - fakadt ki, amikor eltávoldott tőle, majd felé nyújtotta kezét: a régi, közösen kitalált kézfogás újra érvényessé vált.
-Emlékszem ám, mit mondtál! "Théodore Dupont, te magad vagy a hazugság!" - idézte vissza.
-Olyan az agyad, mint Mr... vagyis semmi - jött be Amanda is a nappaliba, bár amint meglátott, nem folytatta a mondatot.
-Már Kevinnek is elmagyaráztam, hogy nem egy bűnöző, hogy nem lehet kiejteni a nevét - mosolyogtam el félszegen.
-Azt megérdemelted! Most viszont az ölelésemet is megérdemeled! Hogyha újra összetöröd Marguerite szívét, akkor tuti, hogy neked annyi!
-Nem tervezem, nyugi - látszottak ki fehér fogai.
-Jó is, mert három dühös nővel és egy Kevinnel szemben nem biztos, hogy állnád a sarat! - figyelmeztette Ami.
-Szerencsére ez nem fog megtörtenni - szemét le sem vette Marguerite-ről.
-Akkor bekülős parti?
-Parti? Jól halottam? - toppant be Kevin.
-Á, te is megjöttél - közölte unottan Amanda.
-Én nem látok itt sehol bulit - Antoine átlépte a küszöböt
-Szia, apa! Mi jót csináltatok együtt, Kevin de Blanc-nal? Esetleg horgásztatok? - röhögött Ami. - A bekülős buli pedig kezdődik is!