-Hallod, Théd, mi nem is vagyunk testvérek - szólt bele Amanda telefonjába, amint azt füléhez emelte.
Én és Antoine két oldalán lépkedtünk, miközben egyre csak távolodtunk a Café Eiffeltől és a Rue Nélaton-tól.
-Na ne már, Mandine, komolyan így akarsz kidobni a lakásodból?! Esküszöm rajta vagyok, keresek munkát! És megcsináltam mindent, amit kértél!
-Nem, Théd, komolyan beszélek! Nem vagyunk féltestvérek sem!
-Most mit vársz, örüljek?
-Ah, férfiak... - forgatta szemét. - Nem. Vagyunk. Testvérek. - mondta újra lassabban. - El tud jutni esetleg a tudatodig? Megtaláltam ugyanis Antoine Rousseau-t! - lesett apjára, aki bátorító mosollyal viszonozta tekintetét.
-Várj, mi van? És ez összefügg? Ki a csávó? Az anyád tudta?
-Tudod mit? Szerintem egyszerűbb ha odamegyünk és bemutatlak neki.
-Felőlem - válaszolt bizonytalanul. - Még nem vagyok otthon, de akkor sietek - és már véget is vetettek a hívásnak.
-Rose, akkor ugye áthívtad a többieket? - fordult felém.
-Aha, Marguerite egyébként pont Mia-val van, ugyanis átjött Párizsba délutánra.
-Na az jó. Tudod, apa, de fura így hívni - fűzte hozzá -, ők a barátaim, mármint Rose-t már ismered... Holnap már mész is, Rose?
-Igen, megyek vissza.
-Vissza? - kérdezte Antoine.
-Kastélyban él a hercegével - magyarázta Amanda.
-A férfi, akit szeretek, angol herceg - válaszoltam ügyet sem vetve barátnőm megjegyzésére.
-Na igen, Rose az ilyen régimódi, leveleket ír, úgy beszél, mint aki két-három századdal ezelőtt élne és egy palotába akarja leélni az életét. Ne is tagadd! - már szabadkoztam volna, ám a nő nem engedte, hogy ez megtörténjen. - Aztán ott van Mia - mesélt tovább. - Ő ilyen pörgős, hiperaktív lány, nála sosincs megállás. Egyébként Rose titkárnője, így ismertük meg. És Marguerite, aki csendes, visszahúzódó, szerény, de hogyha valaki jobban megismeri, nagyon megszereti. És ennyi, ők a legjobb barátaim.
-Valakit kifelejtettél - emlékeztettem.
-Igen? Biztos? Nem rémlik - töprengést színlelt.
-Ami - sóhajtottam mosolyogva.
-Ja, tényleg, van még egy valaki... Olyan unalmas, hogy el is felejtettem - fűzte hozzá halkan. - Mármint, Kevin az, Marguerite bátyja, a... Hát együtt vagyunk, meg régen a legjobb barátunk volt.
-Szívesen megismerem mindnyájukat. Kíváncsi vagyok erre a Kevinre - morfondírozott Antoine.
Amanda mesélt. Szinte mindent elmesélt apjának, életéről információkat hangoztatott, elmondta álláspontját, nézeteit, Antoine-on pedig látszott, szívesen hallgatja lányát.
-És itt lakom, a Rue Desaix-n, már öt éve. Egyébként szeretem, tök jó hely, most épp a bátyám, aki nem is a bátyám, Théodore lakik velem, mert ugye Hugo-nak a maffiája, amiről már beszéltem, felbomlott és Théd ki akart szállni, és most per pillanat pénze sincs, ezért jött hozzám, a húgához, aki, mint kiderült, nem is a húga. De azért nem dobom ki, elvégre mostohatesók vagyunk... voltunk - helyesbített. - Ő tipikusan az a sportember és most éppen játssza a hősszerelmes lovagot.
-Tetszik neki Marguerite - szóltam közbe, hogy Antoine is értse.
-És te, apa, mit szeretsz csinálni szabadidődben? - mindeközben már barátnőm lakásához vezető lépcsőkön ballagtunk felfelé.
-A barlangászat a kedvencem tevékenységem. Országszerte alig akad olyan barlang, amiben nem jártam. Az Aven d'Orgnac Grand Site de France, a La Grotte des Demoiselles és a Gottes de Bonifacio: ezek tetszettek eddig legjobban. Ezen kívül, párszor megengedhettem magamnak, hogy léghajóval utazzam, ezt is élveztem. Kerteszkedni és faragni is szeretek.
-Hűha, ez nagyon... Fura - nevetett Ami. - De imádom! Látszik, hogy az én apám nem lehet mindennapi! - értük el Amanda ajtaját, aminek kilincsét a nő már le is nyomta, kulcs sem kellett a bejutáshoz.
-Igen, és Marco megígérte, hogy nagyon jó ajándékot vesz nekem és már tudja is, mit fog és annyira kíváncsi vagyok, próbáltam kihúzni belőle, de nem mondta meg! - Mia lelkes hangja hallatszott.
-Valaki jött - mondta Kevin és már ki is bújt a nappaliból.
-Na vajon ki érkezett meg Amanda Dupont lakására? - tette fel a kérdést ironikusan Ami.
-Ezaz! - kiáltotta Mia és már szaladt is kifelé, nagy hévvel belecsapódott baratnőmbe, majd áttét rám és engem is szoros ölelésbe font. Csak ezután látta meg Antoine-t, mert előbb őt is megölelte volna, viszont rajött, nem ismeri és furcsán méregetve a férfit - aki épp levette cipőjét és dzsekijét - állt meg előttünk.
Marguerite szinte hangtalanul követte Mia-t, ő is magához szorított minket, végül pedig barátnője mellé állt, hiszen ő is észrevette az ismeretlent, ahogyan bátyja is.
-Emberek, kedves barátaim - Amanda mintha pohárköszöntőre készült volna, úgy beszélt. - Ő itt Antoine Rousseau, az apám - mutatta be.
-Nagyon örülök, hogy megismerhetem - Kevin közelebb lépett, kezét nyújtotta kézfogás gyanánt, Antoine pedig szívélyes mosollyal üdvözölte.
-Úgyszintén - bólogatott. - Te biztosan Kevin vagy, Amandine mesélt rólad. Vagyis mindnyájatokról - javította ki magát.
-Tényleg? - lepődött meg Kevin.
-Rose unszolására - fűzte hozzá Antoine.
-Úgy érzem máris nagyon szeretem! - Mia meg sem várva Antoine reakcióját magához ölelte a férfit. - De Amanda apukája nem meghalt?
-Hosszú, majd elmagyarázom, intette le Ami.
-Köszönöm, Mia - nevetett Antoine.
-Én... Marguerite vagyok - felelte csendesen a hajadon lesütve szemét.
-Örvendek, Marguerite. Nyugodj meg, nem harapok, ez a helyzet nekem is új - a jóindulat sugárzott belőle. - Nyugodtan szólítsatok csak Antoine-nak, mindenféle magázás elhagyható - ezt már hangosabban mondta, mindenkinek üzente.
Egyenesen a nappaliban vetettük le magunkat a kanapéra és a fotelekbe.
-Akkor ma nem megyünk a vidámparkba, ugye? - Kevin Aminak címezte szavait.
-Hát... - pillantott Antoine-ra.
-Engem nem zavar, nyugodtan menjetek - biztatta apja.
-Én szívesen leszek Antoine-nal - ajánlottam fel.
-Én is, én is! - pezsdült fel Mia. - Marguerite, ugye maradsz? - kérlelte a lányt, aki már válaszolt is volna, viszont belé fagyott a szó.
A bejárat kinyitódott, hamar be is csukódott, valaminek a ledobása hallatszott.
-Mandine, itthon vagy? - rúgta le magáról cipőit és fel sem nézve a nappali felé indult, amikor viszont fejét megemelte, megtorpant, ajkai szólásra nyíltak, hang viszont nem jött ki torkán. Egyenesen Marguerite-et látta meg, senki mást, csak Marguerite-et.
-Itt vagyok, Théd - harsogott Amanda, ám nem állt fel. - Nem jössz be?
Szinte hallottam, ahogyan Théodore szíve majd ki ugrott a helyéről.
Kettőt lépett és már szemünk elé is tárult izmos teste, amit melegítőnadrág és rövidujjú póló fedett.
Nem fordította el tekintetét, továbbra is Marguerite-et bámulta.
-Itt az apám, ismerd meg - szólt Ami.
-Ó... öm igen - vette szemügyre Antoine-t és kezet fogott vele.
Két hely maradt, amely közül Théodore Dupont választhatott. Az egyik a fotelben volt, a másik a kanapén, Marguerite mellett. Megcélozta az utóbbit.
-Nem ülsz ide - Mia elfordította tekintetét róla, viszont hozzá beszélt.
-Mia... - kezdett bele Théodore.
-Hagyj békén engem és Marguerite-et is!
Inkább nem beszélt tovább, helyet foglalt a bőrfotelben. Egyszerűen képtelen volt nem Marguerite-et figyelni. Lába idegesen járt fel-le, látszott rajta, mennyi mindent szeretne mondani, ezek közül a gondolatok közül azonban egy sem csúszott ki száján.
Nem volt kínos csend, ennek ellenére Mia visszafogta magát, Théodore jelenlétében inkább bosszúsan viselkedett. Marguerite nem mert a férfire lesni, egyetlen pillantással sem ajándékozta meg.
Végül Amanda és Kevin távozni készültek, ahogyan mi is, mivel Mia úgy ítélte meg, az én lakásomban nem lesznek zavaró tényezők, melyek akadályoznák azt, hogy jól érezzük magunkat.
Théodore próbált Marguerite-hez szólni, de Mia nem engedte, Marguerite mellé tapadt, szigorúan figyelte.
Mielőtt Antoine, Mia és Marguerite társaságában elhagytam volna barátnőm otthonát, Théodore Mia felé fordult.
-Mia, figyelj, tudom, hogy nem fogsz megbocsátani, nem is érdemlem meg, mert nagyon nagyon elszúrtam, de kérlek... Kérlek én feladtam az előző életemet, feladtam, otthagytam, nem akartam én ezt sohasem, persze ez nem mentség, de... Tudom, nem volt jogom ahhoz, amit tettem... A barátságunk nem volt hazugság, Mia. Amikor először bejöttél Chase körébe, már akkor kedveltelek, mert téged nem lehet nem szeretni és... Csak ha van rá esély, hogy valaha megbocsátassz nekem...
-Nem, nincs rá esély, Théodore! - förmedt rá behúzva at ajtót a férfi orra előtt.

Késő estig voltunk együtt Antoine-nal. Mia visszanyerte szertelen énjét, Marguerite - pedig tőle szokatlan módon - könnyedén megnyílt Amanda édesapjának.
Amitól és Kevintől elköszöntem, ahogy Mia-tól és Marguerite-től is, hiszen másnap reggel korán terveztem indulni, annyira korán, hogy a barátaimmal sem tudtam időt tölteni. Valamit valamiért, ahogyan mondani szokás.
Amilyen korán csak tudtam, olyan korán bújtam ágyba. Olvastam, imádkoztam és már álomra is hajtottam fejemet.
Az ima és a Biblia olvasása mindennapi tevékenységgé vált. A legzsúfoltabb napomon sem hagytam ki a két legfontosabb dolgot.
Az ébresztőórámat beállítottam, anélkül képtelen lettem volna felébredni. Hat óra előtt már talpon voltam, taxival jutottam el a repülőtérig. A járat tizenegy órakor indult, így egy órával később már a szigetország egyik tagjának fővárosában tudhattam magamat. Mivel szóltam Mr. Hunsfordnak, pontosan hány órakor is érkezem, ő fogadott a reptéren Lawsonnal egyetemben.
-Mr. Hunsford, olyan jó önt újra látni - sóhajtva pillanatottam fel az úriemberre, aki kezébe vette szövetkabátját, így alkálikék zakója látszódott.
-Mindössze négy napot, kilencvenhat órát, ötezer-hétszázhatvan percet és háromszáznegyvenötezer-hatszáz másodpercet kellett kibírnia társaságom nélkül. Kívánja, hogy esetleg átszámoljam nano-, mikro-, és milliszekundumba is az adott egységeket? Nem bonyolult, csupán a nullák változnak a másodperces eredmény végén.
-Nem köszönöm, Mr. Hunsford, így tökéletes - kacagtam. - Hihetetlen, hogy ily módon képes fejben számolni. Megannyi díjat kaphatott volna életében!
-Nincs szükségem elismerésre vagy kitüntetésre, számomra ez tudás magától értetődő. Bevallom, amíg nem jártam be a világot, úgy hittem, legalábbis minden ember számára ezen ismeretek sokasága egyértelmű.
-A barátai és az udvarbeli emberek sem cáfolták meg gondolatát?
-Nem igazán, mivel azzal magyarázhattam tájékozatlanságukat, hogy más országban nevelkedtek.
-Kellemesen töltötte a négy napot, kilencvenhat órát, ötezer-hétszázhatvan percet és háromszáznegyvenötezer-hatszáz másodpercet? - kérdeztem bazsalyogva, miközben már az autó motorja is beindult, elkezdődhetett a három órás út.
-Meglehetősen, igen. És ön Párizsban? Természetesen, ahogyan megkaptam leveleit azonnal, késlekedés nélkül próbáltam a választ megírni.
-Rendkívül eseménydús volt ez a négy nap. Köszönöm válaszait, szívesen olvastam leveleit. Egyébiránt, Amanda csupán annyit bánt, hogy hamar végetért születésnapja. Kevinnel kibékültek, nagy örömünkre, bár... Egy kis Mia féle rábeszelés nem ártott nekik. Marguerite is szinte minden nap a városban volt. Annyi minden történt... Vannak amikről sajnos nem beszélhetek, tudom, megérti. Hosszú kutatás után azonban Amanda édesapjával találkozhattunk, aki igazán figyelmesnek és szívélyesnek mutatkozott. Kiderült... Uram, kiderült, hogy Antoine, édesapja, ismert engem. Ő vitt be ugyanis az árvaházba. A körülmények ellenben... Antoine azt állította, nem is Veronában lelt rám. És... Volt egy fiú, akivel... akivel Antoine együtt talált meg. Azt mondta, a fiú a... A bátyám volt. És úgy tűnt, igazat mondott.
-Ezek szerint Signora Vatifionalli hazudott? - az úr összeráncolt homokkal próbálta megfejteni az esetet.
-Mégis miért tette volna? Antoine viszont biztosan nem állított valótlanságot, ugyanis amiket elmondott, azokat én is vissza tudtam idézni. Mint kiderült, a férfi a nevelőapám volt kis ideig, ám egyszer csak az árvaházból felhívták, hogy azonnali hatállyal vissza kell vinnie, ott pedig újból magukhoz vettek és soha többé nem láthattam Antoine-t.
-Érdekes - morfondírozott. - Mindenképpen utána fogok nézni - biztosított.
-Evezzünk más vizekre... Mit csinált mielőtt eljött volna elém?
-Igazság szerint, imádkoztam.
-Imádkozott? Ez remekül hangzik. Szabad tudnom esetleg, miről, vagy meg szeretné tartani az ön és az Úr közös titkának? A Bibliáját is minden nap olvassa, nem igaz?
-Semmi akadályát nem látom annak, miért ne tudhatna róla. Éppenséggel ugyanis önért imádkoztam.
-Értem? - csodálkoztam.
-Természetesen. Legfőképpen azért, hogy épségben érje el országomat.
-Köszönöm, ez sokat jelent számomra. Tudja, én is szoktam önért imádkozni, bár úgy érzem, az alapvető dolgokról néhanapján megfeledkezem. Pedig hatalmas érték mindaz, amink van. Ön... Mindig imádkozik értem?
-Kétezer-tizennyolc október huszadika óta minden egyes nap.
Erre képtelen voltam válaszolni, csupán vizsgáltam a fiatalembert, a fiatalembert, aki mellettem ült, akinek aranyló haját a beszivárgó napfény világította meg, a szilárd, erkölcsileg minden - szomomra ismert - ember fölött álló, nem túl bőbeszédű, kimért, kiegyensúlyozott, modorban tömegeket felülmúló, értelmet meghaladó tudással rendelkező férfit.
-Szavakba sem tudom foglalni hálámat, Mr. Hunsford - vallottam be.
-Nincs is szükség rá, hiszen megértem, vannak olyan esetek, melyekben a betűk sokasága hasztalannak bizonyul. Válaszolva pedig másik kérdésére, igen, három-négy éve folyamatosan, minden nap bújom a Szentírást. Akár különböző nyelveken, akár különféle kiadásokban, ám mindenképpen valamilyen formátumban előveszem.
-Hogyan dönti el, melyik részt olvassa? Mindig elölről kezdi, úgy halad?
-Nem. Régebben, mikor először nyitottam ki a Bibliát, kijegyzeteltem egyes verseket. Ahogy az évek teltek, úgy egyre több igehelyet firkantottam le. Szívesen töltöm ezeknek böngészésével időmet. Van, hogy hosszabb szakaszt választok ki az adott napra, van, hogy rövidebbet, ez változó.
-Esetleg... Tudna nekem segíteni? Mert nem haladok a Bibliával olyan ütemben, ahogyan szeretnék. Mostanában nem is volt túl sok időm rá, mégis... Szívesen venném, hogyha ön magyarázna hozzá, úgy jobban megérthetném. Természetesen, hogyha a sűrű napirendje mellett erre nem lenne ideje...
-Bocsnatát kérem, hogy előbb nem jutott eszembe. Hiszen szó szerint a kezébe nyomtam a Szentírást és magára utaltam vele! Örömmel segítenék, a napirendembe pedig nyilvánvalóan be tudom iktatni, hiszen számomra is fontos lenne ez az idő.
-Talán jó is volt, hogy így cselekedett, mivel nekem önálló hitem kell legyen, ön pedig akkor, mikor ideadta, biztosan csak felindulásnak gondolta és így készített fel. Most már tudja, nem elhamarkodott döntés volt, most már segítségemre lehet. Ön mikor szokott Bibliát olvasni?
-Reggelenként, rögtön ébredés után. A legjobb, hogyha az Úrral kezdjük a napot, annak folyamán is Vele vagyunk, majd a végét is Vele zárjuk. Nem mindig sikerül, ám igyekszem Rá gondolni teendőim között is, nem megfeledkezni az Alkotóról.
-Még nem is tudok mindent, de... Szeretnék olyan erős hitet, amilyen önnek van, Mr. Hunsford.
-Keserves úton jutottam el ide, mégis itt vagyok. A dicsőség nem engem illet, hanem Jézus Krisztust.
Pár pillanatra elcsendesedtünk.
-Tudja, találkoztam Daniéle-el Párizsban. Színész, a Théâtre de Paris-ban játszik, én pedig jegyet vettem egyik előadására. Utána beszélgettünk, bár sajnos nem túl sokat.
-A mai nap folyamán annyit társaloghat Daniéle-el, amennyit csak kíván.
-Hány órára hivatalosak?
-Fél négyre érkeznek. Fél órával Estringtonba érkezésünk után.
-Olyan programot szervezhetek, amilyet csak akarok?
-Az ön vendégei - somolygott Mr. Hunsford.
-Esetleg... Piknikezhetnénk is?
-Hogyha az idő engedi, én nem állok útjába.
-Ó, köszönöm, olyan boldogsággal tölt el, hogy meghívta! Ön is valahol a kastélyban lesz? Örülnék, ha csatlakozna.
-A kastélyban, igen, akadnak teendőim, viszont, ha belefér időmbe, szívesen bekapcsolódok.

*

Bűvös ámulattal köszöntöttem a barokk kori kastélyt. Harmadjára érkeztem meg Estringtonba, harmadjára üdvözölhettem a bámulatos palotát, mely a hercegek tulajdonában állt. Elképesztő, hogyha az ember jobban belegondol. Magával ragadó, mesés; olyan hely, melyet minden embernek látnia kellene.
Fél órám maradt felkészülni a vendégek fogadására. Első dolgom volt - miután Alessandro herceggel váltottam néhány szót -, hogy átöltözzem: a kockás szoknyát, blúzt, liliomfehér, hosszú ruhára és kis viaszsárga megköthető, vékony mellényszerűségre cseréltem, amihez kalapot és különböző ékszereket választottam. A franciaországi huszonkét fokból - amelyet, igaz, reggel nem érzehettem -, az angliai tizenhét fokba csöppentem. Mindenképpen magamra vettem egy kardigánt is, nehogy a kint töltött idő megártson.
Dúdolgatva vettem a lépcsőfordulókat, és már lent is voltam.
-Elnézést - szólítottam le az első inast, akit szemem meglátott -, tudna nekem esetleg egy pokrócot keríteni?
-Természetesen, kisasszony. Megkérdezhetném, mire kellene? Ez fontos szempont, hiszen nem mindegyiket lehet ugyanarra a célra használni.
-A mezőn szeretnék piknikezni vendégeimmel, hogyha ez lehetséges.
-Máris hozom, kisasszony, engedelmével a segítségére is leszek a térítésben.
-Köszönöm...
-Wilder, kisasszony.
-Köszönöm, Wilder, hálás vagyok - mosolyogva hagytam ott, lábaim a konyha felé vezettek.
Bár a bizonyos incidens óta nem jártam a helyiségben, biztosra vettem, nem torlaszolják el előlem a bejáratot.
A párával teli tér megannyi szolgálót vont magába, csak úgy sürgtek-forogtak a konyhalányok. Egyik mosogatott, másik a tűzhelyet vizsgálta, harmadik a tésztát dagasztotta, negyedik az ablakot nyitotta ki, és így tovább. A szakácsnő pedig éppenséggel a levest kóstolgatta.
-Asszonyom, a herceg említette, hogy készültek süteményekkel, szendvicsekkel a vendégeim számára, ezeket esetleg átadná? Ugyanis piknikezést tartunk majd, így kivinném azokat a mezőre - beszéltem az előbb említett kuktához, aki rám sem merte emelni tekintetét.
-Természetesen, kisasszony. Sean! - kiáltotta elfordulva tőlem.
-Igen? - bújt ki az éléskamrából egy fiatal, tizenkilenc év körüli fiú.
-Pakold össze Eure-et-Loir márkiné számára az ételeket egy kosárba és segíts a kisasszonynak!
-Máris megyek - dobott be egy zsákot a kamrába, majd felénk igyekezett, magával hozva egy fából font, nagy méretű kosarat, majd a tányérra tett nyalánkságokat óvatosan belehelyezte abba. Mutatta az utat kifelé, ahol már Wilder várt. Ez a két férfi kísért el, egyenes a mezőig, amely nem kevés gyalogutat jelentett, ám megérte a várakozást. Amerre csak a szem ellátott, mindenhol virágok magaslottak, a nap sugarai néha eltűntek, néha elbújtak, a felhők sokasága különböző alakokat öltött, az erdő szélén pedig az örökzöld fák nem csekély mennyisége tárult szemünk elé.
Szerettem volna segíteni a pokróc elhelyezésében, esetleg az étekek kipakolásában, viszont nem hagyták nekem, így csak az inasok felügyelése maradt a feladatom.
Mindeközben pedig a messzeségből távoli alak sietett felénk. Egy kanárisárga libériás szolgáló adta át az üzenetet, miszerint vendégeim megérkeztek.
Visszasiettem azon az útvonalon, melyen jöttem és már a félköríves lépcsőkön baktattam fel, ugyanis ott állt a két herceg és a márkiné lányával.
-Kedves Daniéle, örömmel látjuk újból otthonunkban - Alessandro herceg üdvözölte. - Ahogyan önt is - fordult a csöpp, szökésbarna hajú, cappuccino szemű kislány felé.
-Így van, hálásak vagyunk, hogy elfogadták meghívásunkat, akkor is, hogyha nem velünk töltenek huzamosabb időt - szólalt meg Mr. Hunsford is.
-Köszönjük, hogy itt lehetünk. Bemutatom a kislányomat, Marie-t, Marie, a hercegekről már meséltem neked.
-Igen, mama, emlékszem - bólogatott, majd pukedlit vetett.
-Megérkezett a valódi vendéglátójuk is - szegezte rám gesztenyebarna tekintetét az úriember.
-Remélem mindent elkészítettem, ami szükséges. Boldog vagyok, hogy el tudtatok jönni, Daniéle - biztatóan bazsalyogtam a nőre, majd átvándorolt tekintetem a három éves kislányra. - Szia, Marie, örülök, hogy megismerhetlek - gugoltam le elé. - Milyen nagy vagy már! És milyen gyönyörű a ruhád! - utaltam az elefántcsontfehér, hosszú, középen viráglefutásos darabra. - Nagyon jól áll! Képzeld, úgy terveztem, majd piknikezünk, mit szólsz hozzá?
Amíg a teljes figyelmemet kislánynak szenteltem, addig a perifériámból nem esett ki a két herceg. Mr. Hunsford egy darabig szemlélt, majd tekintete borússá változott, elfordult, a távolba meredt. Ezt észrevette édesapja is, aki fia vállára tette kezét, súgott valamit neki és jó szórakozást kivánva fordult meg, fia pedig követte cselekedetét.
-Hol fogunk piknikezni, Rose? - kérdezte Daniéle, amint felegyenesedtem.
-A mezőn - válaszoltam egyszerűen elindulva a hely irányába.
Daniéle és Marie követtek engem, egészen a leterített pokrócig, ami mellett a két szolgáló lézengett, akiknek intettem, hogy távozhatnak.
Letelepedtünk a hatalmas plédre, mire ruháink ráncokba szegődtek, így Daniéle korallrózsaszín ruhadarabja is.
-Marie? Daniéle? - kínáltam a szendvicseket. - Vagy inkább süteményt?
-Köszönöm, mademoiselle - vette el izgatottan a kislány a porcelántányérra.
-Csak Rose - mosolyogtam az elnevezésen. - Hogyan jöttetek? Az országban tartózkodtatok?
-Igen, már tegnap átjöttünk, Londonban szálltunk meg, de holnap már megyünk is vissza. És te? Végül meddig maradtál Párizsban?
-Egészen a mai napig. Reggel szálltam fel a repülőre. A barátaimmal voltam, rengeteg minden történt az alatt a pár nap alatt.
-Tényleg nagyon hálás vagyok, hogy meglátogattad a színházat.
-Színház? - csillant fel Marie szeme.
-Egyszerűen mesésen játszottál! - áradoztam. - Annyira látszott, hogy élvezed ezt csinálni!
-Sajnos a szüleim nem így vélekednek erről, ők nem szeretik, egyenesen lenézik, hogy a színház tagja vagyok. Pedig egész életemben színészkednem kellett, mert nem tehettem azt, amit akartam - nevetett kínosan.
-Én nagyon szeretem, hogyha a mama játszik! - szólt közbe Marie, aki egy újabb süteményt rakott tányérjára.
-Marie, elég lesz a süteményből - szólt rá Daniéle.
-Mindnek el kell fogynia - magyaráztam. - Nem is csodálkozom - váltottam vissza a témát.
-Olyan jó őt nézni - ábrándozott.
-Hogyha mesét olvasok Marie-nak, mindig elszínészkedem - magyarázata Daniéle.
-Az volt a kedvenc részem, amikor a sárkányt játszottad!
-Amikor elfutottál előlem én pedig alig győztem utánad szaladni?
Marie gyöngyöző, gyerekekhez méltó kacajt hallatott.
-Friedrich rendkívül előzékeny volt, hogy gondolt ránk.
-Igen, Mr. Hunsford mindig odafigyel más érzéseire - mosolyogtam el halványan.
-Mióta ismeritek egymást?
-Kétezer-tizennyolc október huszadika óta. Akkor találkoztunk egy párizsi kávézóban.
-Először nem is tudtad, hogy herceg?
-Nem, nem, hetekkel később mondta el, utána pedig három hónapra elhagyta az országot.
-Boldog vagy vele, ez látszik.
-Mással sohasem lehetnék ilyen felüdült... Tudom, hogy a férjed már nem él - a végét suttogtam -, de te... Nem gondolkodtál esetleg, hogy újra megpróbálod?
-Igazából nem rég ismerkedtem össze valakivel.
-Tényleg?
-Igen, de ezt még senki sem tudja. Mármint Marie-nak már meséltem róla, viszont nem találkozott vele.
-Tudja, hogy van egy kislányod?
-Már az elején elmondtam neki.
-És? Hogyan reagált?
-Azt mondta, szereti a gyerekeket.
-Ó, milyen rendes! - ámultam.
-Egy önkéntes programon találkoztunk, ahol én és társaim színészkedéssel kerestük a pénzt a rászoruló gyerekeknek.
-Önkéntes programokra is jár? Biztosan nagyon kedves!
-Igen, tényleg ő... Ő nagyon... - kereste a szavakat - rendes. Milyenek a barátaid, akikkel Párizsban voltál?
-Keresve sem találnék náluk jobbakat. Amanda a legjobb barátnőm, Kevin a legjobb barátom - ők igazából szeretik egymást -, ezen kívül a baráti társaságomba tartozik Mia, a titkárnőm és Marguerite, Kevin húga. Mind-mind külön egyéniségek, mindegyikünk más és más, ez tesz minket egyedivé, emiatt ragaszkodunk úgy egymáshoz. Egyszer szívesen bemutatnálak nekik! Mia odalenne érted és Marie-ért első perctől fogva, ebben biztos vagyok. És neked milyen barátaid vannak?
-Ez rendkívülien hangzik! Szívesen megismerném őket. Nekem egy-kettő közeli van a társulatból. Meg egy ivócimborám.
-Ivócimborád? - értetlenkedtem.
-Aha, Adrian.
-Adrian bácsi? - kérdezett vissza Marie.
-Igen, Adrian bácsi - bólogatott Daniéle. - Vele jól elvagyok, ha találkozunk, de mivel nem francia, így nem könnyű. Szeret sztorizgatni, ezeket pedig Marie imádja. Sokszor jött el az előadásaimra, amikor Párizsban járt, így ismertük meg. Hogyha ő valamit mond, az általában humoros és életed végéig megőrzöd. Marie-val jól kijön, nem egyszer játszott vele.
-Barátságos lehet.
-Az is! Tud nagyon gyöngéd és tiszta szívű is lenni, ha akar.
-Aranyosak a nyakláncaitok - utaltam a betűkre a nyakukban.
-Már két éve megvan - bizonygatta Daniéle megmutatva, mire egy második ékszer is kibújt ruhája mögül.
-Ó, keresztet is viseltek?
-Igen, katolikus vagyok - mosolygott. - Bár eleinte nagyon vallásellenes voltam a szüleim miatt, akik rámerőszakolták a hitet, így sokáig egyáltalán nem törődtem Istennel. Furcsa, mert a legtöbb emberhez akkor szól, amikor teljesen elveszett és maga alatt van, velem viszont máshogy volt. Boldognak látszottam, már Marie is megszületett, Émilien sem bánt rosszul velem... És mégis hiányzott valami. Ez a valami volt Ő.
-Én tudom, hogy hogy kell imádkozni! Így - Marie a kezeit kinyújtva egymáshoz tapasztotta, feltérdelt, meghajtotta fejét. - Mama tanította nekem és van egy képes Bibliám is!
Tudok keresztet is vetni - mutatta meg.
-Milyen ügyes vagy!
-Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem... - kezdett bele.
-Marie, hiszen délután van - nevetett anyja.
-Mama, nem tudod, hogy Isten mindig meghallgat? - kérdezte ártatlanul.
-Ebben igazad van - értett egyet vele. - És te, Rose?
-Én református vagyok, bár nem túl rég tudtam meg ezt - nevettem. - Gyakorlom a vallásomat ennek ellenére, Mr. Hunsford pedig rengeteget segít benne. Sajnálom, hogy ráderőszakolták a hitet, ez igazán borzasztó lehetett, azért mégis örülök, hogy megtértél és Marie-t is így neveled. Én igazából... Nem is tudom, hogy mikor tértem meg. Szinte ahogy meghallottam az Úr nevét, úgy mellette is döntöttem.
-Nem feltétlenül kell egy ponthoz kötni ezt. Talán téged csak egy kicsit mozdított el Jézus, mert már előtte is helyesen cselekedtél, most már viszont ez értelmet is nyert.
-Igazad lehet. Mi, reformátusok, nem hordunk ilyet - vettem szemügyre a kis aranykeresztet.
-Friedrich biztosan azt mondaná, hogy egy kivégzési eszközt tartunk éppen nyakukban - bazsalygott.
-Talán így van - hahotázott valaki Daniéle háta mögül.
-Friedrich! Olyan csendesen jött, észre sem vettük!
-Vigyázni kell Mr. Hunsforddal, olyan, akár csak egy tigris - húztam komisz mosolyra ajkaimat, mire a herceget hellyel kínáltam, ő pedig ezt szívesen el is fogadta.
-Én pedig flamingó vagyok! - állt egy lábra Marie.
-Ez a címerállatunk - magyarázta a színésznő.
-Hogyha ranggal rendelkeznék, nekem vajon mi lenne? - morfondíroztam.

Daniéle és Marie egészen vacsoraidőig maradtak, ugyanis a két úriember ragaszkodott hozzá, hogy a vendégeket ne engedjük el meleg étel nélkül. Teljesen kimerültem a nap végére, amin nem is lehetett csodálkozni.