A tizennyolc fokos párizsi levegő nem érződött égetőnek, talán azért nem, mert az ég királya alig-alig méltóztatott kibújni pihe-puha fellegágyából, inkább könnycseppjeivel sújtotta a földet.
Örültem, hogy a barátaim kibékültek, hogyha ezt lehet annak nevezni. Mia furfangos volt, kijátszotta Amanda-t, ami eddig nekem nem sikerült. Célt ér vajon a lány terve? És hogy viszonyulnak majd egymáshoz, miközben színlelik érzésüket? Ugyanolyan lesz, mint első kapcsolatuk alkalmával?
A Café de Flour nem változott, csak az emberek újultak meg, nap mint nap, bár én nem velük voltam elfoglalva, inkább a gondolataimmal.
Még a mai napot a városban töltöttem, holnap terveztem visszautazni Estringtonba, Mr. Hunsfordhoz, mégpedig reggel, hogy minél több időt tölthessek a kastélyban. Nem mintha nem szerettem volna Párizst, hiszen ez volt az otthonom, mégis... South-Yorkshire legalábbis a második helyen volt ranglistámon.
A kávéház után a szokásos útvonalon, a szokásos módon jutottam el a Rue Saint-Dominique sarkára. Barátnőm irodájában sötétség honolt, mint a medve barlangjában.
-Ami, függönyölj már ki! - teremtettem le. - Elrontod a szemedet! - és közelebb lépve az árnyékot okozó tárgyakhoz elhúztam azokat, mire világosság terítette be a szobát.
-Rose! - kiáltott a fény hatására. - Megvakulok, húzd vissza!
-Eszem ágában sincs! - álltam el az utat.
-Verekedni akarsz? Mert legyőzlek!
-Itt meg mi folyik? - értetlen tekintettel méregetett minket az éppen belépő Kevin, aki egy cserepes virágot fogott közre ujjaival.
-Rose... Rose megszűntette a lételememet: a sötétséget! - kapkodott szavak után barátnőm.
-Mondd meg neki, Kevin, hogy elrontja a szemét!
-Semleges maradok!
-Mit hoztál? - vettem észre a lila színű, harangívesen függeszkedő virágokat a fekete cseréppel együtt.
-Ja, ezt csak Aminak - vont vállat és letette a nő asztalára a kezében tartott tárgyat.
Ezt a növényt láthattam már Amanda otthonában is, a kedvence volt.
-Meg ezt - farmerje zsebében kotorászott, feljebb gyűrte zöld-fehér csíkos pulóverét, majd végre előhúzott két jegyet. - A vidámpark ma nyílik - közölte.
-Ó, izé... Kösz - nézett a jegyekre Ami. - A virágot is.
-Hányra mentek? - kérdeztem bazsalyogva.
-Csak estére. Amúgy mi van a bátyáddal? - fordult Amanda felé.
-Théd nagyon fura - válaszolta a bőrdzsekis, szürke pulóveres, sötét nadrágos nő. - Mindent megcsinált, Amit mondtam neki! Túl nagy rend van nálam - fintorgott. - Szóval szóltam neki, hogy most már leállhat ezzel a jósággal, mert túl sok.
-Ma reggel a szüleim háza előtt láttam. Jártam ott, még korán, ő meg épp akkor állt fel az Marguerite ablaka alól. Ő nem látott engem.
-Hát nem látjátok? A napnál is világosabb, hogy Théodore odavan Marguerite-ért, és ha Marguerite nem bocsát meg neki, megőrül!
-Ezt honnan szedted? - meredt rám barátnőm.
-Tudok egy, s mást - feleltem zavartan.
-Szép! Persze, azok után, amit tett még bocsánatot kérne. Marguerite nem olyan hülye, hogy higgyen neki.
-Marguerite sohasem szeretett még így senkit és Théodore tényleg sajnálja - bólogattam. - Egyébként mindenki örül, hogy újra együtt vagytok - diadalmas mosolyt villantottam rájuk.
-Hát persze - morogta Kevin, Amanda pedig a szemét forgatta.
-Oké, ki a következő? Mia és Marco? Te és Mr. Hunsford?
-Ezt, hogy érted?
-Szerelmi életeket tárgyalunk ki - válaszolta barátnőm.
-Marco kedvesnek tűnik - szólt közbe Kevin.
-Szerintem is az - értettem egyet.
-Nem egy René - a név hallatára összerezzentem. - Oké, szóval megérdemli Mia-t. Mi van veled és Mr. Hunsforddal?
-Velem és Mr. Hunsforddal? - ismételtem. - Minden a legnagyobb rendben van - biztosítottam őket.
-Mit csináltok egész nap?
-A kastélyban? Rengeteg program van, Mr. Hunsford kész napirenddel rendelkezik, sohasem unatkozom. Bálokat tartanak, festünk, olvasunk, fejlődünk, a kertet csodáljuk, lovagolunk vagy utazunk... Rengeteg a lehetőség! Holnapra pedig Mr. Hunsford meghívta az új barátomat, az első barátomat a társaságból Estringtonba a kislányával együtt. Ezért megyek olyan korán. Egyébként, Ami, beszéltél már anyukáddal Antoine Rousseau kapcsán?
-Még nem. Sose veszi fel, olyan mint... Kevin!
-Nem is igaz, hogy sose veszem fel. Sose válaszolok az üzenetre - javította ki.
-Sokkal jobb!
-Én megyek is, mert még milliónyi dolgom van - köszöntem el, ezzel pedig égkék szövetkabátommal kezemben távoztam. Világos lakkcipőmön a beszűrődő fény meg-megcsillant, hajam pedig korall színű vékony pulóveremre hullott.

A munkát befejezve Amanda ajánlotta fel, hogy átjön, mielőtt elindulnának a vidámparkba, ugyanis oda csak nyolc órára szólt a jegyük.
-Ma még tuti fel kell hívnom az anyámat, megpróbálom újra. Nem tudom, mi dolga lehet! - lébecolt a földön ülve.
-Nem megyünk ki? Nem esik az eső, bár a nap sem süt - tekintettem ki ablakomon.
-Persze, indulhatunk, de hova?
-Nekem mindegy, de egyelőre ez az utolsó napom itt.
-Reméljük nem a legeslegutolsó.
-Kétlem; biztos, hogy visszajövök. Legkésőbb Mia szülinapjára.
-Mit csinálhat az anyám? - tűnődött barátnőm. - Az apám halott, de előtte elhagyta tehát nem is értem... Szerintem nem dolgozik, biztos apám pénzéből él.
-Azt tudod, hogy hol?
-Aha, nem túl messze, Reims-ben van. Hetente beszélek az anyámmal, legalább vele jó a kapcsolatom.
-Sosem meséltél róla - ötlött fel bennem.
-Elég, ha azt mondom, olyan mint én. Nem is bírta sokáig apám mellett, nagyon toxicok voltak együtt.
Az idegen szó hallatára összeráncoltam a homlokomat, ezért barátnőm folytatta.
-Mérgezők, vagy hogy mondják ezt... Tudod, mint... Én és Kevin? - röhögött. - Annyira hasonlóak voltak, hogy nem tudtak megférni egymás mellett.
-Te nem vagy olyan, mint amilyen Hugo volt.
-Remélem is! Az gáz lenne, még jó, hogy nem rá ütöttem! Na, de akkor menjünk - tápászkodott fel.
Végül csak követtük a lábunkat, nem gondolkodtunk, úgy belemerültünk a beszélgetésbe.
Öt-hat perc telt el így. A Quai de Grenelle-en jártunk, amikoris sikítozást hallhattunk, amelytől már meg sem ijedtem, hiszen tudtam: Amanda telefonja az.
-Az anyám! - vette kezébe az eszközt, majd füléhez emelte. - Szia, anya. Fogalmam sincs, mi volt eddig annyira fontos, hogy nem tudtál válaszolni a hatezer hívásra és üzenetre, de semmi baj, a lényeg, hogy most felhívtál.
-Amandine... Vagyis, Amanda - ahogy most már hívnak -, szia. Bocsánat, mostanság elég elfoglalt voltam. Hallottad, hogy mi történt apáddal, igaz?
-Aha, persze - bólogatott. - A szülinapomon patkolt el - fűzte hozzá.
-Az ajándékkal van baj, amit küldtem? Sajnálom, hogy nem ünnepelhettem veled, tényleg nagyon szerettem volna, de...
-Az apám emberei figyeltek, igen, vágom, ez már tizennyolc éves korom óta így van. És nem, az ajándékod klassz volt, tényleg tetszett.
-Mondd csak, hogy vagy? Mi történt veled mostanában?
-Ó, semmi különös. Rose, tudod, a legjobb barátom, vele nagyon jól megvagyunk, csak sajna úgy néz ki, hercegné lesz hamarosan - erre szemforgatással feleltem -, mert, mint már mondtam, Mr. Hunsford, akit szeret, az herceg és ja, így kevesebbet találkozunk, de kaptam tőle egy hatalmas Flynn Rider babát meg egy érzelgős levelet, amin legalább két óráig sírtam... Egyébként Mia és Marguerite, a másik két barátom - akikért szintén eladnám a vesémet -, is jól megvannak.
-És Kevin?
-Kevin? Most épp újrapróbáltuk, szóval igen. Nem is erről akartam beszélni... Te jól vagy?
-Fogjuk rá. Miért hívtál annyiszor?
-Te ismerted az apámat, igaz? Nem tudod esetleg, hogy... Volt-e valaki az életében, a múltjában, akit úgy hívtak, hogy... Antoine Rousseau?
Síri csend következett, mintha Amanda édesanyja befejezte volna a hívást.
-Anya? Itt vagy?
-Ki mondta neked ezt a nevet? - baljósan csengett hangja.
-Az apám, ki más? Szóval, tudod, vagy nem? Mert ki akarom deríteni...
-Maradj távol tőle, ne keresd, fejezd be a kutatást - figyelmeztette.
-Mi van? - háborodott fel. - Szóval tudod, ki az! Hagyjam abba? Eszem ágában sincs! Mondd meg! Tudni akarom! Jogom van tudni! Ki az az Antoine Rousseau?
-Amanda, ne keresd, hallod?!
-Úgyis megtalálom! - csapta le a telefont. - Na ez a fura - vélekedett.
-Tényleg nagyon kísérteties volt. Egyébként, Amanda, hogy is hívják anyukádat?
-Ja, tök para! De én nem félek, ki lehet ez az ember? Valami állami titok, vagy mi? Felicité Piquette-nek hívják amúgy. Nem vette fel a...
-Amanda? - tette fel a kérdés egy ismeretlen hang hátunk mögül, mely mintha ismételte volna a nevet.
Barátnőm villámgyorsan megpördült, miközben dzsekije zsebéből előrántotta bicskáját és, mikor szembekerült a hang tulajdonosával, már a bicska éle lefelé állt, szúrásra készen.
Egy férfi ácsorgott - most már - előttünk, egy olyan férfi, aki számomra ismerős volt. Haja finom, barna hullámokban vonaglott hátra feje tetején, ősz hajszálakkal vegyülve, tekintete ártatlan volt, szeme zöldeskék, de sötétebb, mint barátnőmé, borostája inkább fehér, mint barna, viszont a bajuszrésze teljes mértékben a dohány színét viselte, arcát ráncok fedték, magassága körülbelül a száznyolcvanat érte el, talán fölé is ment. Fekete bőrkabátot viselt, alatta barna mellénnyel, az alatt pedig garbóval, mely tökéletes harmóniában állt néhol kissé gyűrött vászonnadrágjával. Ötven éves kor körül járhatott, ugyanakkor a ráncok arról árulkodtak, hosszú utat tudhat maga mögött. Rám ügyet sem vetett, végig barátnőmet pásztázta, arcát méregette, döbbenten a szemébe nézett.
-Ki a fene maga? - szólalt meg Amanda Dupont.
-Hi... Hihetetlenül megnőttél - kereste a szavakat. - Alig ismerek rád - folytatta és nem lesett máshová, nem vette le tekintetét barátnőmről. Mintha élete függött volna a nőtől.
-Ki maga? Valami eltitkolt nagybácsi?
-Én... Én már nagyon régóta kereslek - vallotta be és tekintete önkéntelenül is megváltozott, egyszerre lett fájdalmas, amint visszahívta a múltat, mégha csak egy pillanatra is.
-Az apám egyik embere volt? - Ami olyan görcsösen ragadta meg a nyitott bicskát, hogy keze kezdett fehéredni.
-Az apád? - ráncolta össze a homlokát az ismeretlen. - Hiszen... - némi csendet hagyott, talán mert maga se hitte el, amit kimondani készült. - Hiszen én vagyok az apád.
Amanda szinte elnevette magát.
-Na jó, fogalmam sincs, mit hord itt össze, de ha nem tűnik el, velem gyűlik meg a baja! Bicska van nálam! - lebegtette meg a férfi szeme előtt az eszközt.
-Kérlek... Engedd, hogy megmagyarázzam - ő maga is bizonytalannak, zavartnak, csodálkozónak tűnt, mégsem szívta vissza szavait.
-Oké, gyerünk! De csak tudnám, ha maga lenne az apám, nem? - tárta szét karját.
-Nem mehetnénk be valahová? Csak mert az utcán ácsorgunk - emlékeztette őket.
Az idősödő idegen most először vetett felém pillantást, mire megtöbb ámulat sugárzott tekintetéből.
Éppenséggel a Boulevard de Grenelle sarkán vesztegeltünk egy magas cégépület és egy útjelző lámpa között.
A pár lépésnyire lévő Eiffel Café vörös ponyvájára irányult figyelmünk. A kint álló faszékeken is helyet foglalhattunk volna, ellenben úgy döntöttünk, inkább a benti, vörös mintás padlót járjuk be, az egyik sötét színű asztalnál fogalunk helyet.
-Szóval? - támadt neki Ami, aki még mindig nem tette el a szúrófegyverét, viszont folyamatos győzködésemre legalább behúzta a kés részét, mint ahogyan a macska az éles körmét fogja vissza. - Ki maga és mit akar?
A pincér zavarta meg a férfit beszédében: az ismeretlen felajánlotta, fizet mindkettőnk helyett, így rendeltünk három csésze kávét, és csak miután kiszervírozták, azután kezdett bele a mondanivalójába.
-A nevem Antoine Rousseau - keverte meg a kávét.
Folytatta volna, azonban elkerekedett szemünk félbeszakította.
-Az... Lehetetlen! - Amanda-tól származott az első gondolat. - Antoine Rousseau? Én... Magát kerestem!
-Engem? Szóval tudod, ki vagyok? - arcán boldog mosoly terült szét.
-Nem, fogalmam sincs - rázta a fejét barátnőm. - Persze, azt állította az imént, hogy az apám, de... Eddig nem ezért kerestem. Az igazi apám halála előtt elmondta, miért gyűlölt születésemtől kezdve, de csak a maga nevét tudta kinyögni. Honnan ismert fel?
-Én nem értem mi folyik itt - kétségbeesetten vizslattam hol Amanda-t, hol Antoine Rousseau-t.
Mielőtt az előbb említett férfi barátnőmnek válaszolt volna, rám szegezte zöldeskék szemét.
-Mi már találkoztunk - közölte. - Az arcmemóriám elég jó.
-Igen, uram, ön is ismerős volt számomra, viszont fogalmam sincs, hogy honnan.
-A Rue Saint-Domonique sarkán. Mondta, hogy a férfi, akit szeret visszatért - merengett.
-Igen, most már emlékszem! Ezen a napon jött vissza Mr. Hunsford - fordultam Ami felé. - Az úrral...
-Csak Antoine - legyintett.
-Antoine-nal a liftben beszélgettünk, ő az ügyintézők szintjére ment. Elmondta a nevét, igen! Hogy is felejthettem el? Már az elején ismerősen csengett! Én viszont nem tudtam megosztani az enyémet önnel. Rose Moticelli vagyok - mutatkoztam be.
-Az képtelenség! - hőkölt hátra. - Az nem lehet! - suttogta, amint kiejtettem a nevemet.
-Márpedig így hívják - fürkészte Amanda Antoine-t.
-Rose... Rose Moticelli?
-Igen - nem értettem, miért van így elképedve.
-Én voltam az, aki beadott az árvaházba, Rose.
-Tessék? - alig jutottam szóhoz. - Hiszen... Hogyan? Mikor? Kérem, kérem, mondjon el mindent! Veronában hol talált rám?
-Veronában? Nem, nem, Genovában leltem rád. Rátok, pontosabban. Éppen... Melyik úton is? Azt hiszem a Viva Sotto Il Monte-nál voltam, a parkoló felé kanyarodtam volna be. A Bosco Dei Frati erdő ugyanis elősegítette a gondolkodást, amire akkor szükségem volt. A lányomat kerestem, akkor már négy éve. Majd erre is rátérek, de előbb lássuk, miként kapcsolódok én... - intettem neki, hogy nyugodtan tegezhet - hozzád, Rose. Még jó, hogy figyeltem az utat, mert különben elütöttem volna két gyereket! Rögtön rátapostam a fékre, amikor láttam, hogy két alak az erdőből verekszi ki magát, majd a kocsim előtt közvetlenül torpan meg. Egy öt év körüli kislány és egy tízen felüli fiú tárult szemem elé. A fiú vérzett, a lány támogatta. Ruháik mocskosak voltak, arcukat is korom meg föld fedte. Nem tudtam hova tenni az esetet, nyilván gyorsan kipattantam a kocsiból és segítségükre siettem. Olaszul beszéltek, és bár megértettem pár szót, a többit olyan gyorsan motyogták el, miközben ráadásul ziháltak, hogy nem tudtam kivenni, mit mondanak. A fiú felém fordult, alig kapott levegőt, az oldala ugyanis vérzett, azt tapasztotta le kezével. Megkérdezte, beszélem-e a nyelvet, mire bólintottam és azt válaszoltam, hogy mondja mit tegyek, hogyan segítsek nekik. A barna hajú, barna szemű fiatal a lányra nézett. Sosem felejtem el a pillantását, annyira... Fájdalmas volt. Azt mondta, vigyem el a lányt. Vigyem el onnan messzire, nagyon messzire. Akárhová, csak el onnan. Kinyitottam a hátsó ajtót, mutattam az utat az csapzott fiataloknak, de a fiú nem szállt be. Azt mondta, neki már késő. A lány ellenkezett, vitatkozott, sírt, könnyek között megölelte a fiút. Megkérdeztem a nevét a kislánynak. A fiú válaszolt helyette. Azt mondta... Azt mondta, Rose Moticellinek hívják. A saját nevét nem árult el. A fiú alig tudott járni már, azt mondta megoldja, csak siessek, vigyem el Rose-t, a húgát, ahogy említette, minél messzebb onnan. Erősködtem, hogy a fiúnak kórházba kell mennie, hogy beviszem, de egyre csak rázta a fejét, nem hallgatott rám és miután elbúcsúzott a lánytól, az erdő felé cammogott vissza. Alig bírt járni. A lány... Nem szólalt meg. Mintha olyan dolog történt volna vele, ami beléfojtotta volna a szót. Mintha valami olyat látott volna, ami egész életére kihatott volna. Én csak vezettem, azt sem tudtam, hová megyek, annyi minden történt, nem is bírtam felfogni, hogy honnan kerülhetett elő a két gyerek, mi történhetett velük. A kislány, amíg fent volt, nem szólt egy árva szót sem, néha elpityeredett, végül egyszerűen elaludt. Kérdezgettem az embereket, merre találhatnék esetleg egy árvaházat, az összes csak egyet mondott: Veronában. Így három órába került, mire odaértünk. Elmeséltem az árvaházat vezető asszonynak a történeteket, azt mondta, természetesen beveszik Rose-t, jó kezekben lesz. Nyugodtan indultam vissza Genovába, de egyre csak Rose Moticelli járt a fejemben. Magára hagytam! Ki tudja mi történt vele, én pedig egyszerűen beadtam az első árvaházba! Pedig erre vágytam, nem? A genovai látogatásom rövidnek bizonyult, eztután Olaszország más tájékán, Firenzében akadt dolgom, de nem feledkeztem meg Rose-ról. Minden nap kisértett az árnyéka, a csendje. Mielőtt visszautaztam volna ide, Franciaországba, elhatároztam, elhozom Rose Moticellit az árvaházból és bármi történt is vele, apja helyett apja leszek. Lebonyolítottuk a papírokat, minden kész volt, még maradtam pár napot, hiszen csak a saját szülőhazája volt a kislánynak, nem szakíthattam el teljesen tőle. Jártunk Rómában és Velencében, Pizzában és Livornóban, Ravennában és Ferrarában. Aztán hívtak az árvaházból, hogy komplikációk merültek fel és vissza kell vinnem - az akkortól lányomnak elkönyvelt - gyereket. Felbontották a papírokat, egyszerűen visszavették tőlem Rose Moticellit, anélkül, hogy megmagyarázták volna nekem, miért tették. Attól fogva nem látogathattam többé, nem is engedtek a közelébe. Gondoltam rá, azóta is. Gondoltam rád, Rose, hogyha tényleg te lennél az - halványan elmosolyodott.
Úgy éreztem az agyam lezsibbadt. Képtelen voltam felfogni a sok információt. Volt egy bátyám. Volt egy bátyám? Volt egy bátyám!
Ahogy Antoine mesélt, úgy vált számomra is egyre világosabbá az eset. A szemem előtt láttam, emlékeztem rá. Csak azokra a pillanatokra, amiket elmondott. Próbáltam visszakeresni, miért történt ez, miért kellett menekülnünk. Miért, miért, miért? Nem tudtam, nem voltam képes emlékezni. A bátyám nevével sem voltam tisztában, ami elszomorított. És emlékeztem - ha csupán halványan is -, az összes városra, az összes látnivalóra, Antoine-ra.
-Én... Én vagyok az... - remegtem meg teljes testemben. - Melyik... Melyik évben volt ez? - vettem nagy levegőt.
-Kétezer-egy, augusztus huszonkettedikén.
-I... Igen. Mégsem értem. Mr. Hunsford, ő a... a férfi akit szeretek, azt mondta, hogy autóbalesetben haltak meg a szüleim és nem volt testvérem.
-Ez nagyon bonyolult - fakadt ki Amanda. - És még rólam szó sem esett! Rose, jól vagy? - fordult felém.
-Persze... Igen, persze - biztosítottam bólogatva és ösztönöztem Antoine-t, hogy most már Amanda-ról mondjon el mindent.
-Amanda... Én úgy ismerlek, hogy Amandine Rousseau - kezdett bele. - Nem jöttem volna rá, hogy te vagy az, ha nem mondta volna Rose a nevedet és te nem beszéltél volna anyádról. Amikor meghallottam Felicité nevét, már biztos voltam benne, hogy nem lehetsz más.
-Amandine Rousseau? Régen Amandine Dupont voltam, most Amanda Dupont vagyok. Úgy tudom, az apám Hugo Dupont volt.
-Hugo Dupont? - esett le az álla, sokadszorra a mai napon, Antoine-nak.
-Ja, Hugo Dupont - undorodva ejtette ki Amanda.
-Akkor... Az elején kell kezdenem.
-Ugye nem a megszületésednél, csak mert addig nem tudok egy helyben ülni - vágott közbe Ami.
-Nem kevés tulajdonságot örököltél Felicitétől - ingatta fejét, majd hozzákezdett. - Építészmérnök vagyok. Az Académie D'Architecture-ön tanultam, Hugo Dupont-val és Felicité Piquette-el együtt.
-Az kizárt! Az apám építészmérnöknek tanult?! Nekem ezt nem eteti be!
-Nem végezte el az egyetemet, jelentkezett, de nem vette komolyan. Évfolyamtársak voltunk, ahogy Felicitével is. Hugo sokszor figyelt és bár nem ismertem túlzottan, tudtam, hogy féltékeny rám. Nem is értettem. Egyszerűen csak megtanultam az anyagot, persze, brillíroztam, mert úgy éreztem, ez az a terület, amit végre tényleg élvezek és szeretek... A lényeg, hogy féltékenynek tűnt. Felicitével kapcsolatban voltak eleinte, azután ismertem meg én, miután szakítottak Hugo-val. Talán azt hitte, elvettem tőle a barátnőjét, vagy nem is tudom, mit gondolhatott, viszont látszott, hogy nem volt boldog, akárhányszor szembe jött velem, az arcáról lerítt: légyszívesebben belémrúgott volna. Hugo abbahagyta az egyetemet a második évben. Azóta nem is hallottam róla. Mi pedig Felicitével Nantes-ba költöztünk. Ezerkilencszázkilencvennégyben összeházasodtunk, elkezdtem dolgozni, ahogy Felicité is, bár ő hamar megunta az építészetet és inkább lakberendezőként foglalatoskodott. Házat vettük és mindenünk megvolt, amit csak el tudtunk képzelni. Két évre rá megszületett a lányunk, az aranyfürtös, gyönyörű, zöldeskék szemű Amandine Rousseau. Sohasem láttam hozzá fogható teremtést és sohasem szerettem úgy senkit, ahogyan őt. Ezt Felicité is pontosan tudta. Amandine még az egy éves kort sem töltötte be, amikor elvitte tőlem. Felicité imádott vitatkozni, veszekedni. Nehéz volt tűrni eleinte, aztán viszont egyre inkább hozzászokott az ember, megtanulta kezelni, formálni. Pontosan emlékszem arra a napra. Nem tudtam kiverni a fejemből. Április tizenkettedike volt. Hulla fáradtan értem haza, már csak annyi erőm volt, hogy ránézzek Amandine-ra, esetleg játszam vele, beszéljek hozzá. Felicité észrevette ezt, kihasználta a lehetőséget. Vitába kezdett. Felsorakoztatott érveket. Hogy én sohasem vagyok a lányommal, nem is szeretem, mindig csak dolgozom - ami nem volt igaz, hiszen rengetegszer hagytam félbe munkát csak azért, hogy hazamehessek és a gyerekemmel lehessek -, és ehhez hasonló dolgokat sorolt fel. Igen, ideges voltam, én is felkaptam a vizet, a fejéhez vágtam dolgokat, mire annyira feldühödött, hogy közölte, itthagy engem, elmegy és magával viszi Amandine-t. Természetesen már megszoktam az ehhez hasonló kirohanásait, nem hittem, hogy komolyan gondolja. Egyszerűen lefeküdtem. Felicité nem aludt velem egy szobában, ezen az estén a lányunkkal volt. Nem tudtam teljesen elaludni, megbántam az esetet. Az éjszaka folyamán zajt hallottam, ajtó csukódását, azonban nem néztem utána, betuttam annak, hogy a feleségem mérgében inkább kiment friss levegőt szívni. Másnap reggelra hűlt helyüket sem láttam. Eltűntek, kámforrá váltak. Kerestem őket, kerestem hosszú éveken át, sosem adtam fel. Különböző helyeken dolgoztam, azalatt pedig egyszer sem mulasztottam el megkérdezni, hogy: Esetleg egy Amandine Rousseau vagy Felicité Piquette nevű hölgyet nem ismer?
Mindig ugyanazokat a válaszokat kaptam, semmire sem mentem velük. És most megtudhattam, hogy Hugo Dupont vette el a lányomat a feleségemmel együtt - homlokát tenyerébe temette.
-Hugo azért utált, mert nem is az ő lánya voltam, hanem azé, akire ő féltékeny volt - hitetlenkedett Amanda. - Az apám... Az apám, akitől elszöktem, akit gyűlöltem, aki megvetettem, aki halott... Nem is volt az apám!
-Én vagyok az apád, Amandine... Ha hívhatlak így.
-Persze... Persze, apa - barátnőmön látszott, hogyan lélegzett fel, hogyan dobta le a bicskát, hogyan nézett Antoine-ra.
Hitt neki, pedig Amanda nem sok embernek hisz, főleg nem idegeneknek.
Antoine Rousseau egyszerűen felegyenesedett, Ami elé állt, miközben mosolyát nem vetette le, a nő is feltápászkodott, az ő arca is boldogságot tükrözött - amely ritka esetnek számított -, és ami a legeslegfurcsább volt, Amanda Dupont, aki igazából Amandine Dupont, aki igazából Amandine Rousseau, aki utálja a tesi érintést, megveti az ölelést - kivéve ha a barátaitól származik -, az most magához szorította apját, Antoine Rousseau-t, és nem engedte el hosszú percekig.