Úgy döntöttem, amíg itthon vagyok, belevetem magamat a munkába. Igen, tudom, Ami szülinapja van, viszont muszáj dolgoznom, hiszen a végén még Mr Darren elbocsát.
Amanda születésnapja. Megbeszéltünk, hogy nálam tartjuk a meglepetés összejövetelt, és, hogy barátnőm ne tudjon bejönni, elrejtem a pótkulcsot - bár ez nem biztosíték, hiszen ha barátnőm igazán kíváncsi, egyszerűen betöri az ajtót -.
Mia horgolt neki egy felsőt, Marguerite festett - a képet még nem volt szerencsém látni, pedig rég elkészítette, csak Fontainebleau-ban hagyta -, én pedig egy - Mia ötlete szerinti - életnagyságú Flynn Rider babát vettem neki, ezen kívül valamelyik horrorfilmből jönnek Párizsba a színészek augusztusban, erre is kapott jegyet. Írtam neki egy levelet, is melyet egyes egyedül nyithat csak ki, ebben papírra vetettem szinte mindent első találkozásunk ót; hogy mennyit köszönhetünk neki, hogy nélküle biztosan nem lennénk itt. Természetesen még kisebb ajándékokat mind beszereztünk, amelyeket Mia segítségével Az-os csomagolópapírral be is fedtünk (az Az valamiféle film, amibe egy bohóc játszik nagy szerepet). Kevinről pedig semmit sem tudtam, bár elméletileg megvette Amanda ajándékát mielőtt szakítottak volna, de, hogy hogyan adja majd oda - vagy egyáltalán odaadja-e -, azzal nem voltam tisztában.
Mia vállalkozott a lakásom feldíszítésére, így már korán reggel átjött és a segítségemmel hamar végeztünk is a fekete-lila lufikombinációk felaggatásával.
A tortát délután akartuk megsütni, vagyis én, mivel Mia képtelen volt úgy a konyhában tevékenykedeni, hogy ne legyen csupa maszat az egész teste. Beszereztünk egy sablont, amin rengeteg horrorfilm szereplő látszott, ezt kellett majd a fehér trüffel ízű desszert tetejére raknom.
Abban biztos voltam, hogy Amanda nem fog bemenni dolgozni, hiszen ez a "nemzeti ünnepe". Meg is érdemelte a pihenést.
Korábban keltem, hét óra előtt már fent voltam, segítettem Mia-nak, azt követően pedig - szintén a megszokottnál hamarabb -, a Café de Flore felé indultam, gyalog. Hogyha belegondolunk, semmi értelme sincsen elmennem a Café de Flore-ba, mivel ez egy teljes kerülő, ha a munkahelyemet nézzük. Elindulok a lakásomtól, majdnem negyvenöt percet sétálok és megérkezem a kávéházba, majd sétálhatok ugyanazon az útvonalon vissza. Logikátlan, hiszen megannyi kávézó állna rendelkezésemre a közelben, én mégis a Café de Flore-t választottam.
A hűtőm üresnek bizonyult. Az utóbbi napokban mivel nem tartózkodtam otthon, miért is kellett volna bevásárolnom? Gondoltam, hogy majd a megszokott helyemen reggelizek, viszont félúton feladtam; betértem az első étterembe, amit megláttam. A Restaurant de la Maison de l'Amérique latine a Boulevard Saint-Germanon helyezkedett el. Hatalmas fekete, aranyozott kapuja vonzotta a tekinteteket. Két épület között volt, beljebb állt, mint a másik kettő, hogy még feltűnőbb lehessen.
Az idő kellemesnek tűnt, a nap finom sugarai még nem égették az embert, csupán simogatták a bőrét. Körülbelül tizennyolc celsius fok lehetett, ugyanakkor a madarak zsibongásának, a fák hajladozásának köszönhetően magasabbnak érezhette az ember.
Az étterem rengeteg pénzbe került, ezt már a benti dekorációkból lehetett látni. Legalábbis olyan volt, minthogyha valamelyik Hunsford kastélyban járnék. Kristálycsillárok, különböző varázslatos színezetű szobák, káprázatos kilátás, hosszú folyosók...
Az előtérben recepciós fogadott, aki megkérdezte, hogy rendeltem-e asztalt. Miután nemmel válaszoltam és említettem, hogy kint kívánnék inkább helyet foglalni, útbaigazított: haladjak egyenesen, forduljak jobbra, menjek be a második ajtón és onnantól tudni fogom.
Valóságos csoda volt az étterem, nem értem, miért nem tudtam eddig létezéséről. Nyilvánvalóan azért, mert csak egy újságíró vagyok. Noha Mr. Hunsford sem ide járt minden nap, ez is igaz.
Úgy tettem, ahogy a recepciós meghagyta, követtem szavait és meg is találtam, amit kerestem. Helyet foglaltam az egyik kisebb faasztalnál, mely körül csupán két szék volt, a hatalmas liliom színű ernyő - mely a naptól védte az embereket - terült el az én fejem fölött is. Körben kisebb palántákat ültettek virágföldbe, azok vettek közre oldalról minket. Minket, mivel nem egyedül üldögéltem ezen a helyen. Egy több fős asztalnál férfiak társasága lebzselt zakóban, melyet levetettek, a szék támlájára hajtottak. Újdonsült házasok, mosolygós párok is jelen voltak, barátnők beszélgetése is kihallatszott. Mindenhol zöld növények látszottak, hátulról egy park vett körül frissen nyírt fű illatával és lemerevedett szobrok hajlongásával.
-Théodore, figyelsz? - kérdezte egy kemény hang a férfiak társaságának irányából.
Erre már felkaptam a fejemet. Miért is? Rengeteg Théodore létezik Párizsban vagy egész Franciaországban, én mégis felkaptam fejemet, ugyanis, aki kimondta a nevet, nem más volt, mint Hugo Dupont.
Valahogyan mindig a "legjobb" helyre kerülök!
-Természetesen - próbált mosolyogni a tetőtől talpig sötétben viritó férfi, de csak egy fanyar vigyor terült el arcán.
Míg eleinte szemem nem tulajdonított nagy figyelmet az egybegyűlteknek, most azonnal végigpásztáztam a hosszú asztalnál ülőket. Szürke vagy fekete ingesek voltak mind, az utolsó kettő gomb felsőjükön szabadon maradt. Fiatalokat, időseket egyaránt észre lehetett venni közöttük. Nem a hozzájuk legközelebb lévő asztalt foglaltam el, mégis hallottam minden mondatukat.
-Akkor, ismertetsd a végső tervet - ajánlotta apja, ahogyan a tanár ajánlja az iskolában a csintalan gyereknek a lecke visszamondását.
-A végső terv... - kezdett bele. - Nem tudom - valotta be.
-Miért nem? - vonta kérdőre.
-Máshol jártak a gondolataim, sajnálom, apám - emelte fel lustán kékeszöld szemét.
-Vajon hol? - kérdezett vissza egyenes arccal.
-Biztosan Monet-n - röhögte el magát az egyik férfi, mire a többi is követte.
Théodore egyetlen unott pillantást vetett rájuk, majd hátradőlve vetette magát a székbe.
-Ott tartottunk, hogy Garreau-val végzünk, áthamisítjuk a papírokat és miénk a pénz - összegezte Hugo.
-Csodás - motyogta maga elé bámulva Théodore. Ez a merengés hasonlított arra, amit a tegnapi nap folyamán vehettünk észre rajta.
-Talán nem tetszik? Van jobb ötleted, Théodore?
-Nem, nincsen - zárta rövidre. - Mikor is megyünk? - újból előre dőlt, játszadozni kezdett az egyik tiszta késsel, mely előtte hevert.
-Holnapután. Te vezeted az akciót - adta ki a parancsot Hugo.
Théodore fintorát az apja nem hagyta figyelmen kívül.
-Rendben, ez esetben mindenkit útjára bocsátok; május huszonkilencedikén pontban tizenegy órakor a La Villette-nél - egyenesedett fel a réz hajszínű férfi.
Théodore már menekült volna, azonban Hugo megszólította.
-Théodore, beszédem van veled - átható tekintetével közeledett fiához.
Nyakkendő volt rajta, kockás mellény, drága óra, tetoválások. Megvárta, míg az utolsó ember is távozott, csak utána kezdett hozzá.
-Mi van veled? Mintha nem lennél önmagad! Álmodozol?
-Nem - felelte habozás nélkül.
-Miről van szó? Hányadika van, lássuk csak... Huszonhét. Ismerős ez a szám, nem igaz? Amandine születésnapja. Hát ez a baj?
A férfi meglepődöttnek tűnt, talán mert apja emlékezett a dátumra, vagy talán mert ő maga elfelejtette.
-Nem, nem erről van szó - zavarnak tűnt.
-Akkor? - apja sürgette.
-Nem lényeges. Sok minden van most a fejembe, de elvégzem a munkát.
-Addy az? Addy a baj?
-Nem! - vágta rá, olyan gyorsan, hogy biztos volt benne az ember, hazudik.
-Áh, szóval Addy - morfondírozott állát maszírozva a férfi. - Azt hiszem, tudom, mi a gond.
-Igen? - Théodore-ban a vér is megfagyott.
-Persze. Ideje volt már! - Hugo vállon veregette fiát.
-Ideje volt? - kérdezett vissza.
-Hát persze! Gratulálok, fiam. Mikor kéred meg a kezét?
-Ó - nyögte ki Théodore.
-Ne szégyelld azt! - bátorította. - Mekkora a gyűrű? Itt van nálad?
-Igazából én...
-Addy oda lesz érte!
-Miért leszek oda? - a két férfi háta mögött megjelent a hosszú, sötét ruhás, spagettipántos, egyenes hátú, koromfekete hajú és szemű, márkás, csillogós táskás, erős, vörös sminket és karkötőket viselő nő.
-Addy, micsoda meglepetés! Te, itt?
-Igen, persze, hiszen Teddie idehívott, azt mondta, sürgősen akar beszélni velem.
-Sürgősen? - Hugo szeme csillogott.
-Igen. Miért is leszek oda? - terelte vissza a témát.
-Majd a fiam elmondja! - Hugo szinte kivirult, arca mosolygós volt, fehér fogai villogtak. - Nem is szeretnék tovább zavarkodni. Pincér! Igen, igen, asztalt ennek a két főnek, ezt meg itt bontsa le, már nincs szükség rá. Írjon mindent az én számlámra, persze - magyarázott, mutogatott.
-Drágám, foglaljunk helyet - ajánlotta Adelyn készségesen, amint a pincér megterített egy újabb asztalt az előzőtől nem messze.
Tudom, nem szép a hallgatózás, de hiszen Théodore-t ismerem, ahogyan Adelynt is!
A férfi bámult, mint egy kisgyerek, amikor valami megszokott dolgot lát, majd leült.
-Szóval? - helyezkedett el a nő. - Mi a nagy hír? Miért sürgettél?
-Hogy van René? - kérdezte elterelve a témát.
- Mostanában nem futottunk össze.
Théodore jóba van René-vel?
-A bátyám talán túl jól van - kacagott. - Nem találkoztatok az edzőteremben?
-Nem, én később járok, mint ő.
-Igazán mi is mehetnénk együtt, Teddie - a nő olyan bájosan legeltette a szemét rajta, mint ahogyan...a szerelmesek egymáson? Hiszen szeretik egymást, igaz?
-Aha - hagyta rá. - És René...
-Nem azért vagyunk itt, hogy a bátyámról beszéljünk! - türelmetlenkedett.
-Nem, tényleg nem - sóhajtott.
-Minden rendben, Teddie? - fürkészte arcát.
-Nem, nincsen - vallotta be.
-Nekem elmondhatod, hogy mi bánt - mosolyogva tekintett rá.
-Lyn... Sajnálom, de ez nekem már nem megy.
-Tessék? - riadt vissza. - Miről beszélsz?
-Rólunk, Lyn, rólunk - ismételte a szavakat.
-Teddie... - sipítozott ledermedve.
-Sajnálom én... Sajnálom - mondogatta.
-Te most szakítassz velem? Ennyi volt? - szinte kiáltott.
-Igen, Lyn, ennyi volt - bágyadtan felemelte fejét.
-Miért? Ki az? Ki a csaj? - hisztérikusan viselkedett.
-Nem, nincsen - rázta a fejét.
-Tudom, hogy hazudsz! Tudom! De én megtalálom! És ha megtalálom, nem lesz kegyelem! Elcsavarta a fejedet? Teddie, hiszen tudod, hogy szeretsz engem. Sosem tennél ilyet - bűvös hangja megbabonázhatta volna a férfit.
-Sajnálom - mondta már vagy századszorra.
-Nem, én nem hagyom ezt annyiban! Tudom, hogy szeretsz! Hallod?! Szeretsz! Csak engem, mindig is csak engem szerettél!
-Lyn, ennek vége - közölte.
-Tizenhat voltál. Akkor mondtad, hogy szeretsz. Gondoskodtam rólad, veled voltam, segítettelek! Mi voltam neked, csak egy anya pótlék?! És most hirtelen már nem kell neked a szeretetem. Azt mondod vége. Kilenc év után nem mondhatsz csak ennyit! Együtt utaztunk, együtt vásároltunk, együtt bűnhődtünk gyerekként, együtt bűnöztünk felnőttként, segítettem a maffiában... boldog voltál velem! Boldog vagy velem! Mit kell adnom? Megadok mindent! Teddie, megadok akármit! Nem dobhatsz csak el, mint egy megunt játékot!
-Hálás vagyok, Lyn. Mindenért, tényleg, de... Nem tudom tovább csinálni. Képtelen vagyok rá. Megváltoztam. Meg akarok változni.
-Ezt meg, hogy érted? A maffiával van a baj? Ki beszélte tele a fejed? Az új csajod? Tudja, hogy van barátnőd?
-Volt barátnőm, Lyn - emlékeztette.
-Szóval elismerted! Van valaki!
-Az lényegtelen.
-Telebeszélte a fejed! Két nap sem telik el és térden csúszva jössz vissza hozzám!
-Nem, Lyn. Nincs igazad.
-Nekem mindig igazam van! Mindig! Tudom, hogy szeretsz! Szeretned kell! Szeretned kell! - már ordított.
-Lyn, ne rendezz jelenetet - suttogta.
-Azt csinálok, amit akarok, de Fontaine vagyok! - vágott vissza.
-Sajnálom, oké? Nem tehetek róla, hogy... hogy az érzéseim megváltoztak.
-És arról a csajról is ilyen hamar fog megváltozni a véleményed?
-Nem ismered!
-Annyit tudok, hogy elvett tőlem, ez pedig bőven elég! Szeretsz engem, Teddie. Tudom, hogy szeretsz és te is tudod. Vissza fogsz jönni. Vissza kell jönnöd! Összejössz vele, de úgyis megbánod! Majd még visszasírod a közös időnket! - gyűlölet palástolta a megsértett, összetört szívet.
-Lyn, szerettelek, úgy, ahogy embert még nem szerettem. Ez... Gyermeki szerelem volt. Szükségem volt rád, különben nem tudtam volna túllépni azon, hogy fogalmam sincs, ki az anyám és, hogy az apám olyan dolgokat erőltet, amihez nincsen kedvem. Már nem vagyok gyerek. Igen, huszonnégy évesen kellett rájönnöm, hogy nem vagyok gyerek és igen, úgy tűnik kihasználtalak. De Lyn, ne bolygassuk a múltat. Szép volt, jó volt, mindketten élveztük, mégis... Az már sosem jön vissza - tapászkodott fel.
-Ennyi? Hát legyen! Térden csúszol majd vissza hozzám, mint egy kígyó, feladsz mindent, kockáztatsz mindent, elveszítesz mindent! Tudod mit? Rendben. Rendben! Nem érdekel. Nem érdekel, hallod?! - magának akarta bebizonyítani, nem pedig Théodore-nak.
-Hallom, Lyn, hallom - felelte olyan fáradtan, mintha az egész estét gondolkodással töltötte volna.
A nő már körülbelül azóta talpon volt, mióta Théodore kifejezte szándékát. Hátracsapva a haját távozott, mindeközben azonban, mikor Théodore nem látta, hatalmas gomócokat nyelt le; a sírás fojtogathatta.
Théodore nézett. Nézte az előtte elterülő tányérokat, poharakat, ételeket, melyeknek elfogyasztása nem jutott idejük. Figyelte őket, lomhán, unottan. Mint minden mást. Amikor az ember rá tekintett, úgy tűnhetett neki, hogy a körbeli ideje óta legalább harminc évet öregedett. Nem mozdult, nem tett semmit, csak nézett és merengett. Hogy micsodán? Ezt nem tudom megmondani, mert nem láthattam a fejébe, nem érezhettem a szívével.
Egyszer csak hirtelen felegyenesedett és távozott.
Hogy mit csináltam én? Elfogyasztottam a reggelimet és szégyen szemre végighallgattam ezt az egyáltalán nem kellemes beszélgetést. Sajnáltam Adelynt is, Théodore-t is, viszont ahogyan bánt Marguerite-tel, azt nem feledtem el. Miért tette ezt? Miért szakított a barátnőjével? Szeretné Marguerite-et? Tényleg szeretné a lányt? Egyelőre úgy tűnt; legalábbis annyit töprengett érzésein, amennyit Madeleine úr törte a fejét a sajátjain, mikor nem tudta, mit tegyen; adja fel magát, ezzel felszabadítva a szerencsétlen Champmathieu-t, viszont elárulva Montreal-sur-Mer polgárait, vagy hallgasson, vigye sírba nevét, ezzel hazudjon önmagának - és másoknak - élete végéig.
Igazam volt, igen borsos árat fizettem - úgy, hogy alig vettem valamit -, noha mivel ebben a hónapban alig költöttem - szinte mindent Mr. Hunsford állt -, ennyit igazán megengedhettem magamnak.
Miután befejeztem reggelimet, húsz perc séta alatt, még kilenc előtt, visszaértem a Rue Saint-Dominique-re.
Természetesen Amanda nem volt bent, Kevin viszont annál inkább, gyanúm szerint már pirkadat óta dolgozott. Mia később érkezett, de segített: még öt óra előtt befejeztünk minden tennivalót, minden cikket, riportot. Furcsa volt visszazökkenni ilyen hirtelen a régi kerékvágásba. Nem rossz, hiszen szerettem a munkámat, mégis először ismeretlennek tűnt, mikor hirtelen újból a magas szerkesztőség ajtaja előtt tébláboltam.
Tíz perc alatt otthon voltam, magamra kaptam egy sütéshez tökéletesnek bizonyuló ruhadarabot, majd neki is láttam a torta sütésének. Ötven percet vett igénybe, harminc perc volt az élőkészítés, húsz perc a sütés. A tésztának a krémnek a hozzávalóit út közben beszereztem, a tojásokat, cukrot, finomliszt, fehér csokoládét, habtejszínt, túrót. Ezeknek legalább felét a G 20 Super Dominique-ben találhattam meg, ugyanis ez volt a legközelebbi bolt.
Feltettem a díszítőelemeket; a huszonhármas gyertya sem maradhatott le.
Az összhatással meg voltam elégedve. Majdnem hat óra felé járt már az idő, úgy döntöttem, ideje átöltöznöm, hiszen bármelyik pillanatban itt lehetnek a többiek. Egy világosbarna-fehér csíkos kardigánt vetettem magamra alatta szintén liliom színű felsővel és dohánybarna szoknyával, vékony harisnyával.
Mia érkezett elsőként, hosszú szoknyájában, rövid fekete felsőjében és szürke kardigánjában, vöröses színű fejpántjával.
Marguerite is beljebb jött, Mia után szinte azonnal itt volt, égszínkék csíkos pólójával, mely bele volt gyűrve a farmernadrágjába. Jobban nézett ki, arca viszont fáradtságot tükrözött, ahogyan Théodore-é is a reggel folyamán. Már nem viselt ékszereket, arcán mosoly terült el, mégsem volt boldognak mondható. Nem is volt elvárható tőle, hogy boldognak látszon.
Amanda érkezett a legkésőbb. Nem késett, mindenki más hamarabb érkezett nála. Nem kopogott, nem csengetett, egyszerűen benyitott, ezért is lepődtünk meg a többiekkel, amikor egyszer csak Amand a nappali ajtajában termett.
-Imádom! - harsogott. - Ez nagyon menő! Ahww, igazán nem kellett volna.
-Amanda, te mikor...
-Áh ne is fáradj a kérdéssel, most jöttem be - közölte karba tett kézzel. Combját fedte hosszú ujjú, szén színű, kissé csillogó ruhája, szőke haja rendezetten állt, sminkje szokásosan sötét volt.
-Ez a sok lufi... Huszonhetedike van! Vagyisss... A szülinapom! Vagyisss... Pennywise! Huszonhét évente tér vissza!
-Penny...kicsoda?
-Tudod, Rose, az Az-ban van - magyarázta Mia. - A táncoló bohóc. Átadjuk az ajándékokat? Légyszi, légyszi, most!
-Persze, adjuk - bólintottam.
Természetesen Mia kezdte.
-Najó, a csomagolásért is odavagyok... Na mindegy - véletlenül eltépte. - Egy horgolt felső? Hű, Mia, köszönöm - a lány már át is ölelte.
Az apróbb dolgokat is megnézegette, azután pedig visszapakolgatta a félig szakadt zacskóba.
-Jöhetek én? - Marguerite felém fordult.
-Persze, nyugodtan - a hajadon már ott is termett barátnőm előtt.
Amanda óvatosabban bánt a csomagolópapírral.
-Marguerite... Ezt te festetted? - esett le az álla.
-Nem tetszik? - kérdezte ijedten.
-Dehogynem! Ez... Gyönyörű... - forgatta. - Ó, ez itt én vagyok! Tiszta démon - nevetett. - Rose, mint egy mesebeli hercegnő, Mia, mint egy ilyen jó boszorkány, te pedig, mint egy tündér!
Közelebb hajoltam, hogy szemügyre vehessem. A képen mi négyen szerepeltünk. Mia vidámsága teljes mértékben ütközött Amanda bosszúságával, kiadva a tökéletes hatást; ők álltak legszélen, mi Marguerite-tel középen. A háttér pedig az én nappalim volt.
-Ez káprázatos, Marguerite - álmélkodtam.
Annyira megelevenedett az egész festmény, minthogyha legalábbis egy fénykép lett volna. A lánynak volt tehetsége, nem is kevés!
-Marguerite, szerintem te híres festő leszel! - kiáltotta Mia.
-Nem biztos, hogy jó lennék annak - felelte csendesen.
-Én viszont biztos vagyok benne - biztattam.
-Na, Rose, lássuk a tiédet. Erre kíváncsi vagyok!
-Várj, mert az egyik ajándék nem fért bele ebbe a csomagolópapírba - kacagtam. - Egy pillanat és hozom... Mia, segítesz?
-Persze! - pattant fel a kanapéról.
Együtt cipeltük ki az ember méretű Flynn Rider babát Az-os papírba csomagolva.
-Mi a... Jó ég! - röhögött barátnőm. - Te aztán kitettél magadért!
-Mia-tól származott az ötlet - vallottam be.
-Hol kezdjem el kicsomagolni? - kérdezte szórakozottan.
-Segítsünk? - Marguerite a hatalmas baba mellett állt.
-Aha, jó lenne - és már el is kezdte tépkedni a papírt.
A baba lefektetve maradt, így könnyebben elérhettük minden pontját.
-Flynn Rider! - fogta a fejét. - Ez a világ legjobb ajándéka! Mármint mindenkiét imádom, de... Azért Flynn Rider az Flynn Rider! Hihetetlennek vagytok! Hogy fogom én ezt hazacipelni? Ajj, köszönöm szépen, mindenkinek. Tényleg nem kellett volna! Ja, hogy még van. Ó, levél!
-Ezt majd otthon olvasd el! - szabadkoztam.
-Oké, oké... Mi?! Na neeee! Ez komolyan egy Stranger Things találkozásra egy jegy?! Imádom, Rose, egyszerűen... Ahh, köszönöm, köszönöm!
Úgy látszik, tetszett neki az ajándékom. Mindeközben Amanda telefonja nem hagyott alább a folyamatos csipogásokkal. Rengetegen köszönthették. Sokakat ismert, most meg még többeket a pszichológiai tevékenysége révén. Az én szülinapomon csak a barátaim és a volt tanáraim köszöntöttek fel... De ez Amanda, őt szerették mindig is, népszerű volt. Nem is irigylem tőle mindezt, hiszen megérdemli, hogy megkapta. Nekem nincsen szükségem több barátra, éppen elég, hogy ők itt vannak nekem.
-Valaki csengetett - fülelt Marguerite.
-Tényleg - értettem egyet.
-Remélem nem a bátyám - motyogta Amanda az ajtó felé igyekezve.
-Ez mi a csoda - hőkölt vissza, mire mi is a bejáratnál termettünk. - Rose, ezt te rendelted? - nézett az egyszerű, barna csomagolású dobozra.
-Nem, nem rendeltem semmit - ráztam a fejemet.
-Szerintem hozzuk be - ajánlotta Marguerite.
-És ha bomba? - kérdezett vissza Mia.
-Bomba? Nem hiszem, azt kisebb dobozba tennék - felelte Amanda.
-Talán ajándék, neked - merült fel bennem.
-Miért ide? Akkor a lakásomnál lenne. Nem is postás hozta, az is fura.
-A személy tudja, hogy itt vagy!
-Lehet, hogy Théd küldte. Vagy az apám. Ki tudja! Szerintem holnap megpróbál majd visszaráncigálni Marseille-be.
-Egyetértek Marguerite-tal, hozzuk be. Csak nem olyan rossz dolog.
-Ha bomba, majd kiugrunk az ablakon, mint a Sherlockba!
-Én nem akarok kiugrani az ablakon, magasan vagyunk! - riadt meg Mia.
-Nem fog senki sehova sem ugrani! - állítottam le őket.
-Jó, hát egy vegülis - hajolt le barátnőm felemelve a dobozt és behozva a lakásba, egyenesen a nappaliba.
-Óvatosan bontsd ki! - figyelmeztette Mia.
Furcsa zihálás, feszültség töltötte be a teret, egy pisszenést sem lehetett hallani, amíg Amanda leszántotta a csomagolópapírt a dobozról.
-Ez egy terrárium!
Mia azonnal hátrébb ugrott, én és Marguerite is viszakoztunk, Ami viszont teljes nyugalommal, érdeklődéssel figyelte az átlátszó üveget, melyben szemünk elé tárulhatott több faág, növények, egy lámpa - amely a meleg fényt biztosította -, és vöröses talaj.
-Á, egy kígyó! - ordított Mia.
-Igen, egy kígyó! - kiáltott vele egy időben Amanda.
-Egy kígyó? - kerekedett el a szemünk Marguerite-tel.
-Dobd ki! - utasította Mia.
-Nem, dehogy dobom ki! Mindig is erre vágytam! Egy csodálatos zöld piton!
-Itt van valami összeírva a fajról - találta meg a használati útmutatót Marguerite.
-Király! Ez nagyon menő! El sem tudjátok képzelni, milyen boldog vagyok! De ki lehet a rejtélyes ajándékozó?
-Van valami a csomagoláson - vettem észre.
Egy K betű feketéllett a dióbarna papíron.
-K? - kérdezett vissza barátnőm.
-K, mint...
-Kevin Bacon! - vigyorgott Ami.
-Kevin de Blanc - emlékeztettem.
-Fúj, akkor már nem is kell - fintorgott. - Na jó, azért egy kígyóról nem mondok le ilyen könnyen. Lehet, hogy nem tőle van! Amilyen unalmas, ilyen jó ajándékot nem tudna venni!
A kígyó ide-oda csúszkált a terráriumban.
-Frászt kapok tőle, Ami! - panaszkodott Mia.
-Nyugi, nem öl meg... Vagyis nem tudom. Smaragzöld piton - olvasta le Amanda a papírról. - Mi legyen a neve?
A fél estét a nevek kitalálásával töltöttük. Barátnőm egyszerűen nem bírta eldönteni. Végül a szerencsétlen állat a Freyja nevet kapta. Megbontottuk a tortát, amely Amanda-nak rettenetesen tetszett, akár csak a többi ajándék. Úgy terveztük, mindenki nálam alszik, Marguerite pedig holnap reggel visszamegy Fontainebleau-ba. Azt mondta, az első órája nem is lesz megtartva, így nem kell korán kelnie sem.

-Jaj! Sikoltozik a kígyó! - ordított Mia.
-Ez csak a csengőhangom - nyugtatta Amanda.
-Nagyon fura vagy - néztem rá.
-Még szép! Na, valaki passzolja ide! - Marguerite odadobta neki a telót, amelyet kiejtett a kezéből.
-Bocsi! - nyelt nagyot a lány.
-Ennek a telónak mindegy már - vont vállat. - Hmm... Ismeretlen szám - már meg is nyomta a zöld gombot füléhez emelve a készüléket.
-Boldog szülinapot, Amandine - elég közel voltam a nőhöz, hogy halljam, mit mondanak neki. Az a hang volt, amelytől tartottam: René de Fontaine hangja.
Amanda sápadtan kérdezett vissza.
-René?
-Gondoltam szeretnéd látni, ahogyan az apád elpatkol. Klassz szülinapi ajándék, nem?
-Mi van az apámmal?
-A... Amandine? - nyöszörgött Hugo Dupont.
-A bátyád, Théodore nemsokára megérkezik. Mit szólsz? Jössz te is?
-Mit akarsz tőle?
-Az maradjon egyelőre az én titkom. Gyere a katakombákhoz.
-De az zárva van.
-Pontosan - és már ki is nyomta.
-Mennem kell - tápászkodott fel Ami.
-Miért? - érdeklődött Mia.
-Majd visszajövök, csak... Dolgom van.
-Én veled megyek - feleltem egyértelműen.
-Rose...
-Veled megyek - nem tűrtem ellentmondást.
-Majd jövünk... Vigyázatok Freyja-ra és nehogy széttörjétek Rose cuccait!
-Most itthagytok minket? - Mia lelombozódott.
-Visszajövünk! - nyugtattam. - Csak sürgős dolog, el kell intéznünk.
-Oké, addig mit csinálunk, Marguerite? Van valami játékod, Rose? Társas?
-Biztos van, nézzétek körül - már a kabátomat aggattam magamra.
-Rose, öltözz át - súgta Ami.
-Micsoda?
-Csak vegyél fel valami olyan ruhát, amit nem baj, ha összekoszolsz. Ha tudnál adni nekem is, az jó lenne.
-Persze - aggattam le a kabátot és a szobám felé indultam.
Régebbi darabokat szedtem elő, amelyeket még festéshez használtam.
-Úgy néztek ki, mint a hajléktalanok - mondta Marguerite, mikor meglátott.
-Kösz, Marguerite! - tettetett felhábrodást Ami. - Van zseblámád? Vagy fejlámpa? - már nyújtottam is oda neki, mire ő eltette a hátizsákjába.
-Oké, menjünk - adta ki a parancsot, mire követtem.
Elköszöntünk a lányoktól és sietősen a Bir-Hakeim metróallomáson is termettünk. Ez vitt el a Denfert-Rochereau-ig, ahonnan gyalog körülbelül két percbe telt eljutni a katakonbák kiépített bejáratáig.
-Nem itt megyünk be - közölte Amanda.
Már elvezetett volna az utcából, amikor megpillantottam egy ugyanolyan a BMW-t, amelyből Théodore szállt ki, amikor Marguerite-tel találkozott.
-Várj, Ami - csitítottam.
-Mi az? Valaki be akar törni? De amatőr!
-Az szerintem Théodore.
-Milyen béna maffiafőnök! Még egy katakombába is rosszul tör be. Gyere, menjünk.
-Ő is velünk jön, nem?
-Majd bejut, ahogy akar. Sok bejárat van. Feltalálja magát.
-Segítsünk neki.
-Összetörte Marguerite szívét.
-Nem csak az övét.
-Tessék?
-Ma szakított Adelynnel.
-Honnan tudod?
-Láttam, hallottam. Mindegy, majd elmondom. Segítsünk neki - elszánt voltam, egyre közelebb érkeztem hozzá.
-Théodore - szólítottam meg a riasztórendszert vizsgáló férfit, aki azonnal hátrahőkölt.
-Nyugi már, csak mi vagyunk - szólt közbe Amanda.
-Azt hittem, valami csövesek! - röhögött. - Titeket is hívott René?
-Rose velem akart jönni.
-Eléggé kiképezték ezt a rendszert, meg kell hagyni.
-Te vagy a nagy maffiavezér és rossz helyen jársz! Chh!
-Tudsz jobbat?
-Rengeteg bejárat van. Tudok többet is.
-El fogunk tévedni. Ha nem mondták volna, ez egész Párizs alatt fut, háromszáz kilométer hosszú!
-Csak azért vagy itt, hogy okoskodj? - vágott vissza húga.
-Elég! Ez bűncselekmény, nem?
-Amúgy hétezer eurót vagy mennyit kell fizetni, ha rajtakapnak - válaszolta Amanda.
-Micsoda? - kerekedett el a szemem.
-Majd Théodore állja, a sok lopásból simán van félretéve ennyi pénze.
-Befejeznéd? Kösz.
-Csak a tényeket mondom.
-Hol megyünk le?
-Ott - mutatott a járda egyik csatorna elvezetőjére.
Théodore nem tetszését arca kiválóan mutatta.
-Túl szépen vagy felöltözve. Dobd le a zakót meg a napszemcsit, nem mész velük semmire!
Théodore behajította a kocsijába az említett tárgyakat, majd visszatérve hozzánk emelte fel az elvezetőcsatorna fedelét.
Mit ne mondjak, egyáltalán nem voltam nyugodt. Hogy is lehettem volna? Milliók maradványai között sétálgattunk! Eleinte nem, eleinte csak sötét csatornákon vezetett minket Amanda. Úgy látszott, tudja a járást. René SMS-ben adta meg a pontos helyadatokat. Igen, volt bennem félelem, rettegés, hiszen egy ilyen helyen, hogy is ne lehetett volna? Főleg úgy, hogy René de Fontaine is valahol itt lesz! Úgy éreztem, rengeteget mentünk, a cipőm beázott, fáztam és sötétség vett körül. Nem éreztem biztonságban magamat. Amanda nyugtatott, amennyire tudott. Azt mondta, tisztában van vele, merre kell menni. Théodore mögöttem lépkedett, csendesnek tűnt.
-Amúgy, boldog szülinapot - törte meg a csöndet Théodore, amikor éppen kúsztunk, olyan alacsony volt a mennyezet.
-Kösz. Eddig eskü ez a legjobb! Késő este a katakombákban mászkálni, miközben lehet, hogy mindjárt feláldoznak valami szeánsz kíséretében... Egyébként, Théd, tényleg szakítottál a te egyetlen drága Lyneddel?
-Honnan veszed?
-Csicseregték a madarak.
-Ami! - szóltam rá.
Nem szerettem volna, hogy Théodore megtudja, hallgatóztam, ott voltam.
-Igen, igaz. Gondolom ezért hívott ide René.
-Mer' neked mit mondott?
-Csak annyit, hogy a katakombákban találkozunk.

Ahogy végighaladtunk, néha hangokat hallottunk, furcsa énekeket. Ami azt mondta, ezek csak bolondok, akik azért jönnek le ide, hogy szeánszokat hajtsanak végre. Néhol graffitiket vizsgálhattunk meg, néhol egyszerű csontokat.
Végre elértük azt a termet, amely a célunk volt. Egy kereszt állt közepén, azt vette közre hullám alakban a koponyák sokasága. A kereszt mellett Hugo Dupont ült, feje vérzett, eddig makulátlan inge össze-vissza volt gyűrve, szeme csukva volt, viszont lépteinkre felkapta fejét.
-Na végre - talpon volt már René de Fontaine is, haja a zselézés ellenére is ide-oda lógott, tekintete feketéllett, beleolvadhatott bolna a környezetbe. Itt azonban voltak lámpák felgyújtva, így mindent tisztán láttunk.
-Ó, Rose, hát te is itt vagy? - gyűlölködő mosolyt vetett rám. - Dupont, nem nézel ki a legjobban - nézett végig a tetőtől-talpig csurom vizes férfira. - Amandine, örülök, hogy látlak - elkezdett fel alá járkálni hátra fogva mindkét kezét.
-Mit akarsz, René? - szólította meg Théo. - Mi haverok vagyunk, nem? Engedd el az apámat.
-Haverok voltunk, Dupont - emlékeztette. - Csak voltunk. Összetörted a húgom szívét - forrt benne a düh, ez látszott rajta. - Ezért én elveszem tőled azt, amihez ragaszkodsz - emelte kezében tartott pisztolyát Hugo fejéhez.
-Mit csinálsz, megőrültél?! - kiáltott rá.
-A húgod? - kérdezte Amanda.
-Ó, hát persze. Amandine - kihangsúlyozta a nevet - nem is tudja. Összeérnek itt a szálak, drágám - gonoszan, önelégülten vigyorgott.
-Nem vagyok a drágád - kezelte le. - Szóval Adelyn Monet nem is Adelyn Monet, hanem Adelyn de Fontaine.
-De Fontaine? - kérdezte vissza Théodore. - Azt hittem, René Monet a neved.
-Na, tessék! És ez még nem is a vége! - egyenesen rám szegezte tekintetét, amikor kimondta azt, hogy "vége". - Igen, René de Fontaine vagyok, Kevin de Blanc volt legjobb barátja, Mia Canon exe, Adelyn de Fontaine testvére. Még valamit?
Rólam nem tett említést. Vajon miért nem?
-Honnan veszed, hogy fontos nekem az apám? - vonta kérdőre Théodore - Lehet, hogy gyűlölöm.
-Ha gyűlölöd is, az apád - tekintete megváltozott. Nem tudnám megmondani, pontosan miben, vagy hogyan, de megváltozott, ez érezhető volt. - Nem akarod, hogy így haljon meg. Viszont Amandine...
-Fejezd be! - rivalt rá.
-Áh, szóval nem tetszik ez a név, mi? Amanda, neked van okod utálni. Elszöktél tőle, biztosan nem véletlenül.
-Ahhoz neked semmi közöd! Az a mi ügyünk. Engedd el!
-Engedjem el? - lepődött meg.
-Engedje el? - csodálkoztam.
-Engedjen... el? - még Hugo-nak is leesett az álla.
-Bármennyire is rühellek - fordult az apja felé - nem akarok bosszút állni. Mi értelme van? Csak nekem lesz rosszabb! Amit majdnem tettél velem... Tudom, hogy emlékszel! Azt viszont nem, hogy bánod-e... Szerintem igen, undorító ember vagy. Igen, megérdemled a halált. De ha utállak, azzal nem vagyok előrébb. Egyszerűen csak el akarom felejteni! Érted? El akarom felejteni! Egy apának nem így kellett volna viselkednie! Nem így! Sohasem szerettél! Mindig kivételeztél Adelynnel, Thédet is imádtad, csak engem nem! Miért nem? Mit tettem ellened?! - egészen közel hajolt a férfi arcához.
-Szívesen... Szívesen tettem volna - megvetően lesett lánya szemébe.
-Menj a pokolba! - ordította.
-Tessék - René odanyújtotta a pisztolyt neki. - Lődd le.
-Ne tedd, Amanda! - önkéntelenül is beszéltem. A hangom olyan távolinak, olyan idegennek tűnt, mintha nem is én szóltam volna.
-Itt az alkalom. Erre vártál azóta, amióta elszöktél. Tudom, hogy mindig is ezt akartad - mámorítóan zengte a szavakat.
Théodore mindeközben apja mellé somfordált.
-Fiam - a férfi alig tudta kipréselni a szavakat. Jó pár bordája törött lehetett.
-Apám, sajnálom. Az én hibám. Miattam van ez... Én... Nem tudtam, hogy ekkora dolog lesz belőle...
-Hát nem volt benned szemernyi együttérzés sem?! - René üvöltött. - Kilenc év után egyszerűen azt mondtad, hogy vége!
Úgy látszott, René bármit megtenne húgáért.
-Mit kellett volna csinálnom?! Hazudtam volna neki?!
-Amanda, lődd le mindkettőt! Tedd meg!
-Ne, Ami, ne!
-Apám, én... Sohasem szerettelek eléggé! - borult ki Théodore. - Annyira irtóztam, irtózok a feladatokról, amiket adtál és adsz nekem... Mindig azt kellett tennem, ami neked volt jó! Sose kérdeztél az érzéseim felől, sose meséltél anyáról! Annyiszor kaptam dührohamokat miattad! Nem csitítottál, azt mondtad, éljem ki, csináljak, amit csak akarok! Lynt sem szerettem eléggé! Tényleg csak kihasználtam, azt akartam, hogy valaki törődjön velem, foglalkozzon az érzéseimmel!
-Te csak az anyádat akartad - bámult a földre René, de Théodore ügyet sem vetett rá.
-Nem volt jó életem! Ez nem jó élet! A bűnözés nem jó élet! Nem érdekel a pénz! Elegem van, nem érdekel, érted?! Abba akarom hagyni! Ahogy Mandine mondta, bepiszkoltam a kezemet érted. Ezt a piszkos soha nem fogom tudni lemosni. Más szívét törtem össze miattad! Másét! Azét, aki nem érdemelte meg! Hogy is érdemelhette volna meg?! Olyan tiszta, olyan angyali... Nem érdemelte meg! Sokkal jobbat érdemel, sokkal jobbat, mint én! Egy szörnyeteg vagyok! Már nem kaphatom vissza. Elszalasztottam, olyan idióta voltam!
-Te nem Della-ról beszélsz - eszmélt rá René.
-Nem, nem Lynről beszélek - vágott öklével egy hatalmasat a földbe.
Marguerite... hiszen róla beszélt, ehhez kétség sem fér!
Amanda-ra tekintettem, aki hol Théodore-t hol René-t, hol Hugo-t pásztázta.
-Amanda, lődd le őket.
-Elszöktem, mert majdnem megerőszakoltál. Minden a te hibád volt! Nem kértem ebből az életből és jól döntöttem! Egy apának nem ilyennek kellett volna lennie!
-Egy apának nem ilyennek kellett volna lennie! - ismételte Théodore.
-Egy apának nem ilyennek kellett volna lennie - pusmogta René.
Csak ácsorogtam ott, figyeltem, füleltem... Kívülálló voltam, ez bizonyos. Annak, aminek szemtanujának tudhattam magamat, az nem kerülhet ki, azt magamba kell folytanom; ebben is biztos voltam.
-Lődd már le, Amanda! Gondold végig, mit tett! Majdnem megerőszakolt! A saját apád! - biztatta René.
Amanda azon volt, hogy meghúzza a ravaszt.
-Ne, Mandine, ne!
-Ami, ne!
-Nem tudtad, René, hogy engem nem lehet befolyásolni? - dobta le egyszerűen a férfi lába elé a pisztolyt.
Mosolyogva pillantottam barátnőmre. Mire visszafordultam, azonban ez a mosoly azonnal lehervadt. René Hugo Dupont fejéhez szegezte a fegyvert. Théodore hátrébb lépkedett előrenyújtotta karját, próbálta csitítani René haragját.
-De Fontaine, ne csináld!
-Milyen érzés, Dupont? Remélem legalább fele annyira fáj, mint Della-nak a szíve!
Mint egy részeg, olyanná tette a rengeteg düh, mely felgyülemlett benne. Játszadozott a pisztollyal, hol elvette, hol visszatette a férfi fejéhez. Olyan volt, mintha megőrült volna.
-Tedd le a fegyvert, René - nem törtem meg a szemkontaktust, kiálltam tekintetét.
-Mert? Mi lesz? Mit tudna tenni Rose Moticelli? - kacaja hideg volt és száraz.
-Tedd le a rohadt pisztolyt, René! - szólt rá Ami is, ám mikor közelebb lépett, a férfi rá szegezte az eszközt, így barátnőm nem kockáztatott.
-Théodore, megkapod, amit érdemelsz - röhögött fel.
-De Fontaine, könyörgöm, tedd le!
Talán René erre a mondatra várt az elejétől fogva. A pisztoly eldördült, nagy robajjal érte el a golyó - ha nem is a Hugo fejét -, de mindenképpen valamelyik szervét.
-Csak, hogy el tudjatok búcsúzni tőle. Viszlát, Hugo. Kösz mindet, az apám nevében is.
-De Fontaine - hörgött a férfi után, aki egyszerűen elhagyta a termet.
A hatás borzalmas volt, rettenetesen megrázó. Akármilyen ember is Hugo Dupont, nem érdemli ezt meg. Tudom, mit tett. Tudom, de... Ha ez történne minden rossz emberrel, a világ nem lenne előrébb, sőt sokkal hátrébb lenne!
-Apa - most először mondta ki ilyen formában a szót Théodore, amint odarohant hozzá.
-Théodore - nehézkesen beszélt, szájából vér csobbant fel. - Amandine - a másik gyermekére halála pillanatában sem tudott szívélyesen nézni.
Amanda-nak száraz maradt a szeme, inkább szánalmat sugárzott tekintete, míg bátyja kellően meghajtotta fejét apja előtt, könnyt hullatot, ha nem is egy egész tengernyit.
-Vidd tovább... a haditervet... Garreau... öljétek meg...
-Nem, apám - szakította félbe. - Sajnálom, de... Nem. Itt vége... Feladtam ezt az életet... Nincs szükségem rá... Jobbra fogok törekedni - határozta el magát.
Hugo lemondóan fordította fejét a másik irányba, barátnőm felé.
-Amandine...Tudni akarod...Tudni akarod, miért...miért nem tudtalak...szeretni? Azért, mert... - itt mondott valamit, noha nem lehetett megérteni.
-Miért?! Miért nem?! - szinte megrázta apját. - Tudni akarom! Válaszolj!
-An...Antoine Rou... Rousseau - hebegte, ám nem szólt tovább. Szeme egy pontra fókuszált, vér már nem jött száján, nem terítette be összegyűrt ingét.
-Ki az?! Ki az az Antoine Rousseau?! - ordította Amanda, ámbár Hugo Dupont már elhagyta a földi világot, lelke továbbszállt, elsuhant, szabaddá vált. Hogy hová menekült a lelke? Ezt egyedül Isten tudja, mi csupán sejthetjük.