Kettős érzés fogott el. Szívesen maradtam volna a palotában, ugyanakkor tudtam, Amanda kitekerné a nyakamat, hogyha nem érnék vissza a "nemzeti ünnepre". Párizst pedig bármikor örömmel láttam.
A szombati nap folyamán feltettem pár kérdést Mr. Hunsfordnak a bállal kapcsolatban, például azt, hogy mindenki tegez -e mindenkit, amire a válasz az volt, hogy javarészt igen, ám az idősebb generációval kapcsolatban - amit gondoltam is -, nemleges felelet volt. A fiatalember nem is tudott Daniéle gyermekéről, én meséltem el neki mindazt, amit megtudtam. Az urat boldogsággal töltötte el az, hogy a fiatal özveggyel kellemesen éreztem magamat, megígérte, hogyha visszatértem - és szeretném -, meghívást küldhetek Daniéle-nek és Marie-nak.
A vasárnap reggelt a hercegekkel a templomban töltöttem, ahol újabbnál újabb örömhíreket tudhattam meg, Mr. Hunsford pedig felájánlotta, hogy szívesen segít értelmezni a Bibliát - mivel említettem neki, hogy nehezen haladok vele -.
Fél tízre értünk vissza a kastélyba. Nem hoztam magammal túl sok mindent, így már indulásra készen is álltam tizenöt perccel később.
Lawson előállt, Mr. Hunsford elkísért, Alessandro herceg kíváncsi volt, mikor térek vissza, noha erre nem tudtam pontos választ adni; három-négy napot mondtam.
A gépem kettőkor indult, három óra tíz percre pedig a Charles de Gaulle repülőtérre érkezett, ahol barátaim már ujjongva vártak. Ujjongva? Hogyha Mia-t nézzük, ez a megfelelő szó, igen.
-Rose, Rose, Rose! - ugrált széles mosollyal. - Annyira jó, hogy újra itt vagy!
-Igen, nagyon hiányoztál - folytatta Marguerite is.
-Ideje volt megérkezni - Amanda szokásos hangnemében köszöntött.
-Milyen világos ruhákban vagy! - csodálkoztam a fehér vékony kis top szerűségre, a nagy csalánzöld, szintén világos ujjas dzsekire, a halványkék farmernadrágra és a szürke, márkás sportcipőre nézve.
-Néha ki kell lépnem a démoni énemből két percre - fűzte hozzá.
-Az én ruhám is szép, ugye Rose? - pislogott szaporán a vörös hajú lány.
-Persze - bólogattam a tetőtől talpig fehér, hosszú szoknyás, rövid atlétás kézzel készített kardigános hajadonra. - És persze a tiéd is Marguerite - a virágokkal telehintett rövid, pántos elsőre, derekára kötött kék pulóverre és farmernadrágra vetettem tekintetemet. - Mi történt amíg nem voltam itt? - próbáltuk kiverekedni magunkat a tömegből.
-Semmi különös - vont vállat Ami.
-És... Mi van Kevinnel? - tudakolóztam.
-Az meg ki? - tetetett merengést barátnőm. - Nem, nem rémlik semmilyen Kevin.
-Ami!
-Igen? - kérdezett vissza angyali arccal. - Ja, hogy az a Kevin. Kevin Bacon, ugye? A színész. Igazából nem nagyon nézek már olyan filmet, amibe benne van, de...
-Amanda Dupont!
-Ó, hogy Kevin de Blanc-ról beszélünk... Nem tudom, hogy él-e még, nem is érdekel - mosolygott.
Sóhajtva tereltem el a témát.
-Akkor most hova megyünk? - kérdeztem, mikor a repülőtér előtt.
-Villamosozzunk!
-Gyertek hozzám - ajánlotta Ami.
-Sajnos mi már programot szerveztünk - sajnálkozott Marguerite.
-Oké, akkor ketten leszünk, Rose. Majd kifaggatlak!
-Igen, képzeljétek, a Le Petit Train de Montmartre-tal megyünk! Vonatozunk egy kicsit! - lelkesedett fel.
A kisvonat hallatára elképzeltem a jelenetet, amint Mia a vezetőnek szól, hogy menjenek gyorsabban, mert száguldozni szeretne... Igen, ez Mia-s lenne.
-Szerintem a metróállomáson átszállunk és úgy megyünk - kapta elő telefonját. - Igen, innen elmegyünk a villamosig, ami elvisz a Denfert-Rochereau-ig, onnan megyünk metróval a Dupleixig, ott mi Marguerite-tel átszállunk a kettes metróra és megyünk tovább, ti meg mentek Amihoz. Jó, nem? Egyébként nagyon szép a ruhád, Rose! - szemét le sem vette csipkés, a korall színű darabról.
-Oké, tökéletes - miközben Mia beszélt, el is indultunk a villamos felé.

A hosszú út után nyugodtan foglaltam helyet Ami kanapéján.
-Na - vetette le magát. - Mesélj.
-Pénteken bál volt - kezdtem bele.
-És? Sokan voltak?
-Igen, hatvannégyen. Igazából csoportokra bomlott a terem. Eleinte megismerhettem Mr. Hunsford barátait.
-Jól néztek ki? Szerezhetnél nekem is egy herceget - ajánlotta.
-Ők kevdesek voltak velem...
-Miért, mások nem?
-Ezután a velem egykorú hölgyek körébe csöppentem. Ők... Érezhettem, hogy nem tartozom közéjük.
-Mit mondtak? - Amanda-n látszott, nem sok kell neki, hogy felkeljen és egyesével felkeresse az összes kisasszonyt.
-"Hunsford sem tudott jobbat választani?" - idéztem kínosan.
-Rose, hogyha én idegbe jövök még a végén lemészárolom őket! - Ami nem volt túl nyugodt. - Én is megyek legközelebb!
-Nem volt olyan rossz, találtam barátot is! Daniéle Beaulne, francia, itt, Párizsban színészkedik, van egy kislánya, Marie! Az estély végére egészen jóba lettünk.
-Na, legalább volt egy normális ember is. Mr. Hunsfordnak mondtad?
-A megjegyzéseket? Nem. Elcsüggesztette volna.
-Rose, néha magaddal is kéne törődnöd!
-Ahogy neked is.
Barátnőm bár önzőnek és önimádónak mutatta magát, sokkal többet foglalkozott másokkal, ezt az is bizonyítja, hogy pszichológusként "dolgozott".
-Hogy megy a pszichológusi munkád?
-Nagyon jól! Olyan szépeket mondanak, még az én szívemet is meghatják, pedig azt nem könnyű.
Csengőszó harsant fel, hosszan, hangosan.
-Kinyissam? - már álltam volna fel.
-Nem, hagyd, majd én - sétált kifelé. - Nem tudom ki lehet az. Talán Mia-ék jöttek vissza, mert a vonatuk... - nyitotta ki az ajtót, azonban a szó belefagyott.
-Helló, Mandine - az ismerős hangra azonnal felkaptam fejemet.
-Théd - meglepettségből hidegségbe vágott át barátnőm.
Théodore? Mi történik? Mozdulni sem bírtam. Amanda ismeri Théodore-t? Hogyan? Mikor?
-Indulhatunk? - hallottam a férfi nyugodt, szinte metsző hangját.
-Nem megyek veled sehova - közölte Amanda.
-Igazán beinvitálhatnál, húgom - és már bent is termett.
Húg? Tessék? Amanda-nak van bátyja?! És erről én miért nem tudtam? Théodore a bátyja?! Az a Théodore, akit Marguerite szeret?! Igen, az a Théodore, hiszen itt áll a szemem előtt.
A fekete, feltűrt inges, fekete öltönynadrágos, tetkókkal áthatolt kezű, teljesen lezselézett hajú férfi már meg is pillantott.
-Ó, szia, Rose. Nem is tudtam, hogy te is itt leszel - mosolya nem hasonlított ahhoz, amivel régebben, a körben üdvözölt mindenkit. Ez a mosoly erőltetett volt.
-Ti ismeritek egymást?! - hőkölt vissza Ami.
-Ti - emeltem ki a szót - ismeritek egymást?! - állam továbbra is leesett.
-Ja, ő a bátyám - komoran intett fejével felé. - Féltestvérem.
-De... De hiszen... Ő Marguerite...
Théodore összerezzent a név hallatára, ahogy én magam tettem, mikor René de Fontaine jött szóba.
-Azt mondtad, az a Théodore valami mentális betegségek körébe járt!
-Hiszen így is van! - szemem a szétterpesztett lábú, előre hajoló férfira tévedt.
-Ja, Chase elhívott, jóba vagyunk, na és? - vont vállat hátra dőlve.
-Te nem olyan vagy, aki elmegy egy ilyen helyre és beszél az érzéseiről - közölte Amanda.
-Te pedig nem olyan vagy, aki meghallgatja mások érzéseit és vigasztalja őket - mérte végig bátyja.
-De... De hiszen... Akkor... - motyogtam össze-vissza.
-Áh, szóval a maffiás embereiddel figyeltetsz! Így áll a dolog!
Maffia? Micsoda?
-Amanda, én semmit nem értek - kétségbeesetten fordultam barátnőm felé.
-Théodore Dupont a féltestvérem.
-Azt mondtad Marguerite-nek, nincs testvéred!
-Apánk kitagadta - érvelt.
-Ja, persze, de azért meg akar találni! Elég béna volt, hogy eddig nem sikerült neki!
-Most már megvagy - lesett szemébe.
-Mi a célod? Elkábítasz és visszaviszel?
Vállat vont, mire hatalmas izmai is emelkedtek.
-Majd meglátom.
-Ja, csak így tettél egy gyors látogatást, értem - horkant fel.
-Te nem lehetsz ugyanaz a férfi, akit Marguerite szeret - ingattam fejemet.
-Ne - Amanda orrára tette két ujját,, szemét becsukta és sóhajtott.
-Ne? - kérdeztem vissza.
-Marguerite - fájdalmas volt a tekintete. Amanda Dupont-nak. Fájdalmas.
-Marguerite? - nem értettem.
Théodore lába idegesen kezdett remegni a név hallatára.
-Van barátnője - mondta Ami.
Szemem kikerekedve emeltem a férfira.
-Honnan tudod? - állt neki barátnőmnek.
-Adelynnel sohasem szakítanál - vágta neki a szavakat.
-A... Adelynnel? - rémlett fel előttem a jelenet, amikor a nő és a férfi együtt jöttek ki abból a márkás boltból.
-Adelyn Monet, igen - magyarázta. - Fekete haj, nagy mellek, meg ilyenek - adott személyleírást. - Tudod, ami a férfiaknak kell - lenézően vizslatta bátyját. - Oké, nem mindegyiknek, Mr. Hunsfordnak ezer százalék, hogy nem, de ő szerintem nem is a földről jött. Lehet, hogy a Marsról! - ötletelt.
Ezek szerint... Amanda nem tudja, hogy Adelyn René testvére.
-És ha nem szakítottam vele? - kérdezte, minthogyha nem is értené, hol itt a probléma.
-Nem teheted ezt Marguerite-tel! - Amanda szinte kiáltott.
Most René de Fontaine biztosan azt válaszolta volna, hogy azt tehet, amit csak akar.
-Lépjünk már tovább! - felelte türelmetlenül. - Hazaviszlek, indulunk Marseille-be.
-Huszonhárom éves leszek, nem vagyok gyerek, nincs jogod visszavinni.
-A bátyád vagyok, Mandine, az apánk pedig viszont kíván látni!
-Nem - rázta a fejét sűrűn. - Nem!
-Miért gyűlölöd ennyire?!
-Persze, hiszen te imádod! A barátnődet is mindig jobban szerette, mint engem. Sohasem bírt. Vagy talán egyszer túlságosan is bírt...
-Honnan veszed, hogy én ezt szeretem?!
-Ha nem szeretnéd, nem lennél itt.
-Ez a kötelességem. Elvégre az apám, nem?
-Ha tudnád miért szöktem el, megértenéd - arca sötétbe borult.
-Esetleg elmondhatnád.
-Áh, úgyse hinnéd el. Nem hinnéd el, pedig... Hagyjuk. Menj el, Théodore! Hagyj élni minket, húzz ki az életünkből! Becserkészted szegény Marguerite-et, eljátszottad, hogy szereted, de mindeközbe csak rólam akartál megtudni mindent! Szánalmas vagy.
-Hazaviszlek - tápaszkodott fel.
-Nem fogod elvinni - szólaltam meg határozottan. - Ez az otthona.
-Ők az otthonom, nem te meg apánk.
-Hogyha velem jönnél, mindent megbeszélhetnénk és...
-Ha az apánk meglát első dolga lesz, hogy lepuffantson. Ha nem, akkor meg lejátsza a kegyes édesapát, és rosszabb dolgokat tesz velem, amikor négyszemközt vagyunk, mint amit el tudsz képzelni.
-Hidd el, sokat láttam - biztosította fanyar mosollyal.
-Te bepiszkoltad a kezed érte. Embereket öltél. Én nem fogok. Hogyha egy szemernyi empátia lenne benned, megértenéd.
-Szólok neki és eljön ő maga - a bejárat felé sétált.
-Nincs új lánya esetleg valakitől? Azt is simán megerőszakolhatja - szólta el magát barátnőm, mire Théodore visszafordult.
-Mi... Micsoda? - ámult.
-Jól hallottad. Nem sikerült neki szerencsére, de megpróbálta. Úgyis letagadja, nincs annyi vér a... Szóval nem meri elmondani se, mert gyáva! - és már be is csukta az ajtót.
Mindent hallottam. Próbáltam összerakni a sok kis kirakósdarabot, de mindhiába.
-Amanda - törtem meg a csendet, amelyet Théodore hagyott maga után. - Elmondanál mindent?
-Persze, bocs, ebből aztán sokat érthettél - tekintete fáradságot tükrözött. - A legjobb az elején kezdeni. Az apám Hugo Dupont, az anyám meg Félicité Trudeau. Marseille-ben születtem, ott nevelkedtem. Théodore a féltestvérem, az anyja apámnál hagyta. Az én anyám eleinte szerette, míg apámnak csak játékszer volt mindvégig. Minden nővel így bánt. Nem hiszem, hogy van szíve. Már kiskoromban sem szeretett. Látszott rajta. Én pedig a mocskos ügyeibe nyerhettem betekintést. Théoval néha muszáj volt részt vennünk azokon az üléseken. Maffiát vezetett és vezet. Undorító dolgokat visznek véghez. Úgy gondolta, ránk is ez az élet fog várni. A szennyes gazdagság nem vonzott, ahogy a piszkos pénz sem. Mindent megkaptam, amit csak akartam. Barátokat, kapcsolatokat vehettem, ha úgy akartam. Hét-nyolc éves koromban jött be Adelyn az életünkbe. Ő az a lány volt, akinek tetszett ez az élet, apám szinte az elejétől fogva úgy tekintett rá, mint lányára és mikor tizenhat évesen összejöttek Théodore-ral, ő volt a legboldogabb. Adelyn volt tizennyolc, Théo tizenhat. Elválaszthatatlanok voltak, imádták egymást. És minnél jobban imádta az apám Adelynt, annál jobban gyűlölt engem. Nem szerettem otthon lenni, sőt rühelltem. Az anyám is kezdte meglátni a vége felé, hogy ki is az apám. Hugo Dupont csak magával foglalkozott, önző volt és büszke, folyton a mások feletti uralkodásra vágyott. Ki nem állhatta, hogyha esetleg valamiben második volt. Hiú volt és nagyvonalú, jóságos, hogyha megszerezte a hatalmat. Behódolással akármit el lehetett érni nála, ezért sikerült Adelynnek úgy megszerettetnie magát vére. Akit szeretett, annak a csillagokat is lehozta, viszont erre nem sok példa akadt. A hűség egyszerűen ismeretlen szó számára, imádja, ha körülrajongják, egyfolytában a középpontban akár lenni, úgy gondolja, mindenhez joga van. Hirtelen haragját sokszor megéreztem. Nem vert vagy ilyesmi, azért annyira szadista még ő sem volt. Théodore-ral sem voltunk túl jóban, elviseltük egymást, de mindig is apánkra hasonlított, szóval nem is közeledtem hozzá. Tizennyolc éves koromban, mint már mondtam, elszöktem. Az okát nem mondtam. Éppen buliból jöttem haza, az ablakon másztam be. Forró, nyári este volt. Kopogtattak az ajtómon, én meg lehúzva a cipőmet mondtam, hogy szabad. Az apám volt az. Leszídott, hogy megint éjszaka értem haza. Furcsa mosoly jelent meg az arcán. Amint közelebb igyekezett, érezhettem az alkohol szagot rajta. Na meg persze a Hugo Boss-os parfümjének az illatát. Egyre közelebb lépett az ágyamhoz. Megkérdeztem, hogy mit akar. Nem mondott semmit. És... Szóval hallottad. Majdnem megerőszakolt - gyelt hatalmasat. - Emlékszel, amikor megismerkedtünk és meg akartál ölelni elbúcsúzásképpen?
-Te elhúzódtál.
-Igen. Nem bírtam az érintést. Még tőled sem, aki csak meg akart ölelni. Nem sikerült neki, mert már akkor is profin verekedtem, az önvédelem talán túl jól is ment. Akkor úgy futottam, ahogy még sohasem. A szívem a torkomban dobogott, éreztem, hogy el kell mennem. Nem szóltam senkinek. Fogtam apám bankkártyáját és menekültem. Marseille-ból Párizsba jutottam, a legbiztonságosabb hely volt az elvegyülésre. Mr Darren gondolkodás nélkül felvett, így már munkám is volt. Az anyámmal később beszéltem, kiderült, miután elmentem, ő is otthagyta az apámat. Azt hiszem, ennyi - fújta ki magát.
Pár másodpercig csak fájdalmasan tekintettem rá, majd közelebb húzódtam és átöleltem. Éreztem, amint Amanda Dupont arcáról ruhámra gördül egy-egy könnycsepp.
-Oké, most már elengedhetsz, Rose - nevetett halkan, mire engedelmeskedtem szavának.
-Jahj - törölte el a kósza könnyeket. - Most pedig te mesélj. Théodore--ról. Mióta van a városban?
-Először februárban találkoztam vele. Akkor mentünk Chase kulbjába Mia-val. Akkor már ott volt. Elmondta, hogy... A munkája az apjától függ, neki pedig mindenben a segítségére kell lennie, akkor is, ha nem akar. És, hogy sok embernek ártott, legbelül sajnálja, kimondani viszont nem tudja. Szigorú magával szemben, ha valamit elront, úgy látszik, másokat hibáztat, igazából azonban csakis magát. Mást mutat a világ felé, nem az igazi énjét. És dühkezelési problémái is vannak. Őszintének tűnt - vallottam be.
-Persze - Amanda nem hitt nekem.
-Amikor Marguerite megjelent a körben Théodore azonnal törődni kezdett vele. Különféle pozitív megjegyzéseket tett, úgy tűnt, kedveli a lányt.
-Kedveli? Mindeközben meg barátnője van! Marguerite... Mit fogunk csinálni? Ha megtudja...
-Nem. Nem mondhatjuk el Marguerite-nak.
-Mit nem mondhattok el? - hallatszott a hajadon csengő-bongó hangja. - Résnyire nyitva volt az ajtó, azért nem csengettem magyarázta csendesen. - Ugye nem baj?
-Nem, dehogy - erőltetett mosolyt Ami, azt követően baljósan felém nézett.
-Mit nem tudhatok meg? - kérdezte újra.
-Nem olyan fontos - magyaráztam.
-Légyszi!
-Hol van Mia? - Amanda próbálta menteni a menthetőt.
-Ööö... Dolga akadt! - improvizált. - Akkor elmondjátok?
Barátnőm sóhajtva felém nézett. Én kaptam meg a feladatot.
-Théodore... - kezdtem bele.
-Théo? - kapta fel a fejét a név hallatán. - Valami baj van? Balesete volt? Ugye... Ugye nem esett semmi baja? - szeme ijedtséget tükrözött.
-Nem, nem! - nyugtattam meg.
-Akkor? - ráncolta össze homlokát helyet foglalva.
-Théodore... Tudod a teljes nevét? - tettem fel a kérdést.
A lány meglepődöttnek tűnt.
-Hát... Nem - kínosan tűrte szőke hajtincsét füle mögé.
-Théodore Dupont a teljes neve - vette át a szót tőlem Amanda.
-Dupont? - kerekedett el babakék szeme.
-Igen, a mostohabátyám - mondta már sokadszorra.
-Ó! Akkor értem, miért kérdezett annyi mindent rólad! - megkönnyebbülten nevetett.
-Marguerite, Théodore... Théodore-nak...
-Théodore-nak van barátnője, Marguerite - fejezte be Ami.
-Te... Tessék? - szája nem záródott be, szeme megrendültséget tükrözött. Nem hitt a fülének.
-A barátnője Adelyn Monet. Tizenhat éves kora óta együtt vannak - mondta ki a lesújtó szavakat barátnőm.
-Az... Az lehetetlen - a lány a fejét rázta. - Nem. Nem, az nem lehet. Mondd, hogy ez nem igaz, Rose! Kérlek, mondd, hogy nem igaz! - kérlelő tekintetéhez tőle szokatlan hangfrekvencia társult.
-Sajnálom, Marguerite - nem bírtam a szemébe nézni.
-Nem ez... Nem - továbbra is csak fejét rázta. Nem hitt nekünk. Nem akart hinni nekünk. - Most mennem kell - szinte futott kifelé az ajtón.
-Marguerite, várj! - Amanda utána akart szaladni, ellenben amint elindult, fájdalmasan lépett vissza. - A bokám! Ajj, már megint meghúztam!
A fehértölgy bejárat tárva-nyitva állt, barátnőm nehézkesen visszacammogott a nappaliba.
-Rose! Mit ülsz itt?!
-Úgysem tudtuk volna megállítani.
-Meghúztam a bokámat!
-Jól vagy? - tekintett fel.
-Hogy lennék jól, ha meghúztam a bokámat?! Oké, bocs. Szerinted hova ment?
-Biztos, hogy Théodore-ral találkozik. Számonkéri. Reménykedik
-Össze fogja törni a szívét.
-Tudom. Utánamegyek.
-Én is!
-Meghúztad a lábad.
-És?
-Amanda, tudom, hogy bármit megtennél négyünkért, most viszont pihenj! Ha lábra állsz, rosszabb lesz!
-Négyőtökért.
-Marguerite, Mia, Kevin és én.
-Kevin? Kevin Bacon, ugye?
-Amanda! - nevettem.
-Oké, de a fejleményeket majd tudasd velem!
-Úgy lesz - hagytam ott.
A Boulevard de Grenelle felé indultam el, amely tíz perc sétát igényelt. Ugyanis ez alatt lakott Kevin de Blanc, akinek lehetett némi fogalma húga hollétéről.
-Kevin! - amint megláttam barátomat az ajtóban fellélegeztem.
-Rose? Mi történt? Nagyon kipirultál. Vagy csak a meleg miatt?
-Marguerite!
-Marguerite?
-Hol van?
-Gyere beljebb és...
-Nem. Meg kell találnom.
-Mi történt? - sápadtság lepte el arcát.
-Majd elmagyarázom! Tudod hol van Marguerite?
-Nem, nem is láttam, csak reggel.
-Akkor hívd fel!
-Rose, megijesztesz! Mi történt?
-Most erre nincs idő, hívd fel! - sürgettem, mire zsebéből elő is kapta mobilját.
Bepötyögte a nevet és hívni kezdte.
-Kérlek, vedd fel - suttogtam.
-Kevin? - fojtott hangon szólalt meg.
-Marguerite, szia - Kevin nagyon gyengéden szólította meg. - Hol vagy?
-Miért? - kérdezett vissza.
-Csak mert eléd mennék. Mia-val vagy? Tölthetnénk együtt időt - ajánlotta.
-Ne! Vagyis... Nem Mia-val vagyok, csak sétálgatok a városban. Az jó lenne, de kicsit később?
-Oké, persze. Nem megyek oda, azért megmondanád mégis, hol vagy?
-Az Ave Joseph-Bouvard-on.
-Rendben, akkor... Majd találkozunk.
-Szia - és Marguerite már le is rakta a telefont.
-Odamegyek.
-Megyek veled!
-Az ki van zárva - közöltem.
Ha Kevin jönne... Megölné Théodore-t!
-Mi történt? - kérdezte sokadszorra. - A húgom, jogom van tudni!
-Majd ő elmondja. Köszi a telefont - és a csodálkozó Kevint az ajtóban hagyva rohantam lefelé, ki az utcára.
További tíz percbe telt eljutni a megjelölt helyig. Bár annyira siettem, hogy ez az idő biztosan csökkent.
Éppen időben érkeztem. Megpillantottam a lány virágos felsőjét, tekintetét, amint azt egy hatalmas szurokfekete autó felé néz. A márkája BMW volt, hátoldalán pedig X6 villant meg, amint a fény rásütött. Egy férfi szállt ki belőle. Théodore viselete nem változott. Úgy tűnt, Marguerite-et meglepte a jármű, valószínűleg még nem látta. Théodore nagy robajjal csapta be az ajtót, nyomta meg kocsikulcsát zárolva a kocsit. Napszemüvegét nem hajtotta fel, továbbra is szemén pihent.
-Szia, Théo - köszönt halkan a hajadon.
Tisztes távolságban maradtam, ám mindent kristálytisztán hallhattam. A park szerencsére emberekben bővelkedett, melyeknek köszönhetően az elvegyülésem is sikeresnek mutatkozott.
-Helló - hanyagul zsebre vágta kezeit. - Sétáljunk arra - fejével a Champ-de-Mars két nagy, kőből készült oszlopára mutatott. Így csöndben lépkedtek a zöldellő fák övezte kertben, az apró kavicsok pedig lábukat ostromolták, amint lábnyomaik belevésődtek a talajba.
-Az Eiffel-torony nagyon szép - jegyezte meg halkan Marguerite, aki próbálta leplezni zavarát.
-Aha - hagyta rá a férfi.
Szótlanul haladtak tovább, beljebb és beljebb.
-Théo - torpant meg egyszer csak a lány.
-Igen? - nézett le rá a férfi napszemüvegét ingére akasztva.
-Neked... Neked van barátnőd? - motyogta a szavakat.
-Van. És akkor? - hanyagul megrántotta vállát.
-Én csak... Azt hittem...
-Mit hittél, Marguerite? - Théodore szinte odavágta a kérdést.
-Én...
-Azt, hogy szeretlek?! Pont téged?! Ne nevettess már! - rivalt rá.
-Théo... Théo, mi történt veled? - szinte már sírt; könnyei folytogatták. - Te... Te nem ilyen vagy! - nem akarta lerombolni magában azt az álomképet, amit felépígett a férfiról.
-Vagy csak nem ismersz! Semmit sem tudsz rólam!
-Théo, ne mondj ilyeneket!
-Ne hívj már így! Nagyon hülyén hangzik!
-Elvittél vacsorázni - szipogott.
-Ja, ki akartam deríteni, hogy hol van a húgom. Ennyi. Csak erre kellettél! - könyörtelenül mondta ki a szavakat, melyek olyan mondatokat alkottak, melyeket Marguerite nem bírt elviselni. - Miért is kellenél másra? Sokkal idősebb vagyok nálad és sohasem tudnád megadni azt, amit akarok! Nem tudom, eddig milyen vágyálomban éltél, de nézd, ez az igazság! Mandine miatt kellettél! Csak miatta! Egyedül miatta! Nem érdekeltél egy szemernyit sem! Igen, végig volt, van barátnőm. Erről ennyit!
-A... A sok program - a szeméből ömlöttek a könnyek.
-Biztosítékot akartam arra, hogy tartod a szavadat, mindent elmondassz.
-Nem... - közel volt a teljes eszméletvesztéshez.
-Ne sírj már, annyira szánalmas! Mindenki minket néz! - kiabált rá.
Marguerite hirtelen felnézett.
-Remélem soha többé nem látjuk egymást! - utolsó mondata volt, felvette a leggyűlölködőbb hangnemet, amit csak képes volt.
Théodore Dupont egyszerűen csak megfordult és otthagyta. Nehéz lépteit még nehezebb szíve húzta le. Mindent, ami elé került, átkozott. Szememmel követtem, láttam, amint beszállt kocsijába és csak ült, majd hirtelen egy hatalmasat ütött bele a kormányba.
Azonban nem volt időm Théodore-ral foglalkozni, Marguerite-nek szüksége volt rám.
-Marguerite! - siettem oda a lányhoz, aki már alig állt a lábán. A legközelebbi kőpadhoz kísértem, segítettem neki helyet foglalni.
-Rose, menjünk el innen - mindössze ennyit tudott kinyögni. Próbálta bennt tartani könnyeit, nem akarta teljesen eszét veszteni az utcán. A legközelebb Amanda háza volt, körülbelül hat percre lehetett, viszont lassabban mentünk, így beletelt az tíz percbe is.
Amanda lakásába értünk fel, ahol barátnőm feltett lábbal várt minket. Nem szólt, nem harsogott, mint általában.
Marguerite-et épphogy leültettük, már Kevin hívott is.
-Vedd fel - adtam oda Amanda-nak.
-Nem - nyújtotta vissza.
-Oké, akkor vigyázz Marguerite-re - haladtam át barátnőm hálójába felevéve az eszközt.
-Rose, hol van Marguerite? - esett nekem.
-Nyugi, itt van Ami lakásában.
-Most azonnal magyarázz el mindent!
-Marguerite... nagyon szereti Théodore-t - sóhajtottam.
-Igen, és? - sürgetett.
-Túlságosan is. Théodore... Összetörte a szívét. Kiderült, hogy a teljes neve Théodore Dupont, Amanda féltestvére, és barátnője van, akkor is volt, amikor Marguerite-tet vitte el különböző helyekre...
-Mennem kell - baratom hangja, mint a jég, olyan hidegnek és élesnek mutatkozott.
-Kevin - szóltam, bár hiába: letette.
Visszasiettem a nappaliba, ahol Marguerite-tet már vörös arccal találtam. Egy sötét, kapucnis pulóvert szorongatott. Amanda zsebkendőt nyújtott felé.
-Théd pulcsija - sóhajtott barátnőm. - Érződik a Nike parfüme.
Aminak igaza volt, a szobát áthatotta az ananász, alma, cédrus, levendula, muskátli, vanília, tonkabab együttese.
-Mindenki gyűlöl - felelte fel sem emelve fejét a sötét anyagból.
-Ez nem igaz, Marguerite! - ellenkeztem. - Mi szeretünk!
-Sohasem kellettem senkinek sem, rég... rég meg kellett volna tanulnom! - alig lehetett érteni mondatait. - Már... már Amelia megmondta!
-A csaj, aki szekált? Akinek bevertem? - vigyorodott el az emlékre Amanda.
-Igen... Elmondta, hogy miért gyűlölt... Elmondta Kevinéknél... Semmi baja nem volt velem ötödik és hetedik között... Mert tudod Rose, itt a suli úgy van, hogy... hogy ötödiktől más... új suliba kerülsz ötödiktől... akkor voltak barátaim... aztán lassan eltűntek... egyedül maradtam... Amelia-val nyolcadikban közös előadásunk volt... rólam dicshimnuszt zengtek... az én családom ott volt... mindenki... apa, anya, Kevin, nagypapám és nagymamám... neki pedig senki sem volt ott... a szülei elfoglaltak voltak... csak odaküldtek egy kocsit és a sofőr hazavitte... féltékeny volt rám... vagyis ezt nem mondta ki, de így kellett lennie... Aztán kilencedikbe, mert... mert ugyanabba a gimibe mentünk, kérdezte... kérdezte az osztályfőnök, hogy... hogy kinek a szülei tudnak jönni díszíteni, és mondta, hogy... hogy az én szüleim milyen rendesek és biztos szívesen jönnek... erre Amelia is jelentkezett... de az ő szülei nem jöttek el, az apukája elfelejtette... Amelia kiborult... ez csak olaj volt a tűzre... próbáltam vigasztalni, de rám kiáltott... azt mondta, nem kell neki a szánalmam... Tizedikben pedig... akkor tetszett egy fiú az osztályból... Dany... kimentem a teremből óra után... ekkor már nem nagyon voltak barátaim... nem mertek a többiek szembeszegülni Amelia-val... átkutatta a táskámat, amíg kint voltam... megtalálta a naplómat... bele volt írva Dany neve... Amelia elmondta Dany-nek, hogy tetszik nekem... azt akarta, hogy összetörje a szívemet... Dany ellenkezett, mert szerinte rendes voltam... finoman akart visszautasítani... azt mondta, csinosabb lányt képzelt el maga mellé... ezután hátra nézett, látta, hogy Amelia figyeli... visszafordult... "Nézz már magadra, hogy nézel ki?" ezt...ezt mondta... Sohasem szerettek... Soha senki - zokogott fel -. Idén pedig annyit szekáltak... folyamatosan... az összes barátomat elvesztettem... semmim sem maradt... ezért gondoltam, hogyha egyáltalán nem eszem, talán abbahagyják... de nem hagyták abba... Nem hagyták abba! - szeme vörös volt a sok sírástól. - Ezeket Amelia mondta el, amikor... amikor Kevin bandájában voltunk... sohasem szeretett senki... sohasem... Théo sem... sohasem...
-Marguerite, figyelj ide! - szólt rá Amanda. - Újrakezdted. Új iskolában vagy, ahol nincs ott Amelia, ahol barátaid is vannak, ahol jól érzed magadat. Mi szeretünk. Tényleg, én aztán nem hazudok! Valakit pedig a testalkata miatt csúfolni, mikor az alaptalannak is mutatkozik, a legocsmányabb, legalantasabb, legszánalmasabb dolog a világon! Théd, a bátyám egy idióta, soha senkit sem szeretett, mindig mindenkit kihasznált, olyan, mint az apánk. Ne is törődj vele, sokkal, de sokkal jobbat érdemelsz!
-Én nem... nem akarok jobbat - szorította még erősebben magához a pulóvert.
-Tényleg mindenki szeret, Marguerite - szólaltam meg. - Téged, hogy is ne lehetne szeretni? - félszegen elmosolyodtam.
-Soha többé nem látom - bámult maga elé szétzilált szőke tincseivel, mire már csengettek is.
Feltápászkodtam, kitártam a fehértölgyfa ajtót.
-Kevin! - kiáltottam fel.
-Kevin Bacon? - hallottam Amanda hangját belülről.
Nem örömömben rikoltoztam, barátom arca ugyanis telis-tele volt ütés nyomokkal, hol vérzett, hol lilulni kezdett. Orra alatti részt megszáradt vér lepte el, szürke szeme és szemöldöke között már kezdett különféle színekbe átváltozni a bőre.
-Mi... Mi történt veled?! - kapkodtam levegő után.
-Hívd ki Marguerite-tet. Elviszem - ennyit mondott.
-Nem! Mondd el! Gyere beljebb!
-Nem lépek be ide - rázta meg fejét.
-Marguerite nem fog kijönni. Szerintem felállni sem bír.
-Akkor visszajövök, majd hívj.
-Kevin! - hangomra megtorpant. - Hogyha egy kicsit is kedvelsz, bejössz és elmondod mi történt!
-Itt van?
-Ki?
-Tudod ki.
-Amanda? Persze, hiszen ez a lakása - pislogtam.
-Akkor nem megyek be.
-Marguerite-nek szüksége van rád.
A férfi a mondat hallatára beadta a derekát, beljebb lépett.
Marguerite éppen a bútorzaton legeltette szemét, mikor észrevette bátyját, odarohant hozzá.
-Kevin - szipogta.
Barátom magához szorította, nem akarta elengedni.
Mikor a lány kipihente magát bátyja karjaiban eltávolodott tőle, Kevin arcát kezdte pásztázni.
-Mit csináltál? - kérdezte halkan.
-Nem nagy cucc - mosolygott rá.
Amanda Dupont mindeddig egy szót sem szólt. Felhúzott szemöldökkel fixírozta Kevint.
-Csak... Egy kis párbajba keveredtem - fűzte hozzá.
-Kivel? - sápadt le a hajadon.
-Théodore Dupont-val - szegte fel fejét.
Kikerekedett szemmel tettük fel egyszerre a kérdést Amanda-val.
-Théodore-ral?
-A bátyámmal?
-Ja - bólintott büszkén.
-Te? - Ami lesajnálkozó tekintettel vihogott. - Nem vagy komplett! Itt hősködsz, de Théd sokkal erősebb nálad, azt hittem, van annyi eszed, hogy erre rájöjj!
-Mit érdekel az téged, hogy mit csinálok?! - förmedt rá.
-Bocsánat, hogy szólni merészeltem a saját lakásomban - röhögött.
-Hogy...? Hiszen nem is tudtad hol van! - érvelt Marguerite.
-Megvolt a telefonszáma. Egyszer elkértem, emlékszel? Találkozót szerveztem és hát ez van - mutatott arcára.
-A dicső lovag visszatért - harsogta Amanda gúnyosan.
-Mehetünk, Marguerite? Nincs kedvem ezen a helyen lenni! Egyébként ilyen embert szerettél? Idősebb, mint én!
-Ha az érzéseinket lehetne befolyásolni, sohasem jöttem volna össze veled - szólt közbe barátnőm.
Marguerite lesütötte szemét a korholásra.
-Akarsz maradni? - kérdezte meg bátyja.
-Nem, mehetünk - felelte csendesen.
A testvérpár nyugalmi állapotban hagyta ott a felbolydult lakást, ahol az óra már a hetet ütötte...
-Mia - jutott eszembe.
-Mia? - kérdezett vissza Amanda.
-Igen. Nem tud róla.
-Ne bízzuk Marguerite-re? Majd beszél vele.
-Szerinted elmondaná neki? Megbízik benne, de...
-Igazad van, menj fel hozzá. És tájékoztass! Remélem holnap legalább rá tudok állni a lábamra. Ha nem, levágom - hangja kiegyensúlyozottnak tűnt.
Sokadszorra tápászkodtam fel barátnőm kanapéjáról és fordultam az ajtó irányába.
-Mennyi minden történt ma - vettem mély levegőt, majd fújtam ki.
-Hosszú még a nap - emlékeztetett barátnőm.

A Rue Rouelle felé indultam el, gyalog, mely csupán nyolc-kilenc perc távolságot jelentett. Az utcát körbe vették az újabbnál újabb hotelek. A Hôtel France Eiffel, a Hôtel Campanile Paris Tour Eiffel, a Hotel Gustave, a Hôtel Eiffel Capitol, a Hôtel Eiffel Petit Louvre vagy a Hôtel Eiffel Saint Charles.
Felsiettem Mia lakásába, a lány pedig boldogsággal teli hanggal nyitott ajtót.
-Szia, Rose! Gyere beljebb! Éppen Ami ajándékát csinálom! Klassz, nem? Mit szeretnél?
A házban különféle emléktárgyak hevertek szerteszét.
-Nem beszéltél Marguerite-tel mióta eljöttetek a kisvonattól, ugye?
-Nem, miért? - ráncolta össze homlokát. - Ugye semmi baja nem lett Marguerite-nek?
-Kiderült, hogy Théodore Amanda féltestvére, maffia tagja, és barátnője is van. Marguerite-nek nem akartuk elmondani, viszont hallotta, amikor bejött és...Megtudta, hogy Théodore-nak van barátnője, elment beszélni vele. Teljesen összetörte a szívét, ott voltam, halottam miket mondott. Marguerite nagyon kiborult. Miután Kevin ezt Megtudta, elment, verekedett Théodore-ral - összegeztem a történteket.
Mia kezéből kihullott az a lila felső, amit éppenséggel horgolt.
-Ez nem lehet igaz! Ezért... Ezért kinyírom! Beszélnem kell vele. Muszáj! Rose, én...én kinyírom Théodore-t! - düh sugárzott a mindig boldog lány szeméből.
-Lassan a testtel, Mia - figyelmeztettem.
-Miért nem szólt Marguerite?! - csattant fel.
-Talán mert tudta, így fogsz reagálni.
Rám sem hederítve felkapta telefonját, ügyködött rajta valamit, majd füléhez emelte a mobilt.
-Théodore? Találkoznunk kell.
-A harmadik ember ma, aki ezzel hív - nevetett. - Jó, hova menjek?
-Izé... Az Eiffel-torony kertjébe!
-Azon belül?
-Avenue Pierre Loti - adta ki az utasítást Mia.
-Oké, indulok - tette le.
-Menjünk, Rose - felszegett fejjel egyenesedett fel.
Az Eiffel-torony parkja gyalog tizenöt percre lehetett. Mikor odaértünk, Théodore Dupont már a magányos fák között ácsorgott a füves részeket méregetve.
-Sziasztok - köszönt úgy, mint aki tisztában van mindazzal, hogy mi lesz a beszélgetés témája.
A férfin minden ugyanolyan volt, kivéve az arcának jobb felét, mely kissé mintha feldagadt volna.
-Hogy tehetted ezt?! - esett neki rögtön Mia. - Összetörted Marguerite szívét! Addig csűrted-csavartad a dolgokat, mígnem elérted, hogy totálisan beléd szeressen, aztán meg galád módon közölted vele, hogy nem csak, hogy semmit sem érzel iránta, tetejébe még le is hordtad őt, mintha senkinek sem kellene, mintha senki sem szeretné! Ha igazán ismernéd és egy szemernyit is kedvelnéd Marguerite-et, soha nem mondtál volna ilyeneket neki! Most teljesen maga alatt van, ha nem lennénk neki, már kivetette volna magát az ablakon! Tisztában vagy a tetteid következményeivel?! Talán Marguerite soha nem fog senkit sem szeretni, mert fél majd attól, hogy úgy bánnak vele, ahogy te tetted! Maffiavezér meg ilyenek! Amanda bátyja! Mindenkit átvertél! Azt hittem, barátok vagyunk, de kiderült, hogy az egész hazugság volt! Nem voltunk barátok, csak eljátszottad! Mindent eljátszottál, hogy neked legyen jó, meg az apádnak! Hazudtál a körben is! Mindenhol! Théodore Dupont, te magad vagy a hazugság! Szégyelld magadat, azért, amit Marguerite-nek mondtál! Gondolom nem fogod, nem a te menő maffiavezér stílusodhoz illő! Egyikőnket sem szeretted soha! Utállak, Théodore, utállak!
A férfi csak hosszasan szemlélte az izzó, vörös hajú, smaragzölden fénylő, parázzsal, lelkesedéssel teli hajadont; nem szólt semmit.
-Mondj már valamit, ne csak állj ott olyan bénán! A nagy Théodore Dupont szólaljon már meg!
-Sajnálom - motyogta halkan.
-Mi? - lépett egyet hátra Mia.
-Sajnálom, Mia - felelte őszintén. - Hülye voltam.
-Na persze! Nem hiszem, hogy tényleg bánod. Ha igen, akkor sem ér semmit. Mindegy, mert egy bocsánatkéréssel még nem forrasztassz össze egy darabokra tört szívet! Soha többé nem találkozunk. Tudod mit? Nem is baj! Utállak!
-Mia, én... - szólt utána, ám a lány már meg is fordult.
Láttam, amint Théodore bűnbánó tekintettel kísérte végig alakjainkat, amint azok egyre távolabb kerültek tőle. Ő csak ott vesztegelt, ugyanazon a helyen, gondolataiba merülve.