-Szia, Kevin - szóltam bele a telefonba.
A hálómban lévő virágmintás kanapén foglaltam helyet, itt tartottam fülemhez mobilomat. Könyököm a görögkék selyemszabáshoz ért hozzá, mely a ruha felső részét - aranyszegéllyel, V alakban - választotta el az alsó résztől. A felső rész tetején is fellelhetőek voltak az aranyszegélyek egy vastag vonalban, ennek közepét egy apró, gyöngy színű bross tarkította. Az ujjak felhúzódtak, amint a telefont hallásra szolgáló szervemhez érintettem.
-Rose? - Kevin hangja bizonytalannak tűnt. - Mi történt?
-Semmi sem történt - feleltem egyszerűen. - Azt hiszed, csak akkor hívlak fel, hogyha valami baj van? - derültem.
-Nem, persze, hogy nem - fellelhető volt a férfi hangjában némi gúny.
-Kevin...
-Tudom, mit akarsz, Rose! - figyelmeztetett.
-Tessék? - kérdeztem ártatlanul.
-Nem, nem beszéltem azóta Amanda-val - közölte. - Nem is tervezek!
-De hát...
-Csináljon, amit akar, engem már nem érdekel!
-Szeretitek egymást - szóltam közbe halkan, mire barátom elhallgatott. - És nemsokára itt a szülinapja is. Te pedig megvetted neki az ajándékot - érveltem.
-Majd... Odaadom neked és te a saját nevedben átadod neki - morogta.
-Ismersz. Ha visszamegyek, úgyis kibékítelek titeket! - válaszoltam elszántan, mire sóhajtott.
-Ezért jó, hogy távol vagy.
-Kevin!
-Bocs, bocs - nevetett.
-Egyébként milyen a másik munkád?
-Nagyon szeretem, de összeesek a nap végére. Még az energiaital se segít!
-Energiaital? Fúj!
-Marguerite is így reagált - éreztem, Kevin szemét forgatta. - Pedig az íze is jó!
-Micsoda ostoba érvelés! Egészségtelen! Tönkreteszi a szíved!
-Amanda-nál jobban nem teheti tönkre - hahotázott.
-Hogy van Marguerite?
-Egyre több időt lóg a barátaival meg mindenki mással. Mia-val, azzal a Théodore-ral, meg néha az új osztálytársaival is Fontainebleau-ban. Azért így is marad időnk egymásra, ha Párizsban van, nálam alszik, együtt filmezünk, beszélünk, meg minden más. Csak most tudatosult bennem, hogy tizenhét éves! Jövőre érettségizik és ki tudja mi lesz utána! Hogyha egy hónapban egyszer találkoznánk nem bírnám ki! - panaszkodott.
-Szerintem Marguerite sem bírná ki - bazsalyogtam. - Imád téged, Kevin.
-Igen, de titkolózik! - fakadt ki.
-Titkolózik? - ráncoltam össze homlokomat.
-Mármint nem mond el mindent. Ez persze teljesen oké, csak...régen mindent megosztottunk egymással.
-Mit nem mond el?
-Amikor arról a fiúról kérdezem, nem hajlandó válaszolni. Pedig csak a korát firtattam!
-Ó, már értem, hogy miért nem felelt - csúszott ki ajkaim közül a mondat.
-Tessék? - értetlenkedett.
-Semmi! - vágtam rá. - Szerintem Marguerite úgy gondolja, még nem jött el az idő, hogy mindent elmondjon Théodore-ról.
-Igen, rendben, de... Azt sem mondta el, mikor a suliban...szóval tudod, ami miatt sulit váltott.
-Kevin, te puszta kézzel nekimentél volna annak, aki a húgodat bántani mereszelte.
-Higgadt a természetem, de nem akkor, ha Marguerite-ről van szó.
-Tudom, és te csak védelmezni akarod, de...Tizenhét éves. Nélküled is boldogulnia kell majd valahogy. Te mindent elmondasz neki?
-Hát...Majdnem mindent. Amikor Louis meghalt...magam alatt voltam, még őt sem engedtem a közelembe. Akkor keveset beszéltünk. A szüleink viszont mindig ott voltak nekünk. Neki is, nekem is. Remélem több időm lesz velük lenni, szombaton haza is megyek. Jó lesz viszontlátni őket; hiányzik a ház mentaillata is! - nosztalgiázott. - Anya biztos vár valami finom kajával, apa meg... Szóval hazamegyek, igen - nevetett. - Bocs, túlságosan elmerültem a szombati napban.
-Biztos jó lesz, üdvözlöm a szüleidet! Örülök, hogy gondot viseltek rólatok és mindig szeretettel fordultak felétek - biztosítottam.
-Igen, náluk jobb szülők tuti nem léteznek... Mikor is jössz haza?
-Vasárnap délután indulok.
-Addig is, jó szórakozást!
-Neked is otthon!
És Kevin de Blanc már véget is vetett a hívásnak.
Család. Milyen fontos! Hiszen innen indul ki minden, tényleg minden. Őseink fontos támpontjaink lehetnek, ahogy az egész rokonságunk. Kevin és Marguerite nagyon szerencsések, nekik megadatott az a biztonság, amit a család nyújt. Amanda...ő alig beszélt szüleiről; édesapjáról mindig megvetéssel, édesanyjáról inkább büszkeséggel. Mia apukáját gyászolta, de sokszor beszélt róla, ha ketten voltunk, anyukájával kapcsolata instabil volt, egyszer tökéletes, máskor borzalmas. Mr. Hunsford nagyra becsülte, becsüli anyját, ahogyan atyját is, felnéz mindkettőjükre, követendő példaként tekint rájuk. René-nek, Adelynnek és Amelia-nak pedig az apjuk távozott az élők sorából. Aztán itt vagyok én, Rose Moticelli, aki annyit tud a szüleiről, hogy autóbalesetben haltak meg és nagyon szerették őt. Mindenkinek más és más jutott, minden embernek mással kell megküzdenie.

Tíz óra múlt el öt perccel, ezt az információt készülékem órája készségesen elém vetítette. Gondoltam, hogy Kevin úgyis felveszi a telefont, hiszen mindig a kezében van és munka közben is használja, ezért mertem felhívni. Általában pedig mindig hamarabb fejezett be mindent nálam, úgy dolgozott, akár csak egy digitális gépezet.
Úgy döntöttem, a rég meg nem látogatott üvegház felé vezetem ezen a felhős napon lépteimet, hiszen azon a helyen csupán egyszer voltam; amikor Mr. Hunsford körbevezetett. A hátulsó kerten vágtattam keresztül, majd a tó partján lévő zsenge, zöld füvön - mely mellesleg ropogott cipőcskéim alatt -, át jutottam el a kívülről világosbarna, vaskos, támasztékokkal, monumentális üvegablakokkal, üvegtető-szerkezettel, kupolával, benne pedig különböző trópusi növényekkel rendelkező épülethez. Ez volt az üvegház.
Betéretem a nyitott kapuján. Különböző termek nyíltak, egyikből a másikba könnyedén át lehetett vonulni, hogyha nem ismertem volna az egyes növényfajokat, biztosan nem is láttam volna meg azok rendszerezésének sorrendjét - köszönhetően a biológia tanárnőmnek, aki szentül hitte, hogy az irodalomból képtelenség megélni, ezért erőltette úgy belém a tantárgy tanulását, versenyeket -. Az arzénzöld élőlények között csoda, hogy el nem tévedtem. Természetesen létezett egy kövezett útvonal, mely a haladást könnyítette. A pálmák az égig értek, a banánfák vaskos levelei úgyszintén ide-oda lebegtek, amint fehér, kék szalagos kalapommal véletlenül hozzájuk értem. A páfrányok is le-fel libegtek, amint a résnyire nyitva hagyott ajtó felől apró szellő lesett be. A térség levegője párás, fülledt volt, ám a látvány mindezért kárpótolt. Csigalépcső vezetett felfelé. Míg lent Amerika dzsungeleiből kaphattunk ízelítőt, addig fent az ázsiai kultúra kertészetével ismerkedhettünk meg. Minthogyha egy új világba nyertünk volna betekintést; végig korallrózsaszín színben pompázó faágak nyúltak, közöttük apró patak folydogált - melyet bizonyosan nem lehetett könnyű megoldani az építészet szempontjából -. Ezt követően bambuszerdőn verekedhettük át megunkat, noha a csermely folytatódott egészen a felső rész végéig, a csigalépcső kezdetéig. Itt a víz a kör alakú, kővel kerített, tündérrózsák lepte tóba csurgott - folyamatosan, ugyanakkor biztosan létezett valamiféle elvezető szerkezet, mely nem engedte, hogy a folyadék túlcsorogjon, ellepjen mindent. A csigalépcsőn lépkedtem lefelé, ezt követően pedig a tavacska kő borításán foglaltam helyet. Lábamat felhúztam; ruhám alsó szegélye még így is bőven elfedte térdemet. Oldalra hajtottam fejemet, majd lábamra engedtem és a víz csopogását figyeltem, hallgattam.
-Varázslatos, nem igaz? - szólalt meg olaszul a hátam mögül egy tisztán csendülő, mély hang.
Úgy meglepődtem, hogy elvesztettem egyensúlyomat, kis híján a tóba pottyantam.
Újból egy Hunsfordnak hála! Mögém lopakodnak - mint egy tigris! - aztán pedig csodálkoznak, hogy megijedek!
Alessandro hercegnek köszönhetően nem estem bele a vízbe úgy, ahogyan René de Fontaine zuhant bele a Szajnába.
-Kegyelmes úr - válaszoltam ugyanazon a nyelven, mikor újra meginghatatlan helyzetbe kerültem. - Köszönöm - motyogtam, miután a férfi elvette karomról kezét, mellyel utánam kapott.
-Elnézést kérek, hogy így megleptem, igazán nem volt szándékos - hahotázott, mire én is elmosolyodtam.
-Úgy tudtam, ebben az időben nem tartózkodnak a kastélyban. Fia is visszatért?
-Valóban nem, általában. Ma viszont el sem mentem, a tegnapi nap folyamán lerendeztem minden ügyemet. Maximiliant a szokásos időpontban hozza vissza Lawson - foglalt helyet mellettem, nekem pedig már réges-régen a lábam is a földet súrolta - hiszen igazán nem illendő feltett lábakkal egy herceg előtt heverni -.
-Ó, értem. Minden rendben ment tegnap? Későn jöhetett vissza.
-Így is volt. Nehéz jó munkaerőt találni a mai világban. A költségvetés-tervezést szinte senkire sem tudtam rabízni! Jómagam befektetési bankárként dolgoztam, dolgozom. Félig-meddig visszavonultam, hiszen nem éjjel-nappal munkámmal foglalkozom. Több bank tulajdonosának is tudhatom magamat, mindig befektetek, egészen jól választom meg az alkalmazottaimat. Newcastle-i latogatásom során viszont az utolsó pontot megkérdőjeleztem - somolygott. - Hogyan érzi magát a palotában?
-Rendkívül kedvelem, azt hiszem...talán mindig is erre vágytam - tekintetem körbejárta az üvegházat.
-Ennek igazán örülök, Signorina Moticelli.
-Sajnálom, hogy vasárnap olyan szemtlen voltam. Nem lett volna szabad megkérdeznem... - folytattam csendesen.
-Kérem, ne vegye a szívére. Ön egyszerűen csak előzékeny akart lenni, semmiféle rossz szándék nem vezérelte, nincs szükség bocsánatkérésre. A fiam említette a visszautasításom okát?
-Igen - horgasztottam le fejemet. - Én megértem önt, kegyelmes uram.
-Alessandro - javított ki.
-Megértem önt, Alessandro herceg. Tudom, milyen érzés a gyász - feleltem komoran. - Azonban azt is tudom, mindig találhat az ember másban örömöt, ön pedig tudja, hogy felesége jobb helyen nem is lehetne, mint ahol van.
Az idősödő ember figyelmesen hallgatott.
-Adelheid kedvenc helye volt - tekintett a tavirózsákra, majd a kezén lévő karikagyűrűre. - Tudja, signorina, már nem vagyok fiatal, az élet nem áll előttem. Ezért szeretnék minden tőlem telhetőt megtenni a fiam boldogságát illetően. Szereti magát, úgy ahogyan még senkit sem szeretett.
-Senkit? - kérdeztem vissza döbbenten.
-Senkit - felelte keményen. - Szeretné összekötni a fiammal az életemet? - kérdezte egyenesen.
-Én... - jöttem zavarba. - Igen, egy nap, mindenképpen... Mással el sem tudnám képzelni az életemet.
-A közeljövőben lenne esély rá? - nem kertelt, kimondta, ami elmejében lappangott.
-Azt hiszem...igen. Szeretem Mr. Hunsfordot, hogyha megkérné kezemet, gondolkodás nélkül igent mondanék - vallottam be. - Persze a házasság nem csak a szerelemről szól, ezzel is tisztában vagyok.
Pár pillanatig pusztán az üvegház kísérteties csöndjét hallgattuk.
-Vágyott rá, hogy a kastélyba jöhessen? - kérdezte kis idő után.
-Izgultam, talán kissé féltem is, ám mindenképpen vágyódás is volt bennem.
-Félt? Mégis miért?
-Attól tartottam...Talán majd nem kedvel meg. Mert nem rendelkezem ranggal, csak egy közönséges olasz újságíró vagyok, aki Párizsban él. Hogyha pedig nem kedvelt volna, vagy nem kedvelne - tettem hozzá gyorsan -, az... Egyszerűen borzalmas lenne! Hiszen ön annak a férfinek az édesapja, akit én teljes szívemből szeretek! Kérem ezek után mondja, hogy kedvel - kacagtam fel halkan.
Az úr nyugodt mosolya fiáéhoz hasonlított.
-Mindenképpen, ámítás nélkül nyilatkozhatom, hogy rendkívül szimpatikus számomra, signorina. A rangnál pedig sokkal fontosabb az, hogy mi lakozik szívében.
-Mindezen kívül a kastély egyszerűen káprázatos! Egyszerűen lenyűgöző! Az, hogy itt lehetek, egy csoda! Ebben a kastélyban pedig hercegek éltek, élnek! Megtiszteltetés lenne az önök családjához tartozni.
-Ér valamit a rang a huszonegyedik században? Tulajdonképpen semmit. Természetesen ennek előnyei úgyszintén sorakozhatnak fel szemünk előtt, hiszen így nem különbözteti meg a rendszer az embereket. Ugyanakkor tökéletes világ soha nem létezett, nem is fog; valahogy mindig meg lesznek különböztetve az emberek, ezen képtelenség teljes mértékben változtatni. A regények, melyek vagyonegyenlőséget, nyomor nélküli világot festenek fel, hazudnak. Az egész egyszerű ámítás. Törekedehtünk arra, hogy ez megszűnjön, ám teljesen eltörölni nem tudjuk. Ahogyan a rangbeli különbségeket sem. Egy farkasfalkában nyilvánvalóan az válik falkavezérré, aki a legrátermettebb, kiváló vezető, erőfölényben van a többi állattal szemben. Minden farkasnak megvan a maga helye, így léteznek alafhímek, bétahímek, s így tovább. Bocsásson meg, hogy az állatokhoz hasonlítom az embereket, mondhattam volna különb példát is, ám talán mégis ez lenne a legmegfelelőbb. Az ember törekedhet jobbra, de tudnia kell, hogy nem mindenható, nem ő a Mindenható. A hierarchia fontos tényező, hogyha mindenki egyenlő lenne, a világ gondjai nem oldódnának meg.
Bólintva adtam igazat az idős hercegnek.
-A fia említette, hogy műgyűjtő. Van esetleg kedvenc darabja?
-Talán bélyeggyűjteményemet kedvelem leginkább. Meglehet, kincsekkel tértem vissza egy-egy árverésről. Az aukcióknak is több fajtájuk van, mint például a tőzsdei aukciók vagy a részvénypiaci aukciók, ám nem óhajtom ezzel untatni. Visszatérve a tárgyra, bélyegeket gyűjtök, ahogyan atyám is tette, az előtt nagyapám és így tovább. A világ minden tájáról értékes, felülmúlhatatlan bélyegekkel rendelkezünk.
-Esetleg...Megnézhetném őket?
-Valóban érdekli? - csillant meg szeme.
-Igen, igazán érdekel - biztosítottam mosolyogva.
A herceggel egyetemben feltápászkodtunk ülőhelyzetünkből, a kastély felé vettük az irányt, ahol én a könyvtárban várakoztam, amíg Alessandro Hunsford a dolgozószobájában kutatott az albumok után. A könyvek cellulóz és lignin illatot árasztottak magukból, melyek egy külön világba varazsolták az embert.
Az úr több bélyegalbumot hozott magával; annyi volt, hogy mögötte egy szolgáló is hordta utána a különböző színű, nagyságú könyveket.
-Az első bélyeg - vagyis a Penny Black - ezernyolcszáznegyvenben készült. Nyolc millió dollárt ér! Vagyis, hat és fél millió fontot és hét és fél millió eurót - mondta fejből pár másodperc számolás után.
-Már látom, kitől örökölte Mr. Hunsford a gyors fejben számolást - motyogtam, mire a herceg elnevette magát.
-Bankár vagyok, hogyha nem számolnék így, nem is lennék alkalmas posztomra. Bár Maximilian inkább az irodalomban, történelemben lel örömet, mint a matematikában. Természetesen semmit sem vet meg, hiszen a számtant is rendkívülien műveli mellette pedig az anatómiát, szerves kémiát, atomfizikát, s minden mást. Meg kell hagyni, mindebben jómagamat is túlszárnyalja. A történelemben, irodalomban egy szinten állhatunk, akár csak a társművészetekben, noha én nem értek különösebben a festészethez. Mindig is inkább a számok világa állt hozzám legközelebb, már egészen kisgyermekkorom óta. Visszatérve a belyegre...Itt látható - mutatott az egyik kinyitott albumban lévő kis fekete-fehér emblémára. - Viktória királynő profilja látható rajta, kevesebb, mint négy centiméteres.
A herceg az összes bélyegfajtával megismertetett, elmagyarázta, melyik honnan van, ki szerezte, melyik évben, mi a jelentősége, mennyit ér. Mindezt egyszerűen elméjéből! Hihetetlenek a Hunsfordok, egyszerűen hihetetlenek!
-Alessandro herceg - szólítottam meg, mikor az utolsó albumot is behajtotta.
-Signorina?
-A zeneszobában magányosan tévelyeg egy hárfa - említettem meg.
-Így van - az öregember messzire nézett.
-A feleségéé volt, igaz?
-Igen, Adelheid játszott rajta - nosztalgiázott. - Ámulatba ejtően - fűzte hozzá.
-Esetleg...megengedné, hogy kipróbaljam? Természetesen megértem, hogyha nem, hiszen...
-Szívesen venném - szeme őszinteséget tükrözött, megfáradt arcára mosoly ült ki.
Az acélszürke falikárpitos teremben a hárfát szinte eldugták. A sarokban ácsorgott, mint a gyermek, aki valamiféle csintalanságot követett el. Por viszont egyáltalán nem lepte a nem túl újnak látszó hangszert. Helyet foglaltam a márványpadlón, mely nem mutatkozott túlságosan hidegnek. Egyszerűen követtem ösztöneimet, ujjaimat a húrokon pihentetve kezdtem el játszani, behunyt szemmel. Nem is figyeltem oda a hangokra, az egész valamiféle belső késztetés hatására történt. A hangszer belső részén apró tengerkék virágminta rajzolódott ki, a többi helyen pedig faragott motívumok díszítették. Mikor úgy gondoltam, eleget játszottam, végtagjaimat leállítottam, felnyitottam szememet.
A herceg ámulatba ejtően vetette rám gesztenyebarna érzékszervét, melyben, mélyen, legbelül valami megcsillant.
-Ez... Signorina Moticelli, maga varázslatosan játszott! Händel Hárfa Concerto-ja, nem igaz?
-Tessék? Ezt mégis, hogy érti, Alessandro herceg?
-Ebből hallhattam egy részletet - magyarázta.
-Ezt játszottam? - csodálatom fokozódott.
-Akaratlanul tette? - szemöldöke magasra hágott.
-Én egyszerűen csak a húrokat pengettem meg - bizsergető érzés futott át testemen.
Honnan tudok én hárfázni?
-Micsoda rejtett tehetség! Esetleg zongorán is kipróbálja magát?
-Nem hiszem, hogy... - menetegetőztem.
-Hogyha a hárfával így elbánt a zongora már meg sem kottyan!
-Nos, miért is ne? - telepedtem le az éjfekete hangszer elé. A rengeteg fekete-fehér billentyű tárult szemem elé, melyekre finoman, óvatosan - mintha attól félnék, még a végén kárt teszek bennük - kezemet hajtottam.
Újból gondolkodni sem gondolkodtam, pusztán az ujjaim hegyét érintettem neki a zebra csíkjaihoz hasonló billentyűkhöz.
-Debussy, Rêverie! - a falak visszaverték az ősz herceg érdes hangját.
-Én tényleg nem is sejtettem, mit is játszom... - hebegtem.
-Ez esetben, signorina, maga egy kész misztérium! - felelte vidáman.