-Olyan fenséges újra a kastélyban tartózkodni! - a krém színű, csipkékkel tarkított ruha csak úgy suhogott, buggyos, rövid ujjai felett a díszes rózsaminták szinte hullámoztak - csak úgy, mint a gyöngysor nyakamban, s hajam apró tincsei, melyek kiengedve maradtak a befont rész alatt -. Selyemkesztűmmel megtámasztottam ajtófélfámat, így szóltam vissza Kaitlynnek, majd visszafordulva az eredeti irányba, szinte pördülve-fordulva szedtem lábaimat a lépcsőkön keresztül.
Hét óra negyvenhét perc volt pontosan. Kint égszakadás-földinduláshoz hasonló esőzés mutatkozott, a hatalmas eget mind sötét felhők borították, ennek következtében a kristálycsillárok felgyújtása kötelezőnek bizonyult.
Mr. Hunsfordnak ebben a percben is vívnia kellett valahol, de mégis hol? Hiszen nem tehette ezt a kis szigeten, hacsak nem kívánt bőrig ázni. Mintha nem lett volna még rá példa...
Az legutolsó grádics legutolsó fokáról léptem le kecses mozdulattal. Éppen ebben a pillanatban csukódott be a bálterem bejárata, ezért annak irányába kaptam tekintetemet és láttam meg a gyűrött, fehér inges, félresöpört pézsmabarna hajú férfit. Útjaink úgy határoztak, keresztezik egymást.
-Signorina Moticelli! - hajolt meg, majd kezet csókolt. - Öröm önt újból látni.
-Magát úgyszintén, Mr Barbeau. Már végeztek is a küzdelemmel? A herceg visszavonult?
-Mára végeztünk, így igaz. Nos, nem, Friedrich herceg a teremben van, azonban nem tanácsos bemenni hozzá.
-Mégis miért nem? - érdeklődtem.
-Ideges lehet.
-Ideges? - értetlenkedtem.
-Vesztett - hahotázott.
-Ó - húztam mosolyra ajkaimat, majd közelebb léptem; kitárva a tágas ajtót engedtem be magamat.
-Mondtam, hogy... - kapta fel fejét, ám már el is hallgatott. - Miss Moticelli - szólított nevemen.
A herceg a bálterem közepén üldögélt egy vörös kárpitos bársony széken. Mikor megérkeztem, bal karját előre nyújtotta, ahhoz fehér anyagot próbált tapasztani. Azonban, mikor észrevett, karját leengedte. Közelebb lépkedtem; a helyiség visszhangozta lépteimet; a fiatalembert állva találtam, mikor odaértem. A szék előtt egy tálban víz hevert. Mellette kötszerek, különböző rongyok területek el.
-Mi történt magával? - arcom ijedséget tükrözött.
-Ne féljen, pusztán apró sebesülést szenvedtem - nyugtatott helyet foglalva.
-Mutassa - lágy hangom kérlelésbe kezdett.
Az úriember nem szívesen fordította felém végtagját. Rettenetes vágás látszódott bal alkarján, belül. A vér patakzott, sötétvörösen, ám makulátlan fehér, frissen vasalt ingjét nem terítette be, az ugyanis mindkét kezén fel volt húzva a könyöke fölé. A vágás mélységét tekintve azt mondanám, lehetett volna rosszabb is, bár nem kis felületet ért.
-Vulnus scissum, annyit tesz, vágott seb.
-Mingyárt elvérzik, kérem ne próbáljon meg lenyűgözi latin tudásával! - pirítottam rá, mire a herceg csak elnevette magát.
-Nem a legsúlyosabb, az erős vérzés várható volt. Az elfertőződés sem valószínű, a kardokat rendszeresen tisztítják. A szövetroncsolódás minimális, ám vénás vérzés.
-Mr. Hunsford! - szinte az ájulás kerülgetett a sok vért látva. Lerogytam a férfi széke mellé, a földről gézt vettem fel. - Segítek - határoztam nagyot nyelve.
A fiatalember eleinte vívódott, noha megnyertem beleegyezését.
-Le kell fertőtleníteni.
-Mivel?
-Talán a whisky lenne a legmegfelelőbb.
Felpattanva futottam kifelé a teremből; nem volt nehéz egy alkalmazottat találnom, aki kezembe nyomott egy egész üveg alkoholos italt.
Újra Mr. Hunsford előtt ültem, immáron whisky-be mártott vattával kezemben.
Fellestem a férfira, aki ajkába harapott, amint az alkohol csípni kezdte bőrét.
-Nem szeretnék fájdalmat okozni - feleltem tovább fertőtlenítve a sebet.
-Tisztában vagyok vele - szisszent fel hirtelen elhúzva kezét. Tekintete kifejezte: nem akarta, hogy így lássam.
-Mr. Hunsford - szólítottam meg annyi együttérzést és finomságot csempészve hangomba, amennyire csak képes voltam. - Férfi, ettől függetlenül nem érzéketlen, önnek is lehetnek fájdalmai, nem kell palástolnia előlem. Ettől nem fogom gyengének tartani. Hogyan is lehetne gyenge az, aki kardvívással foglalkozik?
Az úr szeme újból nyugodtságot sugárzott, karját visszanyújtotta, engedte, befejezzem azt, amit elkezdtem.
-Szorítókötést kellene rá helyezni. Hagyja csak, megcsinálom én magam - válaszolta, mire felemeltem a kötszereket.
-Egy kézzel? Nem kételkedem benne, biztosan képes rá, azonban szeretnék segíteni, főleg annak a férfinak, akit szeretek - arcom őszinteséget sugárzott, az úriember ebbe is beleegyezett. Erősre szorítottam a kötést, azonban a herceg a tekintete fájdalomról árulkodott.
-Túlságosan szoros?
-Ilyennek kell lennie, azonban ez nem változtat azon, ami a kényelmet illeti - ebben az időszakban is ugyanaz a komoly, szilárd ember maradt.
-Nem kíván inni egy pohár whisky-t?
-Korán reggel?
-Nem tompítaná fájdalmát?
-Talán igen, bár...reggel van.
-Inkább szenved, minthogy a napot alkohollal kezdje? - kacagtam, mire Mr. Hunsford is elmosolyodott.
-Köszönöm a segítségét, Miss Moticelli. Igazán hálás vagyok - hagyta el a széket, ezt követően pedig én is felálltam.
-Félelmemet küzdöttem le - vallottam be, amint az ablakhoz sétáltunk, annak üvegén keresztül meredtünk a távolba.
-Valóban? - hökkent meg.
-Igen. Tulajdonképpen ki nem állhatom a vért.
-Miss Moticelli, ha tudtam volna...
-Akkor nem hagyta volna, hogy segítsek és ez nem válhatott volna közös emlékünké.
-Maga igazán rettenthetetlen - mosolyodott el.
-Ön nem is tudna elrettenteni - viszonoztam a távolba kémlelve.
-Az időjárás nem a legfényesebb egy városlátogatáshoz.
-Ó, Mr. Hunsford, várostlátogatnánk?
-Esőben nem a legélvezetesebb. Vagy mégis?
-Kedvelem az esőt is, tudja az illata magával ragadó.
-Akár csak maga?
Nevetve reagáltam, ám arcomon a pír fellelhető volt.
-Lenne bent töltött programunk is - morfondírozott tovább.
-Mr. Hunsford, melyik városról beszél?
-Anglia fővárosáról, Londonról - közölte a sötét fellegeket vizslatva.

*

A férfivel végül úgy határoztunk, meglátogatjuk Londont az időjárás ellenére is, hiszen legtöbbször a várost heves zivatarokban lehet látni. Mindketten reggeli előtt átöltöztünk, így vonultunk le az étkezőbe. A szürke, hosszúujjú ing fölött szintén acél szín kockás ruha terült el. Ehhez kaptam egy hozzá színben passzoló szövetkabátot. Mikor leértem, láthattam, a férfi is asztroszürke öltönyt vett fel.
-Hova-hova fiatalok? - érdeklődött Alessandro Hunsford a szalonban helyet foglalva.
-Atyám, Londonba készülünk. A napot ott töltenénk, remélem nincsen ellene kifogása.
-Nem, természetesen nincsen. Signorina Moticellinek mindenképpen látnia kell Londont, hogyha egyszer Angliában van. Szóltál Lawsonnak, Maximilian?
-Igen, atyám, véleményem szerint, már elő is állt a kocsival.
-Bizonyára így van - hahotázott az idősebbik herceg. - Érezzétek jól magatokat, Signorina Moticelli, mindenképpen ossza meg velem, kérem, melyik is volt kedvenc helye.
-Örömmel - biztosítottam.

Mr. Hunsfordnak igaza volt, Lawson egy újabb járművel rostokolt kint, a kastély előtti köves úton. A régimódi fehér-akvamarinkék, kerek lámpás automobilban a fekete öltönyös sofőr ült; mikor meglátott minket, kiszállt, meghajolt.
Az úriember sötét ernyőjét fejünk fölé tartotta, míg be nem estünk a kocsiba.
-Lesz egy kis elintézni valóm is a városban, addig Lawsonra bízom, hogy a fontosabb állomásokat megmutathassa önnek.
-Az út három órás?
-Így igaz.
Kíváncsiságom a tető fokára hágott. Végre láthatom Londont! A világvárost, mely egészen a római időkig nyúlik vissza, ekkor még Londiniumnak hívták. Mr. Hunsford beszámolót tartott a három órás úton, annyi információt mondott el a térségről, hogy képtelen voltam mindet elmémben tartani.
Első megállónk a Buckingham-palota volt, azaz a királynő otthona, mely ezernyolcszázharminchéttől a királyi család rezidenciájájává vált. A hely szokásosan telis-tele volt turistákkal. Lawson megállt a parkolóban, mi pedig kiszállva a palota felé vettük az irányt. A kis tér, mely előtte állt, szobrot tartalmazott, melyen legfelül aranyból készített angyal állt, lejjebb pedig újabb alakok jelentek meg, ahogy az emlékmű oldalán is. Valahol oroszlán vesztegelt, voltak hangszereket fogó emberek is, középen viszont valószínűleg a királynő ülhetett, hiszen kezében ott volt a jogar és az országalma, fején pedig a korona. A kapu fekete-arany díszítettséget mutatott, ezt megtörte a kőoszlop, melynek tetején lámpa és motívum lógott.
Az eső nem állt el, ám ez nem riasztotta vissza az emberek sokaságát.
-Az őrségváltás ilyen időben elmarad - szólalt meg a fiatalember.
-Így is káprázatos - adtam tudatára.
A neoklasszicista épület kívülről nem nezettki díszesnek, a versailles-i kastélyhoz képest semmi sem volt, ám mégis elnyerte tetszésemet. Egy szín terítette be, oszlopok övezték, rengeteg ablaka visszapislogott ránk.
-A Buckingham-palota a tizennyolcadik század legelején épült Buckingham hercege számára, később viszont III. György vásárolta meg. Viktória királynő tette hivatalosan rezidenciájává a kastélyt ezernyolcszázharminchétben, a koronázási szertartás innen indult ki. A legtöbb helyiség a királyi család részéről mai napig használatban van, gyakran rendeznek díszvacsorákat is.
-Kívülről nem tűnik túlságosan díszesnek.
-Belülről viszont annál inkább. Az épületben hétszázhetvenöt szoba található, ebből tizenkilenc állami helyiség, ötvenkettő királyi- és vendégszoba, száznyolcvannyolc személyzeti szoba, kilencvenkettő iroda és hetvennyolc fürdőszoba áll rendelkezésre.
Az úriember elindult a kapu felé, én pedig szorosan mellé szegődtem, hogy meg ne ázzak.
-Hunsford herceg? - kérdezte az egyenruhás őr.
-Davenport, jó reggelt kívánok - mosolyodott el.
-A királynő Skóciában tartózkodik.
-Tisztában vagyok vele, nem őfelségét látogatom, inkább a palotát.
A férfi tekintete rám vetődött.
-Áh, remek, menjenek csak beljebb - engedett át, anélkül, hogy jegyet vásároltunk volna.
-Önnek ingyenes a belépés?
-Ez az előnye annak, hogy herceg vagyok - nevetett. - Tulajdonképpen hónaponta egyszer-kétszer látogatom meg a helyet, így legalábbis törzsvendégnek számítok.
-A királyi család...szoros viszonyt ápol velük? Ismeri személyesen mindegyiküket?
-Nem nevezném túl szorosnak, éppenséggel ismerjük egymást, ennyi az egész.
-A bálokra...őket nem hívják meg, ugye?
-A nemességnek két fajtája van a huszonegyedik században. Léteznek azok, akik teljesen beolvadtak, a modernkorhoz hívek maradtak, itt boldogulnak, ezek közül sokak eladták megmaradt kastélyukat, vagy emléktárgyaikat, melyeket értéktelennek találtak. Ezzel szemben vannak azok, akik a múlt században találnak menedéket, emellett viszont a modern korhoz is alkalmazkodnak, így rendelkeznek nagyobb cégekkel, melyeket irányítanak. Lehetséges, valaki kettős életnek nevezné mindezt. Egy álcának, mely csak arra szolgál, hogy elmenekülhessünk a valódi kor elől. A huszonegyedik században rengeteg mindent találhatunk, ami megkönnyíti az életünket, nem is véletlen, hogy pont ide születtünk. Akkor viszont mi értelme lenne a ruhadaraboknak, kastélynak vagy a múlt század emlékeinek? Vannak hagyományok, melyeket szívesen őrizünk, nem igaz? Angliában a nemességet főleg a királyi család, annak rokonai teszik ki, noha maradtak hozzánk hasonló rangos emberek is.

A palota belső tere káprázatosnak hatott. Díszességében felülmúlta külsejét, az oszlopok tartópillérként néhol viszont megmaradtak. A tapéta színe, a mennyezet varázsa és a bútorok kárpitja teljes összhangot adott ki magából. Rengeteg termet jártunk végig, kedvencemnek talán a képekkel teli helyiséget mondanám, ahol a festményeket aranyos keretbe foglalták.
-Egyszerűen káprázatos volt! - ámuldoztam, amint befejeztük a látogatást, újra az automobilban foglaltunk helyet.
-Örömömre szolgál, hogy elnyerte tetszését - adta tudtomra.
-Mr. Hunsford, a palota valóban elkápráztaott, azonban...
-Azonban?
-Az önök kastélyánál soha életemben nem fogok semmit sem jobban szeretni.
A herceg hahotázva válaszolt.
-Elvihetem önt akárhova, a francia, angol királyok rezidenciájára, magának mégis egy herceg kastélya tetszik a legjobban?
-Igen - bazsalyogtam. - Így van. Hiszen látom benne azt, ahogyan ott élnek, ahogyan használják a különböző tárgyakat. Estringtonban látom magát, Mr. Hunsford, látom, amint eggyé válik vele. Látom, hogyan néz fel elődeire, akik szintén ott éltek.
Az úr arca meglepődöttséget tükrözött.
-Ez igazán... - kereste a szavakat.
-Igazán költőien fogalmaztam - kacagtam. - Mi a következő állomásunk?
-A Westminster apátság.
Alig öt percbe telt elérni az angol gótikus, hórihorgas, egekbe nyúló épületig.
-Ez már olyan, mint a Note Dame - állapítottam meg, mikor feltekintettem az építmény motívumaira.
-Koronázási és temetkezési emlékek egyaránt köthetők az apátsághoz, ugyanis V. és VIII. Eduárdon kívül nem igen találhatunk olyan uralkodót, akit nem itt koronáztak meg. Mintegy háromezerháromszáz síremlék helyezkedik el a gótikus remekműben, hiszen később katonák, tudósok, hírességek is végső nyughelyükként tudhatták a helyet. Így például Darwin, Newton, Dickens vagy Händel.
Csodálva figyeltem a férfit.
-És... Megnézzük ezeket a síremlékeket?
-Annyi időt töltünk az apátságban, amennyit csak szeretne.
-Ön részt vett a királyi mennyegzőkön?
-Igen, bár pusztán Vilmos hercegén voltam jelen.
A Westminster Abbey-nek több épületét járhattuk be, mindenhol megfigyelhettük a gótikus stúlusjegyeket, mint például a hatalmas rózsaablakokat, vékony falakat, égbe nyúló boltozatot.
-Nos, mit gondol?
-Ó, egyszerűen mesés! Sohasem tudnék betelni Londonnal! Hová megyünk most? - szemem csillogott, amint a sötét ernyő alatt a herceget mustráltam.
-Megmutatom önnek azt, ami minden képeslapon rajta van, ami London szimbólumává vált: vagyis a Big Bent.
Három perc, ennyi volt összesen az az idő, mely alatt eljutottunk az óratoronyhoz.
-Sajnálatos módon kétezer-tizenhét augusztusa óta az nagyharang felújítás alatt áll.
A hatalmas óratorony az angol parlament keleti szárnyának végében helyezkedett el.
A szerkezetet természetesen már láthattam, ahogy az úr is mondta, ez egy kulturális jelkép volt, melyet az egész világon ismerhettek.
-Igazság szerint Big Bennek csupán a harangot emlegetik, a tornyot Torre Elisabetta-nak hívják, ezt a nevet kétezer-tizenkettőben kapta a királynő tiszteletére. A belső tere a nyilvánosság számára zárva van, s pusztán a briteknek, különleges engedéllyel lehet belépni.
-Önnek bizonyára van ilyesfajta engedélye - morfondíroztam.
-Így igaz, rendelkezek vele. Tulajdonképpen lift sincsen - fűzte hozzá.
-Nincsen lift? - meredtem le, hiszen az épület csúcsa legalábbis a felhőket érte.
-Nem tenném ki efféle túrának, talán máskor, hiszen még temérdek látványosság található a városban. Jómagamnak viszont elintézni valója van, mint említettem, így Lawson vezeti körbe. Körülbelül fél órába telik, mire újra találkozunk - nyitotta ki számomra a jármű ajtaját.
Bólintva szálltam be, mire a kocsi már el is indult.
-Hogyha jobbra tekint a kisasszony, láthatja a Temzét és a híres London Eye-t is - vezette tekintetemet az óriáskerék felé.
A folyó mentén haladtunk, miközben megtudhattam az összes híd nevét. Messziről a Szent Pál-székesegyház tornyát figyelhetettem meg. A különböző utcák épületei az esős idő ellenére is világosan látszottak, emberek tömege esernyőkkel hadonászva verekedte át magát a zebrákon. A nevezetes Tower Bridge-en hajtottunk keresztül, melynek pillérei égbe szöktek. Egy kört tettünk meg, a Temze másik oldalán haladtunk tovább egészen az angol parlamentig, ahol Mr. Hunsfordra sem kellett sokat várnunk.
-Miss Moticelli, legjobb lesz, hogyha étkeztünk. Lawson, kérem vigyen minket a One Twenty One Two étterembe - adta ki az utasítást.
Az étterem nyilvánvalóan magával ragadó volt, hiszen Mr. Hunsford ismerte. Továbbra sem tudtam, mennyi is az euró-font közötti különbség, ez volt a szerencséje a férfinak, hiszen ha szerettem volna se lettem volna képes fontban fizetni, mivel nem rendelkezem a pénznemmel.
A következő megállóhely a National Gallery volt, azaz a londoni nemzeti képtár.
-Köszönöm a város leghírhedtebb terén: a Trafalgar Square-en - nézett szét.
A hely közepéből szobor emelkedett ki, melyet oroszlánok öveztek, előtte szökőkutak működtek.
-A csaknem ötvenkét méter magas emlékszobor Nelson admirálist ábrázolja, aki ezernyolcszázötben a trafalgari küzdelemben legyőzte Napóleon flottáját, a tér pedig mindmáig ennek a csatának nevét viseli. Az angol-francia történelem újból találkozik - jegyezte meg.
A képtárhoz lépcsősor vezetett. Az épület tetején kupola záródott, alját oszlopok tarkították. Lerítt róla, hogy klasszicista stílusban készült.
-Ma már több mint kétezer-háromszáz kép megtekinthető, melyeknek értéke vetekszik a párizsi Louvre, a madridi Museo dél Prado és a szentpétervári Ermitázs gyűjteménnyeivel.
Amint végigjártuk a termeket, egyet kellett értenem a fiatalemberrel; igenis vetekedhet a Louvre-ral. Milyen furcsa! Rengetegen jönnek el egy ilyen helyre, mégis sokan nem tudják mindezt festői szemmel értékelni, megvilágítani. Mr. Hunsforddal hosszasan elemeztük a képeket, megvitattuk, melyikünk mit gondol a vászonon szereplő festékanyagból alkotott művekről.
-Utolsó álomásunkként a világ egyik legnagyobb emberi történelemmel és kultúrával foglalkozó múzeumot mutatnám meg önnek: a British Museumot. Tizenhárom millió tárgy érhető el ezen a helyen, melyet ezerhétszázötvenháromban alapítottak, így a világ első múzeumának is tekinthető. Megtalalható itt a rosette-i kő - melyet ezernyolcszázkettőben szereztek meg -, a legnagyobb ékírásos gyűjtemény, a legrégibb üveg is az időszámításunk előtti ezernégyszázas évekből, s még megannyi érdekesség.
Alig telt el tíz perc, már a szintén klasszicista múzeum előtt álltunk, melyet az ión oszlopfajta tartott, e felétt pedig különböző alakok helyezkedtek el a háromszögben, majd az épületet tetején az Egyesült Királyság zászlaja jelent meg.
Káprázatos volt, főleg Mr. Hunsford tárlatvezetésével. Továbbra sem értem, hogyan képes tárolni ennyi információt ágyában!

-Köszönöm - szólaltam meg, mikor már hazafelé tartottunk.
-Mégis micsodát? - kalapját kezében tartva egyenes háttal dőlt neki a bőrülésnek, tekintetét enyémbe mélyesztette.
-A napot. Hihetetlen volt - feleltem fáradtan.
-Tartson ki, nemsokára visszaértünk - mosolyodott el órájára nézve. - Fél óra.
-A karján a kötést le kellene cserélni - motyogtam.
-Most rögtön?
-Legjobb lenne otthon, de...most megtehetem én is - bazsalyogtam.
A herceg kötszert szedett elő zsebéből, levette zakóját, ingujját egyenletesen feltűrte.
-Még kötszert is van magánál - csóváltam fejemet, ezt követően pedig elkezdtem lehámozni a kötést, melyet alul átitatott a sötét folyadék.
-Azt hittem ki nem állhatja a vért.
-Ez így van, viszont...túl fáradt vagyok ahhoz, hogy iszonyodjam tőle. És önön segítek - óvatosan összegöngyölítettem a mocskos kötszert és a még liliomfehéren izzót tettem Mr. Hunsford sebére. Karjának érintése melegen hatott, melegebb volt, mint az én kezem.
-Fázik?
-Hideg a kezem?
-Kissé - nevetett.
-Nem, nem fázom, lehetséges, hogy a szabadban töltött idő az oka. Továbbra is fájdalmas? - ártatlan tekintetem találkozott a férfiével, aki somolygással válaszolt.
-Nem, már sokkal kellemesebb - felelte őszintén. - Otthon? - emlékezett vissza a szóra, melyet kiejtettem.
-Igen, otthon. Ahol ön van, az nem lehet más... Önben... Önben látom az Urat, Mr. Hunsford. A cselekedeteiben. A szavaiban. Önben látom az Urat, Mr. Hunsford - ismételtem. - Bárcsak bennem is észre lehetne venni.
-Higgye el, hölgyem, önben is észre lehet venni. Ahogyan bánik az emberekkel, az említésre, csodálatra méltó. Igen, én is látom önben a Mindenhatót, Miss Moticelli.