Varázslatos reggelre ébredtem a tegnapi letargikus hangulattól szabadultan. Megviselt Mr. Hunsfordot búbánatos hangulatban látnom, bármennyire is tudtam, milyen érzés is a gyász. A története elszontyolított, bármilyen festői táj is tárult szemünk elé. A nap további részében a herceg büszkén mesélt édesanyjáról; Adelheid Demiträch-ról, akivel édesapja egyik barátja - Ernst August, Hannover királyi hercege - révén futott össze az udvarban, mivel a férfi édesanyja ott szolgált akkoriban társalkodónőként a herceg feleségének. Ekkor ismerkedett meg a huszonnyolc éves Alessandro Hunsford és huszonöt éves Adelheid Demiträch. Az úriember elmondása szerint atyja szinte első találkozás után tudta, el fogja venni a hölgyet, amely még abban az évben meg is történt. Anyja káprázatos szépségnek mutatkozott, képét Mr. Hunsford is többször lefestette; íriszkék szeme harmóniába lépett fodros ruhája színével, mely leginkább a friss, üde, apró hullámokkal teli tengerre emlékeztetett; aranyos, kávébarna haja vállára omlott - a fiatalember tőle örökölhette hajszínét -, finom, örömteli mosolygással lesett jobbra, így oldalról volt ábrázolva. A hercegnő valahol mélyen emlékeztetett magamra is; árva, aki egy nap váratlanul belebotlik abba a férfiba, akivel le fogja élni élete maradék részét.
Mint mondtam, varázslatos reggelre keltem. Elkészülésem időt vett igénybe; újból hamarabb ocsúdtam fel.
Mikor Kaitlyn végzett a fekete kockákkal beterített ruha felhúzásával, amelyből alig látszott ki bokám (alatt vékony, hosszú ujjú, csontfehér blúz virított), a telefonom megcsörrenését hallhattuk. Elbocsátottam a szobálányt, majd felvettem az eszközt, ám valahogy az én magam is látszódtam, és bár próbáltam kikapcsolni a kamerát, nem sikerült.
-Rose! - kiáltotta a kamerába Mia; felvillanva arcát is láthattam. - Ugye nem zavartam meg valamit? Most hol vagy? Körbe mutatod a szobát? Mr. Hunsford is ott van? Milyen a kastély? Hogy érzed magad? Nem küldtél még képet a pónikról! Milyen Mr. Hunsford apja? Megkérte már Mr. Hunsford a kezed? Most éppen a lakásodba vagyok és... Jaj ne! - a telefon valahogy a földre szökött, mivel az apartmanom mennyezetét pillanthattam meg.
-Mia! Mi történt? Jól vagy? - feleltem, mikor szóhoz tudtam jutni.
-Igen, igen, minden rendben. Ööö...Most kicsit várj, oké? Le ne tedd!
-Mia, mi történt? - kérdeztem újra.
-Semmi! - harsogta a lány, végül pár perc elteltével felemelte az eszközt.
-Igen, mostmár minden jó - mosolygott a kamerába. - Hol is tartottam? Ja igen!
-Mia, mit csináltál? - sóhajtottam, mert továbbra sem derült ki, hogyan került a mobil a padlóra.
-Izé...ne nyírj ki okééé? - kérlelt ajkába harapva. - Kicsit kiömlött a locsolóvíz, de már feltöröltem!
Fejcsóválva bazsalyogtam.
-Válaszolva a kérdéseidre - jutott eszembe -, nem zavartál meg semmit, éppen a szobámban vagyok, nem rég öltöztem fel.
-Muti!
-Tessék?
-Mutatsd meg!
-Mégis mit?
-A szobádat! A telefonon van tudod ilyen kamera - magyarázta.
-Ó, oké - tartottam el a telefont.
-Hűű, menő! Egyébként meg lehetett volna fordítani a kamera állást, de most már mindegy - kacagott.
-Mr. Hunsford valószínűleg vív még. Hogy hogy ilyen korán keltél? Vasárnap van.
-Marco Párizsba jön, meglátogatja a tesóját.
-Ó - sejtelmesen válaszoltam.
-Rose, ne kezd te is! Marguerite folyton ezzel nyaggat, ahogy már Amanda is!
-Ami?
-Igen, unta a folytonos együttlétet Kevinnel, Marguerite Fontainebleau-ban volt és így együtt lógtunk. Klassz, nem? Azt mondta, annyira imád, hogy a fogadott lánya is lehetnék! Na mindegy, szóval ma jön és pár napig marad.
-Még most sem tudja, hogy szereted?
-Nem hiszem - söpörte félre smaragdjába logó vörös tincsét.
-Miért nem lép ő? Biztos, hogy tetszel neki és már nagyon régóta beszélgettek!
-Nem minden férfi olyan, mint Mr. Hunsford - állapította meg a hajadon. - Szóval még nem küldtél képet a pónikról!
-Igazából nincs is póni...
-Akkor ló, mindegy!
-Még csak egyszer láttam őket.
-Sok van?
-Meglehetősen, igen.
-Annyira várom, hogy összeházasodjatok és mehessek hozzátok!
-Ez kedves tőled, Mia - őszintén feleltem a lilás, kézzel varrt, atlétás, szoknyás lánynak.
-Hát biztos így van ha te mondod... Ó, jaj kicsit kiborult a virágföld!
-Mia! - korholtam gyengéden, mosollyal arcomon.
-Mr. Hunsford apja milyen? Kedves?
-Igen, nagyon szeretetreméltó úriember, velem is rendkívül figyelmesen bánik. Akár csak a fia.
-Hát én lassan szerintem megyek, örülök, hogy beszélhettünk.
-Hogy van Ami és Marguerite? Kevin?
-Ó, nagyon jól. Kevin bemutatta Amanda-t a zenekaros barátainak elvileg. Ami nem nyugszik, amíg az összes kisértetházat nem látta - hahotázott vidáman. - Engem is elvitt! Klassz volt, mint valami filmben! Nagyon élveztem! Azt mondta, sokkal jobb velem menni, mint Kevinnel! Marguerite is jól van, továbbra is járunk Chase klubjába. Ja igen, tényleg! Théodore le sem szál róla, csomót beszélgetnek így négyszemközt, mintha titkolóznának, nagyon furák! Ha Marguerite-et kérdem Théodore-ról, folyton elpirul és valamit összezagyvál, ami tuti hazugság. Bárcsak tudnám miért csinálja! - sóhajtott. - És elkezdtem testbeszédből is olvasni, Amanda tanított! Neki jobban megy, viszont észrevettem, mikor Théodore Marguerite-tel beszélt - az ajtóban állva -, az egyik kezét maga fölé emelte és megfoga az ajtó felső keretét, ami elvileg azt jelenti, hogy dominánsnak akarja érezni magát és így még magasabbá teszi önmagát ezzel, hogy Marguerite fölött domináljon, vagy mi. Valami ilyesmit magyarázott Ami.
-Mia - szólítottam nevén. - Hát nem egyértelmű? Marguerite-nek tetszik Théodore!
-Micsoda? Az lehetetlen! Théodore nem csabíthatta magába Marguerite-et! Nem teheti!
-Nekem is ideje mennem, Mia. Még beszélünk!
-Igen, igen. Ne felejtsd el a pónikat!
-Tudom, tudom - nevettem elköszönve.
Pár perccel el is múlt fél kilenc, úgy gondoltam, biztosan már mindkét Hunsford rám vár. Meglepetésemre, mikor beértem az étkezőbe, egyiküket sem találtam ott. Egy főre terítettek, hordták be az angol reggeli alapvető hozzávalóit.
-Elnézést, meg tudná mondani, hol vannak a hercegek? - szólítottam meg az egyik felszolgálót.
-Nem tartózkodnak a kastélyban, kisasszony. Mind a ketten elmentek egy órával ezelőtt. Az ifjabbik herceg meghagyta, hogy készítsük elő a reggelit az ön számára.
-Ó, értem - apró csalódottságfoszlány kerített magába.
Miért nem szólt Mr. Hunsford, hogy készül valahová? Lehet, hogy valamilyen üzleti ügy? Belegendolva...Valamiért sohasem láttam vasárnap délelőtt. Párizsban se.
-Mikorra várják vissza őket?
-Kilenc után, kisasszony.
-Rendben - bazsalyogtam halványan.
A komornyik, Chalton kísérte végig kimért modorával, hátra húzott vállával, kőkemény tartásával étkezésemet. Egyedül mindez annyira sivárnak tűnt. Élveztem a társaságot, a csevegést.
-Szeret it dolgozni? - kérdeztem hirtelen, mikor befejeztem a reggelit.
-Pardon, kisasszony?
-Szeret itt dolgozni? Jól bánnak magával?
-Ennél felemelőbb helyen nem is vállalhattam volna munkát, kisasszony. A lehető legjobban bánnak a hercegek mindenkivel.
-Örülök, hogyha boldog itt.
-Nemzedékek óta szolgáljuk ezt a családot, nem lenne méltó csupán feladni mert a kor megváltozott.
-Igazán nemes gondolat, meg kell hagyni - álltam fel.
A folyosón indultam kifelé. Nem tudtam mit kezdeni, így lábaim a kertbe vittek. Lefotóztam pár lovat Mia-nak, hogyha már megígértem, ezután a kupola felé gyalogoltam, lassan, megfigyelve az összes phloxot, bársonyvirágot, vandát, amazonliliomot és a többi bámulatot keltő növényt, kis rovart, mely épp a virágok beporzására készült.
Csodálkozva láttam a sürgést-forgást az üvegkupola előtt. Le is szólítottam egy férfit, kinek kezében nagy üvegben fehér liliomok díszelegtek kikandikálva a mintás, barokk vázából.
-Megtudhatnám milyen rendezvényre készülnek?
-Az esküvőre, kisasszony - mondta könnyen a fiatal férfi. - Bár a virágok a vártnál hamarabb érkeztek meg.
-Esküvőre? Milyen esküvőre? - ráncoltam össze homlokomat, mire a szolgáló ajkába harapva lélegzett mélyeket.
-Nem lett volna szabad elmondanom, ó ezért ki fognak tenni!
-Tessék? Kérem, nyugodjon meg, senkinek sem adom tovább. Ki adta ki az utasítást?
-A kegyelmes úr - a férfi nem lélegzett fel, száját húzva válaszolt.
-Nem faggatom tovább, utolsó kérdésem az lenne, melyik hercege gondol.
-Az idősebbikre, kisasszony - a legényen látszott, inkább elszelelne, mint, hogy még több kérdésre válaszoljon.
Esküvő? Alessandro Hunsford? Nem igazán értettem mit is jelenthet mindez. Tudatában voltam, a herceg az esküvőt kívánja, azt viszont nem értettem, Mr. Hunsford miért van ennyire ellene.
Talán egyszerűen időre van szüksége - merült fel bennem. - Mégis, harminc éves. Hogyha a tizennyolcadik században élnénk már réges-régen el kellett volna vennie.
Menedékemül szolgáló szigetre bujdostam el, pontosan arra a helyre, ahol tegnap Mr. Hunsford anyjáról, a szédítő Adelheidről mesélt. Hosszú perceken keresztül a természetet figyeltem, szememet le sem tudtam venni a tükörsima vízről, a bárány alakú felhők szokaságáról, az engem körül vevő természeti csodákról. Nem félve, hogy netalántán összepiszkolom vadonatúj ruhámat, letelepedtem a tó partjára, ujjamat belelógatva a hideg vízbe.
-Bele ne essen - a hang hatására mosoly szökött világos arcomra, visszatértem egyenes ülő helyzetembe, fejemet hátra fordítottam. Az a viselet volt rajta, melyben lefestették a párizsi kúriában; a buggyos, fehér ing, középen brossal, a tengerkék zubbony aranyszegéllyel, gombokkal. Helyet foglalt mellettem.
-Összekoszolja kifinomult fehér nadrágját - emlékeztettem.
-Pusztán egy ruhadarab - felelte mellékesen. - Nem túl koszos a kő - jegyezte meg.
-Hol voltak? Hiányoltam önöket a reggeliről. Egyedül éreztem magamat, nem volt társaságom. Talán valamiféle ügyet intéztek?
-Jómagam... - elhallgatott.
-Hogyha valamiről nem szeretne beszélni, nem köteleztem rá. Csak fejezze be a mondatait, hogyha belekezd. Tudja nagyon zavaró tud lenni.
Intelmemet mintha meg sem hallotta volna.
-Templomban - válaszolta hirtelen. - Templomban voltunk atyámmal - érzelmek egyáltalán nem fedték arcát.
-Templomban? - kérdeztem vissza. - Ezt, hogy érti?
Templom? Persze, tudtam mi az. Notre-Dame. Szép, díszes építmény, amit az emberek megtekinthetnek belülről, hogyha van kedvük hozzá.
-Hívő vagyok - tekintete meg se rebbent.
-De...miben hisz? - nem értettem. Hívő?
-Az Úrban - komolyan felelt.
-Az Úrban? Nem igazán értem mire céloz - kínosan fűztem hozzá.
Ennyire ostoba lennék? Miért nem tudom, mit ért mindez alatt?
-Ó, ön... nem is tudja miről beszélek? - az ámulat kiült arcára.
-Nem, egyáltalán nem - vallottam be csendesen a tó tükrére nézve. - Sajnálom, én...
Mr. Hunsford érezte, látta rajtam, mit akarok mondani.
-Ha szeretné, beszélek róla - vetette fel az ötletet.
-Igazán megtenné?
-Természetesen. Ám nem ez a megfelelő hely. Nem a legmegfelelőbb. Bár a tárgyról nyilatkozni mindenhol, minden időben lehet és kell is, mégis... Kocsit hivatok - döntött felállva.
-A templomba megyünk? - érdeklődtem szintén ugyanazt a mozdulatot téve.
-Igen, a templomba. Volt már efféle helyen?
-A Notre-Dame-székesegyházban jártam már. Sajnálatos módon ugyebár leégett.
-Nos, ez sok mindenben különbözik a Notre-Dame-tól.
-Miért nem megyünk lóháton?
-Nem tud lovagolni - közölte a nyilvánvaló tényt.
-Ideje, hogy megtanítson!
-Miss Moticelli, ez bizonyára nem a legmegfelelőbb alkalom, az ügetéssel kellene kezdeni...
-Gyorsan tanulok - biztattam.
-Hölgyem...
-Kérem, Mr. Hunsford - tekintetemet övébe meresztettem. - Majd lassan megyünk.
-Miért is ne - adta meg magát sóhajtva.
Felderült orcám a kijelentésre.
-Hogyha leesik a lóról... - figyelmeztetett szinte intően.
-Nem fogok leesni - győzködtem, mire a herceg elindult a istálló irányába. - Ma beszéltem Mia-val - mellékes információként hangoztattam.
-Hogy van Mlle Canon?
-Kiválóan, annyira, hogy miközben a virágaimat locsolta, kiöntötte a vizet és a virágföldet is - a fiatalember jót derült Mia cselekedetein. - Marco a mai napon Párizsba utazik - magyaráztam.
-Mindjárt érthetőbb - bazsalygott.
-Amanda egyhangúnak találja az életét nélkülem, Mia-val viszont még jobban összebarátkoztak; barátnőm elvitte a lányt egy kísértetházba is. Marguerite pedig szerelmes. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam.
-Mlle de Blanc szerelmes?
-Igen, Théodore-ba, Chase köréből. Örülök, hogyha boldog vele, ha viszont Théodore összetörné a szívét... Marguerite-et ismerve teljesen maga alatt lenne. Tudja, éppen jól öltöztem fel. Lovagláshoz tökéletesen.
A hercegen látszott, még mindig helyteleníti elhatározásomat; fejét ingatva vezetett tovább.
Az istállóhoz érve éppen egy lovász fiú etette Blossomot, miközben a fejét simogatta.
-Kegyelmes uram, kisasszony - hajolt meg, amint meglátott minket.
-Haynes, elviszem Artaxot és...mondja, melyik kanca a leszelidebb?
-Mindenképpen Dreamer, kegyelmes uram. Jámbor, mint a bárány.
-Felnyergelné kérem, amíg én megteszem ugyanezt a musztánggal?
-Természetesen, kegyelmes uram.
Mr. Hunsford kivezette Artaxot a boxából - miután kantárt szegezett rá -, majd annak a végét, kint, hozzákötötte egy rúdhoz, mely az istálló bejáratát szeparálta el.
-Női nyerget nem tartunk - közölte, mikor a lovász felszerelte Dreamert. - Túl veszélyes, rengeteg hölgy halálát okozta.
Apró fejbiccentéssel értettem egyet, majd a porcelánfehér kancához sétáltam. Megsimogattam fejét, míg a lovász bámészkodva a kantárszárat fogta.
-Segítsek, hölgyem? - kérdezte Mr. Hunsford készségesen.
-Megoldom - akasztottam be a kengyelbe egyik lábamat, majd felrugaszkodva a másikat is. És már a lovon is ültem. Déjá vu érzés töltött el, pedig még sohasem lovagoltam. A fiú feladta a kantárszárat.
Mr. Hunsfordnak álla is leesett; pillanatok múlva kapott észbe és gyakorkatiasan helyezkedett el Artax hátán.
Egyenes tartással vezettem a kancát, mely egyáltalán nem tűnt idegennek számomra. Ruhám Dreamer szőrét súrolta, a kockák libegtek - az indulás hatására -, a szél egyelőre nem fújt.
Lassanként magunk mögött tudhattuk a paripák tartására szolgáló épületet. Elhaladtunk a tó, később az üvegház előtt is, a réten folytattuk utunkat. Mr. Hunsford komoly, hivatalos alakja meg sem szólalt, minden második tekintetét mégis rám vetette.
Túl sokat aggódik. Nem fogok leesni! Megmutatom neki - határoztam.
-Versenyezzünk a templomig - húztam merész mosolyra ajkaimat a hercegre lesve.
-Tessék? - döbbentnek látszott, ám alig mondta ki a szót, már meg is rántottam a gyeplőt, arra sarkallva Dreamert, hogy vágtázzon.
A szembeszél, mely felerősödött a gyorsulásnak köszönhetően, a dús, barna hajam, melyet nem fogtam össze, így a szellő szinte magába emésztette, viseletem, mely továbbra is a paripához illeszkedett...
Hátra sem nézve száguldoztam, a sebesség szinte felemésztett.
Mikor már úgy éreztem, mind én, mind Dreamer kifáradt, lelassítottam. Hátra fordulva néztem körül, ugyanakkor láthatáron belül az úriember sehol sem volt.
-Nem rossz - szólalt meg hirtelen, amelynek köszönhetően - fogalmam sincs, hogy hogyan -, a füvön találtam magamat. Leestem a lóról. Mr. Hunsford miatt! Annyira megijedtem, hogy hátrahőköltem, ennek következtében lábam kicsúszott a kengyelből és már a gyepen feküdtem.
Az ember azt várna, hogy a herceg leugrik a táltosról, segítségére siet és sűrű bocsánatkérés közepette megkérdezi, hogy van. Nos igen, noha nem ez történt. A fiatalember nevetett. Jókedvűen, önfeledten hahotázott, míg én feltápászkodtam ülő helyzetbe. Úgy vizslattam a férfit, mintha nem hinném el, tényleg ő az. Makacskodva fordítottam el fejemet, belül mégis mosolyogtam, viszont kimutatni nem akartam.
A herceg somolyogva ért földet, mindkét ló kantárszárát kezébe véve nyújtotta jobbját.
-Maga kinevetett! - vádoltam meg.
-Maga leesett a lóról - közölte derülve.
-Maga ijesztett meg! Úgy lopakodott mögém, mint egy...mint egy tigris az áldozata mögé! Már értem miért ez az állat szerepel a családi címerükben!
-Abban a tudatban voltam, hangom megnyugtatja - szemtelenkedett.
-Mr. Hunsford! - ingattam fejemet; elfogadva kezét halványan elmosolyodtam. Talán egy kicsit azért mégis vicces.
-Nem vágtáztam elég jól? - tápászkodtam fel Dreamerre.
-Káprázatos volt - a herceg higgadtan felelt. - Mintha már milliónyiszor tett volna ehhez hasonló dolgot. Biztos benne, nem lovagolt ezelőtt?
-A megmaradt emlékeimben biztosan nem. Talán...talán még a szüleimmel. Bár az öt éves korom előtt lehetett, így nem valószínű.
-Már egészen közel járunk - a távolban apró falu jelent meg.
-Mi a település neve?
-Midhopestones. Egy kis falu, körülbelül tizenegy mérföldre, azaz tizenhét kilométerre található Sheffieldtől.
-És mégis van itt egy templom? - furcsálltam. A Notre-Dame jelent meg a fejemben, mely gótikus stílusával nem igazán illet volna be egy ilyen helyre.
-Természetesen, kettő is. A St. James az egyik, bár nem abba megyünk. A másiknak nincsen kifejezetten neve, inkább nevezik Midhopestonesi Református templomnak. Először pusztán egy anglikán templom állt itt, amely nyilván illett Anglia vallásához, melyet - úgymond - VIII. Henrik teremtett meg, hiszen az ő korában vállt le az anglikán egyház a katolikustól, ám mindez csupán politika volt. Láthatta a keresztet címerünkön, mely a katolikus hitre utalt, habár az a legelső, kezdetleges, középkori címer volt, később természetesen ezt változtatták. A református hit is sokakra hatással volt, ugyanakkor családom nem kereszkedett át egészen ezernyolcszázharmincnégyig. Hogyha hamarabb történt volna a kálvinista hitre való áttérés, bizonyosan hatalmas port vert volna fel a hír, s a barokk palota után ezt már nem szerették volna megkockáztatni. Nyilván léteztek főurak, akik ezt a vallást gyakorolták és ez semmit sem befolyásolt, ámbár nem is kívántak különösebben változtatni elődeim. Ennek következtében azonban, ezernyolcszázharmincnégyben került sor a református templom megépítésére.
-Mr. Hunsford, ez mind remekül hangzik, csakhogy...Anglikán? Református? Katolikus? Hallottam már ezeket a szavakat, mégsem vagyok teljesen tisztában vele, mit is jelentenek vagy hogyan kellene értelmeznem. Borzasztóan ostobának érzem magamat - vallottam be.
-Ez nem ok arra, hogy ostobának higgye magát, hiszen egyértelműen nem lenne igaza, hogyha ezt feltételezné. Nem beszéltek sohasem önnek a hitről? Nem tanították?
-Nem, egyáltalán nem. Az árvaházban sem esett egyetlen szó sem ezen témákról.
-Mindent tudatni szeretnék önnel, melyre egyetlen nap nem elég.
-Szívesen hallgatom.
-Nem feltétlenül.
-Tessék?
-Megemlíthetek dolgokat, melyeket esetleg nem szeretne hallani. A vallás olyan témák közé tartozik - az emberek többsége szerint -, mint a politika vagy a pénz. Kelletlenül említik meg. Jómagam viszont, nem fogom elrejteni az igazságot, felvállalom amiben hiszek, elfogadom, hogyha nem ért egyet.
-Miért ne értenék egyet?
-Rengeteg ember ellene van annak, amely dolgokat önnek hangoztatni fogok.
-Mégis miért?
-Nos, nem én vagyok az, aki ezt megmondja majd. Kezdhetném a vallás kialakulásával, történelmi hatásával, ellenben nem ezért van itt, ahogy én sem - álltunk meg mind a ketten.
Egy homoksárga, furcsa építmény előtt torpantunk meg. Nem olyan volt, mint a ma már sokadszorra említett székesegyház. Oldalról figyelhettem meg. Pár üveges, kis ablak hajladozott, volt egy karcsú torony, mely tetején csillag libegett, ahhoz kapcsolódott a háztető alakú épület, mely végébőlt nyílt a bejárat.
A lovakat egy közeli fához közöttük. Az úriember azt az utasítást hagyta, maradjak ott, mingyárt vissza is tér. A templom mellett temető helyezkedett el. Errefelé nem igen találhattunk lakóházakat, azok inkább a falu elején jelentek meg. A herceg visszatért kulccsal a kezében; mindketten a kapu alakú faajtó felé sétáltunk.
Belépve még jobban meglepődtem. Mindkét oldalt fapadok lézengtek hosszan elnyúlva; végetértükkor egy kerek asztalka jelent meg középen, messzebb, két szélen ugyanolyan padok voltak lerakva, noha ott csupán egy-egy. Végül a kerek asztal mögött egy hórihorgas, két lépcső találkozása után félköríves építmény, szintén fából készült. Mögöttünk, felül egy erkély szerűség mutatkozott, ahol egy kisebb orgona helyezkedett el.
Mr. Hunsford helyet foglalt az első sorban lévő padok egyikében, habár előtte összekulcsolta kezét, megdöntötte fejét, becsukta szemét, pár másodpercig így maradt, csak aztán foglalt helyet.
-Határozottan nem olyan, mint a Notre-Dame - feleltem csendesen, mivel az úr nem szólalt meg.
Egyetértően bólintott.
-Nincs tisztában azzal sem, mi a Biblia? - nem lealacsonyítóan kérdezte.
-Nem, nem igazán - suttogtam.
-Hol is kezdjem? Talán a legelején lenne a leghatékonyabb. Sosem gondolkodott el, mégis honnan származik az ember? Az első ember.
-Nos...Természetesen felmerült bennem. Tudományosan az ősrobbanás következtében történt az élet megjelenése és az evolúciónak köszönhető mindez, azonban én nem igazán értek egyet ezzel, nem is tudom, miért nem.
-A hitem szerint létezik egy Mindenható, egy Úr, aki ezt az egész világot teremtette, igazgatja mindmáig. Nem merülnék bele a részletekbe, hogyha megfogja az, amit kinyilvánítok majd, a Bibliába is bele fog olvasni. A Biblia a zsidó és keresztyén vallás Szent könyve, felfogásunk szerint a Mennyei Atya ezen keresztül üzen az emberiségnek. A Szentírás két fő része az Ó- és Újszövetség, az első, az Úristen zsidó néppel kötött szövetségét mutatja be, míg a második az emberiséggel kötöttet. Az világ megalkotása után következett az első emberpár megvalósítása a Paradicsomban, Édenkertben, ugyanakkor ezen a helyen történt meg az Isten elleni engedetlenség, lázadás. Az eredendő bűn következtében elveszítették az Édenkertet és a földön megjelent a szenvedés. A Bibliában irodalmi szempontból több műfajt is fel lehet fedezni, mint például az elbeszéléseket, a zsoltárokat, himnuszokat vagy példabeszédeket. Az Újszövetség fő témája a Megváltó élete, Jézus Krisztusé, akit az Úr, egyetlen fiaként elküldött az emberiség megszabadítására. Elárulták, majd keresztre feszítették. Ez lenne az a rész, amelyet talán bármely más ember is könnyedén elmesélt volna magának. Ez nem egy történet, amelyet el kell beszélni, annál sokkal több. Többször próbáltam kinyílvánítani hitemet ön felé. Először talán akkor, mikor anyanyelvemen beszéltem. Egy részletet jelentettem ki, A szeretet himnuszát. Love is patient and is kind... Ezt követően láthatta ahogy étkezések előtt imátkozom. Az ima az Úrral való társalgást teszi lehetővé. Ebben kiönthetjük szívünket, elmondhatjuk azokat Neki, melyeket senki másnak nem merünk. A segítségét kérhetjük. Dícsérhetjük. Közbenjárhatunk, másokért imátkozva. Bűnbocsánatért esedezhetünk azokért a bűnökért, melyeket embertársaink ellen - ezzel Ő ellene is - vétettünk. A Teremtő meghallgat. Eltervezett útja van mindnyájunk életére. Egyeseket kiválaszt, hogy az Ő útját járják be, s megtapasztalják, mennyivel könnyebb letenni a terheket Őreá, hogy mennyire kegyelemmel szeretettel teli Isten is. Léteznek kötött imádságok, ilyenek az étkezés előttiek, utániak is. Mikor kórházban feküdt, nem kerteltem, levelemben leírtam, hogy az Úrhoz kiáltok segítségért, akkor is, hogyha nincsen komoly betegsége. Ezt követően a sétán tettem újból említéseket. "Olyan lyuk tátong önben, amelyet csak egy valaki képes betölteni." És végezetül tegnap délután, édesanyám halálát követő években. "Az életemet megmentették. És mindez egyetlen névnek köszönhető." Ez a név, Jézus Krisztus, a Megváltó, aki mind énértem, mind önért, mind az egész világért vállalta a kínok kínját, a kereszthalált. Előtte elárulták, meggyalázták, Őt, az Ég és Föld Királyát, Ő ellenben mindezt eltűrte, mert tisztában volt vele, értünk teszi. "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" Ezek voltak utolsó szavai. Ugyanakkor nem maradt a halálban: "Alá szállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül, fölment a Mennybe, ott ül a Mindenható Atyaisten jobbján, onnan jön el ítélni élőket és holtakat." Húsvét reggelén pedig a sír, melybe temették üres volt, feltámadt a Magasságos! Elhordozta bűneink terhét halálával, Neki, egyedül Neki köszönhetően, az Ő érdeméből juthatunk a Mennybe, lehetünk az Atyával halálunk után. Csakis abban az esetben, hogyha ezt elfogadunk, tudatában vagyunk vele és keresztyénhez, Krisztushoz méltó életet élünk, hirdetjük az Igét. Az első lépés, hogy közel kerülhessünk a Mennyei Úrhoz, a megkeresztelkedés, mely során megkötjük az első szövetséget, ezt a konfirmáció során erősítjük meg. Mindezek kötötten hangzanak; mikor lekonfirmáltam nem is igazán arra figyeltem, mik rejlenek a mondatok mögött, minnél hamarabb túl szerettem volna esni rajta. Mindig is tudtam, hogy létezik a Teremtő, noha pusztán azután lettem tisztában vele, mennyit is jelent ez a név, miután az életem romokban hevert, s azt sem tudtam, ki vagyok. Reményt mutatott, egy új életet. A mocskos szív helyett újat kaptam, melyből az összes kacatot kitakarítottam: egyedül Ő maradt benne; átadtam az életemet Jézus Krisztusnak azalatt a három év alatt. Új ember lettem, ezt egyedül Neki köszönhetem. Számomra örökké az Úr marad az első helyen. Bármennyire is szeretem önt, bármennyire is tartozom atyámnak, amiért felnevelt...A Megváltó mindennél és mindenkinél hatalmasabb. Utazásom során tértem meg teljes mértékben, ezalatt jártam különböző ifjúsági alkalmakon, hogy megláthassam, hogyan is élik meg ezeket a fiatalok. Rendkívüli programokat, üzeneteket tartalmaztak akár az alkalmak, akár a táborok, melyekben volt, hogy felkértek, meséljek életemről. Mindig akadnak olyanok, akiket mindez megfog, megérint és olyanok is, akiket egyáltalán nem. Akik fellázadnak ellene, erősen tagadják. A mi - vagyis a keresztyének - dolga nem az, hogy ezek felett ítélkezzen, velük vitába keveredjen - persze mindig ki kell állnunk az igazunk mellett -, hanem az, hogy imádkozzunk értük, találják meg az igaz utat az Úristen felé. Valószínűleg nem értett meg mindent abból, amit elmondtam, ám, hogyha felcsigázta, elindított valamit magában, tudásszomjot, kíváncsiságot, akármilyen kérdésére szívesen választ adok, természetesen abban az esetben, hogyha képes vagyok rá. Ha úgy határozna, követi ezt - az igaz és egyetlen helyes utat -, ne miattam tegye. Ne azért váljon keresztyénné, mert ezzel engem boldoggá tenne. Lényegtelen, hogy jómagam mit gondol. Nagyra becsül - talán túlságosan is nagyra -, szeret, örömmel telinek óhajt látni. Ha nem ezt az utat választja, megértem. Nem kötelezem semmire sem, mivel hogyha érzései az Úr iránt nem igazak, az egésznek semmi értelme sincsen. Ha igazán meg akar térni, ha igazán az Egyetlenben szeretne bízni, csakis azért tegye, mert elhiszi, elfogadja mindazt amit Ő kínál.

Minden figyelmemet a férfinak szenteltem és annak, amiket elmondott. Mennyire felfoghatatlan! És minthogyha ez mindig is így lett volna, mintha mindig is tudtam volna, hogy valaminek lennie kell, hogy nem teljes az életem még Mr. Hunsforddal sem! A válaszik kérdéseimre egyszerre mind egy névvel igazolódtak be: Jézus Krisztus. Igen, azt hiszem többet akarok tudni. Vagy nem? Időre van szükségem. Pár napra. Addig biztos lehetek benne, nem Mr. Hunsford miatt sóvárgok mindez után. Akkora hatást mértek az úriember szavai rám, hogy megszólalni sem tudtam.
-Végezetül...Megengedné esetleg, hogy imátkozzam magáért hangosan?
Apró fejbólintással válaszoltam, mire a herceg megdöntötte fejét, összekulcsolta kezét, én pedig követtem példáját.
-Mindenható Uram, Mennynek és Földnek teremtője. Hálás vagyok mindazért, mit értem tettél, ó, Dicsőséges Úr. Magasztallak Téged, Hozzád, Feléd emelem tekintetemet, szívemet, mert Te vagy az egy élő Isten. Köszönetteljesen járulok majd trónod elé, bár nem saját érdememből, hiszen Előtted megállni sem lennék méltó. A Te Szent Fiadat küldted el megszabadításunkra... Egy új lélek, melyben talán megindult valami. Hogyha így van, Uram, kérlek segíts meg, hogy - bár még én is tanulom a Veled való járást -, Miss Moticellit - kiért annyiszor könyörögtem, esedeztem, hogy számolni sem bírtam tartani -, tanítsd a Te Igéd által, ápold szívét, hogy Te légy első helyen mindenkor. Megvallom, kérni nem is kérhetnék, bűnben születtem, mégis a Te Fiad vére szabadított meg, akit az Ő tisztaságával, tökéletességével elküldtél ebbe a vétekkel teli, mocskos, romlott földre. A Krisztustól tanult imádságot elmondva...Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is; mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne végy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.