Madarak bársonyos csiripelésére ébredtem.
Mint egy tündérmesében - jutott eszembe először. - A hercegnő, aki madár csicsergésre kel egy barokk kastélyban, mely telis-tele van szolgálókkal. És mégsem. Mégsem egy tündérmese, hanem a valóság, az élet. Eltekintve persze attól, hogy nem rendelkezem ranggal. Mégis mennyire szerencsés vagyok! - merengtem. - Nem csak Mr. Hunsford miatt. Természetesen a herceg is részese ennek, ám azért, mert ma is felnyithattam a szememet, vagy ki tudtam kelni az ágyból. Sokaknak talán ez sem adatik meg - a hosszú, földig érő függönyökhöz léptem, s sorjában húztam el őket. - Vajon most Amanda mit csinál? És Kevin? Marguerite, Mia, Chase? A barátaim, akik nélkül azt sem tudom, hol állnék. És René de Fontaine? Szeret még? Hogyha szerelemnek mondható az, amit érez irántam. Felkavar, ha rá gondolok. Megrémiszt. Nem is tudom még milyen érzéssel tölt el.

Mr. Hunsford? Felkelt már? - az ágyam mellé lépve meghúztam egy lelógó, bojt végű csengőt. Alig pár percbe telt, Kaitlyn már ki is tárta az ajtót.
-Jó reggelt kívánok, kisasszony! - köszöntött pukedlivel.
-Jó reggelt kívánok, Kaitlyn - válaszoltam barátságosan. - Mennyi az idő?
-Amikor feljöttem, hét óra húsz perc volt, kisasszony.
-Köszönöm.
-Fel óhajt öltözni?
-Igen, mindenképpen. Nem tudja esetleg a herceg, Friedrich herceg - javítottam ki magamat - merre található ebben az órában?
-Éppenséggel vív a kis szigeten, mely a tavon belül található.
-Ó, értem, remek. Mikor ébredt fel?
-Öt óra harminc perckor. Rendszerint ekkor szokott. Ezután felöltözik, kilovagol, utána vív.
-Sűrű napirendje van, meg kell hagyni.
Egy krém színű ruhát választottam a mai napra. Ujjai nem vállam mellől, hanem felkaromról nyíltak lefelé, alsó részük harang alakban helyezkedett el, felül selyem buggyos volt, s ez egészen középig vezetett vissza, onnan lefelé szabályos alakzatként tömörült össze masnival a közepén. Innentől lefelé, egészen a szoknyarész végéig díszítését nem lehetett látni. A ruha alsó részét több réteg csipke fedte. Fűzőt újból öltöttem magamra, ahogyan selyem cipellőt és gyöngysort is. Vékony, átlátszó kesztyűt is húztam.
Az időjárás elég melegnek ígérkezett tegnaphoz képest, bár még a reggelen sem voltunk túl. Mindenesetre vittem magammal egy elefántcsontfehér kardigánt is. Így hatoltam át a palotán. Alessandro herceggel - milyen furcsa így szólítani! - egyelőre nem futottam össze.
Kaitlyntől megtudtam, hogy Mr. Hunsford egészen nyolc óra tíz percig harcol a majdnem két kilogrammos acélkardjával, így siettem, nehogy a végén lekéssem, és ne lássam a férfit.
A hatalmas kertben csoda, hogy nem tévedtem el. Varázslatosnak hatott, főleg ebben az időben. A kertészek még dolgoztak, meg is kérdeztem, szükségük van-e segítségemre, ám finom elhárítások sorát kaptam.
A még harmattól ázott, arzénzöld gyepen szinte csúszkáltam. Az ég királya terítette be az eget; sugaraival melegséget árasztott. Felhők tornyosultak körülötte különböző alakokban.
Elértem a tó partjához. Vize kristálytisztának tűnt, felszínét különböző növények serege lepte el állatokkal - legfőképpen ugráló békákkal - tarkítva. A sziget fákat vont magába, melyek már javában termést érleltek. Nem volt kis távolság az állóvíz és az arzén színű fű között, ám hamar megtaláltam az átjárót: két szélét alul váza alakú motívumok fedték, felül, a korláton az elején és a végén is kőből készült virágcserepek, bennük sóvirágok tűntek ki ametisztlila színűkkel.
A sziget nem volt túlságosan kis méretű, ám kitaposott ösvények vezettek mindenfelé, így eltévedni nem igen lehetett. El is indultam az egyiken. Füleltem, hátha hallok fegyver csattogást, és bár nem kellett keveset gyalogolnom, végül nem csalódtam.
-Mindenesetre felettébb kellemes újra a kastélyban tartózkodni - Mr. Hunsford hangja - mely franciául szólalt meg - szűrődött ki a kardok hangjai közül.
-A kisasszony is élvezi? - egy másik férfi hang kérdezett vissza.
-Reménykedtem benne, noha úgy tűnt, igen - a hercegen volt a sor, hogy hátráljon. A fák között ha nem is teljesen élesen, de láthattam az alakokat.
-Miss Moticelli - támadt a másik férfi nevemet hangsúlyozva. - Boldog vele? Szereti? Vagy talán újból csak önmagát keresi, mint Elsie-nél? Mi lesz ha ugyanúgy végződik? Akkor... - Mr. Hunsford támadott, nem hagyta, hogy a másik folytassa mondatát, aki mindeközben megbotlott és hátára esett.
-Ne merészelje többször megemlíteni! - szegezte a herceg torkához a hosszúkardot, majd dobta le, segítette fel bajtársát.
Összezavarodva hátráltam, ezzel a mozdulattal viszont rátapostam egy gallyra, mely megreccsenve keltett figyelmet.
-Ki van ott? - tartotta fel kardját a másik fiatalember.
Ajkamba harapva léptem elő, a védelmező cserjék, fák mögül.
-Nem állt szándékomban hallgatózni - sütöttem le tekintetemet, mintha csak megrovást kaptam volna az árvaházban. - Sajnálom...
-Nincs szükség rá - biztosított a herceg.
Felsandítottam rá.
Fehér inget viselt. Inget, ugyanakkor nem olyasfélét, amelyet Párizsban a zakóhoz vett fel. Nem volt túl díszes; V alakú bevágás látszódott, nem túl mély; gallérja két oldalt hanyagul lefelé állt, anyaga vékonyan lógott le róla, ujjai egészen csoklójáig húzódtak, ott buggyosan végződtek. Úgy tűnt, mintha nem is a herceg mérete lett volna, talán pontosan úgy tervezték, hogy ne simuljon teljesen bőréhez. Alatta olajfekete nadrág, lábán lovaglócsizma, kezében a már számomra megemlített egyszerű markolat, acélszürke hosszúkard.
Mellette álló fiatalember alacsonyabb volt nála, körülbelül négy-öt centiméterrel. Kora viszont több lehetett, talán hat-hét évvel. A viselete ugyanúgy nézett ki. Elől haja hosszabb volt, félre kellett söpörnie, hogy ne lógjon szemébe. Borostája sötétebb volt, testalkata hasonlított Mr. Hunsfordéhoz.
-Hadd mutassam be az ellenfelemet - természetesen pusztán a küzdelem terén -, Augustin Barbeau-t - a herceg könnyedén mutatta be a férfit, akivel az imént még vitatkozott.
-Kisasszony - hajolt meg karjával félköríves mozdulatokat rajzolva a levegőbe. - Örömömre szolgál, hogy megismerhetem.
-Úgyszintén, uram.
-Mára befejeztük, holnap folytatjuk - jelentette ki határozottan az úriember.
-Ahogy kívánja - hajolt meg bazsalyogva a férfi.
Egy tisztás szerűségen ácsorogtunk, mely méretét tekintve nem volt hatalmas, mégis vívásra tökéletesebb helyet találni sem lehetett volna.
A herceg elindult visszafelé.
-Haragszik rám? - kérdeztem, mivel nem szólalt meg. Mélységesen gondolataiba meredt. - Igazán nem szerettem volna kihallgatni önöket. Mindössze önt óhajtottam látni harcolni, hiszen annyit beszélt róla és...
A tekintete elhallgattatott.
-Nem vagyok mérges - közölte. - Sem bosszús. Mióta vesztegelt ott?
-Onnantól kezdve, hogy metemlítette, boldog, hogy újra szülőföldjén lehet.
-Értem. Az igazságot ecseteltem, semmi mást - komorodott el. Nem kívánt beszélni az Elsie nevű hölgyről, ebben biztos voltam.
-Tudom - haladtunk át a hídon.
-Augustin francia, már tíz éve szolgál az udvarban a harcmodoromat segítve.
-Kedveli?
-Felettébb. Remek barátommá vált. Ugyanakkor sokszor előbb nyilatkozik, mint, hogy gondolkodna - fűzte hozzá.
-Örülök, hogy barátjává vált. Mint már megtudtam, öt óra harminc perckor kelt, ezt követően lovagolni ment és vívott. Mi a teendője ezek után?
-Rendszerint átöltözöm, ezt követően elfogyasztom a reggelit, sétálok a kertben, kilenc óra harminc perctől tizenkettő óra tíz percig különféle ügyeket intézek a kastélyon kívül, aztán hazatérek, ebédelek, a kastély beli ügyekben segédkezem, festek, öt óra húsz percig íjászom, néhanapján vadászom is, következik a tea, tanulás, önfejlesztés érdekében, utána vacsora, zongorázás, olvasás. Nyolc óra negyvenöt perckor kerülök ágyba, hajtom le fejemet.
-Milliónyi dolgot megtesz egy nap alatt!
-Ezt természetesen felboríthatják a látogatások, bál vagy bármilyen ünnepély, melyre hivatalos vagyok.
Tovább gyalogolunk a zöldellő parkban.
-Meséljen édesapjáról, kérem. Szimpatikus, ugyanakkor alig ismerem.
-Nos, állok szolgálatára. Atyám műgyűjtő. Számtalan árverésen vett és vesz részt, szerzett, szerez be kincseket. Ebben a palotában aligha lehet észrevenni belőlük egy-kettőnél többet, inkább angol barokk stílusú kúriáinkban találhatóak meg. Értékes bélyeggyűjteménnyel, más tájáról származó vázákkal, ingaórákkal, mindennapi tárgyakkal rendelkezik. Aligha fogad el tanácsokat, saját értelmében jobban bízik. Türelmesnek mondanám, ám mégis néhanapján belső nyugtalanság dúlja fel, talán miattam is.
-Maga miatt? Mégis miért?
-Jómagam nem...nem óhajt... - képtelen volt tovább szemembe lesni. - Nem lényeges - ejtette ki a szavakat, bár láttam rajta, jobban érezte volna magát, hogyha kimondja; vissza is terveztem kérdezni, habár megelőzve folytatta. - Legfőképpen azért, mert nem vagyunk még házasok - újra felvette a szemkontaktust. - Minden erejével azon van, hogy megtörténjen végre az eljegyzés.
-És...ön ellene van?
-Ön talán nem?
-Nos, nem...nem igazán tudom. Nem gondoltam, hogy ilyen fiatalon leszek majd feleség, de szívesen...szívesen összekötném önnel az életemet.
-Akár most is? - reményvesztett tekintetét nem tudtam mire vélni.
-Akár most is - somolyogtam bizonytalanul.
A férfi szeret. Én szeretem. A házasságnál szebb dolog nem hiszem, hogy létezik. Akkor miért is ne?
Az úr hangját nem hallhattam egy ideig, úgy tűnt mérlegel.
-Hol is tartottunk? - ocsúdott fel kábulatából.
-Édesapja tulajdonságainál.
-Igen, igen. Csökönyös, ez mindenképpen elmondható róla. Furfangos, szinte lehetetlen kijátszani, bár fiatal koromban igazán próbára tettem ezen tulajdonságát. Hogyha megbántják, nem felejti el. Az üzleti életben elővigyázatos, ismeri a pénz értékét is, mely mindenképpen előnyös szakmája szempontjából. Szereti mindenkivel megőrizni a jó viszonyt; hallgatagnak, rejtélyesnek is tűnhet. Először mindig békésen próbálja elrendezni dolgait, azonban hogyha ez nem sikerül, keményen parancsol. Akkor boldog, ha nehézségbe ütközik, ki nem állhat tétlen maradni. Testi-lelki sérelmekből pedig igen nehezen épül fel. Ez minden, mit tudnia kell.
-Köszönöm, Mr. Hunsford. Már világosabban láthatom atyját ezáltal.
-Igazán nincs mit megköszönnie.
-Most pontosan hol is vagyunk? - merült fel bennem. - Sheffieldben? Mivel a levelén ez a cím volt. Sheffield, Bank Side Street 13.
-Igaza van, hiszen onnan küldtem a levelet, mivel általában ott tartózkodtam, mikor írtam. Azonban nem, nem ott vagyunk. Bradfield a térség neve, hol kastélyunk elterül. Sheffield a központ, South Yorkshire központja. Ez Anglia egyik ceremoniális megyéje a Yorkshire and the Humber régióban. Derbyshire nyugatról - a helynevet külön kiemelte, mire bazsalyogva emlékeztem vissza kedvenc könyvemre -, West Yorkshire északnyugatról, North Yorkshire északról, East Riding of Yorkshire északkeletről, Lincolnshire keletről, Nottinghamshire pedig délről határolja.
-Szóval az ön családja...Az ön családja fennhatósága alatt áll South Yorkshire irányítása?
-Elméletben igen. Gyakorlatban...a huszonegyedik században élünk - állapította meg kacagva.
-Friedrich Leopold Maximilian Xavier Hunsford, South Yorkshire hercege.
A férfi nevetett.
-Hiszen így írja be magát a törtélembe, nem igaz?
-Nos, később biztosan, ám egyelőre pusztán Écréhous hercegi címe illet engem, hiszen atyám még életben van, csupán ezt követően száll rám a South Yorkshire hercegének címe. Ugyanakkor... Mégis mit ér? Nem ismerik a családunkat, az intézmények történelem könyvei meg sem említik. A királyi család tagjaival természetesen a legtöbb ember tisztában van, ám minket...Nem mint hogyha bánnám. Nem vágyom népszerűségre, s hogy a sajtó le se vegye tekintetét rólam. Úgy értem...
-Nem veszem rossz néven - mosolyogtam. - Igaz, a sajtó tagja vagyok, nem értek egyet a hírességek hajkurászásával. Ők is emberek.
-Pontosan.
-Angolul, hogy mondják a herceget?
-Ugyanúgy mint a franciában, két szó is létezik rá. Az egyik ugyebár a duc, melyet duke-ra fordíthatok, ez a cím vonatkozik rám is, hiszen nem királyi herceg vagyok. A másik a prince, melyet anyanyelvemen ugyanúgy írunk, ám máshogy ejtünk.
-Ez esetben, Duke of Écréhous. Jól raktam össze?
-Jobban nem is lehetett volna - engedett előre a hátsó ajtón. - Át kell öltöznöm, ön addig nyugodtan fáradjon be az étkezőbe - váltunk el a lépcső lábánál.
-Igenis, kegyelmes uram - feleltem, mire a herceg fejcsóválva, hahotázva vonult fel a grádicson.
A fiatalember parancsát követve vonultam be a reggeliző asztal termébe. Alessandro Hunsford már bent volt, éppenséggel a kandallón álló órát tanulmányozta.
-Jó reggelt kívánok, kegyelmes uram - köszöntem, mire a herceg ezüstösen csillogó borostájával találtam szemben magamat; bársonybarna tekintetét egyenesen rám szegezte.
-Jó reggelt kívánok, kisasszony - hajolt meg viszonzásképpen a pukedlimre.
A tegnapi viseletéhez hasonló ruhát öltött magára kasmírkék színben.
-Az óra káprázatos - fűztem hozzá, miután elhangzottak a szokásos udvarias kérdések és válaszok.
-Egyetértek, egészen lenyűgöző - le sem vette érzékszervét az aranyozott, díszes barokk óráról. - A Fekete-erdőben készült; az évszázadokkal ezelőtt készített kakukkos órák reprodukciói, kézzel, hihetetlen alkották; ezen órák mind a német örökség kiemelkedő hagyatékai. A fiam beszélt a kastély történelméről?
-Igen, a tegnapi nap folyamán, mikor bemutatta a palotát.
-Remek. Mikor fiatalabb volt, ügyeltem rá, hogy minnél többet átadhassak saját tudásomból is neki, melyet majd ő is tovább vihet. Azóta pedig elteltek az évek. Mintha még pusztán most lett volna, hogy először lóra szállt, vagy vett kardot kezébe - sóhajtott nosztalgiázva. - Egy határozott, komoly, udvarias, tisztelettudó férfi lett belőle. Pár évvel ezelőtt álmodni sem mertem erről, mostanra mégis a világ legbüszkébb emberének tudhatom magamat.
Olyasfajta melegség töltötte el szívemet, amilyet aligha éreztem még. Boldog voltam, hogy a Hunsford család ennyire ragaszkodó, összetartó, így képes beszélni az édesapa fiáról és fordítva. Számtalan helyen ez nem adatott meg.
-Miről folyik az eszmecsere? - lépett be a megújult herceg.
Apjával úgy látszik, összeöltöztek: szintén kasmírkék felsőt viselt. Ennek végében, vállánál, nyaka két gallérján aranyszegélyű kivehetetlen alakok égtelenkedtek. Középén gombbal volt elválasztva a két oldal, ezek egyenes, arany vonalakkal folytatódtak vízszintesen, végük hurokszerű alakban végződtek mindkét oldalt. Alatta ing tartózkodott, melynek csupán ujjainak végei látszottak ki, nyakában pedig a két gallért alulról csont színű sálszerűség fogta össze. Opálfehér szövetnadrágjából obszidiánfekete lakkcipője húzódott. Az egész egy zubbonyra emlékeztetett.
-Esetleg a műtárgyakról? Vagy titokzatosabb dolgokról? - firtatta.
-A barokk órákról volt szó - ismerte be az idősebb ember.
-Áh! Fantasztikus. Nem emeltem ki minden féle-fajta dísztárgyat a palota bemutatásakor - morfondírozott, majd meghajolva üdvözölte atyját.
-Hogyan ment a vívás? - tudakolózott a családfő.
-Voltam már jobb formában.
-Hiszen lehengerlően harcolt - kotyogtam bele.
Alessandro Hunsford kérdő tekintetet vetett mindkettőnkre.
-Miss Moticelli szerette volna látni, hogyan harcolok.
-Ó, értem.
-Mr. Hunsford sokat mesélt róla, alig vártam, hogy saját szemmel is láthassam.
-Teljes mértékben érthető. Nem gondolja túl durvának?
-Nem a legkíméletesebb sport, azonban, hogyha ez Mr. Hunsfordot boldoggá teszi, akkor engem is azzá tesz.
Mindeközben már a reggeli is az asztalon volt. Ugyanaz a rítus; a két Hunsford lehajtotta fejét, összekulcsolta kezét és mormogott valamit. Még mindig nem tudtam mire vélni.
Az étel magától értetődően kiváló minőségű volt. Elfogyasztása után a társalgóba vonultunk volna, viszont ekkor Mr. Hunsfordhoz lépett egy férfi - azt hiszem a komornyik lehetett -, mondott neki valamit és távozott is.
-A szalonba megyünk - közölte a herceg.
Az idősebbik Hunsford kimentette magát, mondván, számtalan dolga akadt.
Az aloeverazöld falikárpitos helyiségbe belépve egy hatvan-hatvannégy év körüli asszonyt pillanatottam meg.
Talán az édesanyja - merült fel bennem. - Minden bizonnyal elváltak a szülei.
Közelebb léptünk. A nő türkizkék szeme világított, antracitszürke, hosszú, melkasáig erő haja alul datolyabarnán végződött, felül néhol fehér színű tincsek is lézengtek benne. Ráncok lepték el arcát, ám széles mosolya mindezt elfedte. Viselete egyszerűnek mutatkozott: ruhája porcelánfehér, ujjai hosszúak, buggyosak voltak, egészen felülről lefelé gombok pihentek rajta, felső részét barna, csíkos mellény övezte.
-Friedrich Hunsford! - franciául kiáltott.
-Mrs. Winstick, örömömre szolgál önt itt látni - hajolt meg egész törzsével. - Hadd mutassam be Miss Moticellit - mondta hol az idős hölgyre, hol rám tekintve, mire szintén meghajoltam.
-Ó, gyermekem! - ez volt az első mondat, amelyet nekem címzett.
-Boldog vagyok, hogy megismerhetem, asszonyom - lágyan válaszoltam.
-Részemről a szerencse! Friedrich herceg sokat mesélt magáról! Mikor említette, milyen gyönyörű - persze csak miután elbeszélte többi tulajdonságát -, azt hittem, csak a szerelmes ifjú beszél belőle, de mostmár látom, igaza van.
Friedrich herceg? Talán mégsem az édesanyja.
-Köszönöm, asszonyom, lekötelez - folytattam, majd felnéztem Mr. Hunsfordra, aki egyáltalán nem volt zavarban.
-Képzelje csak el, a herceg nem mindig volt ilyen kedélyes, de nem ám! Gyermekként egészen csibész volt, soha nem akart részt venni az etikett óráin! Volt, hogy órákon át bujdosott!
-És sosem találtak rám - derült az úriember. - Néhanapján fára másztam, inkább olvastam az illemtan órák helyett, ezzel sok fejfájást okozva Mrs. Winsticknek. Az anyanyelvi óráimat még csak-csak elviseltem, na de az étiquette-et! Szerencsére azóta benőtt a fejem lágya - kacagott.
Bazsalyogva képzeltem el a jelenetet. Hogy Mr. Hunsford mennyire más volt!
-Életem során milliónyi tanítványa rendelkeztem, ugyanakkor Friedrich herceghez hasonló egy sem akadt. Rendkívüli fiatal volt! Amit egyszer elmondtam neki, azt el nem felejtette!
Mr. Hunsford a bókot kellemesen fogadta.
-Minek köszönhetjük látogatását, Mrs. Winstick? - érdeklődött a herceg.
-Éppenséggel erre jártam, ennyi az egész.
-Hozassak valamit?
-Már biztosítottam Chaltont, hogy nem kérek semmit sem. Nemsokára indulok is vissza Leeds-be.
-Anyanyelvi órákat tartott a hercegnek? - merengtem.
-Igen, igen. Inkább az angol nyelv régiesebb formuláját, amelyet az udvarban általában beszélünk.
-Tudna esetleg...esetleg nekem is tartani ilyen órákat, amíg a kastélyban tartózkodom? Felettébb boldoggá tenne. Persze csupán akkor, hogyha önnek is belefér idejébe.
-Szívesen! Minden második nap két-három óra? Hétfőn, holnap után kezdenénk.
-Tökéletes, köszönöm, asszonyom!
-Szóra sem érdemes - somolygott.
Az idős hölgy - mint kiderült -, nem Mr. Hunsford édesanyja. Biztosan utazik ez esetben.
A herceg megmutatta a szigeten található kis kápolnát - amely nem is kápolna volt, bár így maradt fenn a köztudatban -, ott pihentünk meg, a tó szinte átlátszó vizét vizslatva.
-Anyja bizonyára éppen vakációzik valahol - jegyeztem meg hirtelen.
Az úr előbb szemembe pillantott, aztán felállt és az állóvizet kémlelve szólalt meg.
-A legcsodálatosabb helyre utazott - válaszolta, majd főjét a lagúnakék égbolt felé emelte, mire követtem tekintetét és mellé léptem. - Hiszen ott van - mondta szinte suttogva le sem véve tekintetét a ragyogó napról és pelyhes felhők áradatáról.
-Én...nem, nem tudtam... Kérem bocsásson meg.
-Nem tudhatta - sóhajtott megtörten. - Hét éves voltam, mikor távozott az élők sorából.
-Részvétem - feleltem halkan.
-Egy jobb helyen van, védve a világ szörnyűségeitől - lesett újra szemembe.
Halál. Mily furcsa szó! Főnév, egyetlen mondatrész, mégis megannyi szinonímával le lehet írni. Gyász. Szenvedés. Hiány. Magány. Hova kerülnek ezután az emberek? Azt mondtam Mia-nak, az apukája már egy jobb helyen van. Mégis milyen jobb helyen? Automatikusan ezt válaszoltam, gondolkodás nélkül. Miben hisznek az emberek, mi rejtőzik a halál után? Mi történik velünk? Eddig minthogyha el sem merültem volna a témában. Tudtam, a szüleim meghaltak. Az árvaházban mindig elmondták, jól érzik ott magukat, ahová távoztak. De hova távoztak? Nem semmisülhettek meg. Lennie kell valaminek!
-Atyám roppant nehezen élte meg, éli meg. Rettenetesen szerette anyámat, varázslatos asszony volt, így meg is értem. Árván nevelkedett, akár csak maga. Ranggal sem rendelkezett, atyám mégis őt választotta. Boldogok voltak, nem is lehettek volna boldogabbak. Atyám talált rá holtan. Szívfájdítóan élte meg a korszakot, ahogy én is gyászoltam, bár hét éves fejjel nem igen mentem át még hatalmas fájdalmakon. Éreztem, hogy az az üresség, melyet anyám halála okozott, nem múlik el. Egy gyermek anya nélkül... Pontosan tudja, milyen érzés. Apám mindent megtett a neveltetésem érdekében, próbálta elfelejtetni velem a megtörténteket. Az üresség azonban nem múlt el. Ott volt minden apró lépésemben, ki nem mondott szavamban, a történelmi dátumokban, melyeket kívülről fújtam. Ennek következtében később, ifjú koromban meggondolatlan döntések, cselekedetek rabjává váltam. Érezni akartam, betölteni azt a lyukat valami mással, akkor is, hogyha az nem illet bele. Nem alkoholba folytottam bánatomat, nem is nyúltam cigarettához, kábítószerekhez soha életemben és a hölgyeket is tiszteletem. Mégis éreztem magamon, hogy nem cselekszek helyesen, erkölcsileg romlok, még akkor is, hogyha megtanulom az összes egyetemi anyagot és levizsgázom hibátlanul belőle. Az üresség nem múlt el. Azután pedig a fájdalom, csak mélyebbre hágott.
-És most...most már elmúlt a lyuk?
-Ó, igen. Ez volt a három éves utazásom célja. A lyuk betöltése valami sokkal jobbal. Sikerült. Az életemet megmentették. És mindez egyetlen névnek köszönhető.
Sokan azt hinnék, Mr. Hunsford rám gondolt. Én láttam rajta, hogy nem. Ha rám gondolt volna, szerelmes tekintetét le sem véve figyelt volna, talán közelebb is hajolva. Ő viszont továbbra is az égboltot méregette hálával teli szívvel. Nem egy hölgy volt az, aki megmentette. Talán egy barátja vagy ismerőse. Mégsem úgy nézett ki, mintha ezek egyike lett volna, nem. Más érzést keltett. Furcsa, megmagyarázhatatlan érzést. Ebben a megható pillanatban nem akartam közbeszólni, kérdezni. Ott rostokoltam mellette, bámulva a fölöttünk elterülő lenkék boltozatot és a nefelejcskék víz lassú áramlását, a természet zörejét. Tudatni óhajtottam Mr. Hunsforddal, hogy ott vagyok neki, bármiről nyilatkozhat, én meghallgatom.