A nyitott, üres doboz csakhamar megtelt, bezáródott. Az irodámat immáron barátságtalannak, visszataszítónak találtam, semmi szépet nem láttam benne. Könnyekkel küszködve, a félhomályban pakoltam össze, rendeztem el az iratokat, dobtam ki a felesleget, csomagoltam el a szükségeseket. Mikor már lábamon is alig bírtam állni, lerogytam a mögöttem lévő székbe, melyet egykor még magamnak tudhattam: mennyi mindennel rendelkeztem, ami már nem lehet enyém...
Kezembe temettem arcomat, újabb könnyzáporban törtem ki, leginkább, mikor a közvetlenül mellettem lévő asztalra tekintettem. Megtöröltem arcomat, majd nehéz szívvel tértem vissza a pakoláshoz. Marguerite jelezte, hogy a Mia-hoz kötődő dolgokat maga szeretné elvinni; mindössze ennyit szólt hozzám, bár szeme nem tükrözött ellenszenvet.
Mia-t Estringtonban hamvasztották el, így Marguerite a hamvakat magánál tudhatta a repülőgépen is. Megrázó pillanatokban lehetett részünk, ám az esküvő után már nem számított a fájdalom, mintha csupán tompa moraj érte volna szívünket. Értesítettük a lány édesanyját a történtekről és a barátait is, mégis a legtöbbjüktől csak egy "Részvétem"-re jutott; nem siettek azonnal Párizsba. Mia anyukájával Marguerite-ék találkoztak, ellenben nekem ennél többet nem mondtak.
Daniéle-t és Chase-t külön autóval szállították át a fővárosba, a temetésüket pedig a mai napra tervezték. A színésznő szülei beleegyeztek, hogy itt temessék el lányukat, ugyanis így Chase mellett lehetett.
Nehéz dobozokkal kezemben az ajtó felé indultam, amint az hirtelen ki is tárult.
-Gyere, Rose - Théodore halk hangja engedett ki. - Segíthetek? - kérdezte, mielőtt belépett volna.
-Nem, köszönöm - gyors mosoly villant át arcomon, azonban azonnal eltünedezett. - Marguerite? - érdeklődtem.
-Még Kevinnél van, gondolom mindjárt átjön - vont vállat, mire bólintással feleltem és folytattam utamat.
-Szerintem elvégzem a pszichológiai egyetemet és a rendőrségnél bűnügyi pszichológusként fogok dolgozni. Már, ha sikerül - hallottam meg barátnőm hangját, amely Kevin dolgozószobájából szűrődött ki.
-Én a második állásom mellett fogok dönteni. Legalább tudom, ki a főnököm - fűzte hozzá.
-Biztosan jó lesz - helyeselt a fiatal lány.
Mindenki összeszedte kedves tárgyait, kidobta felesleges papírjait, kész volt a távozásra. A szerkesztőség elhagyása talán a barátaimmal való viszonyom véget is jelentette?
Lassan távoztam, magam mögött hagyva a régen számomra oly szívmelengető épületet, melytől örökre búcsúztam. Nem volt se munkám, se baráti társaságom, se családom, se férfi, akit szeretek. Úgy látszott, semmim sem maradt.
Mr. Hunsford pusztán egy árny maradt életemben, mely néha-néha álmomban feltűnt. Jártomban-keltemben reménykedve fordultam egy-egy fiatalember után, viszont őt magát sosem láttam többé. Nem igazán búcsúztunk el egymástól. A párbaj nyeresége után tudattam vele örömömet, hogy életben van és, hogy Renével sem végzett, ennek ellenére a herceg minden közeledési próbálkozásomat elhárította. Barátaimtól elköszönt, részvétét nyilvánította ki feléjük, ám irányomba egyetlen csalódott, borús tekintetnél többet nem mutatott. Így ért véget az a káprázatos szerelem, az a rengeteg emlék, mely oly sokszor újra és újra kísértett. Hihetetlen, hogyan múlt el mindez, hogyan váltunk újból idegenekké azok után, amiket együtt átéltünk.
A temetés volt talán az utolsó alkalom, ahol mindnyájan összegyűltünk. Gyászruhánkat felöltve vesztegeltünk a sír előtt, meghajtva fejünket vagy egyenesen a koporsó lezárt fedelét pásztázva. A csönd szó szerint síri volt, egy pisszenést sem hallhattunk, éppen csak a zokogások halk dalát. A varázslatos júliusi délután, mikor a nap hét ágra sütött, az emberek örömtelien igyekeztek nyaralni menni, vagy éppenséggel napozni, mikor minden annyira tökéletes lehetett volna, harmincöt ember búskomoran intett végleges búcsút szerettüknek. Sokan jöttek el Daniéle színtársulatából és Chase köréből is, ezen kívül pedig a színesznő szülei szintén megjelentek. A férfi édesanyja és édesapja, illetve testvérei könnyezve hagyták el a temetőt, mosolyogtak utoljára a kis Marie-ra.
Mi maradtunk utoljára: a baráti társaságunk, megcsonkult tíz fője. Mindenki próbált távolságot tartani tőlem, ahogyan én is összehúztam magamat, amennyire csak tudtam. Adrian bácsi álldogált legközelebb hozzám jobb oldalról, közben Marie kezét fogva. Tekintete kifejezéstelenné változott, arca szilárdságot mutatott, megkeseredettséget jelzett.
-Köszönöm, hogy befogadtatok - Marco szólalt meg először. - Azt is, hogy veletek lehettem. Ma visszamegyek Portugáliába. Nem baj, ha nálam marad Popcorn? Railt visszaadtam Chase szüleinek.
-Jó utat, kedves Marco - Felicité után mindenki sorra kívánt hasonlót.
-Nagyon vigyázz Popcornra - bízta rá Marguerite.
-Te pedig Mia-ra - lesett a kezében heverő urna felé.
-Megígérem - bólintott a lány.
-Én is - helyeselt a szörfös és nem sokkal később magunkra hagyott minket.
Antoine lépett oda lányához, nyújtott zsebkendőt felé: halk suttogások kezdődtek meg. Ekkora fordult felém nagybátyám, aki a kislányt erre az időre Felicitére bízta.
-Rosa - szólított meg, mire azonnal felkaptam tekintetemet. - Ma hazautazom Marie-val - tárgyilagosan jelentette ki.
-Rendben, Adrian bácsi - hatalmas sóhaj tört elő belőlem; lesütöttem szememet. - Soha többé nem látlak téged sem? - kérdeztem elhaló hangon.
-Rosa, nézz fel rám - megenyhülten mondta ki a szavakat, mire hallgattam rá. - Szeretlek, unokahúgom, ezen semmi sem változtat. Ostobaság lenne tőlem, egyetlen rokonodtól, ha elfordulnék tőled. Tudom, úgy érzed, darabokban hever az életed. Ha gondolod, velünk jöhetsz Genova-ba - ajánlotta fel a lehetőséget. - Biztosan jobban értesz a gyerekneveléshez, mint én magam, Marie-nak pedig szüksége lenne anyai gyöngédségre. Nem haragszom rád, Rosa. Össze kell tartanunk, hiszen csak mi maradtunk, mint Moticelli és Lantiorno.
-El sem hiszed, Adrian bácsi, milyen boldoggá tettél - csillant fel szemem szavai hallatára. - Köszönöm szépen! - ez esetben nem a gyász könnyei töltötték meg szememet. - Szívesen elfogadnám a lehetőséget, viszont... Úgy érzem, egyelőre itt kell maradnom, ide húz a szívem. Mindenképpen meglátogatlak majd titeket! A környéken pedig biztosan van olyan asszony, aki segítségedre lehet nevelés tekintében. Köszönöm, hogy megbocsátasz, Adrian bácsi - gondolkodás nélkül szaladtam nyugtató karjaiba, pihentem meg bennük.
Többen felénk kapták fejüket, halvány mosollyal vizsgáltak minket.
Eltávolodtam nagybátyámtól, a kis Marie pedig már ott is termett mellettünk.
-Nagyon fogtok hiányozni - biztosítottam őket.
-Rose, majd ugye meglátogatsz minket? Adrian bácsival Genova-ba megyek és azt mondta, megnézzük Rómát is! Alig várom! Tudtad, hogy a mama fentről figyel minket és ő boldog, hogyha mosolygok? Nagyon sokat fogok mosolyogni! Megölelhetlek Rose? Hiányozni fogsz! - leguggolva szorítottam magamhoz.
-Te is nekem, Marie. Te is nekem - mondogattam.
-Nem a te hibád, én tudom - suttogta. - A mama megbocsát. Én is megbocsátok - lassan elvált tőlem, megfogta nagybátyám kezét; elköszönve mindenkitől hagyták el a temetőt.
Antoine és Felicité léptek oda hozzám kisvártatva.
-Ha van kedved, eljöhetsz megnézni a növénynemesítésemet - mesélte Antoine. - Csodásak az új fajok! A zöldségeskertem termései pedig igazán ízletesek!
-Drága Rose, amikor csak kedved tartja, látogass meg minket, szívesen várunk. Titokban pedig reméljük, hogy Amandine-nel is kibékültök - pusmogta, mire követtem szemét, melyet egyenesen barátnőmre szegezett, aki szintén nem vette le rólunk tekintetét.
-Köszönöm szépen - halványan elmosolyodva öleltem át őket. - Talán majd élek a lehetőséggel - bólintottam.
Miután a házaspár távozott, mindenki szétszéledt, emiatt én magam is útnak indultam, vissza lakásomba. Új munka után kellett kutatnom. Igaz, maradt spórolt pénz a bankkártyámon, hiszen az elmúlt hónapokban szinte semmire sem költöttem, így ebből meg tudtam élni egy ideig. Mégis az állást keresők közé estem, amely nem volt túl biztató. Azt sem tudtam, mit akarok kezdeni az életemmel. Napokat vesztegettem el lakásomban az ajánlatokat böngészve, állásinterjúkra jelentkezve, viszont mindenhol többet vártak el, mint amennyit tudtam volna nyújtani. Szürke hétköznapok után a még sötétebb hétvégék vártak. Életemben színt aligha találtam: már semmit sem élveztem. A festéshez, olvasáshoz nem volt kedvem, melyekért régebben epedeztem, a bámulatos napsütésre ugyanúgy néztem, mint az előttem heverő számlákra. Tudtam, mit kellett volna tennem, tisztában voltam vele, Ki tudna segíteni, ámbár hitem annyira megbicsaklott, hogy úgy éreztem, képtelen vagyok elkapni a felém nyújtott szelíd, biztonságot hordozó kezet, melyet a szegek törtek át. Semmihez sem tudtam hozzáfogni; alig léptem ki a házból, keveset ettem. Depresszióhoz közeli állapotba sodortam magamat és nem hagytam, hogy segíthessen nekem az, Aki igazán tudna. Majdhogynem eljutottam arra a pontra, hogy az életem értelmetlen és nélkülem a világ is jobbá válna.
Két-három hét telhetett el ily borzalmas módon, számomra mégis hónapoknak, sőt éveknek tűnt a szörnyűség, a kilátástalan helyzet.
Éppen, mikor így magamba roskadva bámultam ki ablakomon, csengettek. Meglepettségemből a második ugyanilyen hang rázott fel. Csengettek. Nekem, Rose Moticellinek. Mégis ki lehet az? Hiszen senki sem látogatott meg eddig!
Kérdésekkel fejemben, összeráncolt homlokkal tártam ki a bejáratot, mely előtt barátimat pillanthattam meg. Amanda, Kevin, Marguerite és Théodore: mind ott voltak. Kikerekedett szemem, eltátott szám láttára barátnőm halványan elmosolyodva szólalt meg.
-Bejöhetünk?
Közel álltam a teljes kábultsághoz, úgy gondoltam álmodom, így apró bólintással engedtem be őket. Egyenesen a nappaliba vezetett utunk, ott foglaltunk helyet.
-Minek köszönhető a látogatásotok? - döbbentségemet palástolni sem próbáltam.
-A barátaid vagyunk, Rose - szólalt meg Kevin.
-A... barátaim? - hitetlenkedve kérdeztem vissza.
-Én, személy szerint már öt éve - vette át a szót Ami.
-Megbeszéltük, hogy nem hagyunk egyedül - Marguerite Mia urnáját kezében tartva válaszolta.
-Tudjuk, hamarabb kellett volna cselekednünk, de hát... - szólalt fel újra barátnőm, ám nem tudta befejezni mondatát, mivel kezembe temettem arcomat.
-Annyira sajnálom - zokogva törtek elő belőlem elrejtett érzelmeim. - Az én hibám!
Nem lestem fel, azonban hallottam, amint feltápászkodnak, közelebb igyekeznek.
-Megbocsátunk, Rose - hallottam Amanda hangját.
-Nem, nem lehet! Én sem tudok megbocsátani magamnak! Megöltem Mia-t, Daniéle-t és Chase-t! - folydogált tovább kiapadhatatlan könnyzáporom.
-Nem te ölted meg őket - Marguerite halkan, ám annál szilárdabban jelentette ki. - Nagyon fáj, Rose - vallotta be. - Nem tudok este sírás nélkül elaludni. Hiányzik Mia - a lány is megbicsaklott szavában. - Emiatt... Emiatt nem te vagy a hibás. Féltél. Megértem, Rose.
-Megőrülök, ha arra gondolok, mi mindent csinálhattunk volna velük - nyelt hatalmasat Théodore.
-Nekem kellett volna tanúnak lennem és akkor most egészen más lenne a helyzet... - csóválta fejét barátnőm.
-Mindenkinek hatalmas sebet okozott mindez, Rose - győzködött Kevin. - Nem vagy egyedül. Egyetértettünk, hogy semmi értelme se lenne téged hibáztatni és egyedül hagyni.
-Túl fogjuk vészelni. Együtt - határozott Ami. - Lehet, hogy évekbe telik majd, de... Muszáj. Ők is ezt akarnák - hunyta le szemét.
-Köszönöm, hogy itt vagytok velem - zokogtam fel újból, mire egyszerre mindnyájan átöleltek.
-Borzasztó lehetett neked, Rose. Megtudtad, hogy megölte a családodat. Végig sakkban tartott - szorított magához Marguerite.
-Gyűlöltelek, mert a legjobb barátnőmnek hittelek és azt gondoltam, elárultál azzal, hogy nem szóltál erről. Én is sok mindent eltitkoltam a múlttal kapcsolatban, ezért meg tudom érteni.
-Ezentúl mindent elmondok - szipogtam. - Mindent...
-Ráadásul az esküvőd lett volna, a legboldogabb napod - sóhajtott Théodore.
-Ti annyira jók vagytok hozzám - törölgettem sós cseppektől ázott arcomat.
-Egy hatalmas űr tátong mindannyiónkban, Rose - hajtotta le a fejét Amanda. - Össze kell tartanunk. Nem tudunk továbblépni, ha nem tesszük meg.
-Mégis hova lépjek tovább? - kérdeztem higgadtabban.
-Megtaláljuk azt is - bólogatott barátnőm.
-Bennetek is van ilyen érzés? Amikor egyszer csak minden jó, aztán visszagondoltok július negyedikére? - szonytolodott el Marguerite.
-Folyamatosan - Théodore letaglózottnak tűnt.
-Szerintem Mia nagyon büszke lenne rád, Marguerite - néztem a lány szemébe.
-Rám? - szeppent meg.
-Itt vagy, fel tudsz állni és nem otthon a sötét szobában sírsz.
-Eleinte ezt tettem. De megígértem neki... Megígértem, igaz, Théo? Nagyon nehéz betartani ezt, mert annyira, de annyira hiányzik... Bárcsak itt lenne... Bárcsak ne ment volna el... Tudom, hogy ebben az urnában a hamvai vannak, de ez már nem ő... Szerintem nagyon boldog lenne, ha olyan helyeken szórnánk szét, amiket szeret... Disneyland, a Luxemburg-kert, az a kávézó, ahol együtt voltunk, a bolt, ahol megismekedtünk, a tenger... Szerintetek ezt szeretné?
-Mia-t ismerve biztosan - értett egyet Théodore.
-Végigjárjuk az emlékeket - fontolgatta Amanda és bólogatva egyenesedett fel a földről.
-Nagyon erős vagy, Marguerite - csodálatra méltón figyeltem az összetört, mégis egy darabban maradt lányt.
Újra úgy éreztem, számítok. Szükségem volt a barátaimra, jelenlétükre, megjegyzéseikre, szavaikra, eltöltött időnkre. Hálás voltam, hogy nem feledkeztek meg rólam, nem hibáztattak. Ámultam erejükön, gyászuk feldolgozásának módján. Este későn értem haza, ennek ellenére egyáltalán nem bántam. Bámulatos napot töltöttem társaságukban, akkor is, ha legtöbb időnket a Mia-tól való örök búcsúval töltöttük. Bejártuk az egyes helyeket, mindenhova egy kis hamut szórva a lány emlékére, visszatekintve beszélgetésekre, együtt átélt élményeinkre. Nem egyszer alig bírtuk otthagyni a térséget, fájó szívünk visszahúzott, kivörösödött szemünk újra és újra emlékeztetett Mia hiányára, megüresedett helyére.
Mindezekkel szemben mégis az utóbbi idő legcsodálatosabb napját élhettem át barátaim társaságában. Megbeszéltük, mikor fogunk következőnek találkozni, hogy mesélhessünk egymásnak akár csak a napunkról. Egyelőre kifejezett programot Amanda sem szeretett volna szervezni, a seb túl frissnek tűnt még ehhez.
Szobámban, ágyamra telepedve egyfajta szívmelengető érzés kerített hatalmába, melyet oly rég tapasztaltam. Oldalra pillantottam; komódomon a porosodó Bibliámat láttam. Gondoltam egyet, kezembe vettem.
-Atyám... - kezdtem bele az egyszerű imádságba. - Köszönöm, hogy adtál barátokat mellém. Annyira sajnálom, hogy eltávolodtam Tőled, hiszen ilyen helyzetben kellett volna még erősebben Benned bíznom. Kérlek segíts átvészelni mindenkinek ezt az időszakot, a gyászt. Nagyon hiányzik Mia, Daniéle és Chase is. Istenem, az még jobban fáj, hogy tudom, a végidőben nem melletted látom majd őket. Mégis reménykedem abban, hogy utolsó erőfeszítéseik közepette láttad gondolatukat, Hozzád térési szándékukat. Kérlek, Uram őrizd meg René de Fontaine-t is. Nem könnyű érte imádkozni, hiszen galád merényletet követett el, ennek ellenére könyörgök, hogy segíts neki megváltozni, megbánni tettét, tanulni Mr. Hunsford irgalmasságából. Mr. Hunsford... Ó, Mindenható Atyám, én szeretem a herceget! Képtelen vagyok feledni mindazt, mivel megajándékoztál bennünket. Kérlek, nagyon vigyázz az úriemberre, az életére. Ő biztosan újra fog házasodni, hiszen kötelessége. Igazság szerint nekem is az lenne, mivel hercegnő vagyok. Hiszem, hogy Neked mindkettőnk életére tökéletes terved van, ha úgy akarod, hogy találkozzunk még, akkor fogunk, azonban, ha külön utakon vezérelsz minket, akkor is tökéletes, mert a Te akaratod az. Köszönöm, hogy újra szólhatok hozzád, hogy elfogadhattam felém nyújtott kezedet, Jézusom. Hálás vagyok az újrakezdés lehetőségéért, hogy segítesz munkát találni és irányítod az életemet. Köszönöm, hogy Te vagy a fény az alagút végén. Ámen.
Forróság, bizalom, hit öntötte el szívem, reménytelien pillantottam a jövő felé, bármit is hozzon az. Nem latolgattam az esélyeit Mr. Hunsforddal való újbóli találkozásomnak, mégis úgy éreztem, le kell írnom neki mindazt, mi nyomaszt, bennem maradt. Talán nem küldöm el, ellenben az írás sokat segíthet a fiatalember elvesztésének feldolgozásában.
Papírt húztam elő és tollal rajzoltam rá kerek betűimet.

Tisztelt Mr. Hunsford,

Nem vagyok benne biztos, hogy ez a levél valaha kezei közé akad, ennek ellenére úgy döntöttem, papírra vetem maga irányába érzett érzelmeimet. Hogyha esetleg mégis kezébe keveredik írásom, valamiféle módon, nyugodt szívvel égesse el, tépje össze, hiszen ekkor szívemet szimbolizálja majd iratom. Szeretem magát, amióta megismertem igazán, szerelmes lettem lelkének mélyébe, minden cselekedetébe, viselkedésébe, modorába, elbűvölő szavaiba, a maga alakjába. Kétezer-tizennyolc október huszadika óta én vagyok a legboldogabb ember széles e világon. Az Úrtól nem kaphattam volna magánál csodálatosabb ajándékot, örülök, hogy megengedte, gondját viseljem, ön mellett legyek. Nem könyörgök azért, fogadjon vissza, vegyen el és éljük le életünket mit sem foglalkozva a történetekkel. Nem áll szándékomban ámítani, szófordulatokkal arra ösztönözni, térjen vissza hozzám, szeressen. Talán utaink keresztezték egymást, most pedig másfelé indulnak. Szeretném tudatni magával, hogy soha életemben nem ismertem önhöz hasonló úriembert, valószínűleg nem is fogok. Hálás vagyok, hogy életem részének tudhattam, hogy gáláns módon megkérte kezemet, melyre önfeledt igent mondhattam. Mélyen sajnálom, hogy úgy érzi, elárultam. Igaza van, be kellett volna vallanom, mi mindennel fenyeget René de Fontaine. Sajnálatos módon, nem fogjuk megtudni, mi lett volna, ha így teszek. Megbíztam magában teljes szívemből, éppen csak a legvéresebb titkot hallgattam el. Igazán boldog, hogy nem leszek hitvese? Mikor kimondta, mintha összedöntötte volna életemet. Mindazonáltal teljes mértékben megértem. Nem kívánok magyarázkodni, hiszen tudja, hogy inkább magamban tartottam a grófhoz kapcsolódó információkat. Osztozok fájdalmában, mind előző feleségét, mind édesanyját illetően. Ezekről én magam sem szereztem tudomást, ezt szilárdan állíthatom. A párbajban vívott csatája, ahogy felülkerekedett ellenfelén, miképpen megkegyelmezett neki... Lovagias, gáláns és irgalmas cselekedet volt magától. Tisztában vagyok vele, ön nem táplál irányomba utálatos érzelmeket. Fogalmam sincs, miként tekint rám. El sem tudja képzelni, milyen hatalmas fájdalommal jár elvesztése. Ennek ellenére tisztában vagyok vele, egy-két év elteltével kötelező megházasodnia hercegi mivolta miatt. Minden rosszindulat nélkül a legjobbakat kívánom az ön számára, Mr. Hunsford, és jövendőbeliének. Reménykedem benne, szerelemből házasodik majd, ebben a kapcsolatban pedig az Úr fog munkálkodni. Boldogan tekintek majd ön felé, ha netalántán Párizsban látnám. Nyugodjon meg, elkerülöm majd. Számomra egyetlen pillantás maga felé gyógyírként hat. Isten vigyáz majd lépteire, hogy le ne térjen útjáról, ebben biztos vagyok. Köszönöm, Mr. Hunsford, hogy az életem részének tudhattam.
Örökre búcsúzom,
Rose Moticelli