- Te meg miről beszélsz?

A Silas arcára kiülő őszinte döbbenet Gabriel arcáról is levakarta a reménykedést. Ott álltak hát, egymással szemben a részeg diagnoszta, és egy fakószőke recepciós. Mindketten meredten bámulták a másikat, és várták, hogy a másik, megtörve a csendet tisztázza a dolgokat. Gabriel – annak ellenére, hogy még mindig lassabban fogta fel a dolgokat, mint általában – szólalt meg előbb, összezavarodva mutogatott hol magára, hol Silasra, hol a semmibe.

- Akkor azt akarod mondani, hogy az nem... - idegesen nézett Silasra, és tompa elméjével igyekezett a lehető legpontosabban feleleveníteni a karácsonyi partyt, bármilyen nehéz feladatnak bizonyult is.

- Pontosan... - Gabrielnek nem is kellett befejeznie a mondatot, Silas tudta, mire gondol. A történtek után egyre furábban érezte magát. Szóval, amit az imént Gabe mondott, az valójában neki szólt. Akkor...

- De... Akkor hol voltál egész végig? Mert ha nem velem... - Gabe bármennyire erősen gondolkodott is, egyáltalán nem jutott eszébe, hogy látta volna Silast a bulin. Hogy is emlékezhetne, ha végig őt figyelte... mármint valakit, aki hasonlít rá...

- Én már a party elején hozzácsapódtam a gyakornokokhoz. Elég rendes srácok. Az egyikőjük, Eric, nem bírja az italt, ezért szinte rögtön ki is dőlt a puncstól. Majdnem a buli végéig tartottam a fejét a mosdóban, amíg hányt. Csak egész későn jöttünk ki... - s valóban, Silas egész végig a vécén dekkolt Ericcel, és szinte az egész karácsonyi banzájról lemaradt.

- Értem. – Gabriel összeszakadt. Homályos tekintete leszaladt a földre, kezeit összekulcsolva a tarkójára simította. Lényegében megkönnyebbült, hogy nem Silas utasította vissza, akkor viszont... még lehet esélye! Gabe arca hirtelen felderült. – S-Silas...? – bátortalan volt ugyan, de elhatározta, hogy most mindent bevall neki.

- Igen? – Silasban körvonalazódott, hogy mi következik. Ha minden igaz, amit korábban mesélt, akkor... akkor szereti őt? Szívében melegség áradt szét, és a hirtelen feltámadó remény mosolyként ült ki az arcára.

- Tudod... öhm... - olyan nehéz volt elkezdeni, főleg úgy, hogy gyakorlatilag már be is vallotta Silasnak az érzéseit. – Szóval emlékszel, amikor azt mondtam, hogy odamentem hozzád a táncparketten? – Silas egy apró bólintással válaszolt, Gabe csak azután folytatta. – Akkor bevallottam neked, hogy... szóval bevallottam neked valamit. Azt, hogy mit érzek irántad. Hogy akkor is rád gondoltam, amikor munkába mentem, amikor itthon voltam, amikor... nos... Egyszóval mindig. – Gabe zavartan köhintett, idegességében a pólója szélét kezdte gyűrögetni. – Akkor, ott a bulin elegem lett abból, hogy mindig csak nézzük egymást. Mert ne hidd, hogy nem láttam, hogy nézel! Tehát akkor elhatároztam, hogy elmondom neked, amit gondolok, amit érzek... - Silas pontosan tudta, mit fog hallani, de Gabe szájából is akarta hallani, és alig várta, hogy kimondja. – Mert én... én... szeretlek...

Amint Gabe kiejtette száján azt a szót, amire Silas annyit várt, amiért hónapokon át epedt, azonnal a nyakába ugrott. A mézhajú a hirtelen súlytól megtántorodott, és pár lépésnyi bizonytalan topogás után mindketten a kanapéra estek. Silas nagyot nyekkent - korábbi zúzódásai, amiket a lépcsőn való leeséskor szerzett, még mindig fájtak, habár már feleannyira sem, mint azelőtt -, a diagnoszta súlya alatt, de nem bánta. Végre együtt vannak, szeretik egymást. Mi másra vágyhatna még?

Ahogy ott feküdtek – Gabe feje Silas mellkasán, erős karjai a kecses derék körül, finom szuszogása és ütemes szívdobbanási összhangban a sajátjával – úgy érezte, a hosszú hónapok vágyakozásai beteljesülnek, a sok – s mint kiderült - felesleges aggodalom nyomtalanul elszállt és most végre megnyugodhat. Gabriel eközben újra mély álomba szenderült, és Silas úgy döntött, nem kelti fel. Ujjaival beletúrt a gyönyörű, mézbarna tincsekbe, amivel egy halk nyögést váltott ki a rajta fekvőből. Óvatosan, mosolyogva simított végig a mellkasán nyugvó fejen. Az alvó másik erre még jobban megszorította a karjai közt heverő fiú derekát, arcát a pólójába fúrva, Silas elpirulva döntötte hátra a fejét, elégedetten sóhajtott, és folytatta a simogatást. A beálló csendben az eddig háttérbe szoruló narrátor ismét nekilátott álmosító szövegének felolvasásához: Az oroszlán hosszas cserkészés után leterítette a Grant-gazellát. Az aranyszín nagymacska – miután elfogyasztotta zsákmányát – elégedetten fekszik és dorombol.

><><><

Mikor Gabriel felébredt, már világosodott, valószínűleg reggel, vagy kora délelőtt volt. Amint kinyitotta a szemét, a kanapé lenyitott háttámláján tornyosuló takarókupaccal találta szemben magát, de azt, hogy nem egyedül fekszik, csak kicsit később vette észre. Apró mellkas emelkedett és süllyedt a feje alatt, karjai pedig egy karcsú köré fonódtak. Ahogy felemelte a fejét, hogy körbenézzen, két vékony kéz csúszott ki a hajfürtjei közül, egyik a gazdája oldalához, a másik a nyakán végig simítva a hátára siklott. Gabe tekintete Silas arcára vándorolt: a fiú szemei csukva voltak és egyenletesen szuszogott. Gabriel enyhén elpirulva próbált felállni, de úgy tűnik a szőke már nem aludt elég mélyen, mert amint megmozdult, kinyíltak a szemei, és a kezeit Gabe háta mögött összekulcsolva, visszahúzta a diagnosztát. Lágy mosolyra húzódtak az ajkai, és hirtelen-kék szemei megállás nélkül Gabe vonásait pásztázták. Nem tűnt úgy, hogy a közeljövőben elengedi.

- S-szia... - Gabriel tétovázva szólalt meg. Nem is igazán tudta, hogy került ide, de annak ellenére, hogy eleinte kissé kényelmetlenül érezte magát, egyre inkább hezitált, megtörje-e a pozíciót.

- Szia. – Silasnak még mély volt a hangja az alvástól, és mosolya szélesedett. Szorosabbra fogta kezeit, így még inkább összepréselődtek, Gabriel arcán heves pír szaladt szét. Feszélyezettsége már a plafont verdeste, és elkezdte kiszabadítani magát a recepciós öleléséből, de az egyre inkább magához húzta, és nem engedte el. Addig huzakodtak, míg végül Gabrielnek sikerült felülnie, így azonban Silas az ölébe csúszott, lábait átkulcsolta a mézhajú derekán. A szőke fiú lassan lehunyta a szemeit, és egyre közeledett Gabe ajkai felé, de az elhúzódott és felemelte egyik mutatóujját, így azon csattant a neki szánt csók.

- Te meg mit csinálsz? – az ujj tulajdonosa értetlenül pillantott a másikra. Zavarodottságát fokozta hirtelen feltörő fejfájása, ami keményen emlékeztette délelőtti ivászatára.

- Hát nem nyilvánvaló? Meg akarlak csókolni. – Silas olyan ártatlan egyszerűséggel ejtette ki a szavakat, és olyan tüneményesen mosolygott, hogy Gabriel gyomra átbucskázott önmagán. Silas most tényleg...? Tényleg meg akarta...

- De a múltkor... a partyn... - idegesen kezdett bele, kezeit bátortalanul a szőke derekára csúsztatva, de az ölében ülő fiú elhallgattatta.

- Délelőtt megbeszéltük. Nem velem voltál akkor este, mert én a vécén dekkoltam az egyik gyakornokkal. Végül arra jutottunk, hogy mindketten szeretjük egymást, szóval minden a legnagyobb rendben. Ezért is aludtunk együtt. – az utolsó szavaknál szemtelen fény csillant Silas szemeiben, és kezeit Gabriel hátáról a nyaka köré vezette.

- Akkor... akkor jó... - Gabriel a fejében elhatalmasodó fájdalom miatt csak ennyit bírt kibökni, és elfintorodott. Nekiállt kibontakozni az ölelésből, de Silas megint megállította.

- Hová mész? – arcán az álmosság és az elégedetlenség lagymatag keveréke jelent meg, amint a diagnoszta keze után nyúlt.

- Aszpirinért. Hasogat a fejem. – Gabriel végre felállhatott, de Silas könyörgőn szólt utána.

- Ugye visszajössz? – Gabe egy pillanatig habozott, de látva a recepciós arcát morgott egyet, és válaszolt.

– Persze.

Kicsoszogott a konyhába, a gyógyszeres fiókból előkotort egy fejfájáscsillapítót, majd megtöltött egy poharat csapvízzel, és az egészet felhajtotta a gyógyszerrel együtt. Az üvegpoharat a mosogató mellé tette, és lassan visszasétált a nappaliba.

- Itt vagyok. – közölte. A kanapé karfájához sétált, ahol Silas azóta felült. Kinyújtotta a kezét, és maga elé, az ölébe húzta a diagnosztát. Ő engedelmesen lefeküdt, átkarolva Silas derekát, és szorosan hozzábújt. A szőke fiú lenézett, majd finoman simogatni kezdte Gabe arcát. Az, elengedve Silas csípőjét, rámarkolt a kezére és bátortalanul megpuszilta, miközben füle hegye pipacsvörös árnyalatot öltött magára. Elmosolyodtak, Silas kicsit lejjebb csúszott, közel fekvő helyzetbe, még inkább összebújtak és hallgatták a csendet – a tévé az időzár miatt már jó ideje kikapcsolt.

- Silas...? – Gabe bátortalanul kezdeményezett. Silas, amint magához szorította a jeles orvost, érezte, ahogy beszéd közben hogyan remegnek a másik hangszálai.

- Igen? – a diagnoszta beleremegett Silas közelségébe, ahogy hallotta amint a dobog a szíve, ahogy veszi a levegőt, de nyelt egyet, és folytatta.

- Akkor... izé, mi most... úgy értem... azt akarom kérdezni, hogy... hogy nem zavar, hogy én... én... férfi vagyok? – kérdését inkább Silas mellkasának, vagy hasának mondta, mert nem mert Silas szemébe nézni. Azok után, ami köztük történt, kicsit önzőnek érezte, hogy ilyet kérdezett.

- Nem különösebben. Szerintem nem az számít, hogy férfi, nő, vagy valami egészen más, hanem az, hogy az illető milyen belülről. Hogy milyen ember. – Silas lágy tekintettel pillantott le Gabrielre, és végigsimított a mézbarna tincsek között, majd kezét az álla alá csúsztatva emelte fel az arcát, hogy az ölében heverő szemébe nézhessen. A másik arca vörös volt, mint az alkonyi égbolt, de szemeiben megkönnyebbülés és öröm csillogott. Silas halványan elpirult, és roppant ártatlan tekintettel Gabenek szegezte a kérdést. – És téged?

Gabriel egy pillanatig köpni-nyelni nem tudott. Már hogy zavarná? Kezével végigsimított Silas hátán, megrázta a fejét, majd újra belekezdett.

- Akkor volna kedved... öhm... szeretnél... szeretnél velem... izé... szeretnél járni velem...? – Gabriel beharapta az alsó ajkát, arcán enyhén aggodalmas kifejezés futott át, de feleslegesen aggódott. Silas pillanatok alatt feljebb tornázta magát, Gabet is felülésre kényszerítve, boldogan nézve a szemébe, miközben arcát két keze közé fogta.

- Édes istenem, hát persze! – A fiú hálás tekintettel hajolt egyre közelebb Gabrielhez, addig, hogy a homlokuk összeért. A diagnoszta összeszedte a minden bátorságát, és finoman összeérintette az ajkaikat.

Megcsókolta Silast.

Ezúttal úgy, hogy ő is tudott róla. Sokkal édesebb érzés volt így, főleg, mikor Silas visszacsókolt. Úgy érezte, azok a bizonyos pillangók kiszabadultak a gyomrából, szerte repültek az egész testében, a fejfájása pedig egy csapásra megszűnt. Silas számára olyan volt, mintha vulkán tört volna ki a testében, és a szerelem lávaként jutott volna el minden egyes tagjába.

Pár hosszú perc múlva elváltak, kipirultak, és hevesen dobogott a szívük. Még sokáig néztek egymás szemébe, elbűvölten a másik tekintetétől. Most is Gabriel törte meg a csendet – melyet csak a pihegésük szakított félbe néha -, helyből fülig pirulva, megbicsakló hanggal, de teljes magabiztossággal.

- Szeretlek, Silas. – Szavaira a másik elvörösödött, és alig bírva arcán tartani a mosolyát, válaszolt.

- Én is szeretlek.