Silas olyan elégedetten fészkelődött a takarók rengetegében, mint egy hasát süttető macska. Ha tehette volna, nekiállt volna dorombolni.

Egy ideje már fent volt, de próbált az álom utolsó morzsáiba kapaszkodva szundítani még valamennyit, de a párnák susogása, és a takaró alól kiáramló forróság lassan teljesen felébresztette. Lehunyt szemmel fülelt a csöndbe, de csak halk neszezést és egyenletes kattogást hallott. Felült, és keresni kezdte az órát, amit végül a konyhát és a nappalit elválasztó falon talált meg, vígan ketyegve. A kismutató a hatos és a hetes között kóborolt valahol, a nagymutató pedig szomorkodva konyult lefelé.

Ahogy felült, a túlméretezett póló enyhén lecsúszott a válláról, haja kócosan az összes létező irányba borzolódott, szemei még mindig kicsit összeragadtak. Az utolsó csepp álmosságot is elpislogva maga körül, eltűnődött.

Mégis mitévő legyen most?

A leggyorsabb megoldás az lenne, ha egyszerűen lelépne. Csak egy kis cetlit hagyna, amin megköszönné Gabriel segítségét. De ez nem vall rá, nem tudná megtenni. Mindenképpen szóban kell, hogy köszönetet mondjon, különben bűntudata lenne, hogy nem búcsúzott el rendesen Gabrieltől.

Apropó. Hol van Gabriel?

A kanapé és a párnák alkotta bázisról körülkémlelve nyomát se látta, így kikászálódott a meleg fészekből, és gyanakodva indult keresni.

- Gabriel? – a konyhában nem volt, hacsak nem bújt el a hűtőszekrényben. A nappalit egyértelműen kizárhatta, s ha szisztematikusan akart haladni, a dolgozó volt a következő, amit átfésülhetett.

A folyosón – ami összesen három lépésnyi volt – lépdelve véletlenül belerúgott valamibe, ami az ablakból rávetülő esti napfénytől szikrát szórva gurult arrébb pár centit. Silas felvette, és egy elegáns mintájú kristálypohár nézett vele farkasszemet. Óvatosan beleszagolt, és átható szesz illata csapta meg az orrát. Aggódva markolt szorosan a pohárra. Félt, hogy mit fog találni a dolgozószobában.

><><><

Gabriel a külvilágból szinte nem érzékelt semmit. Egy nagy, kavargó félhomály ölelte körbe, ki tudja, mennyi ideje. Csak ült az egyik könyvespolcnak dőlve, önkívülettől és whiskytől részegen, és semmi nem érdekelte a kesergésen kívül. Hogy lehetett az, hogy valami, amire ennyire vágyik, ilyen közel legyen hozzá, és mégse érhesse el? Az egyhangú semmin át egy kedves, vékony hang furakodott a fülébe, és kecses léptek dobbanása. Ezek valahogy eljutottak hozzá, míg a külvilág többi szelete nem. Az ismerős hang cselekvésre késztette, de kábult erejéből csak egy előredőlésre futotta. Pohara a padlón futva messzire gurult. A léptek és a hang egyre közelebb jöttek, és karnyújtásnyira lehettek, mikor egy hirtelen hullámmal pár pillanatra magához térítették a férfit.

- Gabriel?

A szemébe ömlő hirtelen fény elvakította, és egy sötét, finom alakot rajzolt ki előtte. A jelenés felé nyúlt, hátha elérheti, de nem számított másra, csak illúzióra. Meglepetésére meg tudta érinteni kétes látomását, és egyetlen szilárd pontot találva a kavargó bizonytalanságban, nyomban meg is ragadta őt. Rámarkolt a vékony vállakra, és egyre közelebb húzta magához. Mikor a két arc pár centiméternyi távolságban volt, Gabriel felfedezni vélte Silas vonásait.

- Silas...? – Ajkai nem akartak engedelmeskedni neki, nagyon nehezen bírta megformálni a szavakat. A jelenés, felismerve nevét közelebb húzódott, és az arc hirtelen elkezdett furcsa táncot járni, elmosódott, majd eltűnt.

><><><

Silas elborzadt Gabriel látványától. Ahogy előrebukott fejjel ült, magatehetetlenül, mint egy marionett-bábú, olyan keservesen és elhagyatottan festett, mint ahogy Silas pár napja. Ahogy közelebb hajolt, hogy megnézze, hogy van a diagnoszta, az hirtelen megragadta a vállait, és pokoli erővel megszorította. Egyre közelebb húzta magához, a leheletét már az arcán érezte. Homályos, ellenséges és zavart tekintet cikázott vonásain. Aztán mintha felismerés csillant volna a kavargó íriszekben.

- Silas...? – ajkai alig akartak engedelmeskedni neki. A szólításnak engedelmeskedve Silas közelebb hajolt, és aggódó tekintetével Gabriel kalandozó pillantását kereste. A másik feje vészesen dülöngélni kezdett, majd ismét lebukott, szemei lecsukódtak, és elengedte a fiút.

Silasnak halvány lila gőze sem volt arról, hogy mit tegyen. Elkeseredetten toporgott, pillantgatott körbe és tanácstalanul tördelte a kezét. Hol Gabrielre nézett, hol az üvegre, hol a folyosó túlvégére, és továbbra is csak egy helyben lépkedett. Elkeseredésében megpróbálta felnyalábolni, ami – lévén a férfi majd' két fejjel magasabb, és jóval nehezebb – nem volt egy egyszerű feladat, ráadásul terhe részeg álomba szenderülve teljes testsúlyával ránehezedett, ami egyáltalán nem segített a dolgán. Végül nagy nehezen félig-meddig sikerült a vállára vennie, és megindult a nappali felé. A percek, amíg irdatlannak tetsző súlyával araszolt, óráknak tűntek, de valahogy mégiscsak elérték a krémszínű kanapét. Silas teljesen kifulladva eresztette el Gabriel kezét, aki így hanyatt zuhant Silas egykori ágyneműi közé, és bágyadtan horkolni kezdett. A fiú fáradtan tottyant a hortyogó diagnoszta mellé.

- És most mégis mit csináljak veled? – suttogta az orra alatt, csak úgy, magának. Állát jobb tenyerébe támasztva, elgondolkodva nézte a mély, alkoholgőzös álomba merült vendéglátóját. Igaz is, amiatt indult a keresésére, hogy elbúcsúzzon, de így azért mégsem hagyhatta itt...

Sóhajtva felállt, és úgy döntött, elindul megkeresni a ruháit. Felbaktatott az emeletre, és balra fordulva a fürdőszobába lépett. Nadrágját, zokniját és alsóját megtalálta a szárító tetején, de az inge nem volt köztük. Bekukkantott még néhány helyre, de úgy érezte, helytelen, amit csinál, úgyhogy inkább abbahagyta. Az előbbiektől kissé szorongva lépdelt lefelé a lépcső, hátulról kerülve meg a nagydarab bőrgarnitúrát, és megtalált öltözékét a karfára fektette. Tekintetét felemelve elérte a megdöbbenés: Gabriel nincs a kanapén. A konyhából csörömpölés hallatszott, Silas ijedten ugrott az ajtóba. A mézbarna hajú fiú az egyik szekrényben matatott, talán keresett valamit. Amint meghallotta Silas ideges légzését a nappali felől, odanézett. Silasra tompa, mégis a fénnyel játszó gesztenyebarna szempár vetült. Rá néztek, de mintha nem látták volna.

- Silas...! Mit keresel te itt? – Gabriel szavai nyúlósak voltak, beszéde majdnem az érthetetlenségig egybefolyt.

- Idejöttem, úgy két napja. Az ajtód előtt vártam, és majdnem halálra fagytam, de te behoztál és megmentettél. – Silas óvatos léptekkel indult a részeg srác felé, vissza akarta vinni a kanapéra, és le akarta fektetni. Nem volt tapasztalata, mit kell ilyenkor csinálni, de úgy gondolta, az alvás csak nem árthat.

- És miért jöttél ide? Nem is ismerjük egymást. – Gabriel gúnyos szavai szíven ütötték Silast, de tudta, ezen most nem akadhat fent.

- Mert elhagytad az azonosítókártyád a recepciós pult előtt, és gondoltam, visszaadom. – Meg, gondoltam, elmondom neked, hogy szeretlek, de ez már nem jött össze. Már csak pár lépésre volt a másiktól, akinek keze kicsusszant a szekrényből. Szerencsére üresen.

- Cha! – gúnyos kacaja még inkább rosszul esett a másiknak. – Az várhatott volna reggelig. Mégis miért kellett ezért az értéktelen vacakért átszelned a fél várost?! – Silas fülében ismerősen csengtek a haragos szavak, ám most az érzelmeit nem leplező Gabriel fájó éllel ejtette ki őket.

- Csak azt gondoltam, aggódni fogsz, ha nem találod a kártyádat, és ezért... - Silasba a hirtelen felé ugró Gabriel fojtotta bele a szót. Arcuk ismét csak centikre voltak, Gabe alkoholgőzös szavait közvetlenül a másik szeme közé sziszegte.

- Hazudsz! – Fújtatott, mint egy bika, szemei szúrósan összeszűkültek, fogait összeszorította. Homályosan derengő tekintetével Silas rémülten villanó pillantásait követte, aki igyekezett kiszabadulni szorult helyzetéből. Kisiklott Gabriel karjai alatt, és a nappali felé menekült, a kanapén fekvő párnái és takarója biztonságába. Gabriel botladozó léptekkel, de majdnem ugyanolyan gyorsan iramodott utána.

Silas átvetette magát a karfán, és még tovább gyűrte a takaró ráncos huzatát. Amint meglátta a felé közeledő Gabrielt fektében hátrálni kezdett, de lábai csak a kövér párnákat dagasztották, így nem jutott sehova. Egy rúgásával véletlenül bekapcsolta a tévét. Úgy tűnik, a távirányító a párnák közé keveredett.

Gabriel megállt a kanapé előtt, és vészjósló tekintettel nézte az előtte fekvő fiút. A narrátor közben zavartalanul duruzsolta álmosító szövegét: A hímoroszlán a magas fűben lapulva folyamatosan szemmel tartja zsákmányát, egy Grant-gazellát. Az állat ugyan gyanít valamit, de mégis gondtalanul legeli tovább a füvet.

- Hazudsz! – ismételte önmagát Gabriel. Kiáltása késként vágta el a pár pillanatra beállt csöndet. – Úgy teszel, mintha törődnél velem, pedig gyűlölsz! – hevesen gesztikulálni kezdett, és forrongott haragjában.

- De én nem... - Silas remegő hangon kezdett volna magyarázkodni, de a másik dühödten a szavába vágott.

- Csend legyen! Ne magyarázkodj! Tudom, hogy gyűlölsz, ne tettesd magad! A saját szavaiddal utasítottál vissza, aztán faképnél hagytál! – Gabriel szinte őrjöngött, haragos szavalata közben kezeivel szántotta a levegőt.

- De mikor?! Hisz egyetlen alkalommal beszéltünk, amikor bemutatkoztunk! Nem emlékszel? Az volt az első, és ezidáig az utolsó, hogy bármiféle társalgás lezajlott volna köztünk! Akkor is csak bemutatkoztunk: Gabriel Hills, és Silas Grant! – a fakószőke félkönyékre, majd ülő helyzetbe emelkedett, és már ő is kiabált. Ez nem volt rá jellemző, de a tény, hogy az, aki nem szereti viszont, makacsul hajtogatja, Ő volt, aki faképnél hagyta, már végképp kihozta a sodrából. Újabb elordított válaszra számított, de pár pillanatig csend lett, amit csak a természetfilmet kommentáló fickó száraz dumája töltött meg: A vadállat egyre közelebb lopakodik leendő áldozatához, de a gazella figyelmét továbbra is a táplálkozás köti le. Gabriel pár lépést közeledett, majd viszonylag higgadtabb hangon, de kicsit imbolyogva folytatta.

- Igen, arra én is emlékszem. De én a karácsonyi partyról beszélek. Ott táncoltál, mindenki zsongott körülötted, én pedig csak egy nagy pohár puncs után voltam képes összeszedni a bátorságom, hogy odamenjek hozzád. – Silas egyre értetlenkedőbb arcot vágott, de úgy tűnt, Gabrielt ez a legkevésbé sem érdekelte. – Te magad után húztál a folyosóra, és meg neked estem. Úgy tűnt, tetszik, szóval gondoltam, még jobban feltüzellek. – A magas, szívtipró srác most úgy pirult el, mint egy szende kislány, elvesztve korábbi mámoros magabiztosságát. – Így a füledbe suttogtam a neved, erre te pofon vágtál, és faképnél hagytál. – Gabriel haragja egészen elpárolgott, miközben mondandója végére ért. Már inkább csak össze volt zavarodva, és még inkább elvörösödött az arca, amint felelevenítette a tavalyi tél eseményeit. Már-már reménykedve pillantott Silasra, várva, beugrik neki a pillanat, de a megvilágosodott helyeslés helyett csak ennyit kapott válaszul:

- Te meg miről beszélsz?