Gabriel egyáltalán nem értett semmit.

- Neh... neh vigyél fel ah... szobábah... nem akarok ott... ott lenni többet...

Olyan erőtlenül hangzottak e szavak, emlékszik, Silas szinte lehelte őket, mégis annyi akarat csengett mögöttük. Annyira elesett volt, szinte már szánni való, mégis olyan élesen élt benne az ellenkezés, a viszolygás a szobába való visszatérés iránt, hogy valahogy rávette Gabrielt, hogy hallgasson rá. Nem tudott nem engedelmeskedni ennek a tekintetnek. A következő pillanatban viszont olyan ellenséges volt!

- Ne csak ülj ott, és bámulj! Hozz valami rendes ruhát végre...

Annyi gyűlölet sütött a hangjából, mintha valami megbocsáthatatlan dolgot tett volna, ám ő egyáltalán nem emlékszik semmi ilyesmire. A tekintete olyan jéghideg volt, szinte keresztülszúrta vele! Nem bírta elképzelni, hogy valakinek két ennyire eltérő arca lenne. És ahogy hozzávágta a ruhát, minden mozdulata feszült volt, mintha a közelébe se akarna jönni.

A konyhában minden szekrénybe benézett. Végigtúrta az összes rejtett zugot, ahol valami ehetőt talál. Az igazat megvallva, nem igazán készült vendégfogadásra a jövőben, így mivel nem is töltött túl sok időt otthon, nem is igazán kellett attól félnie, hogy a hűtője belerokkan a rengeteg kaja tárolásába. Végül csak talált egy porlevest, ami csodával határos módon még jó volt, így elővett egy tálat, vizet öntött bele, és elkészítette a forró, instant húslevest.

Visszatoppanva a nappaliba, mindent úgy talált, ahogy hagyott, mintha Silas meg sem mozdult volna, ami érthető, hisz újra legyengült. Halkan lépkedve, nehogy megzavarja, lassan közeledett a kanapéhoz, mely most közel kétakkora volt, mint általában. Lezuttyant Silas mellé, és felé nyújtotta a kanalat.

Silas megpróbálta felemelni a kezét. Az oldalába állandóan visszatérve hasító fájdalom miatt ez nehezen ment, de pár fintorgással legyűrte a gravitáció és a teste gyengesége okozta nehézséget. Erősen koncentrálva a kanál felé nyúlt, de épp, hogy sikerült megragadnia, szinte azonnal el is ejtette. A kanál ívesen forogva a kanapé párnáin landolt, Silas magában átkozódott, tehetetlen dühe kiült az arcára. Gabriel megeresztve egy kedveskedő mosolyt az evőeszköz után nyúlt, majd belemártotta a levesbe. Kimert egy adagot, a tányért az ölébe helyezte, és másik kezét a kanál alá tartva közelítette a falatot Silas szája felé.

- T-te meg mit... cshinálsz...hah...? - a mondat végére visszatért erős zihálása, orcái ismét karmazsinvörös színt öltöttek, remegő kezét védekezőn arca elé tette volna, ha lett volna elég ereje hozzá. Így azonban csak arra futotta, hogy a fejével próbált kiérni a falat elől, amitől alaposan megszédült a feje. Gabriel kihasználva a pillanatnyi zavart szájába tolta az evőeszközt, majd mikor meggyőződött róla, hogy Silas nyelt, kihúzta. Silas lihegése még hevesebbé vált, ahogy a falatok egymás után csúsztak le a torkán. Egyre inkább izzadt, és kezdte kényelmetlenül érezni magát, amiért etetik. Erejét összeszedve az épp felé közeledő falatot kiverte Gabe kezéből, a kanál csörömpölve csapódott a padlónak, s a whiskys pohár közelében landolt.

- Silas, ha azt akarod, hogy jobban légy, muszáj enned valamit! Engedd, hogy... - mondatát dühös szipogás szakította félbe. A kivörösödött kékszemű próbálta visszafogni magát, de a körülmények miatt nem sikerült türtőztetnie magát, és heves ordibálásba kezdett.

- Mit akarsz tőlem?! Mit akarsz, amit még nem kaptál meg?! Miért csinálod ezt velem, miért kínzol még, mondd?! - izzó gyűlölet ült szemeiben, ami azonban hamarosan megváltozott, amint észrevette, hogy a másik lehajtja a fejét - Mi a...

Gabriel leszegett fejjel ült, és halkan, visszafogottan szólalt meg - Kínozlak? Mivel? Csak próbállak életben tartani te hálátlan idióta! - maga sem tudta, honnan jöttek ezek a szavak, hisz mindig sikerült megőriznie hidegvérét. Az idejét sem tudja, mikor sírt – mert szemét most valóban elhagyta egy kósza könnycsepp – utoljára. - Ha nem segítek, ha nem veszlek észre, akkor még mindig ott fagyoskodnál a teraszon, és lehet, hogy már halálra fagytál volna! - Silasra tekintve minden dühét a fiúra zúdította - Behoztalak, kiolvasztottalak, és két napig pátyolgattalak, ápoltalak, mint valami nővérke, és cserébe mit kapok? Egy eszelős lázálmot, amit hideg zuhannyal kellett, hogy orvosoljak, egy kezet a számba, és egy önfejű kis recepcióst, aki még egy 'köszönömöt' se tud elrebegni hálája jeléül! Ennyire rossz lenne, hogy törődök veled? Akkor edd meg a levesedet magad, kanál nélkül! - ezzel a tálat a dohányzóasztalra csapta, hevesen felugrott, majd törtetve elindult. Vissza se nézett, bár maga sem tudta, hogy hová akar menni.

Silas néma csendben ülve kucorgott, letörölte könnycseppjeit. Mindig hidegvérűnek ismerte Gabrielt, ezért szinte rémisztően hatott rá az előbbi jelenet. Pátyolgatta? Lázálom? Hevesen törni kezdte a fejét, majd hosszas gondolkozás után végre elöntötte a megvilágosodás.

Gabe behozta, felmelegítette, vigyázott rá, méghozzá két teljes napon keresztül. Valószínűleg nem is evett semmit és... dolgozni sem volt. Hirtelen heves szégyenérzet fogta el korábbi viselkedése miatt. Bűnbánóan nézett a levesre, utánanyúlt, majd remegő kézzel a szájához emelte. Mohón nyelte a falatokat, most érezte csak meg, milyen éhes. Az üres edényt visszatette az asztalra, majd hátradőlt, és lehunyta a szemeit.

Gabriel csörtetve vonult fel a lépcsőn, rontott be a szobájába, és markolt fel egy takarót és néhány párnát. Egy kupacba csapta őket, és a szekrény felé vonult. Egy lehetőleg nem óriási pólót, és alsót keresett, s az elvárásának végül többé-kevésbé sikerült eleget tennie. Az így összefogott ruhahalommal megindult lefele, hasonlóan duhogva, mint feljövet. A nappaliban Silas mellé dobta mindet, majd távozni készült, mikor a beteg megfogta a karját. Gabriel megdermedt, most minden porcikája egyetlen emberre központosult.

- Miért nem vittél kórházba? Ott szakszerűbben elláttak volna, kaptam volna gyógyszert, és neked sem lett volna gondod belőlem - komoly arccal nézett fel Gabrielre, aki viszont elvörösödött.

- Miért, én szerinted nem tudok kellőképpen kikúrálni egy lázat és egy meghűlést? Különben is, úgy is ki kellett volna vennem pár szabadnapot... - ezzel az érveléssel még magát sem győzte meg. Valóban jobb megoldás lett volna. Silas ráemelte szép, s még homályos kék tekintetét. Gabriel nem bírt belenézni, elfordította tekintetét. Megköszörülte a torkát, és folytatta.

- Az... az előbb azt mondtad... valami olyasmit mondtál, hogy már minden megkaptam tőled, amit akartam. Mi... mire gondoltál? – Gabe erőt vett magán, és Silasra pillantott. Most a hószőke fiún volt a sor, hogy elpiruljon.

- Amikor legutóbb magamhoz tértem, egy piros tunikában ébredtem, a lakásodon, a szétzilált ágyadban, a kezemmel a szádban. Néhány emlékképen kívül semmire sem emlékeztem: te és én a zuhany alatt félpucéran, a whiskys pohár... Mégis, mi másra gondolhattam volna, hogy mi... Nem ismerlek elég régen, és elég jól, így nem tudhattam, hogy... hogy... - Silas egyre vörösebb lett, először a dühtől, majd a szégyentől. Ott állt tehát egy mézbarna pizsamás, és egy szál alsógatyában, párnák közt heverő fakőszőke, egymásba akaszkodva a nappali peremén.

Gabriel előbb a csalódott felháborodástól, majd az elkeseredett haragtól nem bírt kollégájára nézni. Hitetlenkedve csóválta a fejét, majd kitépte karját Silas kezéből.

- Szóval nem ismersz eléggé... Hát persze, mi másra is gondolhattál volna, hogy leitatom a munkatársam, akit csak látásból, és alig ismerek, majd elhancúrozgatok vele?! Hát ilyennek látsz engem?! – Gabriel alig látott a pipától. Sosem gondolta volna, hogy valaki képes lenne ilyet feltételezni róla. Silas védekezésbe kezdett.

- Gabe én nem... nem tudtam, mit gondoljak... én... nem voltam tisztában a helyzettel, és... a körülmények alapján... ez... ez volt a leglogikusabb magyarázat... - könyörgőn nézett Gabrielre, mikor ráébredt, hogy elszólta magát. Elkerekedett szemekkel, ijedten kapta szája elé a kezét, de amit kimondott, azt már nem szívhatta vissza.

Gabrielben egy pillanatba megállt az ütő. Leglogikusabb?! Hűvösen tekintett az előtte féloldalasan fekvő, kiszolgáltatott Silasra. A félbevágott, karácsonyi tunika nélkül, szárnyaszegett madárként pihegett, arcán még ott virítottak a lázrózsák elnyílott bimbói, kék szemébe rémület költözött, piszkosfehérre hajazó fürtjei kisebb-nagyobb tincsekbe tapadtak az izzadságtól. Egész lénye olyan törékeny volt abban a pillanatban, hogy egy legyintéssel ki lehetett volna törölni a létezésből.

Gabe nem szólt egy szót sem, csak otthagyta Silast a kanapén. A törékeny fiú belefúrta magát a nemrég kapott párnákba. Őrült módjára kezdte püfölni őket, miközben próbálta visszafogni a sírását. Hogy lehetett ekkora idióta, hogy kimondja azokat a szavakat?! Nyilvánvalóan vérig sértette Gabet. Hisz ő csak gondoskodni akart róla, ő erre gyanakvással fizet, tetőzve jótevője gondjait. Habár most még gyenge járni, amint visszanyeri az erejét, addig fog utána koslatni, amíg meg nem bocsát neki. E gondolatokkal némileg megnyugodva hanyatt fordult, és kezét szájára szorítva próbált pihenni. Minél előbb fel kell gyógyulnia.

Gabriel tekintete elhomályosult a tehetetlen dühtől, azt sem láttam, hová megy. Érezte a lépcső puha padlószőnyegét a talpa alatt, a folyosó csiszolt hajóparkettáinak reccsenése is eljutott a fülébe, de józan esze csak akkor tért vissza, mikor a hálószobájában állt, a lehúzott rolókkal takart franciaablak előtt. Szinte automatikusan tapsolt, hogy felhúzza fel a redőnyöket, s az előkerülő ablakszárnyat kinyitva kilépett apró erkélyére. A januári hideg enyhülni látszott, de azért kegyetlenül csípte a fiatal férfi fedetlen testrészeit. Ahogy mindenütt égnek meredtek szőrszálai, és hátán végigfutott a hideg, kitisztult a feje. Nem kellett volna ilyen kegyetlenül otthagynia Silast. De amikor így feldühítette! Minden esetre az lesz a legjobb, ha mindketten egyedül maradnak egy kicsit, és gondolkoznak. Igen, ez lesz a legjobb.

Becsukva maga mögött az ablakot, és a fürdőbe lépve kikapta a szárítóból az egyik törölközőt, és tusolni ment. A zuhany alatt bevillant az előző napi lázálom, amit a zuhany hideg vizével csillapított. A szobába lépve szemébe ötlött a falnak támasztott kempingágy, amin Silas pár órája ugrált. A szekrényben új ruháért kutatva szemei előtt egy pillanatra felvillant a piros tunika képe, ami nemrég még félbe vágva Silas vékony testét takarta – úgy, ahogy. Szemét dörgölve lehuppant az ágyra. Ablaka alatt elhúzott egy autó, aranysárga fénnyel borítva be a félhomálya burkolózó szobát. Néhány másodpercig tartott csak, de Gabrielnek tegnapi álma jutott eszébe. Silasról...

Ebben a lakásban már szinte minden Silasra emlékeztette. Bosszúsan vetette hanyatt magát, és próbált nem a fiúra gondolni. Még mindig haragudott rá, amiért gondolkodás nélkül mocskos dolgokat feltételezett róla, de szeretett volna végre kibékülni vele. Végül úgy döntött, majd holnap mindent tisztáznak, és elsimítják az esetet. Habár átaludta a fél napot, most mégis kimerülten hunyta le szemeit, és süppedt jóleső álomba.