Gabriel halkan nyögve fordult az oldalára. Elégedetlenül fintorgott, és összehúzta magát. Fázott. Lábán, karján és hátán úgy szaladgáltak a jeges fuvallatok, mint csempén a vízcseppek. Értetlenül nyitotta ki szemeit, kábán ült fel. A redőnyöket valaki felhúzta, és késő délutáni napfény ömlött a szobába. Hála a ház nyugati tájolásának, a lemenő nap hideg lángba borított mindent. Mivel, hogy a franciaablak sarkig tárva-nyitva állt.

Előtte pedig Silas. Már-már betegesen karcsú válláról lehullott a piros, mintás ruha, mezítelen lábait egymáshoz közel rakva, s jobb lábára nehezkedve állt, kezeit karba fonta. Autók halk moraja szűrődött fel a most oly távolinak tűnő utcáról, és az óriás csillag hatalmas, arany palacsintaként készült eltűnni a város magas felhőkarcoló épületei között.

Gabriel lassan, gyanakodva emelkedett fel az ágyról, és alig hallhatóan közeledni kezdett az ablakban állóhoz. Silas azonban meghallotta lépteit, és éteri, megfoghatatlanul vonzó kifejezéssel az arcán fordult félig a közeledő Gabe felé, akinek a látványtól földbe gyökerezett a lába. Maga sem tudta, mit csinál, mert a hirtelen-kék szemek különös csillogása, és a szél könnyedségével libbenő, a téli hidegtől szinte bézsszínűvé fakul középhosszú szőke haj teljesen elvette az eszét. Nem tudván parancsolni magának, hátulról átölelte az ablakban álló Silast. Ő finoman simult hozzá, mint egy méretre gyártott puzzledarab. Gabe belehajolt a finom nyakba, és megcsókolta. Érezte a borzongást, ami végigfutott a másikon, így még szorosabban magához húzta. Silas fészkelődött kicsit, hogy szemben legyen a nála több, mint másfél fejjel magasabb férfival. Mélyen egymás szemébe néztek, és észre sem vették, hogy ajkaik egyre csak közelednek, majd amikor már érezték egymás forró leheletét, Silas megállt, és felemelte a kezét. Kissé sötét pillantást villantva, hirtelen Gabe szájába tömte apró öklét. Gabriel nem tudva mit kezdeni a helyzettel, kapálózni kezdett, amivel annyit ért el, hogy elesett...

... és felébredt. Még mindig az ágyon feküdt, takarója lecsúszott a derekáig. Innen a hideg. A redőnyök még mindig lehúzva, csak a lemezek közötti apró réseken szűrődött be az éppen lemenő nap aranyvörös fénye, a szobában egyébként félhomály uralkodott.

A szájába toluló keserű nyálat lusta nyammogással tüntette volna el, de valami akadályozta. Puha volt, és langyos. Eddig csak résnyire nyitott szemeit most teljesen kitárta, kezét lassan a szájához emelte. A legkevésbé sem számított arra, amit talált: egy kéz lógott félig bele a szájába, az illető mutatóujja nyelve hegyét csiklandozta. Értetlenül ült fel, és a kéz gazdájára bámult. Silas immár hason feküdt, egészen közel Gabehez, apró keze pedig a fordulásnál valószínűleg a mézhajú szájában landolt.

Gabriel kicsit értetlenül kezdte pásztázni Silast: arca már nem volt olyan piros és bőre is veszített sápadtságából, így valamivel jobban nézett ki, mint tegnap este, arca azonban valahogy horpadtnak tűnt. Sosem volt nagydarab, sőt, szinte a legsoványabb ember akit ismert, de most még vékonyabbnak tűnt. Hát persze, hasított bele Gabrielbe, hisz második napja nem evett. És ha jobban belegondol, ő is kihagyta a vacsorát aznap este, mondván majd odabent vesz valamit az egyik automatából, vagy a büféből. Gyomra hangosan kordult, és szinte fájt. Egészen eddig egyáltalán nem is vette észre.

- T-te meg... miért eszed a kezem? - Silas hangja nagyon halvány, és erőtlen volt, kicsit rekedt is a reggeli ordítozás fényében, de Gabet úgy rántotta ki gondolataiból, mint vonat a huzatot. Kissé hátratántorodott, ezzel kiesett szájából az apró kéz.Nem tudván, mit tegyen, jobb híján elvörösödött a füle, és szinte szemrehányó hangsúllyal szúrt vissza a betegnek.

- Csak megnéztem, nincs-e lázad. Nem akartam megfogni a nyakad, hátha hideg a kezem - Gabriel jó ember volt, becsületes, néha komor, de hazudni azt nem tudott. Minden próbálkozásnál aprót rezzentek orrcimpái, ami miatt gyerekkorában gúnynevet aggattak rá, ami egészen középiskoláig rajta ragadt: a nyuszi.

Silas szó nélkül hagyta, mintha nem is érdekelte volna. Enyhén felemelt fejét engedte visszahanyatlani a gyűrött huzatú párnára, megfordult, és elgondolkodva kezdte tanulmányozni a plafont. Gabriel gyomra még egyszer megkordult, ha lehet, még hangosabban, mint az előbb.

- Ha ennyire éhes vagy, akkor ajánlom a konyhádat - a hideg szavak váratlan kegyetlenséggel, és szarkazmussal zengtek, a komorság átütött a fáradtságon. Silas homlokára felhők gyülekeztek, és elfordult Gabrieltől. Felült, s megpróbált felállni, de amint kiegyenesedett, gyengült lábai felmondták a szolgálatot, és összecsuklott. Gabriel azonnal mozdulva átvetette magát az ágy másik végébe, és még épp, hogy elkapta Silast, mielőtt hanyatt vágta volna magát a padlón. Ott voltak tehát, egy karácsonyi tunikába bújt, és egy álmos szemű fiatalember, a félhomályos szobában, vörösarany csíkokkal borítva.

- Engedj el! Nem voltam elég az éjszakára?! - Silas ellökte magától Gabet, és remegő lábakkal, a bútorokba kapaszkodva elbotorkált a lépcsőig, mire Gabriel feleszmélt kezdeti meglepettségéből. Teljesen ledöbbentette kollégája hálátlan viselkedése, akinek konkrétan megmentette az életét. Egyben fel is bosszantotta.

Szinte fújtatva, nagy hévvel, mint egy bika, vonult az önző, szőke pálcikaember felé, de mikor beérte, rögtön elpárolgott minden dühe.

Silas talán három lépcsőfokot haladhatott lefele, de máris újra elesett, s most ott lihegett egy méterre Gabe alatt, a lépcsőfordulóban. Arca megint lázrózsát virított, és haja csurom víz lett az izzadságtól. Fejét nekidöntötte a falnak, ami a kinti levegő hűvösét tompítva árasztotta magából. Gabriel kétségbeesve trappolt utána, és megpróbálta karjaiba venni, azonban az elesett ellökte a kezét. Bosszúsan, csökönyösen újra megpróbált felállni, de ezzel csak azt érte el, hogy legurult a maradék öt lépcsőfokon, és szétterült a nappali előterében, arccal a lépcsők felé.

Gabriel ezt már nem tudta hova tenni, s ha zavarodottan is, de azonnal Silas után sietett. A hasán fekvő, lihegő tunikást a hátára fordította, hogy megnézze, nem történt-e komolyabb baja. Amint arcuk összetalálkozott, Gabriel ajkai elnyíltak az aggodalommal vegyes döbbenettől.

Silas ismét olyan vörösen lángolt, mint előző este, és már majdnem olyan sápadt is volt, de szemei még fényesen csillogtak. Akaratereje a minimumra csökkent, ez a pár méteres séta - vagyis erőltetett botorkálás - visszavetette a napközben alvás alatt elért javulást, Silas túl hamar, túl sokáig terhelte beteg testét.

- Gyere, visszaviszlek a szobába. Pihenned kell. - Gabriel anyai gyöngédséggel szólt, és finoman Silas mellkasa alá nyúlt, hogy felvegye, mikor a másik fájdalmasan felnyögött. Gabriel megmerevedett, majd szó nélkül eltűnt a konyhában, és zörögve kajtatni kezdett valamit. Silas nem látta jól, ezért nagy nehezen elfordította a fejét, ám akkor szemébe ötlött valami: a földön heverő whiskys pohár.

Silas nem emlékezett tisztán az elmúlt egy-két napra. Odáig megvolt neki, hogy elmegy Gabriel ajtajához, és kopog, de miután az nem nyitott ajtót, várakozni kezdett. Mivel lassan besötétedett, és csaknem az fél várost keresztülsétálta, ezért leguggolt az ajtó mellé pihenni, egészen eltűnt nagy, fekete kabátjában, és valószínűleg elbóbiskolt. A következő emlékfoszlány, hogy nem kap levegőt. Még mindig úgy érezte, hogy össze van kuporodva, de valahogy sokkal melegebb volt, és valamiért úgy érezte, lebeg. Utána megint képszakadás, amiből saját sikolya rántotta ki, ekkor némiképp visszatérhetett az esze. Abban viszont nem volt semmi ráció, hogy egy kidolgozott, fedetlen felsőtestű valakivel áll egy szál alsóban a zuhany alatt, s ahogy tisztult - vagy inkább homályosult? - a gondolatsor, úgy lett zavarosabb, mert az a félpucér valaki Gabriel volt. De ez teljes képtelenség. Harmadszori emléke, hogy a keze Gabe szájából lóg. Itt már teljesen magánál volt. Eddig nem tudta elképzelni, mi történhetett, de a whiskys pohár immár választ adott minden kérdésére: Gabe tudta, hogy ő van az ajtónál, és megvárta, hogy elbóbiskoljon. Ekkor behozta a házba, leitatta, de leejtette az egyik poharat. A fulladás az lehetett, hogy túl sok szeszt küldött le egyszerre, mikor már részeg volt. Ezért érezte, hogy lebeg. Ezután levetkőztette, közösen zuhanyoztak egyet, majd hogy kívánatosabb legyen, ráadta ezt az idétlen hacukát, és... a többire gondolni sem akart.

Gabriel ekkor tért vissza a konyhából, egy nagy, narancssárga szárú ollóval a kezében. Silas mellé térdelt, és lassan vágni kezdte a vastag gyapjúanyagot. Silas arcára zavarodottság költözött, ellen akart állni, de legyengült teste nem engedelmeskedett neki. Eközben Gabe végigért az anyagon, és szétrántotta azt, Silas mellkasát közszemlére téve. Elborzadt, hisz az előtte fekvő fiatal férfinak szinte kilátszottak a bordái, minden ízében remegett, és testét az esések nyomán zúzódások, épp, hogy bekékülő foltok tarkították. Gabe ellentmondást nem tűrve felmarkolta Silast, és a lépcső felé vette az irányt. A cipelt végre összeszedte magát, és Gabe pólójába markolva suttogásnak csak jóindulattal nevezhető szavakat lehelt.

- Neh... neh vigyél fel ah... szobábah... nem akarok ott... ott lenni többet... - fájdalomtól torzult arccal próbált kifordulni Gabriel karjaiból, ám az nem engedte. Kezét kétségbeesetten a kanapé, és nappali felé nyújtotta. Nem akart visszamenni a szobába. Oda nem...

- Jól van, maradhatsz idelent - Gabriel halk sóhajjal beadta a derekát. A puha szőnyeget három óriás lépéssel elérte, és a fotelba eresztette az egyre liluló mellkasú Silast. Kinyitotta a kanapét, elrendezgette a párnákat, kényelmes fekhelyet készítve kollégájának. Silas fölé hajolt, hogy felemelje, és feltétélt szabott: - De akkor hagyd, hogy ellássalak.

Félrebillentett fejjel figyelte a magát puha párnák közé fészkelő Silast. Lihegett, kövér verejtékcseppek szánkáztak rajta mindenhol, és olyan forró volt egész teste a láztól, hogy látni lehetett a leheletét. Szemeit lehunyta, és fázón húzta össze magán az elvágott, puha ruhadarabot. Megérezte magán Gabriel pásztázó tekintetét, és elvörösödő füllel, rekedten ripakodott rá.

- Ne csak ülj ott, és bámulj! Hozz valami rendes ruhát végre... - ezzel fájdalmasan nyögdécselve elkezdte lehámozni magáról a karácsonyi köntössé avanzsált ruhát, majd Gabe fejéhez dobta. Az felállt, és kisétált Silas látóteréből, aki nem fordult utána. Azt viszont még látta, hogy mikor a gyapjú lecsúszott mézbarna hajáról, a gesztenyebarna szemek alatt nagyon halványan vörös foltok indultak virágzásnak a határozott arcéleken.

- Gabriel...