Harry kétségbeesett arccal pillantott rám, mire aggódva néztem rá nem tudva, hogy mit fog a látottakhoz szólni.

- És én ezt az embert utáltam egész életemben, holott neki köszönhetem, hogy még életben vagyok... - mondta, mire sóhajtva közelebb léptem hozzá, majd finoman átöleltem.

- Nem tudhattad, Harry. Sok mindent még én sem tudtam – mondtam neki őszintén, mire viszonozta az ölelésem.

- Még elsőben Mógustól is ő védelmezett - hajolt el tőlem, mire homlok ráncolva meredtem rá.

- Amikor azt hittük, hogy ő próbál lerángatni a seprűről igazából Mógus volt és ő az ellenvarázslattal próbált rajtam segíteni, de Hermione és Ron azt hitte...

- Nem gond. Már rég volt, a fő, hogy életben vagy te is és ő is - vágtam közbe megsimogatva a vállát, mire szomorúan felsóhajtott.

- Elkell mennem Voldemorthoz – mondta, mire döbbenten néztem rá.

- Eszednél vagy? – kérdeztem.

- Te is hallottad...

- Hallottam, de...

- De elkell mennem és ezt te is tudod. Ezzel megmenthetjük az egész varázsvilágot – egy mély levegőt véve szomorúan néztem Harryre.

- Tedd, amit jónak látsz – feleltem végül. – De szerinted...Perselus miért akarta neked megmutatni azokat az emlékeket, amiben szinte már csak én szerepeltem? – kérdeztem kíváncsian, reménykedve, hogy ő tudja a választ.

- Szerintem két indoka is volt rá... - felelte. – Az egyik az, hogy próbálta megmutatni nekem, hogy miért nem szereti már édesanyámat...bizonyára megakarta nekem magyarázni. A második dolog pedig...szerintem tudta, hogy te is megfogod nézni az emlékeit és azt hihette, hogy megfog halni és ezért is...hogy is mondjam...búcsúnak szánta – mondta mire egy idő után elmosolyodtam.

- Néha nagyon okos tudsz lenni, Harry – feleltem a haját megkócolva, mire fájdalmasan felnevetett, majd miután mind a ketten csendesen figyeltük a másikat lehervadt rólunk a mosoly. – Csak...ajj a francba – próbáltam elbúcsúzni tőle, de helyette ismét csak elsírtam magam és átöleltem őt.

- Öljétek meg őt, tudom, hogy képesek lesztek rá – súgta a fülembe, mire még szorosabban húztam magamhoz.

- Mindent megfogunk tenni! – mondtam neki, majd ellépve tőlem még utoljára rám nézett, majd az igazgatóit elhagyva elindult a halálába. A fiú, aki élt...

Nem mentem Harryvel. Voldemort már tudja, hogy áruló vagyok és ha én is odamentem volna, akkor ugyanúgy meghalok, mint Harry. Helyette lementem a nagyterembe, ahol a halottjaikkal voltak az emberek és amikor meglátott Ron és Hermione azonnal odarohantak hozzám kézen fogva, aminek láttán halványan elmosolyodtam.

- Hol van Harry? – kérdezte Hermione.

- Elment.

- És te hagytad? – pánikolt be Ron.

- Ez az ő döntése volt. Megnéztük Perselus emlékeit és nos...kiderült, hogy Harry is egy Horcrux – mondtam, mire tátott szájjal néztek rám.

- Kifejtenéd bővebben? – kérdezte Ron végül.

- Lily, Harry édesanyja egy védőbűbájt szórt Harryre és ezért is pattant vissza a halálos átka Voldemortnak. Mivel már akkor is voltak Horcruxai nem halt meg, de annyira gyenge volt, hogy belekapaszkodott az egyetlen élő személybe, aki éppenséggel Harry volt. Voldemort erről nem tud és ez számunkra jó aduász lehet.

- Akkor, ha Harry meghal...

- Már csak a kígyó marad, igen – fejeztem be Hermione mondatát. Mind a ketten megszeppenve bámultak maguk elé, de annyira szomorúak voltak, hogy nem jött könny ki a szemükön, viszont pár perccel később hangos kiabálásra lettünk figyelmesek, így mindenki kivonult az épület elé az udvarra. Döbbenetünkre egy egész hadseregnyi Halálfaló állt előttük. Végig néztem az egész bagázson: Nem láttam mindenkit, de az első sort pontosan felismertem. Narcissa, Lucius, Bellatrix, Voldemort és Pius állt ott, mögöttük pedig a többi halálfaló, akik közül sokan döbbenetemre megszeppenve álltak ott.

- Ki az ott? Kit hoz Hagrid? – pánikolt be Ginny, mire kissé jobb oldalra fordultam és akkor láttam meg a láncolt Hagridot, aki megviselt arccal, kissé sántítva hozott valamit...vagyis inkább valakit.

- Harry Potter meghalt! – kiáltotta el magát Voldemort, mire Ginny kínkeserves fájdalommal felkiáltott és ha az apja nincs ott össze is esik. – Hallgass, te ostoba! – kiáltott rá, mire Ginny fokozatosan abbahagyta a kiáltást és már csak halkan szipogott. Hermione és Ron mellettem állva próbálták visszanyelni könnyeiket, bár ez most Ronnak jobban ment, mint Hermionénak, akinek a könny végig folyt az arcán. Én csak csendben gombóccal a torkomban figyeltem az eseményeket. – Harry Potter meghalt...e perctől fogva... - lépkedett közelebb hozzánk, de még így is nagy volt köztünk a távolság. – ...engem követtek. ENGEM! – mondta, mire szaggatottan sóhajtva körbe néztem. Mindenki kifejezéstelen vagy szomorúan nézte Voldemortot és legbelül már rég a halálra készültek fel. Mcgalagony megviselten megrázta a fejét az ujját tördelte. – Harry Potter meghalt! – fordult a követői felé, mire azok hangos nevetésben törtek ki, de Bellatrix nevetése így is kitűnt a tömegből, Voldemort pedig vele együtt felnevetett. – Eljött az ideje, hogy ki-ki színt valljon – fordult vissza felénk. – Gyertek álljatok közénk...vagy meghaltok – fejezte be drámaian, mire mindenki földbe gyökerezett lábbal állt és figyelt.

- Draco – mondta halkan Lucius. Draco úgy tett, mintha nem is hallaná. – Draco! – mondta hangosabban. – Gyere – nyújtotta ki a kezét, mire Draco körbepillantott és tekintete megakadt rajtam. Üres volt, akár csak az enyém. Tudta, hogy a vesztébe sétál.

- Draco! – szólalt meg kedves hangon Narcissa, de tükrözte a fájdalmát az arckifejezése. A hangjára a fiú azonnal megmozdult és lassan, de odasétált hozzájuk.

- Ahh, Draco! Tudtam, hogy nem csalódok benned! – mondta Voldemort, mire kínosan, de megpróbálta átölelni. Draco döbbenten állta a sarat, de nem ölelt vissza, majd miután ellépett tőle a Nagyúr a szüleihez sétált.

Ezek után valaki hátulról megbökött, így kérdőn fordultam hátra. Luna volt az, aki szomorúan mosolyogva tartotta felém a teszleg süveget.

- Mi az? – suttogtam.

- Fogd meg. A Teszleg süveg majd megadja amire szükségünk van – mondta, mire kérdőn néztem rá. Nem értettem miről beszél, de lassan elvettem tőle és a kezem között kezdtem el forgatni. Voldemort némán sétált minket pásztázva és várta, hátha csatlakozik még valaki önként.

- Mia mélységesen csalódtam, hogy nem a mi oldalunkat választottad – szólalt meg hirtelen Voldemort, mire felkaptam a fejem. Szótlanul bámultam rá és ezúttal minden gyűlöletemet belesűrítettem a nézésembe.

- ÁRULÓ! – kiáltott fel vérszomjasan Bellatrix, mire unottan néztem rá. Nem szóltam semmit, csak figyeltem őket. Hirtelen a Teszleg süveg súlya a semmiből gyarapodni kezdett, mire óvatosan lepillantottam. Ez nem lehet...vagy mégis?

Ezüst csillanásra lettem figyelmes majd, amikor az ujjammal szélesebbre tártam a süveget megláttam benne egy kardot. De nem akár milyen kardot...Griffendél Godrik kardját. Hát én is méltó vagyok rá?

Ravasz mosollyal felpillantva lassan elindultam a Halálfalók felé, jobban mondva Voldemort bal oldalán álló Nagini felé. Feltűnés mentesen lépkedtem közelebb hozzájuk.

- Szerintem az átállással kissé elkéstél – szólalt meg Voldemort nevetve.

- Nincs még semmi sem veszve! – kiáltottam, majd a süvegből előkaptam a kardot és egyenesen Nagini felé kezdtem el futni, mire mindenki hüledezve kapkodta a fejét, de hirtelen lefékeztem mivel egy csattanásra lettem figyelmes és ezáltal nem csak én, de mindenki lefagyott. Voldemort és én szinte egyszerre kaptuk a fejünket Hagrid felé, aki felcsillanó szemmel nézett a földről felálló Harryre, aki felkelve azonnal a pálcáját szorongatva támadt.

- Stupor! – kiáltotta és a kígyóra célzott, mire visszapattant róla az átok egyenesen a Halálfalókra, akik eldőltek ezáltal.

- Harry! – ujjongtak a mögöttem lévő barátaim, Voldemort sápadt feje pedig egy teljesen más színbe váltott át és megállás nélkül támadta átkokkal Harryt, aki csak futott ahogy a lába bírta. Nagini azonnal menekülni kezdett én pedig utána eredtem, de mind hiába, mivel túl későn reagáltam. Elszalasztottam az esélyt, de nem bánkódtam, mert éreztem, hogy még lesz lehetőségem. Helyette mentettem a bőröm, mivel túl közel álltam Voldemorthoz, így hátra arcot vágva visszafutottam a barátaim közé.

- Hová mentek? – hallottam meg Bellatrix kétségbeesett hangját, mire kérdőn visszafordultam. A Halálfalók a feltámadt Harryt látva hopponáltak vagy elrepültek. Vigyorogva néztem a jelenetet ahogy Voldemort a Halálfalók és Harry között kapkodja a fejét és arcán kiül az enyhe pánik. A társaság minimum fele hopponált, amitől Bellatrix irtó ideges lett. Voldemort megpróbálta Harryt támadni, de miután kivédte azt, dehopponált ő is, de a jó ég tudja hová.

Ekkor lettem figyelmes a tétlenül álló Luciusra, Narcissára és Dracora. Gondolkodás nélkül feléjük iramodtam, mivel pont a társaság szélén álltak, így könnyen megközelíthetőek voltak.

- Narcissa! – kiáltottam, mire falfehér arccal felém fordult. Pálcáját felemelve támadni szeretett volna, de Draco lenyomta a kezét.

- Mi az? – kérdezte Draco közelebb lépve hozzám, mire szorosan átöleltem őt. Kisvártatva viszonozta azt.

- Meneküljetek – engedtem el, majd felváltva a szüleire néztem. – Megfogjuk nyerni a háborút, szóval meneküljetek! – néztem rájuk mire Lucius kétségbeesve nézett rám, de Narcissa megértve bólintott.

- Engem küldött oda megnézni, hogy él-e Potter – mondta hirtelen, mire homlok ráncolva néztem rá. – Tudtam, hogy él, de hazudtam a Nagyúrnak – felelte Narcissa, mire elmosolyodtam.

- Harry és mindenki más is ezért hálás. De most menjetek! – váltottam szigorúra, mire mind a hárman gyors léptekben távoztak.

- Mia! – futott hirtelen felém Ron a semmiből. – Mia! Megvan a kígyó, gyere! – mondta, mire együtt kezdtünk el futni az épület felé és igyekeztünk minden felénk irányuló átok elől elhajolni vagy kivédeni. Már bent voltunk az épületbe, mire Bellatrix ugrott elénk és az utolsó percben fékeztünk le, hogy ne menjünk neki. Ron azonnal támadt rá, de Bellatrix nevetve kivédte a feléje irányuló támadást.

- Ron – mondtam hirtelen, mire értetlenül felém fordult a vörös hajú Weasley fiú. – Menj – mondtam neki.

- Mi van? – kérdezte kétségbeesve.

- Azt mondtam menj! Ez a mi harcunk – néztem rá szigorúan, mire döbbent arccal, de lassan elindult a baziliszkusz foggal a kezében, ami csak abban a pillanatban tűnt fel nekem. Bellatrix felé fordulva közömbös arccal figyeltem őt. A bal kezemben a kard, jobb kezemben a pálca. Talán még sikerülhet is...

- Hol van most a védelmező szerelmed, hm? – kérdezte lebiggyesztett szájjal, de szeme nagyon is nevetett rajtam. – Csak nem meghalt? – nevetett fel őrülten.

- Nem halt meg – húztam mosolyra a szám. – Nagyon is él, te ribanc – vágtam oda neki, mire tátott szájjal nevetve emelte felém a hajlított, de mégis merev pálcáját.

- Nocsak, valakinek hirtelen nagy lett a szája, nehogy móresre tanítsalak! – emelte fel a hangját, de nem féltem tőle. – Hogy érted azt, hogy él? – járt körbe a pálcájával én pedig vele együtt forogtam, hogy még esélye se legyen hátba támadni.

- Nos, Bellatrix...veled ellentétben én sok mindenhez értek, köztük a gyógyításhoz is – húztam ravasz mosolyra a szám. – Te csak az emberek kínzásához értesz, máshoz nem – mondtam nyugodt hangon, mire a nő eltorzult arccal dühösen nézett rám. – A gyógyításon kívül, akárcsak Perselus a megtévesztéshez is értek. Hisz sokáig még magát a Sötét Nagyurat is megtévesztettük és persze téged is – folytattam vigyorogva, mire Bellatrix a maradék türelmét is elvesztve idegesen támadt.

- CRUCIO! – kiáltotta, de sikeresen hárítottam egy Stuporral. – Crucio! – támadt ismét, de ezt is kivédtem ő pedig fejvesztve közelített felém, én pedig hátráltam. A harmadik átkot már nem mondta ki hangosan, csak fejben így nem számítottam, hogy ilyen gyorsan jönne a következő támadás, így elkerekedett szemmel kaptam mellkasba a kínzó átkot, amit már lassan jó barátomként köszöntök.

Felordítva szinte azonnal a földre rogytam kezemből elejtve a pálcámat és a kardot. Nem dőltem el, még életerősen próbáltam támaszkodni a földön és homályos látással igyekeztem keresni a pálcámat.

- Crucio! – szólalt meg ismét, mire felkiáltva összerogytam, mint egy rongybaba és magzatpózba feküdtem a földön. – Crucio! – kiáltotta ismét nevetve, mire keservesen sikoltva rázkódtam a földön, de ekkor lettem figyelmes arra, hogy nem egyformán fájt mindenem, mint a legutolsó alkalommal. Tisztán emlékszem, hogy a felbecsülhetetlen fájdalom egyformán terjengett a testemben, de ezúttal egy kicsivel az alhasi tájékom jobban fájt, így rázkódva próbáltam lenyomni a hasam, hátha jobb lesz, de a fájdalom csak erősebb lett. Ezek után viszont a fejemhez kellett kapni, mert az átok telibe eltalálta azt, így hörgő hangon szorítottam a kezemmel, miközben a szememet olyan erősen hunytam le, hogy csillagokat láttam. – Ha nem ezt a vesztes oldalt választottad volna most nagyon jó barátok lennénk – hajolt le hozzám és suttogott a fülembe.

- Vesztes oldal? – vettem magamon erőt, de hangom reszketett és rekedt volt, szememet pedig épp, hogy kibírtam nyitni. – Még a húgod is elmenekült a családjával együtt, szóval szerintem te állsz a rossz oldalon – mondtam, mire Bellatrix felpattanva ismét felém szegezte a pálcáját, de ezúttal tudtam, hogy a halálos átkot fogja felém küldeni így nyugodtan lehunytam ismét a szemem.

- Hadd békén Miát, te szajha! – hallottam meg egy kiáltást, de nem volt erőm kinyitni a szemem. A fájdalom még mindig a testemben keringett, de már lassan csillapodott. Ezután hangos pálca párbajra lettem figyelmes, ami egy rövid időn belül alább is hagyott. Azt gondoltam, hogy Bellatrix nyert, így várva a következő átkot ismét összehúztam a testemet magzatpózba és vártam...de nem történt semmi. Lassan kinyitva a szemem a felém rohanó Molly Weasley-vel találtam szembe magam, aki letérdepelve mellém lassan próbál felhúzni.

- Mrs. Weasley – suttogtam rekedten, mire óvatosan próbált velem együtt felállni, de reszkető végtagokkal visszazuhantam ülő pózba.

- Drágám, jól vagy? – kérdezte aggódva és ezúttal már sikerrel járt, mivel talpra álltam.

- Fáj mindenem – feleltem őszintén. – Főleg az alsó hasam – kaptam hozzá amikor ismét vészesen belém szúrt a fájdalom.

- Bizonyára az átok utóhatása – bólogatott szomorkásan, majd lehajolva felvette a pálcámat és a kardot. – Úgy gondolom ezek a tieid – mosolygott rám bíztatóan, mire felsóhajtottam.

- Van még pár elintézni valónk – feleltem, mire büszkén rám mosolygott.

- Kapd el azt a rohadt kígyót, drágám! – felelte, mire fájdalmasan felnevetve elfordultam tőle és a lépcső felé vettem az irányt. Valahogy éreztem, hogy ott fogom a kígyót találni és milyen jól is gondoltam.

Sántítva és botladozva futottam a lépcsőn, párszor el is estem és négykézláb igyekeztem tovább, de sikeresen felértem a lépcsőn, ahol döbbenten figyeltem a jelenetet: Nagini vészesen közel volt Hermionéhoz és Ronhoz, akik a halálra felkészülve feküdtek a romok között egymás karjaiba lehunyt szemmel. Na azt már nem!

Minden erőmet összeszedve futva megindultam a kígyó felé, végül felkiáltva eldobtam a pálcámat és két kézzel meglengetve a karom a Ron és Hermione felé ugró kígyó fejét lenyisszantottam az éles karddal. A kígyó élettelen teste két darabban hullott a földre, mire a szerelmespár lassan kinyitották a szemüket és hálásan felpillantottak rám. A pálcámért lehajolva fáradtan néztem rájuk.

- Mia! – nézett rám szinte szétrobbanva az örömtől Hermione. – Megölted az utolsó Horcruxot! – mondta, mire elkerekedett szemmel néztem rájuk.

- Úristen... -szólalt meg Ron, mire mind a ketten felé fordultunk. – Nézzétek! – mutatott kifelé az udvarra, mire odakaptuk a fejünket. Harry éppen Voldemorttal párbajozott.

Ahogy csak a testünk engedte futni kezdtünk kifelé, párszor még fel is kellett karolnunk egymást, mert a fáradt végtagjaink már nem bírták tovább húzni, de futottunk, ahogy csak bírtunk. Végül kiérve elsősorból nézhettük ahogy Harry egyszerű stupor átka lassan, de biztosan visszaveri Voldemort halálos átkát, ami végül visszapattanva eléri őt. A bodzapálca a visszapattanó átok hatására az égbe repült egyenesen Harry felé, aki felugorva elkapta azt és boldogan mosolyogva fordult vissza Voldemort felé, aki bomlásnak indulva szó szerint apró darabokra hullott, míg végül elszállt a széllel.

- Nyertünk – suttogta Ron. Talán ez lehetett számomra a végszó. Talán ez lehetett az a szó, ami hatására a testem maradék adrenalinja is lecsökkent míg nem megéreztem az összes sajgó porcikámat, köztük a szúró alhasamat és elsötétedett minden. Hallásom eltompult, látásom megszűnt és csak annyit éreztem, hogy eldőlök, de még a földre való leérkezést sem éreztem. Túl fáradt voltam, hogy tovább talpon maradjak.