- Gondolom már innen megoldjátok – mondta kissé mérgesen Perselus, majd megragadta az én karom és Dracoét is, én pedig még fél kézzel felkaptam a ledobott talárom.

- Hová mentek? – kérdezte Narcissa maga elé meredve ahogy realizálta, hogy megint elszúrták az esélyt arra, hogy elkapják Pottert és hogy ismét tisztelje őket a Nagyúr. Lucius csak reszkető kézzel hajtotta vissza talárja ujját és szemei előtt már végig zajlott a büntetése amit Voldemorttól fog kapni.

- Vissza Roxfortba – mondta. – Ha valamit szeretnétek nekem szóljatok, ne Miának vagy Draconak.

- Én vagyok Draco apja, erről én magam is tudok dönteni, hogy mikor érzem úgy, hogy a fiamnak jelen kell lennie vagy sem! – kiáltott fel idegesen Lucius, tekintete pedig mániát sugárzott.

- Mégis én viselkedek úgy, mint az apja, te meg úgy, mint egy zavarodott és lecsúszott alkoholista – mondta hűvösen Perselus, majd dehopponáltunk vissza Roxfortba, meg sem várva a válaszát. Az igazgazói irodába találtuk magunkat és mihelyst megérkeztünk a volt igazgatók képei sugdolózni kezdtek, Perselus pedig nem is foglalkozott velük.

- Draco, menj a következő órádra, Mia te még maradsz – mondta parancsolva, mire Draco csak dühösen nézett én pedig unottan. Nem esett jó a keresztapjára hallgatnia, de végül Draco engedelmeskedve lassan elhagyta az igazgatóit és ketten maradtunk Perselussal.

- Szerinted eltalált valakit a szilánk? – kérdeztem felnézve rá.

- Biztosan – erősítette meg és legbelül reménykedtem, hogy senkinek sem esett baja ennek ellenére sem. - Jól vagy? – kérdezte teljesen felém fordulva ahogy végigmért.

- Persze – válaszoltam közelebb lépve hozzá és óvatosan megsimítottam a vállát. – Nagyon örülök, hogy Harry sóbálvány-átka eltalált, máshogy küzdenünk kellett volna szemtől szembe – mondtam elképzelve a jelentet, amitől megborzongtam.

- Igen, elkell ismernem jó ötlet volt tőle – mondta.

- Te jól vagy? – kérdeztem aggódva.

- Már hozzávagyok szokva az ilyesmikhez – mondta komolyan mire megérintve az arcát lehúztam őt, hogy megtudjam csókolni. A hajamat megsimítva viszonozta, amitől teljesen elolvadtam.

- Biztosan rájöttek, hogy Bellatrix széfében is van egy Horcrux – szakítottam meg a csókot.

- Remélem nem olyan agy hallottak, hogy nem tudják összerakni a darabokat – morogta, mire halkan felnevettem. – Megkell valamit ígérned nekem, Mia – húzta ki magát és keze a hajamról az arcomra siklott át.

- Mit? – kérdeztem kissé félve.

- Ha harcra kerül a sor...mármint a végsőre – kezdte, mire bólintottam jelezve, hogy értem. – Ígérd meg, ha bármi bajom is esik te folytatod a Nagyúr elleni harcot – mondta, mire nyeltem egyet.

- Ezt nem ígérhetem meg – ráztam a fejem és a szemeim máris könnyben áztak.

- Potternek kell ezt a csatát megnyernie és ha ez az én halálomba fog kerülni...

- Nem! – léptem el tőle. – Nem fogsz meghalni, ilyet ne is mondj, sőt még csak gondolni se gondolj rá! – mutattam felé idegesen, de mutatóujjam reszketett. – Nem fogom hagyni.

- ...ígérd meg, hogy tovább folytatod a harcot – fejezte be a mondatát, amit félbeszakítottam, mire küszködve nyeltem vissza a sírást és ezt látva közelebb lépett hozzám, hogy letörölje a könnyeimet, amik az arcomon folytak le. – Ígérd meg! – mondta szigorúan.

- Megígérem – suttogtam egy idő után. – De te is ígérj meg valamit – néztem fel rá, mire ő is rám emelte a tekintetét. – Azon leszel, hogy egy kicsit sem sebesülj meg, ha pedig mégis, akkor mindent megfogsz tenni, hogy MIATTAM túléld! – mondtam neki könyörgően.

- Megígérem – felelte hezitálás nélkül és a hajamat kisimítva az arcomból ismét finoman megcsókolt. Nem tudom honnan jött neki ez a végső háború gondolata, hisz kitudja mikor következik az be...de csak reménykedek, hogy még messze van az az időszak, mert inkább leszek Halálfaló mellette, mint tisztességes boszorkány nélküle. - Jó lenne megint, ha korepetálásra járnál hozzám – mondta hirtelen, mire felnevettem és átöleltem őt.

- Ez most honnan jött?

- Mutatnák neked pár bájitalt és varázslatot, amivel másokat vagy akár magadat is megtudod gyógyítani, ha megsebesülsz – mondta, mire még levegőt is elfelejtettem venni. Ha már ilyen komoly témáról van szó, akkor tényleg közeleg a 'végső csata'.

- Jól van. Mikor kezdünk?

- Most – mondta, majd megfogta a kezemet és lehopponáltunk a bájitaltanterembe.

- Most te azzal menőzöl, hogy mint igazgató hopponálhatsz az iskolán belül? – kérdeztem nevetve.

- Nem nevezném 'menőzésnek', de kihasználom, ha már megtehetem – mondta komolyan, de szemén láttam, hogy jól szórakozik.

- A volt igazgatók végig nézték ahogy csókolóztunk, nem fognak neked semmit sem szólni? – kérdeztem ahogy az üsthöz léptem, ő pedig bement a bájitalos szertárába.

- Mit tudnak tenni? Egy kép nem tud megátkozni – felelte, miközben maga után lebegtette a pálcájával a hozzávalókat és mellém lépett. - Tudsz sebforrasztót csinálni? – nézett rám.

- Fejből nem.

- Receptből?

- Abból igen – bólintottam. Sosem találtam a bájital órákat nehéznek. Az alapja csak az volt, hogy jól kell figyelni a készítési procedúrára és ha az megvan balul nem sülhet el semmi. Nem én voltam a legjobb az osztályban, de a top 3-ban biztos benne voltam. Perselus ellépve mellőlem a könyvespolchoz sétált, végül pedig fellapozva egy könyvet letette elém és a hozzávalók listájára bökött.

- Akkor most készíts sebforrasztót és fájdalomcsillapítót. Következő alkalommal pedig elfogsz nekem készíteni csontforrasztó és vérpótló bájitalt. A felsorolt 4 bájital közül mit adnál egy nyílttörésre?

- Hát... - gondolkoztam. – Fájdalomcsillapítót, csontforrasztót és sebforrasztót – mondtam sorrendbe, mire bólintott.

- Ha valakinek elvágják a torkát és pont mellette vagy, hogy segíteni tudj neki, mit adsz neki? – kérdezte összefont karral. - Csak ez ne történjen meg – gondoltam magamban.

- Sebforrasztó és vérpótló.

- Fájdalomcsillapító?

- Nem tudod mikor beadni, mert ha sebforrasztó előtt adom be akkor kivérzi magából az illető, sebforrasztó és vérpótló után pedig már fölösleges, mert elmúlik a fájdalom, ha seb begyógyul – mondtam mire ismét bólintott.

- Nem csoda, hogy gyógyító szeretnél lenni, van hozzá érzéked – mondta, mire elmosolyodtam. – Akkor kezdjünk bele!

***

/ 1 hónappal később /

- Látták őket a faluba! – futott be a klubhelyiségbe Seamus, mire mindenki döbbenten, páran pedig kérdőn néztek fel érkezésére. A kezemben lévő gyógyításról szóló könyvet összecsapva csodálkozva pillantottam a csapzott fiúra. – Harryéket látták a faluba... - mosolyodott el szinte könnyekkel küszködve, mire az egész Griffendéles társaság üdvrivalgásba és tapsolásba tört ki.

Fogalmam sincs mit keresnek itt, de melegség töltötte el a szívemet ahogy belegondoltam, hogy a közelbe vannak a barátaim és mihelyst eszembe jutott, hogy a Griffendél kardja is náluk van megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mert úgy gondoltam, hogy akkor félig meddig biztonságban vannak és gond nélkül tudják leölni a Horcruxokat. Hirtelen Neville futott be Seamus után és egyenesen mellém lépett.

- Mia, gyere! – rángatott fel a kanapéról Neville mire értetlenül követtem őt előtte még a kanapéra ledobva a könyvem.

- Mi az? – kérdeztem lefékezve, mert nem értettem miért rángatja a karom.

- Aberforth jelzett, hogy náluk vannak. Ginny még a büntetését tölti, szóval gyere felhozzuk őket ide és legalább egy kis boldogság fogja őt érni – mondta, mire aggódva gondoltam bele, hogy mennyire kínozhatják Ginnyt. Carrowék rászoktak, hogy már nem csak a sárvérűeket kínozzák, hanem azokat az aranyvérű Griffendéleseket is, akik visszamerészelnek nekik szólni és ebből Neville és Ginny sportot űztek. Szerencsére sokat tanultam Perselustól, így gond nélkül tudtam nekik bármikor fájdalomcsillapítót vagy akár sebforrasztó bájitalt főzni, még Madam Pomfreyhoz sem kellett menniük, mivel Perselus megengedte, hogy ilyesmire bármikor használhattam a bájitaltermét és hozzávalóit. Az elmúlt időben rengeteg mindenről fel is világosított Perselus a gyógyításról, egyik fontos, amit nagyon megjegyeztem (de már előtte is tudtam, hála Harrynek), hogy a bezoár kő a legtöbb méreg ellenszere és sosem árt, ha van egy a markunkba, mert akár életeket is menthet, csak úgy, mint hatodikban tette Harry Ronnal, hála a kis négyzet alakú kavicsnak.

- Biztos jó ötlet az arany triót idehozni? – kérdeztem az ajkamba harapva.

- Az érzéseim azt súgják, hogy amúgy is ide igyekeznek – vágta rá, mire bólintva egyet rohanva elindultunk a titkos alagút felé, de még utolsó pillanatban visszafordult Neville.

- Seamus, vigyél mindenkit a szükség szobájába az alagúthoz! – mondta, mire Seamus bólintott. Igen, a szükség szobájába kezdődött a titkos átjáró, így Perselusnak esélye se lenne megtalálni, még ha valaki el is árulná neki.

- Csak a dementorok meg ne érezzenek minket – szólaltam meg ismét, amikor már a szükség szobájához értünk. Perselus még több dementort hozott őrnek 1-2 hónappal ezelőtt, amikor rájött, hogy itt-ott a diákok kiszöknek a Roxmortsba ezáltal, hogy esélyünk se legyen engedély nélkül elmennünk. Persze a titkos alagutat nem árultam el neki, mert akkor azt is lezárta volna hiába, hogy együtt vagyunk és bármikor tehet nekem kivételt, még mindig az intézmény igazgatója.

A báli incidens óta egyszer sem veszekedtünk, kapcsolatunkban békesség honolt. Heti 2-3 éjszakát nála szoktam tölteni, volt, amikor néha a folyosón is elkaptam őt vagy ő engem pár lopott percre. Úgy éreztük magunkat, mint két kamasz, ami szerintem jót tett neki is és ugyanúgy nekem is. Egyre több halálfaló gyűlésre hívták őt, egyre még engem meg Dracot is, amikor kiderült, hogy nem csak a medál pusztult el, de a gyűrű is (fogalmam sincs, hogy jött rá, de biztosítottam a Nagyurat, hogy arról semmit sem tudok, máskülönben mondtam volna neki), ráadásul Bellatrix széfjébe is betörtek és elvittek egy újabb Horcruxot, egy arany kelyhet. Amikor erre a göndör hajú őrült nőszemély is rájött óriási mészárlást rendezett Voldemorttal együtt a Gringottsban. Sajnos annál is jelen voltam és úgy gondolom a jelenet örökké a fejembe égett. Koboldok és varázslók vére mindenhol, konkrétan mintha egy nagyobb tócsa alakult volna belőle a földön, Voldemort meg Bellatrix pedig mezítláb sétált benne, mintha nekik az lenne a legnagyobb öröm.

A bejárat előtt álltunk és már Neville tolta volna el a képet, amikor a pulcsiját megszorítva megvártam, hogy felém forduljon és csak akkor kezdtem el hozzá beszélni.

- Ez most...tényleg megtörténik? – néztem rá egyszerre szomorúan és boldogan.

- Igen, Mia. Ne feledd, te semmiről sem tehetsz! – mondta a vállamat megérintve, majd a képet kilökve kiugrott az alagútból.

- Neville! – hallottam meg Hermione kedves hangját, majd én is kiugrottam, de amikor engem megláttak az arcukra fagyott a vigyor.

- Én... - kezdtem volna a mondandómat, bár azt sem tudtam, hogy mit mondjak és a kínos csendet megelőzve mind a hárman elkomolyodtak és egyszerre ugrottak a nyakamba vigasztalóan. – Annyira sajnálom...

- Többet segítettél, mint ártottál, Mia. Hálásak vagyunk neked a kardért is és hogy igyekeztél mindenben segíteni – mondta mosolyogva Harry, mire egy kő esett le a szívemről.

- Azért Perselusnak legyetek hálásak, ő küldte el – mosolyogtam, mire mind a hárman értetlenül néztek rám. - Mi az? – kérdeztem meglátva az arckifejezésüket.

- Farkas volt a patrónus, ami hozzánk lett küldve, biztos nem a tiéd volt?

- Én...nem – döbbentem le és éreztem, hogy a szívem a torkomba dobog. Már nem őzsuta a patrónusa? Hát tényleg ennyire szeret?!

- Roxfortba van dolgotok? – kérdezte Neville átvéve tőle a szót.

- Igen, ott van az egyik horcrux elrejtve – bólintott Ron, aki még egy darab kenyeret majszolt.

- Akkor kövessetek – intett Neville, majd elköszönve Aberforth-tól elindultunk az alagútba.

- Mia, nagyon csendes vagy – ölelt át félkarral Hermione, ahogy én csak szó szerint lebegve lépkedtem mellettük.

- Igen, ne haragudj, csak...Perselusnak ugyan az lett a patrónusa mind nekem – néztem rá csillogó szemekkel, amit még a sötétben is lehetett látni Hermione arckifejezéséből ítélve.

- Tényleg nagyon szeret ezesetben – mosolygott rám, mire az ajkamba haraptam.

- Mi újság a Roxfortban? – kérdezte Ron, mire felé fordultam.

- Ó, ha te azt tudnád... - ráztam a fejem.

- Neville, mik ezek a lila foltok az arcodon? Borzasztóan festesz! – kapott a szájához Hermione amikor egy halvány fény a felszínről megvillantotta a fiú arcát.

- Ó, hogy ez? Látnod kellene Seamust – nevetett. – Carrow testvérpár műve. Néha kézzel, de legtöbbször Cruciátus átokkal büntetik a diákokat...

- De hát az bevan tiltva! – rázta a fejét Hermione.

- Bevan tiltva, nincs betiltva...ez már itt egy kicsit sem számít, főleg akkor, ha sárvérű vagy, vagy feleselsz nekik. Ezt... - mutatott az arcán éktelenkedő vágásra – Múlthéten kaptam. Éppen a muglikat beszélte ki Carrow és hogy mennyire nem szabad a varázslóvért hígítani, én pedig rávágtam, hogy 'miért, magában mennyi van?' – nevetett fel az emléken és én is elmosolyodtam.

- Neville, miért keresed a bajt? – nevetett fel Harry is, aki büszkén tekintett a barátjára.

- Csak úgy – vonta meg a vállát, majd az átjáró végéhez értünk.

- Készen álltok a fogadtatásra? – fordultunk Neville-lel hátra a trió irányába.

- Fogadtatás? – kérdezték egyszerre, majd kinyitottuk a bejáratot válaszul.

- Nézzétek kiket hoztunk! – szállt ki Neville én pedig utána, majd aggódva, de a többiek is kimásztak, mire szinte mindenki egy emberként ugrott fel és kezdett el tapsolni és füttyögni.

- Nahát, Harry! – tapsolt hangosan Seamus, Dean mellett.

- Ginny hol van? – léptem Seamus mellé, miközben még a többség mindig tapsolt.

- A gyengélkedőn, de pár perc és itt lesz, csak megissza a fájdalomcsillapítóját – mondta, mire bólintottam. Szegény Ginny...

Miután mindenki kiölelgette Harryt, Ront és Hermionét, Dean a tenyerét összecsapva nézett rajtuk végig.

- Miben tudunk segíteni? – kérdezte Dean.

- Keresünk egy tárgyat... - kezdte egy torok kaparás után Harry. – Aminek köze van a Hollóháthoz.

- Igen, eddig értjük – bólintott Seamus, majd Harry nyelt egyet.

- Ennyi.

- Ennyi? – döbbentünk le.

- Tudom, hogy nem sok, de...

- Ez nem sok, hanem semmi, Harry – sóhajtott Seamus az ujját tördelve.

- Harry! – futott be Ginny Luna társaságában. Luna pár nappal ezelőtt tért vissza, mihelyst kipihente fáradalmait. Őt is hasonlóan köszöntötték, mint Harryéket, igazi túlélőként.

- Ginny... - súgta maga elé Harry és egyből a lány elé futott és felkapva őt megcsókolta.

- A bátyja vagyok és engem még csak észre sem vesz – sértődött meg Ron, aki Hermione mellett maradt.

- Bátyja az van sok, de Harryje csak egy – kuncogott Seamus, mire vállon löktem. Ginnyn egy sérülés sem éktelenkedett, ami azt jelenti, hogy 'csupán' Cruciátus átkot kaphatott.

- Akkor induljon a Horcrux vadászat! – csaptam össze a tenyeremet, miután a szerelmes pár is elengedte a másikat.