/ 3 hónappal később /

Dél környékén éppen Mcgalagony óráján ültem és szorgalmasan jegyzeteltem (igen, tőlem ez fura, de levoltam sok tantárgyból maradva, így úgy gondoltam, hogy felzárkózok) amikor arra lettem figyelmes, hogy égető és szúró érzést érzek a bal karomon, pontosan a sötétjegynél. – A francba – gondoltam. Nem mertem a talárom ujját felemelni, mert azonnal észrevenné mindenki, szóval a fekete ruhámba és taláromba felpattanva a székem mellé álltam és úgy jelentkeztem Mcgalagonynak, aki szemöldökét felvonva nézte végig, majd felszólított.

- Tanárnő, nagyon rosszul érzem magam, elmehetek a gyengélkedőre? – kérdeztem.

- Pontosan mik a tünetei? – kérdezte kissé aggódva végig mérve engem, mire az ajkamba haraptam gondolkodva, hogy mit mondjak neki. A karomba ismét égetően belehasított a fájdalom, amitől kissé felszisszentem, de nem kaptam a karom után, mert akkor azonnal hopponáltam volna vagy rosszabb: rájött volna Mcgalagony miért is akarok elmenni a 'gyengélkedőre'.

- Minerva, elszeretném az órájáról kérni Ms. Davist – viharzott be a semmiből Perselus, mire hálásan megfordulva néztem rá.

- Nem értem mi folyik itt...

- De igen is tudod – szúrta oda erőszakosan, majd a karomba markolva sietve távoztunk a teremből, majd magafelé fordított Perselus. - Előző héten ugye említettem, hogy keresi a bodza pálcát a Nagyúr...

- Igen, említetted – bólintottam.

- Megtalálta – mondta kifejezéstelen arccal. A szememet lehunyva felsóhajtottam és válasz helyett mind a ketten elővettük a pálcánkat és felhúzva a talárunkat megérintettük vele a lüktető jegyet. Egy erős lökést érezve szinte két másodperc alatt Malfoyék nappalijába találtuk magunkat, mire kérdőn körbe néztünk. Voldemort nem volt sehol, vagyis nem a bodzapálca miatt hívatott minket.

- Na végre, hol voltatok olyan sokáig? – pattant fel Bellatrix. Fejben még mindig azt a tényt próbáltam emészteni, hogy Voldemort megkaparintotta a világ legerősebb fegyverét...

- Te hívtál minket? – kérdeztem végül döbbenten, majd a mellette álló Dracora és szüleire néztem. Ő is az iskolai talárjába volt, szóval gondolom ő is óráról lett elrángatva.

- Igen, én is tudlak titeket szólítani a jegyen keresztül, akárcsak a Nagyúr – húzta ki magát büszkén, mire csak a szememet forgattam.

- Éppen órám volt, azért nem tudtuk gyorsan jönni – mondtam végül az előző kérdésére felelve, majd levettem magamról a Griffendéles talárom, hogy csak a fekete egyszerű ruha legyen rajtam, mert kényelmetlenül éreztem magam a Mardekárosok között Griffendélesként, bár nem tudom miért.

- Szóval mit akarsz? – kérdezte unottan Perselus, mire Bellatrix elmosolyodva a hátánál álló Féregfarkra nézett és tapsolt egyet akár csak egy rabszolgának.

- Hozd fel őket! – parancsolta, majd Lucius felé is bólintott, hogy segítsen neki, mert egyedül tehetetlen.

- Mi folyik itt? – kérdezte Draco a szemében megcsillanó félelemmel.

- Azonosítanotok kell három embert – felelte végül Bellatrix, mire nyeltem egyet. Ugye nem...

- Engedje el őt, maga patkány! – hallottam meg Ron kiabáló hangját, mire lehunytam a szemem...ezek biztosan ők.

- Na, először Mia – vette át Ront és Hermionét a hajuknál fogva Bellatrix és letérdepeltette őket elém. - Ők Potter barátai? – kérdezte kitágult pupillával Bellatrix, mire én nyeltem egyet és Dracohoz fordultam. Draco félelemtől reszketve lassan bólintott, mire felsóhajtottam és megvártam, hogy mellém lépjen, mint az áruló társam.

- Igen, ők azok – mondtam lehajtva a fejem, mert nem tudtam Ron és Hermione szemébe nézni. Szinte suttogtam a szavakat.

- Na és ő? – lökte mellém a harmadik tagot. Ráemelve a tekintetem megláttam a csaláncsípés ártástól feldagadt arcú Harryt, mire ezúttal Perselus felé fordultam. Tekintete ürességet sugallt, míg nem elfordult tőlem, hogy ne tudjon befolyásolni a döntésembe.

- Miért ilyen az arca? – kérdezte Draco homlokát ráncolva.

- Halljuk, miért ilyen az arcot? – szorította Bellatrix a torkához a pálcáját és Harry már nyitotta volna a száját, hogy valami hazugsággal feleljen, de közbevágtam.

- Nem – mondtam hirtelen.

- Mi nem? – kérdezte értetlenül Bellatrix.

- Ő nem Harry – mondtam kihúzva magam. – Harry nem így néz ki és a villám alakú sebhely sincs a homlokán – folytattam majd visszafordítottam a tekintetem Harryre. Nem mosolyoghatott, hisz az feltűnő lett volna, de a szemében láttam megcsillanni a pillanatnyi boldogságot.

- Hát jó – felelte sóhajtva Bellatrix, majd elengedte Harryt és elfordult, hogy gondolkodni tudjon, mire meglátta az egyik fejvadászt, aki behozta a triót és azt, amit a kezébe tartott. A nő megfagyva eltorzult arccal nézett a férfira.

- Azt...azt honnan szerezted? – kérdezte remegő hangon.

- Náluk volt, már az enyém – mondta vállat vonva, mire Bellatrix arcára felmérhetetlen düh ült ki. Pálcáját erősen szorítva egy gyors varázslat mormolással egy ostor szerűséggé alakította a pálcáját, majd egy mozdulattal a férfi nyaka köré fonta azt, aki felordított fájdalmában, ahogy az élesnek ható vége a nyakához ért.

- Takarodjatok innen! – ordította torka szakadtából, majd elkapott egy másik fejvadászt is, akit már nem engedett el és másodpercek alatt halálra fojtotta őt fegyverével, aminek láttán a másik két fejvadász elrohant bizonyára ki teljesen a telekről.

- Vigyétek innen a két fiút – mondta idegesen, mire én és Féregfark megragadtuk őket önként vállalkozóként. Perselus szúrós szemmel nézett rám, de próbáltam megnyugtatni, hogy nem lesz baj belőle, ha én is lekísérem a két fiút. – Addig én eltraccsolok a lánnyal, csak úgy csajosan – lépett közelebb Hermionéhoz és a karját megragadva húzni kezdte míg nem egy lökéssel leterítette a földre, ami miatt kisebbet sikoltott Hermione és félve felnézett Bellatrixra aki feléje lépkedett.

- Ne bántsd őt! Ne merészeld te szajha! – ordította Ron, de Bellatrix odasem figyelt rá, sőt arckifejezéséből ítélve csak jobban motiválta Ron szövegelése.

Féregfark ment elől és bedobta Ront a pincében található cellába, majd követtem a példáját és megcsináltam ugyanezt Harryvel, majd a patkány arcú 'férfi' bezárta a cella ajtaját.

- Féregfark, az ott Ollivander? – kérdeztem hunyorítva.

- Igen, meg Luna Lovegood – mondta, mire lefagytam.

- Tes...tessék?

- Az apja védelmezte az újságjában Harry Pottert, így bosszúból a Nagyúr elfogadta – mondta, mire bólintottam szinte már könnyezve.

- Helyes – mondtam a könnyeimet lenyelve. Annyira elhanyagoltam manapság Lunát, hogy fel sem tűnt az eltűnése. Miféle barát vagyok én...

- Jössz vagy maradsz őrködni? – kérdezte rám meredve ahogy észrevette, hogy nem mozdulok.

- Kicsit még maradok. Lehet ellövök pár Cruciátus átkot – kacsintottam rá, mire ő kuncogva felment a lépcsőn.

- Ron, ordíts mintha kínoználak! – súgtam oda, mire döbbenten, de köhögött egyet, majd tiszta erejéből felordított.

- Mit csinál lent Mia? – hallottam meg fentről Lucius hangját.

- Móresre tanítja a két fiút.

- Ez az én Miám – hallottam meg a nevetését Bellatrixnak, majd ismét a fiúkra meredtem. 'Ez az én Miám'?! Legfeljebb Perselustól viselem el, ha ezt hallom, nem ettől az őrült libától!

- Jól vagytok? – léptem oda a rácshoz könnyeimmel küszködve.

- Ne tudd meg hogy hiányoztál nekünk – mondta Harry őszintén mire végig gördült egy könnycsepp az arcomon.

- Ne haragudj Ron, hogy téged és...

- Nem tehettél mást, Mia – nyugtatott meg, majd bólintva megtörültem a szemem.

- Luna, te jól vagy? – nézett hátra Harry, akinek lassacskán kezdett elmúlnia az arcán lévő duzzadás.

- Megnyugtatlak, kutya bajom – mosolygott a lány, de arcán lehetett látni a megviseltséget és a szeme alatti lila folt is észrevehető volt még a kissé sötét helyiség ellenére is.

Ekkor egy újabb sikoly hallatszódott, de ezúttal nem Roné volt és nem volt megjátszva. Hermione sikoltozott az életéért, aminek hatására mindnyájan a lépcső irányába kaptuk a tekintetünket.

- Úristen, Mia védd meg! – ugrott a rácshoz a két fiú szinte egyszerre mire bólintva felsiettem a lépcsőn.

- Mi történik? – torpantam meg ahogy megláttam Bellatrixot ahogy Hermione felett térdepel.

- Kicsit vallatom a sárvérűt – kuncogott a nő, mire a könnyes szemű Hermionéra néztem.

- Elkövetett valamit? – néztem Perselusra aki mellém lépett.

- Lehetséges, hogy betörtek Bellatrix széfébe – mondta a Perselus, mire felvontam a szemöldököm.

- Ezt honnan veszed? – fordultam vissza Bellatrixhoz, hogy megmagyarázza Perselus válaszát.

- Onnan, hogy a kard az én széfembe tartozik! – kiáltott idegesen a nő, majd ismét Hermione karja felé kúszott és a pálcája hegyes részével ismét egy szót vésett a karjára, ezúttal erősebben, amitől a lány ismét fájdalmasan felordított. A szó nem más volt, mint a 'sárvérű'. Fájdalomtól eltorzul arccal néztem a szenvedő Hermionét és az agyamban pörögtek a kerekek, hogy hogyan is segíthetnék rajta.

- De az nem Griffendél kardja? – rögtönöztem. Tisztában voltam vele, hogy ha igaz amit állít és tényleg egy ugyanilyen kard található a széfébe, akkor az csak egy másolat, hisz az igazi Griffendél kardját Harrynek elküldte Perselus.

- De bizony – mondta Bellatrix munkásságával nem felhagyva, Hermione pedig csak sírva mozgott Bellatrix alatt, próbálva kiszabadulni a szorításából, de mindhiába.

- Az bármikor megjelenhet más Griffendéleseknél – mondtam, mire Bellatrix végre kihúzta Hermione véres kezéből a pálcáját és kérdőn felpillantott. – A bátor Griffendéleseknek, ha szükségük van rá megjelenik. Szóval nem voltak a széfedbe, csak megjelent náluk. Itt a kard, ismét nálad, más már nem számít – léptem közelebb Bellatrixhoz és éreztem, hogy Perselus utánam nyúl, de nem hallgattam rá. Hermione vére végig folyt a karján és beterítette az egész alkarját és csuklóját, megkellett akadályoznom, hogy Bellatrix folytassa, mert máskülönben Hermione elvérezhet.

- Nocsak. Te védeni próbálod a sárvérűt a kínzástól? – kérdezte vigyorogva Bellatrix.

- Nem, csupán megnyugtatlak afelől, hogy a kardod most már ismét biztos helyen van – mondtam neki leülve mellé a földre. – Miért védelmeznék egy ilyen lányt? – vigyorogtam rá, majd lenéztem Hermionéra. Bár többet tehetnék érte...

A semmiből a hátam mögött lövéseket hallottam, aminek hallatán értetlenül fordultam meg és döbbenten figyeltem ahogy Harry és Ron kitörnek a cellából. Fogalmam sincs, hogy sikerült nekik, de sikerült! Hirtelen Harry felém célozva egy Petrificus Totalust, vagyis a sóbálvány-átkot küldte rám, amire túl későn reagáltam, így egy kőszoborként dőltem el a padlón és Perselus utolsó pillanatban, hogy elkapott és leeresztett finoman a földre. Először nem értettem, hogy miért támadott meg, de a csata közben gondolkodva rájöttem. Így van egy alibim miért nem támadom meg őket és akkor nekik sem kell engem többé. Zseniális! Hallottam, hogy felettem átkokkal lövöldöznek, majd egy idő után ez elhalt és pont ráláttam ahogy Bellatrix sikeresen elkapta az éppen menekülő Hermionét, majd a torkához szorította a pálcáját. Mivel nagy volt a csend gondoltam ugyanúgy elkapták Ront és Harryt is, így csak lehunytam a szemem. Csak reménykedni tudtam, hogy nem ölik meg őket, mert akkor oda az utolsó esélyünk is.

- Lucius! Szólítsd a Nagyurat! – parancsolta Bellatrix. Lucius büszkén figyelve a jelenetet, ahogy mind a hárman fogságba vannak felhúzta a talárja ujját és már kezét lassan hozzáérintve a jegyhez vigyorgott a feleségével együtt, aki diadalmasan mellé lépett, amikor nyikorgó hangra lettünk figyelmesek a plafon felől. Mivel a fejem kissé jobb oldalra volt fordulva, csak félszemmel vettem észre, hogy mi is folyik felettem. Ha jól láttam Dobby a csilláron ült és éppen csavarozta azt, hogy leessen. Ez mind szép és jó, de egyrészt mindenki észrevette, másrészt én is a csillár alatt álltam Hermionéval és Bellatrixal együtt. Szerencsére Perselus gyorsan gondolkozott és azonnal kihúzott alóla és a pálcáját a mellkasomhoz érintve feloldotta az átkot, hogy ismét tudjak mozogni.

- Köszönöm – sóhajtottam fel és fél karral átöleltem őt, miközben ő felsegített. Abba a pillanatban még távolabb ugrottunk, mert Dobby sikeresen végrehajtotta a tervét és a csillár hangos csörömpöléssel ért földet, aminek hatására mindenki szétugrott ezáltal Harry, Ron és Hermione pedig sikeresen kiszabadult.

- Ügyes manó – súgta a fülembe Perselus, mire rámosolyogtam. Amíg Ron és Hermione Dobbyhoz rohantak, addig Harry Dracohoz és erőszakkal elvette tőle a hármójuk pálcáját, majd utána ő is Dobbyhoz szaladt, aki a kávézóasztalon állva várta őt. Mindenki tétlenül ledöbbenve figyelte az eseményeket.

- Stupor! – kiáltotta Harry és a szintén akkor támadó Lucius az égbe emelkedett és egy hangos csattanással a földre érkezett. Perselus azonnal ellépett mellőlem és a pálcáját szegezte a trióra, viszont ők most túlerőbe voltak. Persze Perselus így is gond nélkül elbánt volna velük, de a látszat, hogy túlerőbe voltak jó alibi volt arra, hogy ne támadja meg őket.

- Ostoba manó! – kiáltotta Bellatrix a csillár kristályszilánkjai között. – Megölhettél volna!

- Dobby nem akarta, hogy meghalj...Dobby azt akarta, hogy megsebesülj, eltörjön kezed, lábad! – mondta vékony hangján, mire nevetésemet alig bírtam visszatartani, aminek hatására mind a hárman rám néztek és viszonozták a tekintetem. Ennek a monológnak hála Narcissa azonnal előkapta a pálcáját és már küldte volna az átkot rájuk, főleg a manóra, de Dobby egy csettintéssel elvette tőle a pálcáját egy Capitulatus varázslattal, mire Narcissa döbbenten és mérgesen tekintett rá, mint aki nem hisz a szemének.

- Hogy mersz egy boszorkányt lefegyverezni? – kiáltotta ismét Bellatrix a testvére mellett, miközben arca alig látszott a göndör fürtjeitől. – Hogy mersz szembe szállni a gazdáiddal?!

- Dobbynak senki nem a gazdája! – húzta ki magát a manó büszkén mire elmosolyodtam. Még jó, hogy félig meddig háttal voltam Malfoyéknak, ha látták volna engem is megátkoznak. – Dobby már réges rég szabad manó és Dobby eljött megmenteni Harry Pottert és a barátait! – mondta és még épp időben felszaladt az eddig cellában lévő Luna, Mr. Ollivander és egy kobold (akit nem vettem észre odalent, gondolom túlságosan elvoltam foglalva a többiekkel), mert abban a pillanatban ahogy mindenki sikeresen megérintette Dobbyt azonnal hopponálni kezdtek, de előtte eldobta a manó Narcissa pálcáját. Még ilyenkor is másra gondol, nem is magára. Bellatrix dühtől vöröslő fejjel lehajolt és felkapott egy szilánkot és teli erőből feléjük hajította, reménykedve, hogy még valamelyiküket eltalálja. A szilánk szállt a levegőbe, míg nem az utolsó tizedmásodpercben eltalált valakit és a csillár szilánkja a többiekkel együtt hopponált. Bellatrix ennek láttán gonoszul elmosolyodott és így egy új kérdés cikázott a levegőben: Vajon kit talált el Bellatrix szilánkdarabja?