Fortyogó dühvel léptem be a terembe, ami milyen meglepetés Perselus miatt volt. Annyira befolyásolható lett, hogy teljesen elveszítette önmagát és egyre jobban veszi fel a halálfalók stílusát, holott tudja jól, hogy ezzel a kapcsolatunkat kockáztatja. Nem érdekelt, hogy akár kicsaphat az iskolából, nem érdekelt, ha ezért cruciátus átkot fogok kapni Carrowéktól vagy a Nagyúrtól, akkor is úgy gondolom, hogy megéri. Ezeken gondolkozva meg is feledkeztem az öltözködésemről és a rám meredő tekintetekkel nem is törődve az italos asztalhoz léptem és érett felnőtt módjára húzóra leittam a fenséges pezsgőt, mivel ez volt az egyetlen alkoholos ital a teremben, amit diákoknak felszolgáltak. Kár, hogy nem volt erősebb. Hirtelen Neville és Ginny állt meg mellettem, amitől kérdőn feléjük fordultam.

- Elérted a hatást, mindenki téged bámul – súgta a fülembe Ginny, mire elkerekedett szemmel körbe fordultam. Igaza volt.

- Mi van? – kérdeztem hangosan, amitől ismét elindult a zúgolódás és mindenki elfordult tőlem. Neville erre csak hangosan felnevetett. Szó nélkül felemeltem két poharat és a kezükbe nyomtam az előző hangos beszólásommal nem is törődve.

- Én még nem vagyok el 17 éves – felelte Ginny ahogy próbálta a tanárok pillantását elkerülni.

- Ez egy bál. Csak fogd rám, hátha kirúgnak végre – mondtam szarkasztikusan, majd koccintottam velük és ismét egyből megittam a pohár tartalmát. Neville az italt lötyögtetve Ginnyre pillantott majd a vállát megvonva elkezdte kortyolgatni a bubis italt. Szem látomást ízlett neki.

Ha már nem is annyian, de még mindig jó páran engem figyeltek. Szinte rikítottam a diákok között a vörös ruhámba és burgundi színű hajammal, de úgy tettem, mintha nem is érdekelne a rám szegeződő szempárok száma. Ahogy a pezsgő lassacskán elérte a hatását végre lett elég bátorságom, hogy a tanári kar felé forduljak. A második emeleti nagyterembe tartották a bált, ahol mindig is szokták, hasonlóan volt a tanári asztal, mint abba a nagyterembe, ahol étkezni szoktunk, szóval mindenre ráláttak, köztük rám is. A tanárikar arca nagyrészén félelem ült ki, a halálfalókén döbbenet és undor. Mcgalagony, mintha büszkén nézett volna rám, de mégis féltett és ekkor Perselus felé fordultam, aki bizonyára utánam érkezhetett meg. Ahogy gondoltam, semleges arckifejezéssel bámult végig a termen, velem nem is törődve. – Jól van, játssza csak a nagyképűt! – gondoltam magamban és nem törődve vele, igyekeztem kikapcsolódni és a barátaimmal beszélgetni.

Pár perccel később a hangos nevetésünk közbe üveg kocogtatásra lettem figyelmes, így mind a hárman kérdőn fordultunk a tanárikar irányába, ahol Alecto Carrow a pezsgős poharát kocogtatta meg egy villával.

- Hogy hivatalosan is megnyissuk ezt a bált, felszeretném kérni Perselus Piton igazgatóurat, hogy kérjen fel bárkit a teremből, hogy egy tánccal megnyissa az ünnepséget! – felelte vigyorogva, mire mindenki elnémult. Első gondolatom az volt, hogy bizonyára majd felkéri Mcgalagonyt csak, hogy minél hamarább és feltűnés nélkül túl essen a táncon, így a poharamat le se tettem, csak halkan sóhajtva egyet Ginny fülébe súgtam a gondolataimat, aki mellettem ült.

- Biztos Mcgalagonyt kéri fel, látszik rajta, hogy semmi kedve az egészhez – mondtam a füléhez közel hajolva, majd ittam egy kortyot az újabb pezsgős poharamból.

- Hát, nem tudom Mia, valamiért erre felé közeledik – súgta vissza, mire épp, hogy Neville elkapta a kezemből a pezsgős poharat, mert meglepettségemben majdnem leejtettem.

- Felkérhetem egy táncra, Ms. Davis? – kérdezte közömbös hangsúllyal, mire döbbenten néztem fel a gyönyörű sötét barna szemeibe. Tekintete tényleges komolyságot sugárzott. Válasz helyett csak megfogtam a felém nyújtott karját és amikor feleszméltem már a táncparkett közepén álltunk kéz a kézben, miközben elindult az angol keringő zenéje.

- Ezt te sem gondoltad komolyan – mondtam neki halkan miközben táncolni kezdtünk. Mindenki döbbenten nézett minket, jó páran össze is súgtak. Senki sem számított arra, hogy az igazgató pont egy diákot fog felkérni, ráadásul azt, aki lázadt a szabályokkal szemben és Mardekárhoz illő ruha helyett megjelent egy vörös estélyibe, arról nem is beszélve, hogy az igazgató maga is Mardekáros és nekik a házvezetőjük.

- Te sem gondoltad azt komolyan, hogy így megjelensz. Carrowék kifognak készíteni – súgta vissza, mire csak a szememet forgattam.

- Ezek most...beszélgetnek? – hallottam meg Pansy Parkinson távoli hangját ahogy Draconak mondja ő pedig a lányra nem is figyelve csak összefont karral figyelte a keresztapját és engem. Élvezte a közelgő drámát.

- Egy kicsit sem érdekel, manapság te jobban kikészítesz engem, mint Carrowék – válaszoltam neki, mire még szorosabban fogott magához, majd lassacskán megpörgetett. – Miért tetted velem a múltkorit, Perselus? – érkeztem vissza a karjaiba a pörgésből, majd egy másodpercre a szemébe néztem, amiben zavarodottságomban szomorúságot láttam megcsillanni.

- Dühös voltam. Dühös voltam magamra, rád és az egész világra, amit végül rajtad sikerült kitöltenem – válaszolta váratva, mire felsóhajtottam. Tenyere finoman érintette a derekamat, de a tisztességes távolság helyett elég szorosan tartott magához, a körülöttünk lévő embereket teljesen kizárva magunk körül.

- Ugye tudod, hogy ezek után mindenki rólunk fog beszélni? – néztem rá ismét, de ezután már nem szakítottam el róla a tekintetem, ahogyan ő se rólam.

- A szavaidat idézve 'Egy kicsit sem érdekel' – felelte, mire elmosolyodtam. A vállamról végre a nehézsúly lebillent és boldogan forogtam Perselus karjában. Kibékültünk és nem is akár milyen módon. Megtört köztünk a jég és ahogy elnéztem Perselust ő is ugyanazt érezte, amit én. Féktelen szerelmet. Már az utolsó kört táncoltunk, de egy másodpercre sem vettük le egymásról a szemünket. Mintha némán beszélgettünk volna nem figyelve a halk sugdolózásokra és a zenére, csak táncoltunk, mintha már évek óta ismernénk a mozdulatokat.

Amikor véget ért a zene, mintha megfagyott volna a terembe a levegő. Perselussal egymásra meredve lassacskán elengedtük a másik kezét, mintha csak az lenne a legfájdalmasabb dolog és ellépve egymástól az ajkamba harapva meredtem rá. – Most mi lesz? – kérdeztem tőle a tekintetemmel. Némán kommunikáltunk. Szemei nyugalomra intettek, majd ismét megfogta a kezemet és visszavezetett Ginnyhez és Neville-hez. Elhaladva a diákok közül nem bírtam számon tartani mennyi döbbent tekintetet látok, talán sokat. Így tudnám csak a legjobban megfogalmazni...túl sokat.

- Köszönöm a táncot, Ms. Davis – felelte közömbös hangon Perselus, én pedig csak vigyoromat visszatartva bólintottam feléje, majd gyors lépteivel szó nélkül visszasétált a tanári asztalhoz és a mellette ülő Alecto Carrowra meredt.

- Most boldog vagy? – olvastam le a szájáról, a nő pedig csak rafináltan rámosolygott.

- Mi ez a nagy csend? Ha nem szeretnétek büntetésen végezni folytassátok, amit elébb is csináltatok! – tapsolt idegbeteg módjára a mellette ülő Amycus, mire mindenki észhez tért és miután ismét elindult egy zene az emberek szinte hadarva beszélték ki az előbb látottakat.

- Úristen – szólalt meg kisvártatva Neville, mire nem bírtam tovább és hangos nevetésbe törtem ki. Szerencsére csak a körülöttem állók hallhatták a hangos zenétől, de azoknak is épp elég volt.

- Úristen! – ismételte el Ginny a szája elé téve a kezét, hogy eltakarja óriási nagy vigyorát.

- Ezt nem hiszem el – ráztam a fejem én is mosolyogva, majd kezembe vettem az asztalon lévő a félig megivott pezsgős poharamat. – Nagyon...lehetett látni?

- Pontosan mit is? Mert elég sok mindent észre lehetett venni, ha az ember jó figyelt és csak, hogy emlékeztesselek MINDENKI titeket bámult – hangsúlyozta a 'mindenki' szót Ginny, mire ismét felnevettem.

- Ezután már nehezen tudjátok majd titkolni – tette hozzá Neville.

- Neville – hallottuk meg Luna hangját, mire kérdőn hátra fordultunk.

- Nem szeretnél táncolni? – kérdezte ártatlanul mosolyogva a lány, mire Neville fülig elvörösödött. – Persze csak ha Ginny sem bánja – fordult a répavörös hajú lány felé, mire engedékenyen elmosolyodott.

- Neville, mire vársz? – kérdeztem bíztatva őt, mire sietve felállt és kitartotta a karját Luna felé, majd kéz a kézben elindultak a táncparkett felé. Luna egy gyönyörű ezüst csillogó ruhát viselt.

- Ez az este tele van csodákkal, nekem ez már sok – rázta a fejét Ginny és ekkor vettem észre, hogy kissé már ki van pirosodva a pezsgőtől, így a kezéből elvéve a poharat mosolyogva az asztalra tettem, jelezve ezzel, hogy lassan elég lesz.

Perselusra felemelve a tekintetem néztem ahogy a tanári asztalnál szótlanul ül. Mihelyst megérezte, hogy őt bámulom felém fordította a tekintetét én pedig lassan felállva távoztam a teremből, miközben igyekeztem, hogy ne keltsek feltűnést, bár bizonyára észrevettek páran.

Mihelyst kiértem a teremből balra kanyarodtam el, amerre jobban a tantermek vannak gondolva, hogy ilyenkor amúgy sem tartózkodik ott senki. A talajon kopogó cipőmmel gyors tempóba kanyarogtam a folyosókon, míg be nem fordultam egy zsákutcába, ami rejtve volt a folyosótól. Fogalmam sincs miért építettek egy ilyen zsákutcát az épületbe, még csak nem is jártam itt, de Perselust szinte másodpercekkel utána meghallottam és az ajkamba harapva dőltem a falnak várva, hogy bekanyarodjon hozzám, ami rövid időn belül be is következett és talárja suhogásával és komoly tekintetével felém fordult.

- Szia – köszöntem mosolyogva, mire ő odalépve hozzám gondolkodás nélkül fenekemnél fogva magához rántott és erőteljesen megcsókolt. Felsóhajtva az egyik kezemmel a hajába markoltam, másikkal pedig arcát érintettem meg. Csókjából kiérződött, hogy mennyire is hiányolt engem, így teljesen átadva magamat az érzésnek még szorosabban magamhoz húztam, ő pedig a falhoz nyomott a ruhából kilógó lábamat pedig felemelte, hogy köréje tudjam fonni. Éreztem a lába között keményedő férfiasságát, amitől akaratlanul is felnyögtem.

Csókunkat egyre jobban elmélyítettük, szinte már ott tartottunk, hogy Perseluson kezdtem kigombolni a talárját, mit sem törődve azzal, hogy nyilvános helyen vagyunk. Annyira kívántuk egymást, hogy senki és semmi sem számított, csakis mi. Miközben a nyakamat csókolgatta halkan felnyögtem és szinte gondoltam, hogy később látszódni fognak a lila szívás nyomok a nyakamon, bár végképp nem érdekelt, csakis a testemen végig futó forróság, amit Perselus okozott. Ezután ismét felhúztam az arcánál fogva, hogy megtudjam csókolni puha ajkait, amikor meghallottuk magunk mellett azt a személyt, akit a legjobban nem szerettünk volna.

- Ti mit képzeltek magatokról? – kiáltotta ránk Mcgalagony, mire Perselus azonnal ellépett tőlem a tisztességes egy métert megtartva, mire én lihegve próbáltam a hajamat megigazítani, Perselus pedig a talárját begombolni. Annyira egymásba gabalyodtunk, hogy nem is hallottuk, hogy valaki közeledik. – Szerintem ezzel már bőven elkéstek – felelte idegesen Mcgalagony figyelve ahogy próbáljuk magunkat rendbeszedni, én pedig égő arccal lehajtottam a fejem, mintha még mindig a kisdiákja lennék, aki elkövetett egy csínytettet.

- Ajánlom, hogy senkinek se add tovább! – kezdett el fenyegetődzni Perselus, mire Mcgalagony összeszűkült szemekkel meredt rá.

- Miért? Tán kitörlöd az emlékeimet? Vagyok olyan nagy varázsló, mint te és tudod jól, hogy nem hagyom! – mondta Perselus szavait nem tűrve. – Ebben mondjuk nincs igaza – gondoltam magamban.

- Mia, kényszerített téged bármire is? – nézett rám és szinte fel sem tűnt, hogy letegezett.

- Nem, semmire sem. – ráztam meg azonnal a fejem.

- Akkor szimplán csak mind a ketten megőrültek! Mindjárt mihelyst beléptetek a Roxfort kapuin láttam, hogy valami megváltozott, csak azt nem tudtam, hogy mi. Most már legalább tudom! – felelte. – De nehezemre esik elhinni, hogy nem kényszerítette ez a mocskos halálfaló semmire sem! – nézett vöröslő arccal Mcgalagony Perselusra.

- Vigyázzon tanárnő, hogy hogyan beszél róla, köztünk nem ő az egyetlen, aki az – öntött el a méreg és gondolkodás nélkül levettem a hosszú kesztyűt a bal kezemről megvillantva a Sötétjegyet, amitől Mcgalagony tekintete pedig elsötétedett. Nem tudom honnan vettem ekkora bátorságot, hogy színt valjak a házvezető tanáromnak, de már úgyis késő volt.

- Ez is csak az bizonyítja, hogy kényszerítette. Csak azt nem értem, hogy ha beállt az ő oldalára minek segít Potteréknek...

- Honnan veszi, hogy segítek? – kérdeztem homlok ráncolva.

- Úgy, hogy kihallgatta bizonyára a beszélgetésünket, amit az igazgatóiban folytattunk le még jó pár nappal ezelőtt. Igazam van? – kérdezte mérgesen Perselus, ami miatt automatikusan megsimítottam a vállát, hogy nyugodjon meg. Persze ez a gesztus Mcgalagony szúrós tekintetét sem kerülte el.

- Perselus tisztában vagy vele, hogy akár az Azkabanba kerülhetnél emiatt? – kérdezte összefont karral Mcgalagony. Legbelül felnevettem ennek hallatán.

- Kerülhetnék, ha Mia nem lenne már felnőtt és én nem az intézet igazgatója lennék és persze az se kerülje el a figyelmedet, hogy milyen pozícióba állok a Sötét Nagyúr mellett, szóval ez az opció sajnos teljesen kimarad. Miát soha semmibe nem kényszerítettem bele, ha szeretnéd Verita serumot is adok neki és kifaggathatod nyugodtan – mondta idegesen, majd a kezét az ujjaimra kulcsolva erősen kezdett elhúzni a házam vezetőjétől.

- Hová megyünk? – kérdeztem rá meredve, ahogy már rég elhagytuk Mcgalagonyt.

- Hozzám. Ma nálam töltöd az éjszakát – felelte, mire önkétlenül is szélesen elmosolyodtam.

***

Beérve Perselus lakásába nem rohantunk azonnal egymásnak, de szó nélkül elkezdtünk vetkőzni, mivel mind a ketten tudtuk, hogy ezek után mi jön. Amíg ő csak a talárja kigombolásával végzett addigra én már ledobtam magamról a kesztyűmet és a ruhámat és csábító mozdulatokkal a hálószobája felé sétáltam, ahol az ajtóban megálltam és vártam Perselust, aki perceken belül megindult felém és az ölébe felkapva ledőlt velem az ágyra, amitől azonnal kitört belőlem a nevetés, de ráadásul még ő is elmosolyodott.

Nem volt előjáték, nem volt semmi, csupán erőteljes csókok és utána már Perselus azonnal bennem volt egy erős mozdulattal, amitől hangosan felnyögve a hátába kapaszkodtam. Amikor még szűz voltam azt hittem, hogy az emberek az érzés miatt fekszenek le egymással, de amióta együtt vagyok Perselussal rájöttem, hogy nem. Ez az érzés csak akkor ennyire intenzív, amikor azzal vagy, akit teljes szívedből szeretsz. Mással nem ilyen, mint az igaz szerelmeddel. Mindig ilyenkor jövök rá, hogy annyira szeretem őt, egyszerűen nem tudnám mihez kezdenék nélküle. Bizonyára megőrülnék.