Másnap reggel felkelve automatikusan félelem mart a szívembe. Első órám sötét varázslatok, szóval nagyon megkell majd magam húzni, mert általánosságba nem tudom befogni a szám és ez most csak bajba keverne.

Egy gyors zuhany után a griffendéles talárom alá felvettem egy fekete ceruza szoknyát szintén ugyanolyan színű inggel nyári bakanccsal párosítva, mivel még nem volt elég hűvös az idő egy normális bakancshoz. Szememet idegesen megdörzsölve a mosdókagylóra támaszkodtam és a tükörbe néztem. Semmi kedvem nem volt még élni se, de kikellett magam sminkelni és lemenni órára, miközben elkell játszanom, hogy minden rendben. Muszáj a legjobb formámat mutatnom. Fürdőből kiérve Ginnyvel találtam szembe magam, aki megviselt arccal lépett be utánam, hogy ő is rendbe hozza magát.

- Megvársz? – kérdezte mielőtt magára zárná az ajtót.

- Persze – bólintottam mosolyogva, majd kissé stresszesen a fülem mögé tűrtem a hajam.

Miután Ginny is elkészült ketten indultunk el lefelé a könyvünkkel a kezünkben és mihelyst kiértünk az első emeleti folyosóra csodálkozva néztünk körbe. A diákok nyakukat behúzva siettek órára, mintha a világ legnagyobb gonosz tettét követték volna el és próbálnák elkerülni, hogy rajtakapják őket. Mostantól ez várható, a színtiszta félelem. A jól ismert sötét varázslatok és kivédése terméhez érve (most már inkább csak sötét varázslatok terme) Ginny megtorpant és aggódó pillantással nézett rám. A vállára téve a kezem elmosolyodtam és megnyugtattam, hogy nem fog bajom esni. Neki bájitaltan volt az első óra, amit szerencsére Lumpsluck tanít, szóval egyelőre még ő megúszta Amycus Carrow-t.

A terem ajtaját kinyitva semleges arckifejezéssel körbe pillantottam és megállapítottam, hogy majdnem tele volt diákokkal a terem, de Carrow-nak még nyoma sem volt. Az utolsó előtti padsornál álltam meg Neville mellett, aki meglepve nézett fel rám.

- Nem gond, ha melletted fogok ülni? – tettem le a könyvet a padra amikor felfigyeltem a kíváncsi tekintetére.

- Nem, dehogy. Csak meglepődtem, eddig még nem lógtál velem – mosolygott rám félénken.

- Fred és George elballagott, Harry, Ron és Hermione most...most mással vannak elfoglalva, Ginny pedig eggyel alattunk jár, szóval te maradtál az utolsó barátom – mosolyogtam rá, mire boldogan megpaskolta a széket, hogy foglaljak mellette helyet. Leülve mellé végig pillantottam rajta. – Tetszett, hogy beszóltál a halálfalóknak, igazi Griffendéles lépés volt – mondtam neki, mire büszkén kihúzta magát.

- Muszáj lesz ezek után is, mivel nincs az az élet, hogy én hagyjam magam! – felelte mire elvigyorodtam.

- Ez a beszéd! – motiváltam őt, mire egy ajtó csapódásra lettünk figyelmesek és arra, hogy Carrow suhogó talárjával a tanári asztal felé igyekszik, ezért befogtam a szám, mielőtt még kora reggel bajba kerülök. Senki se tudta, hogy mire számítson, csak mindenki néma csendben várta a történéseket ezúttal még a bal oldali padsorokban ülő Mardekárosok is.

- Na, szerintem csapjunk is bele a közepébe – mondta unott hangon. – Minden sárvérű álljon fel a terembe – mondta, mire kérdőn Neville-re pillantottam, mintha ő tudná a választ. Természetesen senki sem állt fel, hisz ki lett volna olyan hülye?!

- Remek, akkor mindenki sorba jöjjön ki a tábla elé és imperium átokkal kiszedjük belőle – vigyorgott önfeledetten. – Vajon ti sárvérűek vagytok olyen önzőek, hogy az aranyvérűeket és a félvéreket hagyjátok átmenni az átok hatásán? Ha igen, jól jegyezzétek meg, hogy ez csakis miattatok lesz – vágott ártatlan ábrázatot, mire egy mugli származású reszkető lábakkal felállt a székről, ezzel is minket védelmezve. Majd még egy. Majd ismét egy. Végül négyen álltak fel, de egyikőjüket sem ismertem, csak látásból. Ebből a négyből három Griffendéles volt és egy Mardekáros. Sosem gondoltam volna, hogy köztük is vannak mugliivadékok, de mindenki értékelte a bátorságát.

- Remek, gyertek ki ide a tábla elé! Varázslatokat fogunk gyakorolni – mondta ravasz mosollyal az arcán. Már számítottam, hogy mi fog történni.

- Kérnék négy aranyvérű önként jelentkezőt, sőt félvér is lehet... - kezdte volna, de a Mardekárosok közül automatikusan jelentkezett Crak és Monstro, aminek hatására még pár Mardekáros is a magasba emelte a kezét. Draco csak maga előtt bambulva nem reagált semmire.

- Ti ketten jöhettek és még a Griffendélesek közül is kérnék kettőt – felelte, majd végig pillantott rajtunk és lassan elindult a padok mellett.

- Én nem fogok diákokat kínozni! – pattant fel azonnal Neville, mire talárjánál fogva próbáltam lehúzni, hogy ne keltsen feltűnést, de sikertelenül. A következő dolog, amit láttam, hogy Carrow vészesen gyorsan megindul Neville felé és egy pislantással később azt veszem észre, hogy meglengeti a jobb öklét és teli erőből behúz Nevillenek. Halkan felsikoltva elkaptam az eldőlő Nevillet és leültettem a székre.

- Ezt most miért kellett? – suttogtam.

- Megérte – vette el a kezét lassan a fájdalmasan lüktető szemétől és próbálta elvonni a figyelmét a vészesen sajgó területtől.

- Lekellene mennie Madam Pomfrey-hoz, megsebesült – néztem fel Carrowra.

- Majd lemegy óra után – sziszegte idegesen.

- Én önként vállalkozok, csak hagy menjen le a gyengélkedőre – néztem rá könyörgően. – Hisz aranyvérű – tettem hozzá sietve, hátha valamit segít. Egy kis gondolkozás után bólintott és elengedte Nevillet, majd felálltam, hogy a tanári asztal előtt álló mugli származásúakhoz menjek és Crakhoz és Monstrohoz.

- Te! – mutatott rá Deanre. – Mi a neved?

- Dean Thomas – felelte ledöbbenve.

- Aranyvérű vagy?

- Félvér – mondta, mire a pálcájával intett egyet, hogy jöjjön ki ő is a padok elé. Végül négyen a mugliivadékokhoz fordultunk és sajnálkozva rájuk néztünk.

- Tudjátok mi az a Cruciatus átok, nemdebár? – ért oda mellénk. – Csináljátok! – szólt ránk agresszívan, mire idegesen nyelve egyet elővettük a pálcánkat. Crak és Monstro második figyelmeztetés nélkül már el is kezdték a két diák kínzását, akik fájdalmasan felsikoltva összecsuklottak, majd a padlóra estek és nyögve rázkódtak a földön. Deannel összenézve lehunytuk a szemünket. Az átok csak akkor fájdalmas igazán, ha akarjuk. Ha nem, akkor csak kicsit fog fájni.

- Crucio! – mondtam, majd a pálcámmal a könnyes tekintetű fiúra céloztam mire egy fénycsóva ugrott ki a pálcámból egyenesen a mellkasára és felordítva rázkódni kezdett, majd a többi társát követve ő is lezuhant a földre. Igaz, rövidebb ideig tartott a hatás, meg bizonyára nem volt olyan erős, mint a két Mardekárosé, de vajon, ha tényleg akartam volna mennyivel jobban fájhatott volna neki? Hisz már így is szenved, el sem bírom képzelni, hogy Crak és Monstro áldozatai mit élhetnek át...

- Remek! Most még egyszer! – tapsikolt Carrow mire felsóhajtva ismét kimondtam a varázslatot és kínoztam tovább az ártatlan csoporttársamat.

***

Az órák után ezúttal már a maradék étvágyam is eltűnt és még ételt sem szedtem a tányéromra, holott ebédidő volt. Folyamatosan a síró és ordító 4 diák hangja ugrott be a fejembe és a tudat, hogy mennyit szenvedhettek. Csak háromszor kellett rájuk küldenünk az átkot, így nagy bajt nem okoztunk nekik hála a jó égnek. A legrosszabb az volt, hogy óra végéig ott feküdtek a földön és csak utána hagyta Carrow, hogy elmenjenek a gyengélkedőre. Az óra többi részében a 'tanár' kibővítette a tiltott átkokról való tudásunkat (holott végképp nem az lett volna a tananyag), mi pedig csendben hallgattuk őt, volt, aki még jegyzetelt is.

Felnézve a tanári asztal irányába nem láttam sehol se Perselust így visszafordultam a velem szemben ülő Ginnyhez, Neville-hez és Deanhez.

- Még mindig nem bírom kiverni a fejemből – nézett rám Dean ahogy észrevette, hogy őt bámulom.

- Hozzá kell szoknunk – sóhajtottam fájdalmasan mosolyogva.

- Ehhez? Ehhez sehogy sem lehet – nevetett fel ledöbbenve Ginny. – Nem tudom, hogy te mit éltél át az elmúlt hónapokban, de ehhez semmiképp sem szabad hozzászokni még ha ez az utolsó lehetőség is – nézett komolyan a szemembe mire kissé elszégyelltem magam. Néha úgy érzem, hogy annyira feladtam már az egész életemet, hogy már végképp nem is törődök semmivel, csak csendben elfogadom. Szánalmas, de hát már ez vagyok én.

Aznap nem is mentem Perselushoz, úgy éreztem, hogy most túl sok lenne számomra, hisz úgyis csak azzal tömné a fejem, hogy nyeljem le az egészet és hogy ne foglalkozzak vele, holott teljes mértékben Ginnynek volt igaza. Ezt nem szabad elfogadni, hisz nyilvánosan diákokat kínoznak Carrow-ék.

Másnap az órák után Ginny mosolya törte meg a szokásos napi letörtségemet.

- Mi az? – vontam fel a szemöldököm ahogy észrevettem, hogy mosolyog. Azt hittem, hogy az előző nap miatt már soha többé nem fogom mosolyogni látni.

- Még nyáron olvastam egy bűbájról...

- Jól kezdődik – ült le hirtelen mellém Seamus Finnigan mire meglepve pillantottam rá. – Mi van? Unatkozom, Dean pedig nem tudom hol van...folytasd Ginny, engem is érdekel! – fonta össze a karját miközben hátradőlt a klubhelyiség kanapéján.

- Nos, mint kezdtem olvastam egy bűbájról...nem nagy cucc, de kiszeretném próbálni rajtad...

- Rajtam? Miféle bűbájról van szó? – nevettem fel.

- Hajfestő bűbáj! Tudom, hogy sok ilyesmiféle bűbáj létezik, amivel a boszorkányok megtudják könnyíteni a szépségápolást és ingyen is van szóval...kipróbálhatom rajtad? – kérdezte csillogó szemekkel.

- Van varázslatod arra, ha balul sülne el? – ráncoltam a homlokom.

- Nincs, de nem fog balul elsülni! – nézett rám, de amikor meglátta az unott arcom ismét megszólalt. – Ha rosszul sül el akkor keresek rá, de nem fog, hidd el! Na, kérlek! – biggyesztette le a száját, mire szememet forgatva belementem.

- Milyen színűre csinálod?

- Amilyenre akarod! – csillant meg a szeme.

- Szőke? – vontam meg a vállam.

- Nem, az nem illik a bőrödtónusodhoz, nagyon fakó lennél! – felelte, mire Seamus egyetértett vele.

- Mondjuk vörös? – nézett rám Seamus.

- Isten ments! – nevettem fel, majd hirtelen Ginny haja ugrott be és azonnal próbáltam magam kimenteni. – Nem, nem azért, hogy nem tetszene! Csak nem hiszem, hogy ilyen répavörös típusú szín, mint ami neked van nekem illene – ráztam a fejem, mire Ginny elmosolyodott.

- Burgundi vörös? – kérdezte Ginny. – Az sötét és szerintem illene hozzád!

- Az tényleg szép szín – értettem vele egyet és mielőtt még tiltakozni kezdtem volna Ginny előhúzta a pálcáját és egy varázslatot elmakogva a fejemre célzott mire felsikoltva lehunytam a szemem. – Működött? – kérdeztem szememet olyan erősen becsukva, hogy szinte már csillagokat láttam.

- Úristen! – szólalt meg Ginny mire ijedten kinyitottam a szemem.

- Ennyire rossz lett? – pattantam fel, hogy a kandalló melletti tükörhöz siessek, de ahogy megláttam magam szó szerint elámultam. Hibátlanul csinálta Ginny és sokkal jobban festettem, mint fekete hajjal. Végig tapogatva a göndör fürtjeimet döbbenten Ginny felé fordultam. – Ez eszméletlenül jól áll! Nem szokásom magam fényezni, de mintha az én színem lenne! – ugráltam örömömbe, mire Ginny tapsikolva megindult felém, hogy megöleljen.

- Nagyon illik! – felelte szintén elámulva Seamus, mire vigyorogva megköszöntem.

- Szerintem megyek is egy kört a folyosón, hogy lássa mindenki – kacsintottam Ginny-re jelzésként, hogy természetesen nem csak oda megyek.

- Óvatos légy Carrowékkal! – nézett rám aggódva Seamus mire bólintva még egyszer megöleltem Ginnyt hálám jeléül és elindultam Perselus lakrésze felé. Lefelé haladva szerencsére senkivel sem futottam össze, de amikor a pincébe értem és kopogtam az ajtaján halálos csend fogadott. Biztosan ajtót nyitott volna, szóval ezek szerint nem itt, hanem az igazgatóiba tartózkodik. Ott még talán csak egyszer vagy kétszer voltam fent, de úgy gondoltam, hogy ott nem érdemes beszélgetnem vele, mivel egyrészt hallanának minket a volt igazgatók képei, másrészt pedig bármikor ránk törhet bármelyik tanár, szóval okosabbnak gondoltam visszamenni a klubhelyiségembe és később felkeresni őt.

Szomorúan kullogtam visszafelé, de csak épphogy a bájitalteremhez értem amikor belé botlottam.

- Maga mit keres itt, Ms. Davis? – kérdezte unottan, mire elmosolyodtam. Bizonyára a halvány fény miatt nem látja csak a hajszínem, máshogy biztosan megemlítette volna.

- Téged – feleltem elmosolyodva, mire kielőzve engem a lakrésze felé indult én pedig utána. A pálcáját előhúzva még menet közben kioldotta a zárt az ajtaján, majd miután előre engedett maga mögött be is zárta azt.

- Tegnap nem jöttél – fordult felém.

- Tudom. Észreveszel rajtam valami változást? – tettem csípőre a kezem és beálltam akár egy mugli modell.

- Igen – felelte közömbösen.

- És mi a véleményed? – kérdeztem vissza az ő stílusában.

- A feketéhez voltam hozzászokva, de illik hozzád ez is – mondta végül mire mosolyogva közelebb léptem hozzá.

- Ne haragudj, hogy nem jöttem előző nap, csak túl sok volt a tegnapi nap és nem akartalak vele lehúzni – feleltem, mire végre tüzetesebben megvizsgálta a hajamat.

- Kicsit Lily-re hasonlítasz – tette hozzá mire homlokráncolva rámeredtem.

- Harry anyjára?

- Csak a sötétebb változatára – felelte, mire még mindig kérdőn néztem rá. - Azért a sötétebb változatára, mert még mindig a szöges ellentétje vagy. Ő világos vörös hajú volt, jobban mondva répavörös és világos zöld szeme. Te pedig sötét vörös...

- Burgundi – tettem hozzá, mire felvonta a szemöldökét, amitől halkan elnevettem magam.

- ...burgundi színű hajad és sötét zöld szemed van...és ez csak a külső, a belsőről már ne is beszéljünk. Ezért mondtam, hogy csak 'kicsit' hasonlítasz rá – fejezte be, mintha ez csak egy fárasztó téma lenne számára.

- És az jó dolog, ha az ellentétje vagyok? – kérdeztem kissé félve.

- Már mondtam, hogy hogyan érzek irántad, szóval ettől egy kicsit sem kell félned – mondta, mire összefontam a karom.

- Ez nem válasz a kérdésemre!

- Jó dolog – felelte egy sóhaj után megismételve az én szavaimat. Megkönnyebbülve levettem magamról a griffendéles talárom és a kanapéjára tettem.

- Hogy telt a napod? – ültem le, mire egy idő után ő is követte a példámat és leült velem szembeni a fotelbe.

- Voltam egy gyűlésen – mondta, mire meglepődve vártam a folytatást. – Potter és barátai hivatalosan is körözöttek a varázsvilágban – mondta mire szomorúan lehajtottam a fejem. Most még óvatosabbnak kell lenniük, mint valaha. – Hallottál róluk valamit manapság? – kérdezte.

- Nem, semmit – sóhajtottam. – Remélem jól vannak és haladnak a feladatukkal – feleltem, mire egyetértve bólintott. Perselus elgondolkozva meredt maga elé, de ekkor jutott eszembe, hogy már két napja még megsem csókoltam őt, így felpattanva megindultam felé, majd kérdő tekintetével nem foglalkozva az ölébe ültem, úgy, hogy az arca az enyémmel szembe legyen, mivel a fotel volt elég széles, hogy úgy rátudjak ülni. Ahogy ez meg is történt a szoknyám feljebb csúszott rajtam, ami természetesen nem kerülte el Perselus figyelmét, így a bal kezével automatikusan a combomhoz ért, de még mindig kérdőn nézett rám. – Csak már...két napja nem csókoltalak meg – feleltem elpirulva, mire ravaszul elmosolyodott.

- És ez számodra elengedhetetlen? – kérdezte, mire vigyorogva bólogattam.

- Pontosan – mondtam végül komoly hangsúllyal, mire végre ő is elmosolyodott és a tarkómat megérintve magához húzott egy gyöngéd csókra. Az arcát megérintve tüzesen viszonoztam azt és szinte másodperceken belül elvesztem a karjai között.