/ Harry szemszöge /

Miután a Dursley család menekülve elhagyta a házat, - felpakolva mindent amit csak tudtak - bezártam magam mögött a bejárati ajtót és szomorúan ballagtam végig a szobákon. Miután már körbe jártam minden egyes üres helyet megakadt a tekintetem a lépcső alatti kis zugon. A régi szobámon. 'A lépcső alatti gardrób lakója' – jutottak eszembe Dumbledore szavai. Sóhajtva kinyitottam az ajtaját és bekukkantottam rajta. Minden úgy volt hagyva, mint rég. A kis recsegő ágy nem volt megágyazva, a polc poros volt és apró műanyag katonák pihentek rajta, egy két darab még el is volt dőlve. Halványan elmosolyodva felállítottam a figurát és megsimítottam. Nem volt jó gyerekkorom, de legalább volt tető a fejem felett, ezért az egy dologért hálás lehet Dursley-éknek.

Hirtelen kopogásra lettem figyelmes, aminek hatására kissé felugorva kaptam elő a nadrág zsebemből a pálcámat és magam elé szegezve lassan elindultam a bejárat felé miközben még behajtottam a gardrób ajtaját. Nyelve egyet fordítottam a záron és lassan kinyitottam a bejárati ajtót. Egy nagyot felsóhajtva megkönnyebbülve konstatáltam, hogy Hagrid volt az, így azonnal leeresztettem a pálcámat magam mellé.

- Szervusz, Harry! – köszöntött mosolyogva a félóriás majd mögüle előbújva Ron a karjaimba ugrott, mint egy kisgyerek.

- De örülök! – fogadtam az ölelését, majd a mellém lépő Hermionét is, aki egy kis puszit nyomott az arcomra.

- Jó színben vagy! – mondta Hagrid, majd Rémszem Mordon odébb lökve őt beviharzott a házba.

- Ne itt gyönyörködjetek egymásba, húzódjunk fedezékbe, mielőtt meggyilkolják! – mondta a mindig ideges hangjával, majd döcögve a bevonult a nappaliba.

- Jó estét! – köszöntöttem mindenkit ahogy észrevettem a kisebb tömeget, akik sorba léptek be az ajtón. Az egész rend itt volt. Mordon után sietve észrevettem, hogy egy zsákot dobott le a földre, de nem igazán törődtem vele, inkább a beviharzó embereket figyeltem, majd Kingsley-re felpillantva csodálkozva néztem rá egy kérdéssel a fejemben.

- Magának nem a miniszterelnökre kéne vigyáznia? – kérdeztem, majd ő pálcájával a kezében felém fordult.

- Most te vagy a fontosabb! – felelte mély hangján, majd elmosolyodott.

- Szervusz, Harry! – lépett be a szobába egy magas vörös hajú férfi, majd a kezét nyújtotta felém. Mosolyogva megráztam azt és kérdőn néztem rá. – Bill Weasley! – mondta, mire bólintottam felé.

- Nagyon örülök! – feleltem. Majd megöleltem a mellette álló Fleurt.

- A jó képű bátyánk – lépett be mellette a fél fejjel magasabb Fred és őt követte George.

- Jó ronda, mi? – kérdezte a ravasz vigyorral az arcán George. Elegánsan voltak felöltözve, ami jelképezte, hogy jól megy az üzletük.

- Mit csináljak? – forgatta a szemét Bill, majd bizalmasan közelebb hajolt hozzám. – Egy Greyback nevű vérfarkastól szereztem...alig várom, hogy viszonozhassam – mondta, mire halványan elmosolyodtam.

- Nekem így is jó képű vagy – simította meg az arcát Fleur.

- Apropó Harry még nem is tudja – szólalt meg Tonks és csillogó szemekkel férje Lupin felé fordult. Már éppen kezdtek volna belevágni a történetükbe, amikor Rémszem visszatért a házkutatásból.

- Haladjunk már, haladjunk! Csevegni később is ráérünk, tűnjünk el a házból! – mondta türelmetlenül. A szobaközepén megállva felém fordult, amitől kissé hátráltam. – Mivel még kiskorú vagy, rajtad van még a nyomjel...

- Az mit jelent? – kérdeztem homlok ráncolva.

- Hogy a minisztérium minden tüsszentésedről tud! Olyan eszközökkel kell utaznunk, amit nem érzékelnek. Tesztrál, seprű, stb. Ha majd rajtunk ütnek nem fogják tudni melyik Potter az igazi! – folytatta mire értetlenül néztem rá, majd egy erős húzást éreztem a fejemen.

- Aú! – fordultam Hermione felé, aki éppen kihúzott pár hajszállat a százfűlé főzetbe dobva.

- Nem, nem szeretném, hogy így kockáztassátok az életeteket! – tiltakoztam azonnal.

- Én mondtam, hogy nem fog tetszeni neki az ötlet! – rázta a fejét Hermione, miközben még a főzetet tartotta a kezében meglötyögtetve azt.

- Mia megjelent egy héttel ezelőtt nálunk – szólt közbe Mr. Weasley mire elkerekedett szemekkel néztem rá.

- Azt mondta, hogy tudják, hogy most hozunk ki, ezért ez az álca – folytatta Ron.

- De akkor miért nem megyünk másik napon? – értetlenkedtem.

- Mert akkor rájönnek, hogy Mia elárulta a tudjukkit – mondta Hermione. Voldemort nevét már semmiképp sem lehetett kimondani, máskülönben abban a percben megjelennének a halálfalók.

- Még így is kockáztatja az életét – mosolyodtam el, mire Hermione szomorúan bólintott.

- Mondom előre annak, aki még nem ivott százfűlé főzetet: rossz ízű! Olyan, mint a kobolt pisi – mondta Rémszem, majd a közelébe álló Fred felé nyújtotta.

- Biztos sok olyat ivott, hogy így tudja – mondta Fred, mire Rémszem a maradék egy szemét összeszűkítette és bosszúsan nézett rá. Vállát megvonva belekortyolt, majd átadta testévérnek. Az átalakulás abban a másodpercben elkezdődött.

- Akkor igyon belőle mindenki és öltözzetek át! Utána indulunk! – mondta Rémszem, majd George kezéből kikapva a bájitalt tovább adta Fleurnak, aki fintorogva átvette tőle.

***

Pár utcával lejjebb Harry mugli lakóhelyétől hopponáltunk Perselussal. Elkerekedett szemekkel vettem észre, hogy jóval többen vagyunk, mint 20 ember. Az ajkamba harapva felnéztem Perselusra aki szintén kevesebb létszámra számított.

- Perselus, Mia! Remek, még várunk pár emberre aztán indulunk – lépett hozzánk Lucius.

- Narcissa hol van? – kérdezte Perselus.

- Otthon maradt Dracoval együtt – mondta hűvösen. Egy kis megnyugvás futott végig rajtam ahogy Dracot biztonságba tudhattam. Nem bírnám őt elképzelni egy ilyen csatában. – Nem gondoltam volna, hogy te megjelensz, Mia.

- Megígértem a Nagyúrnak, hogy eljövök – feleltem, mire arca zavarossá vált. Kinézete az elmúlt napokban sem javult, sőt mintha rosszabbul festene.

- Nem úgy volt szó, hogy csak az akkori asztalnál ülők jönnek? – kérdeztem nem túl feltűnően miközben ismét körbetekintettem.

- De úgy volt, viszont Mundungus tanácsára több Halálfalót is hívtunk.

- Mundungus?

- A rend tagja – válaszolta Perselus nyugtalanul, mire lángoló tekintetemet a földre szegeztem. Az áruló mocskos! Még az kell, hogy engem is beköpjön! Biztos tud rólam és csak a megfelelő alkalmat várja...hogy árulhatta el a rendet? Az utolsó reményünket?

- Induljunk! – kiáltott Bellatrix, majd mindenki alakot változtatott és felszállt a magasba. Utoljára Perselusra nézve megszorította a kezemet és mi is a többiek után repültünk. Borús volt az ég, fel sem tűnt addig amíg fel nem repültem a felhők közzé és egy-egy kisebb villám meg nem zavarta a sötétséget. Az egyetlen fényforrás a hold volt. Kábé két perc telhetett el, amikor hangos motorzúgást hallottunk meg. – Hagrid! – gondoltam magamban. Jaj, ne ugye nem ő hozza Harryt?!

Az első támadás, ha jól gondolom Bellatrix felől érkezhetett, majd követte a többi. Én nekem még a kezembe se volt a pálca. Lebegve a felhők között egyelőre arra koncentráltam, hogy ne zuhanjak le. Hirtelen a mellettem lebegő fekete alak is elkezdett lőni, aki tudtommal Perselus volt, így előrántva a pálcámat könnyes tekintettel az érkező alakokra kezdtem el célozni én is. Tiltott átkokat így sem voltam képes feléjük lőni, így csak többnyire kábító átkokkal lövöldöztem. A többség Harry alakját vette fel, ez alól csak Rémszem Mordon, Hagrid és Mr. Weasley volt kivétel. Velük együtt haladtunk a felhők között így pár lövés között volt időm megfigyelni a seprűn vagy esetleg thesztrálokon repülő Harryket. Valahogy, mintha éreztem volna, hogy az egyik sem az igazi Harry. Leginkább az éppen elkanyarodó Hagrid melletti Harry volt gyanús. Ekkor realizáltam: éppen azért kanyarodnak az út irányába a motorral, mert menekülnek. Ő az igazi Harry. Nem akartam utánuk menni így inkább a seprűn repülő Harryket céloztam meg. Közülünk aki seprűvel volt (természetesen maszkban) Hagrid után eredtek, a maradék viszont, akik jóformán dementor féle alakban repültek maradtak harcolni. Büszkén figyeltem amikor az egyik Harry egy halálosátokkal eltalálta az egyik halálfalót. Egy idő után jobban már védekeztem, mintsem támadtam és a rend tagjai egyre jobban menekültek előlünk. Hirtelen arra eszméltem fel, hogy valaki zuhan lefelé. A szememet hunyorítva szomorúan hasított belém a tudat, hogy Rémszem Mordon az, aki már nem nézett ki élőnek miközben kizuhant a felhők közül és vészesen a talaj felé közelített. A fejemet megrázva úgy tettem, mintha semmit se számítana nekem majd folytattam a csatát. Hála a jó égnek minden varázslatomat kivédték, így nem kellett aggódnom attól, hogy valaki megsebesül az én kezem által, viszont...Perselus keze által megsérült az egyik Harry. Láttam, hogy fülön találja Perselus varázslata és a füle leválik a feje oldaláról, mintha csak egy gumijáték lenne és nem egy testrész. Halkan felsikoltottam a látványtól, de azonnal visszakellett térnem az eredeti történet szálra, miszerint én egy kegyetlen halálfaló vagyok és folytattam a varázslatok lövöldözését az 'ellenségek' felé.

Egy idő után már felgyorsítottak a tempón és lassacskán lemaradtunk, így feladtuk a harcot és a motoros Hagrid után indultunk, aki egy alagútba ment be éppen.

- Kerüljük meg őket! – hallottam meg egy halálfaló hangját, majd felgyorsítva az alagút másik vége felé indultunk. Pár perc múlva Harry és Hagrid száguldott ki belőle a motort az ég felé irányítva, utánuk pedig két seprűn repülő halálfalóval, akik szorgosan végig utánuk mentek. Az egyik halálfaló azonnal fel is gyorsított, de hirtelen egy fehér bagoly tűnt fel a színen és a közeledő halálfaló arcába repült, majd próbálta megkarmolni az arcát, de csak a viselt maszkját találta el. Mi is utánuk eredtünk majd, amikor Hedwig Harry elé szállt egy halálos átokkal a halálfaló eltalálta őt.

- Hedwig, ne! – hallottam a távolból Harry kiáltását, amitől egy könnycsepp kicsordult a szememből.

- Mia! – szállt hirtelen mellém Bellatrix, amitől meglepődtem. – Az ott az igazi Harry? – kérdezte idegesen, mire tudtam, hogy az igazat kell mondanom, mert úgyis rájön, ha hazudok.

- Igen. Az ő – mondtam, mire a fekete szálló alakjából kitűnt a vigyorgó arca.

- Hívd a Nagyurat! – szólt, mire a talárom ujját felhúztam és megláttam a sötéten felizzó jegyet.

- Bocsáss meg, Harry – suttogtam magamban, majd megérintettem a pálcámmal a tetoválást. A Sötét Nagyúr szinte másodperceken belül megjelent és repülő alakja kérdőn nézett rám.

- Az az igazi Harry Potter – mutattam Hagridék irányába, mire felizzott a szeme és azonnal a városból kiérő Harryék után eredt.

- Most már leszállhatunk – hallottam meg Perselus mély hangját majd a sötét alakja leereszkedett én pedig utána. A távolból még utoljára hallottam Harry ordítását, amiről arra következtettem, hogy utolérte Voldemort.

- Ne aggódj érte, tudod jól, hogy a közelségére így reagál, nem biztos, hogy a támadás miatt kiáltott – suttogta Perselus, mire bólintottam. Hirtelen Bellatrix ereszkedett le mellénk és büszkén vigyorgott rám.

- Nem gondoltam volna, hogy megteszed. Ha nem árultad volna el, hogy Griffendéles vagy arra következetek, hogy Mardekáros vagy – mondta karját összefonva, majd hirtelen kinyújtotta a kezét. – Kössünk békét! Most már elhiszem, hogy tényleg közénk tartozol – mondta, mire egy kis tétovázás után megfogtam a felém nyújtott kezét és az álcámat felvéve bólintottam felé.

- Örülök, hogy végre beláttad – feleltem közömbös hangon, mire szokásához híven őrülten felnevetett.

- Egyre jobban hasonlítasz Perselusra – mondta, majd ismét alakot változtatott és elszállt a magasban. Szinte abban a percben össze is omoltam és Perselus kapott el.

- Semmi baj, túl vagy rajta! – kapott el csitítva a sírásomat.

- Miféle barát vagyok én? – zokogtam.

- Olyan, aki még ilyen helyzetben is hajlandó volt segíteni nekik. Hisz te adtad nekik az ötletet az álcáról! – felelte, majd a talárjába kapaszkodva hagytam, hogy dehopponáljunk. Semmit nem értem azzal, hogy szóltam nekik. Hisz több halálfaló érkezett és az álca ellenére is megtudták melyik az igazi Harry, ráadásul én szóltam a Nagyúrnak. Utálom minden egyes porcikámat.

***

Az éjszaka számomra álomtalanul telt, csak forgolódtam az ágyon, miközben folyamatosan a karomon felizzó sötétjegy és Harry keserves kiáltása járt a fejemben, mintha lehetetlen lett volna kikapcsolnom az agyamat.

- Nem tudsz aludni? – szólalt meg hirtelen Perselus. Ezúttal nem fáradt és unott hangvételével szólt hozzám, hanem aggódva.

- Folyamatosan...a tetteim járnak a fejembe...annyira rossz ember vagyok – mondtam miközben egy forró könnycsepp kicsordult a szememből végig folyva az arcomon.

- Ne büntesd magad! Ezt kellett tenned! – mondta miközben maga felé fordított.

- Már megértem mit éreztél, amikor én mondtam neked ugyanezt – nevettem fel kétségbeesve, mire szomorúan magához húzott és szorosan átölelt.

- Már ketten vagyunk ebben – mondta egy puszit nyomva a fejem búbjára. – Tudom, hogy minden rendben lesz. Mihelyst alkalom adódik rá kimenekítelek ebből az életből – mondta, mire lassan felnéztem rá.

- Nélküled sehová sem megyek. Ha kimenekítesz jössz velem, hajlandó lennék mindent kockára tenni – feleltem mire elmosolyodott.

- Az a fene nagy Griffendéles gondolkodásod – mondta, mire csak megforgattam a szemem.

- Neked sem jobb, Mardekáros – mondtam, majd a sötétben a széles mosolyát látva megnyugodtam. Senki sem látta még így mosolyogni Perselust, csakis én és ez melegséggel töltött el.

- Hozzak neked valamilyen nyugtató bájitalt? – kérdezte.

- Nem. Már jobban érzem magam – mondtam, bár még mindig nem voltam teljesen nyugodt.

- Ragaszkodom hozzá – kelt fel mellőlem, majd kilépve a hálószobából pár perc múlva visszatért egy kis üvegcsével. – Idd meg! – parancsolta, majd elmosolyodtam. Arra a Piton professzorra emlékeztetett, akitől régen szinte rettegtem. A dugót kihúzva az üvegcséből egy mozdulattal megittam az egészet, majd felnéztem Perselusra. – Jobb már?

- Igen, köszönöm! – mosolyogtam rá, majd visszaadtam neki az üres fiolát és miután kivitte a szobából vissza lefeküdt mellém és átkarolva engem az arcomra nyomott egy csókot.

- Szeretlek, Perselus – mondtam neki miközben éreztem, hogy szememet lassan elnyomja az álom.

- Én is téged, Mia – suttogta.