Az elkövetkezendő hónapok nagyon gyorsan elrepültek. Semmi izgalmas nem történt, szinte minden napom ugyan úgy telt ahogyan szokott. Felkelés, reggeli, órák, ebéd, barátaimmal való társalgás, itt-ott a Kviddics gyakorlás és heti 3 korepetáció Perselussal, majd mind ez elölről. Valamiért folyamatosan lecsökkentette az órák számát, amit nem bírtam teljesen felfogni, hogy miért. Egy ideig azt gondoltam, hogy ismét próbál magától eltaszítani vagy már nem érzi ugyanazt irántam, amit eddig és ez meg is rémisztett annyira, hogy jó pár álmatlan éjszakát okozott nekem. Aztán inkább olyasmire kezdtem el gondolni, hogy Mcgalagonynak gyanús a sok korepetáció, jobban mondva ezzel nyugtattam magam. Viszont az áprilisi kviddics meccs után megnyugodtam, mert ahányszor rátekintettem a seprűmről a Mardekár lelátóra, ahol ő ült, mindig engem keresett, hogy megbizonyosodjon róla nem esik bántódásom. A Hugrabugot és a Mardekárt sikeresen legyőztük magas pontszám különbséggel, viszont a Hollóhát idén megvert bennünket, amit nem is bántunk annyira. 'Inkább ők, mint a Mardekár' – mondta Ron a meccs után. Én úgy gondoltam jól teljesítettem, mint terelő, egy alkalommal sem csúszott be baleset a csapatunkból mivel jól védtem őket a gurkóktól és a terelő társam is nagyon jól játszott.

Perselus állapota viszont nem javult. Ahányszor láttam őt mindig kialvatlan és szomorú volt, de hiába győzködtem őt, hogy mondja el mi bántja mindig az volt a válasz, hogy: 'Még nincs itt az ideje!'. Rengeteget agyalhattam, hogy mégis mi lehet olyan dolog, amivel várnia kell, hogy elmondja, de sosem jöttem rá. Talán amióta leégett a Weasley lak van ilyen állapotban. Azóta csak egyszer, maximum kétszer nyúlt hozzám szeretettel és jutalmazott csókkal, de annak sem volt olyan íze, hogy éreztem volna bármennyire is a vágyat, mint előtte, inkább szomorú csók volt. Az egyetlen dolog amire gondoltam amiért bánatos, az a Dumbledore tervben lévő meggyilkolása, de arról már rég tudok, szóval nem azt mondaná, hogy még 'nincs itt az ideje'.

A szülinapom március végén fergetegesen telt. A barátaimmal Roxmortsban a Három seprűben ünnepeltünk és mivel én már nagykorúnak számítottam mindenkinek kérhettem alkoholt, ezért egy fergeteges buli kerekedett a kocsmában, amit végül a Griffendél klubhelyiségben folytattunk. Viszont az oda feljutás viccesre sikeredett, mert mindenki igyekezett a folyosókon csendben maradni és a legjózanabbnak tettetni magát, ami addig sikerült is, amíg a folyosón járkáló Flitwick professzor észre nem vett minket és ki nem tört belőlünk a hangos nevetés. Azután már futnunk kellett. Az este folyamán amikor a társaság nagy része kidőlt annyira, hogy már nem veszik észre, ha lelépek rosszullétet szimuláltam és sikerült valamilyen módon kiszöknöm és lemennem Perselushoz. Akkor már józan voltam és egyenesen a bájital tanterem felé vettem az irányt, mivel aznap nem volt SVK korepetációm és úgy éreztem, hogy ott találom meg őt. Végül igazam is lett. Kopogva az ajtón türelmetlenül vártam a választ, reménykedve, hogy jók a megérzéseim.

- Szabad! – hallottam meg az unott hangját. Kinyitva az ajtót beléptem a terembe és vigyorogva azonnal be is zártam magam mögött.

- Mit keresel te itt? – kérdezte felvont szemöldökkel dolgozatait javítva. Arcvonásai ismét fáradtságot és szomorúságot tükröztek.

- Ma van a szülinapom – mondtam az ajkamba harapva. – 17 éves lettem – lépkedtem az asztala felé.

- Csakugyan? 28.-a van? – tette le a tollát és tekintetével minden mozdulatomat követte. Nagyon is jól tudta, hogy milyen nap van, máskülönben nem kaptam volna délután egy bagoly által tőle ajándékot.

- Úgy bizony – mondtam, majd háttal neki támaszkodtam az asztalának. – Úgy gondoltam lenézek hozzád, úgysem volt jobb dolgom... - mondtam az orrom alatt még mindig mosolyogva, de mivel még a helyén ült ezt nem láthatta. – Mellesleg köszönöm az ajándékod. Nagyon tetszik – mondtam neki. Egy fekete talárt kaptam. Az övénél rövidebb volt valamivel és nem a nyakamnál lehetett begombolni, hanem az egész törzsemen, mintha csak egy kabát lenne és mivel szűkített fazonú volt kiemelte a vékony és nőies derekamat. A talár íve fekete szőrmével volt díszítve.

- A te korodban nem szokás ilyenkor részegre inni magad a barátaiddal együtt? – kérdezte unott hangon, majd felkelt a helyéről és szembeállt velem.

- Meguntam őket – vontam meg a vállam kéretve magam.

- Boldog születésnapot! – mondta végül halványan elmosolyodva. Ha ő mosolygott is a szemén láttam, hogy bánatos.

- Köszönöm – mosolyogtam rá őszintén, majd a karomat kinyújtva az ingjénél fogva közelebb rántottam magamhoz.

- Nem illik ilyet csinálni a tanároddal – vonta fel a szemöldökét és ijesztő tekintetével végig mért engem. Más már rég fejét vesztve futott volna tőle a tekintete látván.

- Régóta nem illik semmi, amit együtt teszünk – mondtam neki, mire ő a mondatomra reagálva a hajamba markolt és erőteljesen megcsókolt. Kezét végig futtatta a derekamon egyenesen a fenekemig és az érintésétől végigfutott a hideg az egész testemen. Amikor elmélyítettük a csókunkat elengedtem a talárját és elkezdtem a fehér ingemet kigombolni.

- Még nem feküdhetünk le, Mia – állította meg a kezemet, mihelyst felfigyelt a mozdulataimra, de éreztem, hogy nagyon nehezen tud csak elszakadni tőlem.

- De hát már felnőtt vagyok – döbbentem le.

- De még a diákom – felelte közömbösen, mire csak a szememet forgattam. – Úgy sem jön rá senki – mondtam felsóhajtva.

- Megfogom őrizni a méltóságom, mint roxforti tanár.

- De hát már rengetegszer csókolóztunk! – emeltem fel a hangom.

- Nem fogok megdugni egy diákot, fogd fel, Mia! – kiáltott ő is egyet, majd mihelyst észbe kapott előhúzta a pálcáját és egy hangtompító bűbájt tett a teremre.

- Igazán kár – feleltem végül, majd kissé széttártam merészen a lábaimat. – Mint észrevehetted nincs rajtam harisnya – tűrtem a fülem mögé a hajam és tekintetemet nem vettem le Perselusról. – De nem csak az nincs rajtam – támaszkodtam az asztalon és félmosollyal az arcomon figyeltem a reakcióját. Először homlokát ráncolva döbbenten nézett a szemembe, majd a tekintete átment dühbe, majd lenézett a lábaimra, aminek láttán megenyhült és végül én győztem. A bal karját felemelve végig simított a meztelen combomon, majd a kezét a belső combomra kanyarította míg nem megérezte az erősen lüktető, forró csiklómat. Halkan felnyögtem amikor két ujjával masszírozni kezdte azt. Szeme a nyögés hallatán hatalmat sugárzott felém.

- Nem foglak téged megdugni... -hajolt a fülemhez. – De hasonlót fogok veled tenni, ami után szenvedni fogsz, hogy nem kaphatsz meg – fejezte be a mondatát majd a nyakamba csókolt és kezét a szoknyám alól kivéve felemelet a derekamnál fogva és ráültetett az asztalára. Ezután a lábaimat még szélesebben szétterpesztette, majd lehajolva felemelte a szoknyámat. A levegőt erőteljesen szedve felnyögtem amikor szájába vette a csiklómat és egyenesen körömmel kapaszkodtam az asztalba amikor gyors sebességgel elkezdte nyalni azt. Draco ehhez képest nulla volt.

- Úristen – nyögtem egyet, majd a bal kezemmel a hajába markoltam. A jobb lábam kissé reszketve adta át magát a bizsergető érzésnek és a számat szinte alig bírtam befogni Perselus miatt.

- Csak nem tetszik? – kérdezte abba hagyva a csiklóm nyelvével való izgatását, mire fájdalmasan rápillantottam.

- Túlságosan is – mondtam, mire felém emelkedve megcsókolt. A csókjába belefeledkezve felnyögtem, amikor az egyik ujját hirtelen belém mélyesztette. Lassan elkezdte mozgatni azt majd, amikor a hüvelyem eléggé kitágult a másik ujját is belém helyezte és gyors tempóban kezdte el mozgatni azokat. Halkat nyögve a vállába kapaszkodtam és a szemébe néztem. Perselus, ha ő nem is élhette át, amit én, teljesen élveszte a látványt, szinte egy másodpercre sem zárta le a szemeit, minden egyes örömöt és vágyat látni akart az arcomon. Az ujjait kissé felfelé kanyarítva elkezdte még gyorsabban mozgatni bennem, mire az izgató érzéstől már egy hang sem jött ki a torkomon csak a körmeimet mélyen a vállán lévő bőrbe mélyesztettem, majd egy nagyot sóhajtva elmentem. Ezt jelezte neki a gyengéden reszkető jobb lábam is, ezután Perselus még mozgatta egy ideig bennem az ujjait, majd kihúzva azokat visszatért a csiklómhoz. Miután párszor még azon is végig csúsztatta lassan az ujjait finoman megcsókolt engem és a másik kezével megsimította az arcom.

- Megőrjítesz – mondta ki és láttam, hogy legszívesebben ezen az asztalon folytatná velem, amit elébb elkezdett.

***

Szombat este eljött a heti harmadik korepetáció, aminek nagyon örültem, hogy arra a napra tettük, mert ilyenkor mindig kisebb bulik szoktak lenni a Griffendél klubhelyiségbe, így nem veszik észre, ha tovább eltűnök Perselussal. Úgy döntöttem, hogy aznap este is megpróbálom belőle kicsavarni a baja okát, hisz már hónapok óta tartsa magában.

- Na ma este végre elmondod, hogy mi bántja a lelked? – léptem be köszönés nélkül az SVK terembe. Mindjárt a közepébe vágtam bele, mivel ha szépen lassan kezdem el felvezetni egy intéssel elküld a francba.

- Hányadika van ma? – kérdezett vissza. Nem ilyen válaszra számítottam. Felvont szemöldökkel közeledtem feléje.

- Május 15, ha jól tudom – mondtam, majd felültem a tőle nem messze lévő padra. – De ez még nem válasz a kérdésemre. Könyörgöm Perselus, add ki magadból! Egyszerűen rossz nézni, hogy még a szokottnál is jobban levagy hangolva...

- Egy hónap múlva ilyenkor már nem biztos, hogy élni fog Dumbledore, addigra viszont már bőven tudnod kell, hogy mi vár rád – dörzsölte az orrnyergét megadva nekem magát.

- Mégis miről beszélsz? – rémültem meg kissé. Még ha számítottam is valamennyire, hogy Dumbledore is benne lesz a dologban akkor is meglepett. Perselus a tanári székéből felállva a szokottnál sokkal lassabban sétált felém. Akik ismerik őt attól rémülnének meg, ha szokásos módján gyors tempóban közelítene feléjük, de én már azt úgy megszoktam, hogy ezek a lassú léptei ijesztettek meg.

- Mielőtt leégett volna az odú, te megcsókoltál a magas fű takarásában, emlékszel? – kérdezte semmit nem mondó arckifejezéssel.

- Nem nevezném csóknak, inkább...szájra puszinak – mondtam egy kis gondolkodás után, de végül elnevettem magam. – Mi van vele, Perselus?

- Bellatrix meglátott minket – mondta ki habozás nélkül, mire teljesen lefagytam.

- Hogy mi van? – kérdeztem szinte suttogva. – Te, hogy vagy még életben? – rökönyödtem meg, de a szemeit hiába néztem csak a szomorúságot láttam benne.

- Úgy, hogy nem szólt Voldemortnak, csak Dumbledore megölése után fog.

- Miért pont akkor? – ráncoltam a homlokom.

- Mert akkor nem csak Dumbledorért és Dracoért jönnek el, hanem érted is – mondta, majd nyelt egyet. A tekintetem megfagyott és nem tudtam tovább nézni Perselus szemébe.

- Halálfalót fognak belőlem csinálni? – kérdeztem meg hűvösen.

- Igen. Hiába mondtam neki, hogy semmit sem tudsz, egy szót nem mondtam neked az egészről és hogy köztünk nincs semmi olyan komoly dolog, ami engem megzavarna munkámban, nem hitt nekem. Vagy ez vagy a kínzás és végül a halál.

- Akkor választom az utóbbit. Nem árulom el a barátaimat! – néztem fel rá hűvösen.

- Hát nem érted, Mia? – fakadt ki. - Már akkor elárultad őket, amikor rájöttél, hogy halálfaló vagyok és egy szót nem mondtál nekik!

- Kettős ügynök!

- De már csak egy hónapig – nézett rám szomorúan. – Utána már Potterre és a főnix rendjére van bízva az egész varázslóvilág. Nem fogok utána tudni információkat átadni, mert kinek adjam át? Dumbledore halott lesz, én leszek a Roxfort igazgatója és senki se fogja egy szavamat se hinni!

- Jézusom, mit tettem! – ennél a résznél már nem bírtam magam visszafogni, elkezdtem a sírást. Perselus közelebb lépve hozzám szorosan átölelt.

- Nem, Mia. Ezt ketten tettünk. Jobban mondva én tettem, én kevertelek ebbe bele – mondta egy csókot nyomva a fejem búbjára. – És ezért nagy árat fogsz fizetni, csakis miattam.

- Nincs más választásom, ugye? – zokogtam a vállába.

- Úgy gondolom, nincs. Ha a halált is választod előtte addig fognak kínozni amíg el nem mondasz mindent.

- Szólnom kell Harry-nek! – néztem fel az öleléséből, mire Perselus elengedett.

- Nem teheted!

- Miért nem? – estem még jobban kétségbe.

- Mert ahhoz elkell mondanod Dumbledore megölésének tervét is és ő ezt nem fogja hagyni. A halálfalók arra fognak következtetni, hogy én vagy Draco kotyogtuk ki és akkor mind a ketten meghalunk, Dumbledore-ral együtt, sőt talán még Harry és a barátai is, főleg ha személyesen jönne ide Voldemort.

- Így meg csak Dumbledore hal meg...

- ...és mi leszünk a rosszak. Viszont ezzel megmentjük Pottert és a Roxfortot valamilyen szinten – mondta sóhajtva egy nagyot.

– És ha utólag írok egy levelet nekik? – kérdeztem felpillantva.

- Ha ragaszkodsz hozzá. De ne írj le mindent, így sem biztos, hogy utána hinni fognak neked.

- Magyarázattal tartozok nekik, ez a minimum. De megígérem, mindent nem írok le, de a legfontosabbakat igen – néztem rá. Mibe keveredtem...ebből egyszerűen jól nem tudok kijönni. – Bízok Harry-ben, tudom, hogy az összes Horcruxot megfogja találni – mondtam, mire ő csak bólintott.

- Reménykedjünk. De készülj fel, Mia...ez senkinek sem lesz könnyű, főleg neked. Júniustól a gonoszok oldalán leszel, ahol minden egyes percben az életedet fogod kockáztatni. Megígérem, hogy én végig melletted leszek és védeni foglak mindenkitől...

- ...tudom, Perselus. Tudom. De nem hiszem, hogy megfogsz tudni védeni a halálfalóktól, nekem kell megtanulni megvédenem magam és tökéletes színésznek kell lennem – mondtam magam elé meredve miközben Perselus a vállamat simogatta. – Akkor most Bellatrix tud kettőnkről?

- Úgy vélem igen – mondta.

- Legalább ezzel kapcsolatban nem kell majd magamat megjátszanom – nevettem fájdalmasan.

- Ebben legalább nekem sem magam – simogatta meg az arcom. Ezek után Harry kezében van a sorsom. Mindent megfogok tenni, hogy támogassam őket, még ha halálfaló is leszek.