- Tegnap vacsoránál nem találtunk téged – mondta Harry miközben elkezdtünk reggelizni.

- Igen, elhúzódott a korepetáció, így csak később tudtam megvacsorázni – mondtam tele szájjal.

- És milyen volt? – kérdezte Hermione miközben a tojását vágta fel az evőeszközeivel.

- Nos, elég jó volt. Szinte csak átkokkal dobálóztunk egymásra, ezzel felmérve a reflexeimet és a tudásomat a varázslatokról.

- Piton hagyta, hogy...átkokat dobálj rá? – rökönyödött meg Ron.

- Aha, de ez még semmi...ma az okklumenciát fogjuk átvenni – mondtam, de Harry a kijelentésre félre nyelte a virslijét.

- Hogy micsoda? Te hagyod önként, hogy belenézzen az agyadba? – rökönyödött meg teljesen Harry.

- Tényleg jól jöhet! Ha megtanulom akkor adhatok még neked további tippeket, hogy tudjukki... - az utolsó szónál halkabban kezdtem el beszélni. - ...ne másszon bele a te fejedbe

- Már nagyjából megtanultam kontrolálni! – nézett rám összeszűkült szemekkel.

- Igen, de gyakorolni sosem árt! – szúrtam bele a villám a szafaládémba.

- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – nézett rám Hermione aggódva. – Mi van, ha csak...valamilyen információt akar belőled kicsikarni?

- Ezt mégis, hogy érted? – vontam fel a szemöldököm.

- Mi van, ha Harrynek mégis igaza lesz és a másik oldalán áll és csak róla akar információkat kiszedni? – kérdezte.

- Piton? Ugyan már, már te is elhiszed ezt? – rökönyödtem meg. – Tudjukki már visszatért, szerinted nem állt volna már át rég, ha tényleg halálfaló lenne? – forgattam a szemem, mire Hermione és Ron igazat adott nekem.

- Én akkor sem tartom jó ötletnek, légy óvatos – mondta Harry, mire bólintottam.

- Mellesleg mi az első óránk? – kérdezte Ron.

- Sötét varázslatok és kivédése – felelte Hermione, mire felcsillant a szemem.

- Ó, és utána?

- Harrynek és Miának ismét sötét varázslatok és kivédése, nekünk mugliismeret – mondta fel sem nézve.

- Hermione... te memorizáltad a mi órarendünket is? – ráncolta a homlokát Harry.

- Valakinek kell, ha már ti nem – felelte morogva, mire elnevettük magunkat.

- Nos, akkor amondó vagyok, hogy induljunk! – mondtam felpattanva a lócáról.

- De én még eszek – felelte teli szájjal Ron.

- Jézusom, Ron! Ettél már eleget, gyere már – forgatta a szemét Hermione, mire én és Harry felnevettünk.

Az osztályterembe beérve levágtam magamat a leghátsó padba és kérdőn néztem Harryre, aki egyel tovább ült Ronhoz.

- Harry, ülj már velem, hisz következő órán úgyis csak ketten leszünk itt – mondtam, mire ő igazat adva át ült hozzám és Ron mellé Hermione ült be. Óra előtt már nem sok időnk volt beszélgetni, mert szinte rá két percre ahogy helyet foglaltunk Piton száguldott be a terembe fekete talárjába, ami úgy suhogott utána, mint a szél. Az osztályba mindenki abbahagyta a beszélgetést és csakis a tanárra figyeltek.

- Nyissátok ki a könyveiteket a 4. oldalon. Idén az évet a legilimenciával és az okklumenciával indítjuk – mondta és a padsorok között megkeresve engem megengedett magának egy ravasz félmosolyt. – Tudja esetleg valaki, hogy mi ez a két dolog és mi a különbség köztük? – kérdezte a tanár. Hermione automatikusan feltette a kezét, de ezúttal nem volt egyedül, mivel én is a magasba nyújtottam a kezem.

- Igen, Ms. Davis? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- A legilimencia mások elméjébe látás a Legilimens varázsszó segítségével. Az okklumencia az elmébe való behatolás elleni védekezés puszta akaraterővel – feleltem elégedetten hátra dőlve a székemen.

- Nocsak, Ms. Davis! Maga helyes válaszokat is tud mondani az órámon? – próbált cukkolni Piton.

- Ezek szerint igen – vontam meg a vállam egy félmosollyal az arcomon. Piton semleges arckifejezéssel elfordulva tőlem a táblára kezdett a pálcájával kulcsszavakat felírni és közben elmagyarázta a jelentésüket, majd kiadta jegyzetelni a maradékot a könyvből. Az óravégén szinte kifutottak a teremből a más szakirányba tovább tanulni akaró diákok, így a hatodikos Griffendélesek közül szinte csak az osztály negyede maradt, majd csatlakozott hozzánk még a Mardekár egy része. Csodálkozásomra Malfoy nem volt köztük, bizonyára más szakma érdekli. Piton a táblát egy legyintéssel letörülte és a másik könyvét fellapozva megnézte, hogy mit is kéne nekünk letanítani majd a tekintetét felemelve végig pásztázta az osztályt.

- Nos, úgy látom mindenki megérkezett, szóval kezdjük is el! Először is köszönteném magukat a haladó SVK órán, legalább volt ennyi eszük, hogy felvették ezt az órát! Lapozzanak a másik kapott könyv ötödik oldalára. Ezen az órán az Imperio átok történetét és jelentőségét fogjuk megvitatni. Ha marad idő akkor pedig belekezdünk az Exmemoriambe is.

***

- Na milyen volt a haladó SVK? – csatlakozott hozzánk a folyosón Hermion és Ron.

- Fárasztó, és nektek a mugliismeret? – kérdezte Harry.

- Unalmas – ásított Ron. – Olyan kár, hogy már nincs az órarendünkben a repüléstan, az legalább felpörgetne – mondta, mire Harry egyetértően bólogatott.

- Most milyen óránk lesz? – néztem Hermionéra.

- Ne aggódjatok srácok, lazíthattok. Most mágiatörténet lesz mind a négyünknek – mosolygott a lány.

- És a mágiatörténet mióta lazítás? – kérdezte megrökönyödve Ron, mire mindnyájan felnevettünk.

- Miért van az, hogy mindig az első nap a legfárasztóbb? – kérdeztem a tekintetemet az égnek emelve. 

***

Mágia történet után nekem következett egy gyógynövénytan, amíg a többiek rúnaismeretre mentek, majd egy átváltoztatástan mindannyiunknak és végre vége volt az aznapi tanításnak. Délután kettő órakor fáradtan huppantunk le a főterembe, hogy megebédeljünk, majd felmehessünk a klubhelyiségbe lazítani. Mihelyst felértünk mindenki valamilyen módon próbált lazítani, kivéve Hermionét, aki azonnal neki kezdett a lecke írásnak. Nekem mára csak SVK-ból és gyógynövénytanból adtak fel házi feladatot, de az SVK-t már nagyjából ígyis tudom és lemerem fogadni, hogy este gyakorolhatom is, a gyógynövénytan meg csak két nap múlva kell leadni, szóval lazíthattam. Elvonulva a hálókörzetembe ledőltem az ágyamra pihenni, de a szemeim túl nehezek voltak, hogy nyitva tartsam, ezért lecsukva őket elszunnyadtam. Amikor újra kinyitottam a szemem már sötét volt.

- Ó, ne! – kiáltottam fel. Úristen, elaludtam!

A hálószobából lerohanva megálltam a kanapé előtt és megráztam az ott ülő Hermione vállát, aki rémülten nézett fel rám.

- Mond, hogy nincs még öt óra! – kérdeztem ijedten.

- Öt perc múlva lesz – felelte felvont szemöldökkel, majd egy 'köszi'-t odasuttogva elkezdtem futni az SVK terem felé. A lépcsőkről konkrétan ugráltam, hogy minél több fokot tegyek meg, a két kanyart pedig ami a teremhez vezetett szinte mintha seprűvel vettem volna be. Lihegve megálltam a terem előtt és felvont szemöldökkel konstatáltam, hogy a terem ajtaja nyitva van.

- Bejöhet Ms. Davis, ha úgy gondolja – hallottam bentről a cinikus hangot, majd egy utolsó nagyot sóhajtva, hogy egyensúlyba hozzam a lélegzetem és a szívverésem, beléptem a terembe, majd bezártam mögöttem lévő ajtót. – Kicsit nyúzottnak néz ki – nézett fel a tanári asztalról Piton.

- Azért, mert öt perce ébredtem fel és máris maratont futottam, hogy ne késsek el – feleltem hezitálás nélkül és a mondatom kicsalt Pitonból egy halvány mosolyt.

- A maraton kissé hosszabb táv, de ha maga ezt tekinti annak... Nos, kezdhetünk? – pattant fel a székről.

- Ha muszáj – forgattam a szemem.

- Ne forgassa a szemét! Ne feledje, hogy ön jelentkezett korepetációra és engedélyt adott számomra, hogy bemásszak az elméjébe – felelte komoly tekintettel, majd sóhajtva leültem a mögöttem lévő székre és felnéztem a tanárra.

- És most? – kérdeztem.

- Koncentrálj. Olyan lesz, mintha álmodnál, de megkell tanulnod irányítani azokat, mintha csak tudatosan álmodnál és próbálj meg kilökni a fejedből – mondta.

- Rendben. – mondtam, majd behunytam a szemem.

- Legilimens! – kiáltotta Piton, majd a következő pillanatban, mintha mély álomba zuhantam volna. Mindenhol emlékek cikáztak, de olyan gyorsan, hogy szinte egyre sem tudtam koncentrálni. Próbáltam lassítani a képkockákat és irányítani őket, de szinte lehetetlennek bizonyult. – Mintha csak Potter fejében lettem volna. Igyekezz irányítani a gondolataidat, majd megállva egynél próbálj meg kilökni onnan! – mondta szigorúan.

-Igyekszek! – feleltem felháborodva.

- Legilimens! – hallottam, majd ismét ezernyi képkocka jelent meg előttem. Nem tudom pontosan hogyan, de sikerült számomra egy elég kellemetlen emléket felhozni, mégpedig amikor Bellatrix kínzott engem. A fájdalom szinte lebénította az agyamat, de igyekeztem irányítani és teljesen kikapcsolni az agyamat. – Nem volt olyan rossz, mint az elébb – felelte Piton, mire kinyitottam a szemem.

- Tényleg? – kérdeztem elmosolyodva.

- Potternek ehhez egy hét kellett minimum – mondta, mire az ajkamba harapva próbáltam elnyomni a nevetésem. – Mehetünk ismét? – kérdezte.

- Igen! – feleltem.

- Legilimens! – mondta, majd ismét a gondolataim között volt Perselus. Perselus...ez a név egy olyan emléket dobott fel számomra, amitől pont féltem. Az első csókunk emléke tört fel a fejemben, ahogy felé hajolva megcsókolom őt, majd ő azt viszonozva magához ránt és ráülök. A francba! Ki kell innen törnöm!

Minden erőmmel próbálkoztam, de csak nem működött a dolog. Végül a gondolataimat sikerült elterelnem a mai mágiatörténetre, ahol ásítozva azt figyeltem ahogy Ron megpróbálja Hermione arcát eltalálni egy papírgalacsinnal, majd halkan kuncogunk azon, ahogy Hermione megfordul és vállon csapja őt.

- Szépen elterelted a gondolatodat – felelte félmosollyal az arcán. – Szándékosan mutattad az elsőt?

- Nem! Nehéz kordába tartani a gondolataimat és csak gyorsan kiválasztok egyet, amit leghamarább elkapok – feleltem.

- Még utoljára megpróbáljuk aztán áttérünk másra és ezt folytatjuk holnap.

- Rendben – sóhajtottam készen állva.

- Legilimens! – irányította felém a pálcáját, majd szinte azonnal eltudtam kapni egy gondolat szálat, ami nem a legjobb döntésem volt. A 11 éves önmagamat láttam ahogy sírok az autóban ülve az előző mostoha apámmal.

- Kérlek ne csináld! – mondtam neki cérnavékony hangon. Szinte teljesen más volt még a beszédem.

- Ugyan már, ez jó buli! – mondta mosolyogva, miközben a másik kezével vezetett.

- Nekem ez nem bulis!

- Majd az lesz ne aggódj! De anyunak nem szólunk, ez csak a mi kis titkunk – mondta, majd a kezét a combomon végig csúsztatva egészen a lábamközti területig vezette ujjait.

- NEM! – ordítottam fel, majd minden erőmmel ahogy csak tudtam kilöktem Perselust az agyamból, de ezután kénytelen voltam a fejemhez kapni, mert óriásian elkezdett hasogatni.

- Mia, jól vagy? – térdepelt le elém Perselus.

- Nagyon fáj a fejem...nem tudtam, hogy ilyenre képes vagyok – feleltem, de bekellett hunynom a szemem a fájdalom hatására.

- Várj, van nálam erre bájital – ment az asztalához gyors léptekben, majd egy kis palackot felkapva visszasétált hozzám és a kezembe nyomta. – Idd meg! – parancsolt rám, mire engedelmeskedve kihúztam a dugóját az üvegcsének és egy nagy korttyal lehúztam az egészet. Pár perc múlva a fejemből eltűnt a fájdalom és már csak homályos köd maradt a helyén.

- Honnan tudtad, hogy szükségem lesz rá? – kérdeztem felnézve rá.

- Valahol éreztem, hogy vagy elég erős boszorkány, hogy már az első alkalommal kitudsz majd lökni a fejedből, ami akár nagy fájdalommal is járhat elsőre, ha túlságosan erőteljesen csinálod – mondta.

- Én... én most inkább mennék – nyeltem egyet felpattanva a székről.

- Mia, mond, hogy csak egy álom volt, amit a fejedben láttam – állt elém, hogy ne tudjak kimenni a teremből. Nem tudtam a szemébe nézni. – Nézz rám, kérlek – emelte fel a mutatóujjával az állam. A szemei óriási sajnálatot tükröztek, aminek hatására egy kövér könnycsepp gurult le az arcomon. -Megerőszakolt az a férfi? – kérdezte kertelés nélkül.

- Nem – feleltem pityeregve. – Csak fogdosott párszor...anyának csak egy év múlva tudtam róla beszélni...ahogy elmondtam neki, akkor kaptam meg a varázserőmet. Mintha a titkolózás visszatartotta volna, hogy előjöjjön – mondtam, majd egyre erősebben sírtam. – Ezt csak anyukám tudja rólam és most már te – feleltem, majd a zokogástól összezuhanva a padlóra estem. Piton óvatosan elkapva leült mellém.

- Mia, ne haragudj, hogy rád erőltettem ezt! – ölelt át a földön Perselus.

- De jól tetted, ezzel is megtanulom az embereket kizárni az elmémből...és legalább már tudod ezt rólam – feleltem félig nevetve, félig sírva. Perselus szorosan a karjaiba zárva ölelt engem és amíg a sírást abba nem hagytam nem engedett el. – Köszönöm – feleltem szipogva.

- Mégis mit? – kérdezte, miközben kicsit engedett az ölelésen.

- Ezt. Hogy segítesz nekem nem csak a korepetációban, de hogy most érzelmi támaszt is nyújtasz. Ne tudd meg mennyit segít ez nekem – mondtam, miközben kibújtam az öleléséből. – Köszönöm – ismételtem meg a szemébe nézve. Piton az arcomat bámulva egyszer csak megrázta a fejét. – Mi baj? – kérdeztem az arcát fürkészve.

- Miért vagy még ilyenkor is ennyire gyönyörű? – kérdezte vissza rám nézve. Nem tudtam erre mit szólni, nem értettem egyáltalán hogyan is érti ezt, de még jobban ledöbbentem, amikor Perselus átkarolva engem magához húzott a földön és erőteljesen megcsókolt. A csókot viszonozva a hajába túrtam és átengedtem magamat az eufóriának. A kezét végig futtatta az egész testemen, miközben a szájával az ajkaim után felfedezte a nyakamat, majd a V kivágású pólóm engedte, hogy ugyanúgy a melleim tetejét is végig csókolhassa. Olyan gyengéd csókokat nyomott a nyakamra és a mellemre, hogy egy halk nyögés is kifutott a számon. Ennek hatására visszatért a számra és folytatta ott, ahol abbahagyta. A kezemmel igyekeztem a talárját levetni róla és ő ugyanezt tette az enyémmel is, amikor a csókot megszakítva a homlokamnak támasztotta az övét. Szóra nyitotta a száját, de megszakítottam azt, mielőtt kimondta volna.

- Tudom – feleltem anélkül, hogy szóhoz jutott volna. – Én beértem ennyivel is. Várni fogok rád, nem érdekel, ha egy évet vagy kettőt kell. Kivárom – feleltem az arcát megsimítva. Ennek hatására Perselus ismét nekem esett és az ajkaimat agresszívan szétfeszítve a nyelvével táncot kezdett járni az én nyelvemmel. A nyaka köré fonva a karom teljesen elvesztem benne és ezen az sem segített ahogy a kezét végig vezette a fenekemen és vissza.

- Nem érdemes rám várni – szakította meg a csókot lihegve. – Nem érdemellek meg...

- Majd azt én eldöntöm egy év múlva – feleltem és egy utolsó csókot nyomtam a szájára. A földről felkelve lehajoltam a taláromért, majd azt felkapva utoljára Pitonra néztem, aki úgy szintén felkelt és felvette a hosszú fekete talárját. – Holnap találkozunk, professzor!