Annyira fáradtan ébredtem, hogy szinte mozdulni sem bírtam. Szememet halványan kinyitva körbe néztem, de nem ismertem fel a szobát. Félelemmel megtelve a pálcámat kerestem, amit hála a jó égnek megtaláltam a szemben lévő kávézóasztalon. Utána nyúlva minden erőmmel próbáltam megmarkolni, de annyira lehetetlennek bizonyult, hogy elvesztettem az egyensúlyt a kanapé szélén fekve és leestem róla.

- Aú! – kiáltottam, majd végre a pálcámat megkaparintva megpróbáltam felállni.

- Mia, jól vagy? – hallottam egy ismerős hangot, de annyira homályos volt a hallásom és a látásom, hogy nem tudtam azonosítani.

- Mi? Menj a közelemből! Stupor! – próbáltam célozni, de hallásom alapján csak összetörtem valamit.

- Mia, nyugodj meg, én vagyok az!

- Capitulatus! – próbálkoztam, de ez sem talált. Hirtelen két meleg kezet éreztem a csuklóimon, amik visszanyomtak fekvő helyzetbe a kanapéra. Nem volt energiám, így egyszerűen engedelmeskedtem. Ahogy közel hajolt hozzám az illető, elkezdett az arca kitisztulni. – Perselus? – kérdeztem szinte suttogva.

- Igen, én vagyok az – mondta sóhajtva, mire kiejtettem a pálcát a kezemből.

- Mi... mi történt velem? Miért vagyok ennyire kábult? – kérdeztem tőle, de szinte majdnem visszaaludtam.

- Bellatrix Lestrange kétszer is rád küldte a Cruciátus átkát, ne csodálkozz, hogy ennyire ki vagy! Még kétszer vagy háromszor rád küldte volna, bele is halsz, túlságosan kifejlesztette magának ezt az átkot – mondta dühös hangon.

- Hogy kerültem ide? – kérdezte suttogva.

- Én hoztalak ide.

- Hol vagyok egyáltalán?

- Nálam. A házamba. Madam Pomfrey-hoz nem vihettelek, mert akkor kiderült volna, hogy én is a Minisztériumba tartózkodtam és akkor nagy port kavarnék Dumbledore, a Főnix rendje és Voldemort oldalán is.

- De hát csak láttak amikor elhoztál – pislogtam nagyokat, hogy ébren maradjak.

- Csak Tonks, akivel megígértettem, hogy ne szóljon semmit és úgy gondolom ő állja a szavát – mondta, majd felpattanva eltűnt egy másik szobába.

- Hé, most te hopponáltál? – kérdeztem szinte hallucinálva.

- Már itt is vagyok, ezt idd meg! – parancsolta rám szigorúan.

- Na ez az a professzor, akit én ismerem – kuncogtam, mintha részeg lennék.

- Idd meg mielőtt elmegy a maradék eszed is – mondta flegmán Piton, mire belenevetve a bájitalba nehezkésen, de megittam. Miután lehúztam az utolsó kortyot is kómásan visszafeküdtem, majd észrevettem, hogy az álmosság és a köd tűnik el a szemem elől. Folyamatosan kaptam vissza az emlékeimet és felpattanva Pitonra néztem.

- Barátaim közül senki sem sebesült meg, ugye? – kérdeztem félelemmel teli hangon.

- A barátaid közül mindenki rendben van – bólintott felém Perselus.

- ...és a barátaimon kívül? – vontam a fel a szemöldököm.

- Sirius nem élte túl – felelte komor hangon, mire a szám elé raktam mindkét kezem.

- Úristen, szegény Harry... mennem kell hozzá és ott lenni mellette – álltam fel, mire Piton vissza lehúzott a kanapéra.

- Ma még pihenj, holnap visszaengedlek. A bájital csak egy óráig hat, utána megint kissé kótyagos leszel – mondta.

- Ó, a francba...milyen nap van egyáltalán? – kérdeztem Perselusra emelve a tekintetem.

- Péntek este van – felelte és varázsolt magának egy bögre teát. – Kérsz te is?

- Nem, köszönöm...PÉNTEK ESTE? Átaludtam egy egész napot? Jézusom... – fogtam a fejem.

- Őszintén megmondom, még azt sem gondoltam volna, hogy holnap felébredsz, nem, hogy ma. Nagyon jól bírtad – felelte halvány mosollyal az arcán.

- Köszönöm – bólintottam felé. – Nem gondoltam volna, hogy kínzással és alvással töltöm a szülinapomat – nevettem, mire Piton komoran nézett rám. A mosoly lehervadt az arcomról és én is komolyabb stílusra váltottam. A teájába kortyolva kérdőn nézett rám:

- Miért vagy te mellesleg 16 éves, amikor a többiek még csak most fogják betölteni a 15-öt? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- Nos, nálam később jelentkezett a boszorkányság. A szüleim azt hitték, hogy végül közönséges mugli vagyok, mint az apám, de végül 12 évesen megkésve, de kiderült, hogy tévedtek és ezért kezdtem el járni a Roxfortra, mint évvesztes – magyaráztam neki, mire csak bólintott.

- Érdekes.

- Tudom – feleltem ásítva. – Akkor én most...nálad fogok aludni? – kérdeztem elvörösödve.

- Ha nem akarsz az utcán aludni, akkor kénytelen leszel – felelte mogorván, mire halványan elmosolyodtam. – Mint említettem Madam Pomfrey-hoz nem mehetsz miattam, a Griffendélesek közé meg nem engednélek, mert az állapotod még súlyosbodhat. Holnap már ismét a barátaiddal lehetsz – mondta monoton hangon, mire bólintottam. Szívesen maradtam volna nála örökké, ha lehetett volna.

- Köszönöm, hogy vigyázol rám, Perselus – mondtam neki mosolyogva, mire rám emelte a tekintetét.

- Ha lehet a Roxfortban kerüld majd ezt a megszólítást – mondta bosszúsan.

- Természetesen. De most nem vagyunk a Roxfortban – feleltem félmosollyal az arcomon.

***

A vacsorámat elfogyasztva megköszönve adtam oda a tányérom a házi manónak, aki meghajolva előttem egy csettintéssel eltüntette.

- Nagyon finom volt, köszönöm! – mosolyogtam rá hálálkodva, mire a manó elpirult.

- Köszönjük és most kotródj! – intett a manónak Perselus, mire az engedelmesen eltűnt.

- Gonosz vagy vele! – néztem rá összefont karral.

- Te pedig túl barátságos – nézett rám szúrós tekintettel.

- Mellesleg visszatérve a Cruciatushoz...Bellatrix mit szólt, amikor felemeltél és elhoztál tőle?

- Levolt döbbenve és nagyon dühös volt, de utána megmagyaráztam neki, hogy ugyanúgy hívtak harcolni a Főnix rendjéhez is, ezért ezt megoldást választottam, hogy ne tűnjön fel kinek az oldalán is harcolok.

- Hogy bírod ezt a kettős életet? – sóhajtottam fel, mire fáradt tekintettel rám nézett.

- Nem mintha rád tartozna... – kezdte dühösen. – de ez az életem. Megtanultam így élni és kész – felelte, mire közelebb ülve hozzá a fejemet a vállára döntöttem. Nem érdekel, ha el is lök magától, de ennyire szükségem van és úgy érzem neki is. Jó pár percig ültünk így szótlanul és végül Perselus törte meg a csendet.

- Miért érzem úgy, hogy te többet akarsz szimpla tanár-diák kapcsolatnál? – mondta iróniával a hangjában.

- Szerintem azt a szintet már réges-rég átléptük – feleltem nevetve.

- Pedig nem szabadott volna.

- Az életben sok mindent nem szabad, de az emberek mégis megteszik!

- Elárulod végre a titkodat?

- Soha!

- Makacs öszvér! – felelte mogorván, mire dühösen felemeltem a fejem a válláról és ránéztem.

- Soha nem fogom elmondani, mert akkor vége lesz a büntetőmunkáimnak – feleltem őszintén a szemébe nézve.

- Szóval te élvezed, ha büntetnek? – vigyorgott ravaszul rám, mire csak forgattam a szemem.

- Fogjuk rá! – mentem bele a játékába, mire a mosolya még szélesebb lett.

- De ezzel már egy dolgot bevallottál...

- Mégis mit?

- Hogy van titkod...és ha nem akarod abbahagyni a büntetőmunkáidat akkor velem kapcsolatos – mondta félmosollyal az arcán. Kijátszott engem ravaszul, akár egy Mardekáros és kiszedte belőlem, anélkül, hogy észrevenném.

- És most, hogy tudod, örülsz? – fordítottam el a tekintetem szomorúan.

- Mit is tudok? – húzta tovább az agyam.

- Tudod te nagyon jól...

- Hm, nem, nem igazán, hisz nem mondtad ki – mondta és hallottam a kifejezésmódján, hogy mosolyog. Dühösen rászegeztem ismét a tekintetem, majd az ajkamba haraptam.

- Ne kínozz! – néztem rá szinte könyörgően.

- Hisz hozzád sem értem! – emelte fel a két karját. Felsóhajtva elkezdtem a combomon dobolni az ujjaimmal, majd egy kis habozás után felé fordultam teljesen. – Mire készülsz? – tűnt el a mosoly az arcáról.

- Te akartad tudni a titkom, hát tessék! – feleltem dühösen, majd közelebb ülve hozzá az ajkaimat az övére tapasztottam. Gyerekes csóknak indult az egész, de amikor a tenyeremet a mellkasától felvezettem az arcáig, beindult a csók és végül a nyelvemet beengedve folytattuk az intenzív csók váltást. Közelebb húzva magához Perselus, végül úgy döntöttem, hogy az ölébe ülök. A nyaka köré fonva a karomat hevesen csókoltam őt, ő pedig viszonozva azt a derekamról keze lecsúszott teljesen a fenekemig és azt masszírozva csókja letért a nyakamra, ahol szintén olyan hevesen csókolt, mintha az élete múlna rajta. Egy halk nyögést kiengedve a számon ismét visszatért ajkaimra, viszont két másodperc után ellökött magától.

- Mit csinálsz, Mia? – kérdezte Perselus, de ezúttal szigorú és ijesztő tekintettel. Még mindig az ölébe ültem és így ez a kérdés kissé furán vette ki magát.

- És te mit csinálsz? – kérdeztem vissza és próbáltam érzelemmentesen ránézni, bár nehezen sikerült.

- 16 éves vagy, még gyerek – lökött le magáról, amitől ledőltem a kanapéra.

- De most nem a Roxfortban vagyunk – feleltem vissza felülve. – Ami itt történik...az itt is marad – mondtam neki visszaülve mellé és finoman a combjára tettem a tenyerem.

- Vedd le a kezed rólam – felelte hűvösen.

- Miért, talán nem tetszik? – kérdeztem közelebb hajolva.

- Nem, hanem azért, mert a tanárod vagyok! – kiáltott rám, mire finoman levettem a kezemet róla.

- Ha nem lennék a diákod...és már egy évvel idősebb lennék...

- Nem, ne folytasd!

- ...akkor is megálltál volna? – kérdeztem tőle, de Piton csak a kandallóban égő tüzet figyelte.

- Nem vagyok hajlandó válaszolni erre a kérdésre! – felelte érzelem nélkül.

- Megbántottalak a csókkal? – kérdeztem aggódva.

- Nem. Az a baj, hogy nem, pedig megkellett volna – mondta.

- Így már megkaptam az előző kérdésemre is a választ – feleltem mosolyogva, mire Piton rám szegezte a tekintetét és hiába próbált gonoszul rám förmedni, nem tudott, mert halványan elmosolyodott a beszólásomon, mivel az ő taktikáját használtam ellene.

***

- Olyan szűk ez a kanapé...miért nem aludhatok melletted? – kérdeztem flörtölő hangnemben, mire felvonta a szemöldökét.

- Mert nem alszok a diákommal – felelte hűvösen.

- Kár...ha meggondolnád magad itt leszek – nyújtóztam ki, majd a pálcám felé nyúlva egy tágítóbűbájjal megnagyobbítottam a kanapét.

- Ezt azért reggelig majd csináld vissza – nézett rám Piton komoly tekintettel, mire felkuncogtam.

- Természetesen, professzor – húztam mosolyra a szám.

- Jó éjt, Mia!

- Jó éjt, Perselus! – feleltem, majd a kapott takarómmal nyakig betakarództam és az oldalamra fordultam.