Még mindig alig hittem el. Az egész vasárnapot együtt töltöttük, rengeteget nevettünk, és komolyan jól éreztem magam. Tényleg úgy viselkedtünk, mint egy pár, én pedig egy mákszemnyi kényelmetlenséget sem éreztem tőle. Jólesett kéz a kézben sétálni vele a parton. Imádtam, amikor ebéd közben lopott a krumplimból, majd mosolyogva letagadta, mintha nem lett volna nyilvánvaló. Elolvadtam attól, mennyire lelkesen pattogott, miután sikerült ledöntenie egy üvegekből épített tornyot az egyik karneváli bódénál. A szívem majd' kiugrott a helyéről, amikor letépett egy darabot a neki vett vattacukorból, és a számba adta. Életem legtökéletesebb napjának gondoltam azt a vasárnapot, és minden pillanatban azt kívántam, bár sose érne véget.

Talán pont ezért örültem annyira, hogy megígértem neki, nála alszom az éjjel. A pizsama nem tetszett, de bármit megtettem volna, hogy Dorian is ugyanolyan kényelmesen érezze magát, akár én. Amint befeküdtem mellé, ő közelebb mászott hozzám, a mellkasomra hajtotta a fejét, és szorosan átölelt. A haja csiklandozta az orromat, ám ez egyáltalán nem zavart. Legalább érezhettem az illatát, amit mindennél jobban szerettem, és nem is tűnt furcsának, hogy szagolgatom.

Reggelente szerencsére magától ébredt, az ajtaját bezárta erre az éjszakára, így mire mi kijöttünk a szobából, a szülei már elmentek, és az öccsét is vitték magával. Lucy miatt nem aggódtam, róla úgyis tudtam, hogy szigorúan feküdnie kellett még nagyjából egy hétig. Lance lerendezése már nehezebbnek bizonyult, ám miután Dorian azt hazudta neki, hogy korábban kell bemennie a suliba, Dave meg beleegyezett, hogy elvigyen minket, még ezt is meg tudtuk oldani.

Igyekeztünk csendben reggelizni, Dorian még a pirítót is úgy használta, hogy idő előtt leállította, az ujjával megakasztotta a gombot, majd lassan felengedte. Már a második adagot kenegettük, amikor hirtelen hangokat kezdtem hallani a folyosóról. Azonnal intettem Doriannek, hogy álljon meg egy kicsit, hátha Lucy azt hiszi majd, egyedül van a házban. Aztán végre ajtócsukódást hallottunk.

– Szívem is megállt – sóhajtott halkan.

– Tőle én is kicsit félek – feleltem suttogva. – Amióta tudom, hogy tudja, hogy milyen szarul bántam veled régen, folyamatosan fosok tőle, mi lesz, ha megtudja.

– Akkor majd megvédelek. – Felém fordult, majd a számba nyomott egy megkent bagelt. – Szeretlek, és nem érdekel, mit gondol rólunk.

– Ény if fereflek. – Ráfogtam a pirított körre, aztán leharaptam belőle egy darabot. Nagyon tetszett a ropogó hang, és hirtelen nem értettem, hogyan bírtam ki a pszichiátriát ilyenek nélkül. – Fú, de rég ettem krémsajtot. Az utóbbi két hónapban konkrétan sajtos makarónin és rántottán éltem.

– Azok is finomak.

– Ja, de minden áldott nap azt enni... – forgattam a szemem, miközben a derekánál fogva magamhoz húztam Doriant.

– Most csak túlzol.

– Amúgy igen, de tényleg nagyon sokszor kaptuk ezeket. De szerdánként mindig dínó alakú nuggets volt a kaja. Igaz, sajtos makarónival, de legalább volt benne kis változatosság, meg előhozott belőlem némi nosztalgiát. Anya mindig mondogatta, hogy nyolc éves koromig semmi mást nem voltam hajlandó enni.

– Még az egyik texasi suliban volt egy hasonló osztálytársam. – Nyomott egy puszit az arcomra, aztán visszafordult a tányérhoz, hogy megkenjen magának még egy pirított bagelt. – Azt hiszem, Billynek hívták. Tíz évesek lehettünk, amikor kiderült, hogy azért ragaszkodott ennyire ahhoz a kajához, mert autista, és az az egy étel nyugtatta meg, ha rosszul érezte magát. Ami persze általános volt, mert mindennap rosszul érezte magát a többiek piszkálódása miatt.

– Aha...

Összeszorult a torkom. Kaptam egy tökéletes alkalmat, hogy megnyíljak neki, ám még mindig féltem, hogy esetleg máshogy kezelne utána. Nem érdemelte meg, hogy eltitkoljam előle, elvégre végül ő is bevallotta nekem, mennyire rosszul érzi magét, amiért kevesebbet gyógyult, mint én. Talán ő megértene. Talán Adrian mellett ő lenne az egyetlen, aki tényleg megértene. És talán ezzel ösztönözhetném, hogy ő is rendesen meg merjen nyílni.

– Szeretnék mondani neked valamit.

Azonnal letette a kést és a bagelt, majd érdeklődve felém fordult. Ezt szerettem benne a legjobban. Amint meg akartam nyílni neki, gondolkodás nélkül szabad utat adott, és sosem ítélt el semmiért.

– Amíg a pszichiátrián voltam, a dokim nem csak a traumámat vizsgálta. – Idegesen átkaroltam magam, a pólóm ujjával matatva próbáltam megnyugodni, mire Dorian közelebb jött hozzám, majd mindkét kezemet megfogta.

– Nem kell félned. – Kedvesen mosolygott rám, aztán még egy puszit is kaptam tőle, amitől tényleg kicsit könnyebben nyugodtam meg.

– Dr. Murphy szerint autista vagyok. Nem durván, de pont annyira, hogy átlagosnak számító dolgok nehezen menjenek. Mint a saját érzéseim kifejezése és megértése.

– Köszönöm, hogy elmondtad. – Még mindig boldogan felém dőlt. Ajkai puhán értek hozzám, miközben átkarolta a nyakamat, és tengernyi apró csókot nyomott az arcomra. – Szeretlek.

– Meg sem lep? – Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, ahogy hevesen dobogó szívvel a szerelmemhez bújtam. – Mármint... Lance olyan volt, mint aki megvilágosodott, Adrian meg...

– A tüneteid nagy részével már tisztában vagyok egy ideje. Csak az őket összefogó szót nem tudtam összeszedni. – A nyakláncomhoz nyúlt, óvatosan igazgatni kezdte, hogy a csat visszakerüljön a tarkómhoz. Ahogy ujjai a bőrömhöz értek, megint éreztem azt a kellemes bizsergést, amit úgy hiányoltam az utóbbi két hónapban. – Köszönöm, hogy bíztál bennem, és elmondtad.

– Köszönöm, hogy érdekelt.

Meg akartam csókolni. Mindennél jobban vágytam rá, de a lelki nyugalma érdekében csak egy puszit adtam neki. Nem akartam, hogy kényelmetlenül érezze magát, azt pedig végképp nem, hogy miattam legyen kényelmetlen számára valami. Bármit megtettem volna, hogy segíthessek neki jobban lenni.

– Ma is aludjak itt? – simogattam meg az arcát, mire mosolyogva az érintésembe dőlt. Imádtam, amikor ezt csinálta.

– Éppen csak hazajöttél, és így is majdnem két napra lefoglaltalak.

– Elnézhető. Főleg a nászutas időszakban.

– Hülye vagy – nevette el magát, majd ismét átkarolta a nyakamat.

– De a te hülyéd! – Egy kacsintás kíséretében felemeltem a begipszelt karomat, hogy megmutassam neki a rárajzolt szívecskét. – Nem akarok dicsekedni, de ezt – böktem a feliratra – a suli... Sőt! Florida legjobb csávójától kaptam.

– Még az évfolyam legjobbjának sem mondanám.

– Szerintem viszont a világ legjobbja – vontam meg a vállam, miközben átkaroltam őt, simogatni kezdtem a hátát. – Számomra ő a legtökéletesebb srác a földön.

– Egy tündér vagy. – Enyhén oldalra döntötte a fejét, arcán pedig az univerzum legédesebb mosolya terült el.

***

Untam a matekot. Ezen az egy órán akkor sem bírtam hármasnál jobb jegyet szerezni, ha tanultam a dolgozatokra. Szerencsémre emiatt év elején Dave mellé ültettek, aki hagyta, hogy puskázzak róla, ha nagyon nem akartam tanulni egy-egy dolgozatra. Ami ekkor jól is jött, mert semmi kedvet nem találtam magamban ahhoz, hogy figyeljek a tanárra, vagy jegyzeteljek. Egész óra alatt csak firkáltam a füzetembe, miközben azon gondolkodtam, mit adhatnék Doriannek karácsonyra. Elvégre már csak pár napom maradt kitalálni és beszerezni az ajándékot. A pénz nem érdekli, vagyis a drága ajándék nem nyűgözné le. Talán valami olyan kellene, aminek érzelmi értéke van. De mi?

– Tizenkettő. – A hang hallatán megugrottam, pedig Ayden suttogott, miközben felém hajolt a másik oldalamról. – Az egyenlet megoldása tizenkettő, nem Dorian.

– Miért piszkálsz? – Lapoztam egyet a füzetemben, az arcom azonban így is égett a zavartságtól.

– Nem piszkállak. Cuki, mennyire rá vagy gerjedve.

– Nem „rá vagyok gerjedve" – karmoltam idézőjeleket a levegőbe –, hanem szeretem. A kettő közt különbség van.

– Attól még cuki. – Úgy vigyorgott, mint egy idióta, nekem pedig egyre több vér áramlott a fejembe. – Hogy sikerült a randi? – Halkan nevetett, ahogy a kérdése hallatán ledermedtem. – Szerinted kitől tudták meg, milyen kajákat szeret Dorian?

– Nem mondtad senkinek, ugye?

– Gondoltam, majd ti megteszitek, ha akarjátok – vonta meg a vállát. – De nekem azért mesélhetsz.

– Jó volt. A legjobb, amin valaha voltam. – Visszafordultam a füzetemhez, és miközben elárasztották az elmémet az emlékek, még egy szívet is rajzoltam Dorian neve köré.

Szerencsémre a következő pillanatban már ki is csöngettek, így amilyen gyorsan csak tudtam, összeszedtem a táskámat, és indultam is ki. Ayden azonban jött utánam, mint egy felpörgött kiskutya. Amint kinyitottam a szekrényemet, ő nekitámaszkodott mellettem a többinek.

– Csak beszélgetni szeretnék.

– Én viszont nem. – Betettem az előző órákra használt füzeteket és könyveket a helyükre, majd elkezdtem elővenni az ebédszünet utánra kellőeket. – Elmondta, hogy megcsókoltad.

– Az még az előtt volt, hogy beláttam volna, mekkora idióta vagyok – döntötte a fejét a fémnek. – És őszintén, ha akkor nem teszem meg, most nem tudnám, hogy tényleg nem szerelem volt, amit iránta éreztem. Rohadt nehéz volt belátni, és őszintén, még most is fáj, de tényleg kellett az az este.

– Akkor Liamnek sem ártana végre kapnia egy olyat – fordultam felé valamennyi megértéssel. Én is kaptam olyan kiosztást Doriantől, és ugyanúgy éreztem magam tőle, mint Ayden ekkor. – Együtt vagyunk, de nem akarja nagydobra verni, amíg kicsit bele nem szokunk. Mármint... Érted.

– Persze – mosolyodott el ismét. – És amúgy örülök nektek. Annyira sokat mosolygott ma! Szerintem az utóbbi két hónap alatt összesen nem láttam rajta annyi mosolyt, mint ma. Jó látni, mennyire boldog veled.

– Amúgy én is az vagyok vele. Mindig tudtam, hogy jó érzés lesz, de ez minden elképzelésemet felülmúlja. – Ahogy a szekrényem ajtajára akasztott fotóra néztem, amin Doriannel a fűben fekve nevettünk, azonnal egy mosoly költözött az arcomra. – Mintha végre szabad lennék.

– Ugyanígy éreztem, miután elmondtam a családomnak – bökött oldalba finoman Ayden. – Addig olyan volt, mintha egy szikla nyomná a mellkasomat. Aztán kimondtam. És hirtelen kaptam levegőt. Az sem érdekelt, elfogadnak-e, csak örültem, hogy kimondtam.

– Engem nem izgat ennyire, hogy előbújjak. Mármint – csuktam be a szekrényemet, majd Ayden felé fordulva a szekrénynek dőltem – amióta a szüleim tudják és elfogadnak, már nem érdekel annyira, ki tudja meg. Nem érzem szükségesnek, hogy titkoljam, de nem is állnék ki mindenki elé megafonnal, hogy elmondjam.

– Dorian viszont még nem áll rá készen, ezt remélem, tudod.

– Csak emiatt nem fogom mondani senkinek. Tudom, hogy ha rólam megtudnák, azonnal visszavezethető lenne hozzá a dolog, azt pedig nem akarom. Bár vannak esetek, amikor jó lenne kimondani.

– Mondjuk mikor?

– Hát, mondjuk... – Gondolkodni kezdtem a válaszon, ám pár másodperccel később kopogás szakított ki belőle, majd éreztem, ahogy valaki a karomba akasztja a sajátját.

– Szia Eli. – A nevem végét nyávogva ejtette ki, amitől akaratlanul a szememet kezdtem forgatni, mielőtt a belém csimpaszkodó Jennára néztem volna egy pillanatra.

– Mondjuk, ilyenkor – fordultam vissza Aydenhez, aki már alig bírta visszafojtani a röhögést.

– Mit csinálsz este? – Jenna a vállamat kezdte simogatni, majd megpróbálta az ujjaim közé fonni a sajátjait, de szerencsére a gipsz miatt sikerült megszabadulnom tőle, mielőtt megtehette volna.

– Dolgom van. – A fogamat összeszorítva feleltem, bár legszívesebben szimplán elsétáltam volna. Mikor jön már Dorian?

– Nekem is. Ez nem lehet véletlen, ugye?

– Jenna, bottal se piszkálnálak, és ennek több oka van. Egyrészt, egy felszínes liba vagy. Másrészt, megríkattad az öcsémet. Harmadrészt – emeltem fel a kezemet, hogy láthassa a Dorian által rajzolt szívecskét, a bele írt szöveget –, foglalt vagyok.

– Mióta?

– Miért is érdekel ez téged?

– Ha még friss, könnyebben túlteszi majd magát a szakításon – lépett közelebb hozzám mosolyogva, majd a mellkasomra tette a kezét.

– Nem fogok szakítani.

– Nem gondoltalak szívtipró fajtának, de ez az ötlet is tetszik. – Rám kacsintott, én azonban a szememet forgatva leszedtem magamról a kezét, és kicsit sem ügyelve a finomságra, eltoltam magamtól.

– Azért nem szakítok, mert vele szeretnék lenni, lehetőleg minél hosszabb ideig, és senki miatt nem hagynám el, soha. Menj vissza a barátnőidhez, aztán pattogjatok pomponnal a praclitokban, vagy tudom is én! – Intettem a kezemmel, mire végre vette a lapot, és elindult. – Nem hiszem el ezt a csajt...

– Mióta nyomul rád? – ingatta a fejét szórakozottan Ayden.

– Túl régóta. Amióta kidobta az öcsémet, képtelen leakadni rólam. – Türelmetlenül elnéztem Ayden mellett, a következő pillanatban pedig megdobbant a szívem, amint megláttam Doriant közeledni. Az arcomra végre egy mosoly költözött, mihelyst ő megállt mellettem, majd gyengéden végigsimított a karomon. – Szia.

– Szia. Akkor este meddig maradjak majd?

– Ha Lance nem lenne otthon, akár nálam is alhatnál.

– Még megeshet, hogy átgondolom. – Halványrózsaszín arccal nézett rám, és folyamatosan pattogott, amiből tudtam, éppen próbálja visszafogni magát, mielőtt a folyosó közepén elkezdene ölelgetni. Aztán körbenézett, de amikor nem látott senkit hallótávolságon belül, a fülemhez hajolt. – Nagyon szeretlek.

– Én is szeretlek – súgtam vissza neki.

Imádtam, amikor kimondta. Nem tudtam betelni vele, de úgy tűnt, ő sem. Minden lehetséges pillanatot megragadott, hogy tudassa velem, mit érzett irántam. Még mindig úgy éreztem, nem érdemlem meg ezt a csodát, mégis mindennél boldogabbnak éreztem magam, hogy mégis megkaptam.

***

Arra ébredtem, hogy valami a felkaromhoz ért. Ahogy kinyitottam a szemem, először Dorian vörös loknijait vettem észre. Aztán felnéztem, és apámat láttam meg, amint egy pokrócot terített ránk. Úgy tűnt, elaludtunk filmnézés közben.

– Aludj csak vissza! – suttogott apa. – Nem akartalak felébreszteni.

– Beszélhetek veled valamiről? – kérdeztem halkan, mire egyből a konyha felé bökött a fejével.

– Akkor menjünk ki! Szegény Dorian hadd aludjon.

Óvatosan kimásztam Dorian mellől, majd amíg apa kiment a konyhába, én gyorsan kivettem egy mappát a táskámból, mielőtt követtem volna. Mire kiértem, apa már egy bögre kávét kevergetett, zakóját levette, nyakkendőjét kilazította, inge ujjait pedig a könyökéig felhajtotta.

– Hányan voltak ma interjún? – Azonnal felültem a pultra, a mappát pedig igyekeztem nem a szeme előtt tartani.

– Hatan, de nem a legjobb a választék – ingatta a fejét, majd beleivott a kávéjába. – Ketten hazudtak az önéletrajzukban, az egyiket azért rúgták ki az előző helyéről, mert belenyúlt a kasszába, de olyan is volt köztük, aki csak hétvégente lett volna hajlandó dolgozni, vagy a felajánlott bér dupláját követelte.

– Pedig szerintem kimondottan jó fizetést írtál a hirdetésbe.

– Térjünk a lényegre, kisfiam! – nevetett gyanakodva. – Sosem érdekelt a cég, most meg arról kérdezgetsz, hány embert interjúztattam. Mit szeretnél?

Válaszként átnyújtottam neki a mappát. Tegnap, amíg Dorian zuhanyozott, én átlopóztam a szülei szobájába, és előkerestem Mrs. White egyik önéletrajzát, hogy elhozhassam apának. Összevont szemöldökkel olvasta a papírokat, ám úgy tűnt, tetszik neki, amit lát. Miután végzett, gyanakodva rám emelte a tekintetét.

– Miért? – Összefonta maga előtt a karját, a mappámat viszont továbbra is magánál tartotta. – És őszinte választ szeretnék kapni.

– Mr. White sosem mondta neked, hogy anyagi gondjaik vannak? Dorian nemrég mondta el, hogy a nővére terhes lett, és az orvosi számlák miatt egyre rosszabb a helyzetük. Az anyukájának nemrég húztak a fizetéséből, és gondoltam, ha már úgyis könyvelőt keresel, miért ne lehetne ő. Meg anya mondta, hogy a konyhát is fel akarjátok újítani, és Mr. White úgyis ilyenekkel foglalkozik.

– Megelőztelek – mosolyodott el ismét. – Az apjával tegnap beszéltem, de az anyjának nem adhattam volna csak úgy oda ezt a munkát. Így viszont – lengette meg a mappát – nem lesz probléma. Majd annyit mondok neki, hogy az egyik közvetítő adta meg az adatait, amikor könyvelőt kerestem. De neked nem csak ez az okod, hogy hozzám gyere, ugye?

– Dorian is elkezdett dolgozni – bólintottam egyetértően. – Tudom, hogy sokan mások is dolgoznak suli mellett, de ő konkrétan minden szabadidejét erre áldozza fel, és minden másról lemond. Meg folyamatosan adogatja el a cuccait, pedig már így is olyan kevés holmija van. Rossz nézni, mennyire nincs jól mostanában.

– Kérdezhetek? – Mosolyogva nézett rám, tekintetéből talán enyhe büszkeséget olvastam ki. Válaszul bólintottam. – Együtt vagytok?

– Igen. – Habozás nélkül feleltem, és furcsán jólesett elmondani neki az igazat. – Még csak pár napja, de remélem, még sokáig együtt is maradunk.

– Adhatok egy tanácsot?

Ismét bólintottam, apa pedig látszólag meghatódott. Ködös tekintettel nézett rám, szája óvatos mosolyra húzódott, mintha évek óta erre a pillanatra várt volna.

– Ha valamit megtanultam abból az elcseszett kapcsolatból – lépett közelebb hozzám –, az az, hogy a kommunikáció mindennél fontosabb. Mindenben őszintének kell lennetek egymással, ha azt akarjátok, hogy működjön a dolog. Én nem mertem elmondani neki semmit az érzéseimről, sosem mondtam el, hogy szerettem, ezért végig azt hitte, csak egy kaland számomra. Félre ne érts! Imádom az életemet, és senkiért nem cserélném le Emilyt, de... – Vett egy mély lélegzetet, miközben mellettem rátámaszkodott a konyhapultra. – Néha eszembe jut, mi lett volna, ha nem félek annyira apámtól. Ha merek szembenézni az érzéseimmel. Ha nem játszom meg magam Chris előtt. – Gyengéden a vállamra tette a kezét, és ekkor megláttam benne azt a szilánkot, amit Papa bennem is elültetett. – Ne legyél olyan, mint én! Merd megélni az érzéseidet, mert bárki bármit mond, igenis fontos, mit érzel. Fontos vagy, Eli!

Óvatosan átölelt, én pedig mosolyogva viszonoztam. Ez hiányzott az utóbbi években. Pontosan erre volt szükségem végig, és kimondhatatlanul boldognak éreztem magam, amiért végre megkaptam. Apám foglalkozott velem, tanácsokat adott, megnyílt előttem, segíteni akart. Végre nem éreztem egyedül magam.