Lihegve álltam meg a pad mellett. A gyomrom még mindig sajgott, és gyakran a járomcsontomba is belenyilallt a fájdalom, de legalább újra járhattam edzésekre. Hiányzott a mozgás, a játék, kicsit még az izzadás is. Kimondhatatlanul megkönnyebbültem, amikor az orvos azt mondta, pár nap pihenés elég lesz, hogy kiheverjem, amit Papa tett velem. Még csak nem is kellett a kórházban éjszakáznom. Nagyapámnak viszont igen, és így aztán végképp örültem, hogy az orvosok Liamet és engem is hazaengedtek egy-egy vizsgálat után. Lassan három napja még csak nem is hallottunk Papáról, és apa is csak egyszer beszélt vele telefonon, hogy megmondja neki, ha még egyszer megtudja, hogy a közelünkbe mert jönni, akkor nem csak a rendőrség kapja meg a videót, de az internetre is kiteszi, hogy mindenki lássa, milyen ember is ő valójában.

Valaki egy vizesüveget tartott elém. Dave aggódva nézett fel rám a padon ülve, pont úgy, ahogy az utóbbi három napban is tette. És pont úgy, ahogy a többi barátom is. Adrian hétfő óta úgy követett mindenhova, akár Candy szokott. Mike és Nicky azonnal Conort kezdték gyanúsítani, és csak nagyon nehezen tudtam meggyőzni őket, hogy ezúttal nem ő húzott be nekem. Ayden, Dave és Kevin pedig folyamatosan úgy néztek rám, mintha egyszerre sajnáltak és haragudtak volna rám.

Elvettem az üveget Dave-től, majd leültem mellé a padra. A víz felét megittam, a másik felét pedig a fejemre öntöttem, amit a lelátókon ücsörgő pomponlányok hangos, idegesítő sikongatással fogadtak.

– Nem kérhetnénk meg az edzőt, hogy legyenek zártak az edzések? – forgatta a szemét Adrian. – Ez kezd idegesíteni.

– Csak azért nem akarom, mert akkor ők sem jöhetnének – mutatott a lelátó másik végébe Dave, majd dobott is egy csókot az ott ülő Kevinnek.

Én is szívesen dobtam volna Doriannek, de túl sokan voltak körülöttünk. Ha megtettem volna, nem lenne többé titok, mi van köztünk. Inkább csak integettem neki, ő pedig annyira biztosra akart menni, hogy megbökte Kevint és Liamet, hogy ők is intsenek vissza nekem.

– Mitől nyúlt meg a képed megint? – Mike finoman megrúgta a lábamat, hogy magára terelje a figyelmemet.

– Ne így szólj már neki! – csapta hátba Nicky.

– De ha úgy néz ki, mint akit éppen tökön rúgtak!

– Está hablando de la parte de patear. – Ayden szintén megveregette Mike vállát, majd beleivott a vízébe, miközben leült mellém. Aztán felém fordult. – De tényleg úgy nézel ki. Megint behúzott neked valaki?

– Még egyszer elmondom... – sóhajtottam enyhe idegességgel. – Csak nagyapám volt, és apa megfenyegette, hogy feljelenti, ha megint a közelünkbe jön, úgyhogy nem üthet meg még egyszer.

– Tudom, Liam mondta, de azt is tudom, hogy csak idén legalább harmadjára lila a szemed alatt.

– Amiből az egyik a te érdemed volt.

– Mondtam, hogy sajnálom! – Védekezően feltette a kezét, én viszont intettem, hogy hagyja. – De komolyan, mi bajod van?

– Le akarom végre rázni azokat – mutattam magam mögé. – Szeretném megölelni Doriant a folyosón, ha látom, hogy valami baja van. Szeretném, ha nem kellene titkolnom, hogy szeretem őt.

– Mi akadályoz? – kérdezte értetlenül Mike.

– Előbb az apjának akarja elmondani, hogy ne mástól jusson el hozzá az infó. De Jennát már nagyon le akarom pattintani valahogy, mert folyamatosan nyomul, és lehetetlen levakarni. A többi csajról nem is beszélve, akik teletömködték a szekrényemet Valentin napon.

– Akkor mi lenne, ha csak tudatnád mindenkivel, hogy van valakid, de nem mondanál semmi többet? – vetette fel Nicky. – Még romantikus is lenne egy nagy szerelmi vallomás, amit csak ő érthet. Meg mi, de az mellékes.

Nicky szavai elgondolkodtattak. Miközben az edző egy sípszóval jelezte, hogy vissza kell mennünk a pályára, én hátranéztem egy pillanatra. Dorian mosolyogva viszonozta a pillantásomat, de alig a térde fölött mert csak inteni nekem.

Vissza akartam integetni. Látványosan, a teljes karommal, a fejem fölött, aztán egy csókot is dobni neki, hogy elkaphassa, majd öklét a szívéhez szorítva fogadja. Szabadon akartam szeretni őt annyi módon, amennyivel csak lehetett. És ő is igazán megérdemelte, hogy úgy meghassam egy gyönyörű szerelmi vallomással, akár ő tette velem a parton. És az amellett, hogy segíthetett a bajomon a lányokkal, talán adhatott is némi bátorságot Doriannek, hogy előbújjon a családja előtt.

És amikor átnéztem a mellette ülő Kevinre, hirtelen támadt egy ötletem.

– Dave! – Azonnal elkaptam a karját, majd visszahúztam, hogy feltehessek neki egy kérdést. – Mikor próbálnak a kórusosok?

***

– Vezess ezen végig még egyszer, kérlek! – Kevin összevont szemöldökkel nézett végig rajtam, de a szemében láttam, éppen remekül szórakozik rajtam.

A jobb esélyek kedvéért kivételesen előkotortam azokat a ruháimat, amiket akkor vettem fel, ha nem akartam mindenkit elzavarni, aki megközelített. A szaggatott térdű farmeremet vettem fel, egy fehér pólóval, a piros, magasszárú tornacipőmmel, a derekam köré kötöttem azt a piros-fekete kockás inget, amit Lance-től kaptam a szülinapunkra, és még a hajamat is összefogtam egy kicsi copfba. Reméltem, ha ránézésre kedvelhetőbbnek tűnök, akkor könnyebben mondanak majd igent. Doriannél már sikert arattam reggel, így mertem reménykedni. Az ebédszünet felét a takarító raktárban töltöttük, és kicsit késtünk is a következő óránkról, de minden perc megérte, amit kettesben tölthettünk.

– Szeretném, ha bevinnél a kórusba – mondtam el harmadjára is a lehető leghalkabban.

– Miért? – Eltakarta a száját, én viszont láttam, hogy alig bírt nem kiröhögni.

– Szeretnék énekelni pár számot a bálon.

– Miért?

– Kev, megütlek... – Dühösen néztem rá, ő viszont egy gonosz mosollyal intett, hogy jelezze: ha nem folytatom, nem segít. – Az egész iskola előtt akarok szerelmet vallani, hogy a lányok végre leakadjanak rólam. Meg szeretném őt is kicsit meghatni, meg kedveskedni neki.

– Elmondanád még egyszer?

– Kev...

– Jó, abbahagytam – nevetett ki. – Gyakoroltál be bármit?

– Ezt hogy érted? – A pulzusom az egekig ugrott, ahogy belegondoltam, mit akart Kevin mondani.

– Mr. McKenzie nem fogja csak úgy bemondásra elhinni, hogy jó hangod van. Be kell majd mutatnod!

– McKenzie? – A név hallatán elszorult a torkom, tágra nyílt szemmel néztem Kevinre. – McKenzie úgy, mint...

– Mattie apukája vezeti a show kórust, igen.

– Akkor eleve felesleges lenne próbálkoznom. – Csalódottan a szekrénynek dőltem, Kevin viszont a fejét ingatva kutatni kezdett a kezében tartott, kék mappában.

– Mattie és az apukája két külön ember. Mr. Mckenzie egy nagyon kedves fickó, és nem az fogja érdekelni, mit csináltál tavaly, hanem az, hogy most mit adsz elő neki. Na! – Előkapott egy kottát, majd a kezembe nyomta. – Ezt ismered?

– Kev, én nem tudok kottát olvasni – ingattam a fejemet, amint megláttam a kis pöttyöket, és a lap tetején virító "bariton" feliratot az "Imagine dragons, Monster" alatt.

– Nem is kell tudnod. Ha ismered a szöveget és a dallamot, akkor elég lesz annyit tenned, hogy a saját hangodon, érzésre elénekled, én meg majd kísérlek zongorán, hogy könnyebben menjen. Úgysem lehet a beszédhangod alapján megmondani, milyen szólamba illenél, úgyhogy még ezt is el fogjuk intézni vele, hogy következőnek már a jó kottát kapd.

– De, Kev...

– Hogy akarsz kiállni a suli elé, ha még a kórus elé sem mersz? – Csípőre tett kézzel nézett rám, és ebben sajnos igazat kellett adnom neki. – Ha most meghátrálsz, hiába csípted ki magad, tudod?

– Doriannek tetszett, úgyhogy már nem hiába tettem – vontam meg a vállamat, mire Kevin a szemét forgatva elindult a folyosón. De azonnal mentem utána. – Bocs, csak McKenzie miatt görcsölök ennyire.

– Ha van tehetséged, egy szava sem lesz. Nem csak rossz, jó se, mert hazudni nem akar majd, de dicsérni sem, ezért inkább csendben lesz.

– Nem tudom, van-e tehetségem. Dorian szereti, ha énekelek neki, de más előtt még nem csináltam.

– A szerelem nemcsak vak, süket is tud lenni – nevetett ki ismét.

– Akkor is azt mondta, szép hangom van, amikor még eszében sem lehetett, hogy akarjon tőlem valamit.

– Eli, csak piszkállak! – Enyhén meglökött, én viszont továbbra is azzal foglalkoztam, mennyire félek kiállni a show kórus elé. – El tudom képzelni, hogy van hangod, csak próbálok viccelődni, hátha megnyugszol kicsit.

– Te hogy szoktad kezelni a stresszt, mielőtt színpadra lépsz?

– Sehogy. Évek óta csinálom, de még most is remegek, mielőtt kimegyünk oda. Főleg akkor, ha kapok egy szólót. Mattet kérdezném inkább a helyedben. Ő egyenesen várni szokta, hogy elkezdhessen énekelni.

– Majd megkérdezem, ha kihúzza a fejét a seggéből – forgattam a szememet.

– Arra készültél, hogy mit válaszolsz, ha Mr. McKenzie megkérdezi, miért szeretnél előadni a bálon?

– Majd nem nélkül elmondom az igazat. Ha nem félnék, hogy valamelyik nekiáll pletykálni, a teljes igazat is elmondanám.

– Eli, show kórusosok vagyunk, akikről rendszerint szólnak a pletykák – nevetett ismét. – Én vagyok az egyetlen, akinek nem csak a kórusban vannak barátai. Meg most már Matt is, mert ott van Dorian és Lance, de a többiek csak egymással barátkoznak, és eleve csapatban jöttek jelentkezni is.

– Ez nem jelenti azt, hogy nem fognak pletykálni a nagyobb népszerűség miatt.

– Miért tennének ilyet? – Összevont szemöldökkel fordult felém, miközben megálltunk a kórus terem ajtaja előtt. – Nem vagyunk kitaszítva, és egyikünk sem vágyik rá, hogy az egész iskola csak velünk foglalkozzon.

– Csak félek, és igyekszem minden eshetőséget számba venni.

– Megértem, de nem kell aggódnod! – Mosolyogva megsimogatta a vállamat, majd mielőtt felkészülhettem volna rá, kinyitotta az ajtót, és berántott maga után.

Már majdnem minden széken ült valaki, a tanár pedig éppen kötegnyi lapokat osztott ki köztük. Amint becsukódott az ajtó, mosolyogva fordult felénk, a tőle nem messze ülő fia viszont úgy nézett ránk, mint akit elárultak.

– Ó, Kevin, kit hoztál? – kérdezte kedvesen a hosszú, barna hajú férfi.

– Ő itt Eli, az egyik barátom. Szeretne kérni valamit a kórustól.

Legszívesebben bokán rúgtam volna, amiért így bedobott a cápák közé, de nem akartam még annál is rosszabbnak mutatni magam, mint amilyennek hittek.

– Négyszemközt, ha lehet – motyogtam félve, a tanár viszont a fejét ingatta.

– Ha a kórustól szeretnél kérni valamit, akkor a kórus fogja eldönteni, mi a válasz.

Remegni kezdtem, miközben ismét Kevin felé fordultam. Ő viszont csak mosolyogva megvonta a vállát, majd a könyökömnél fogva beljebb vezetett a terem közepére, egy zongora mellé.

– Csak bátran! – veregette meg a vállamat Kevin, majd leült a hangszer előtt álló padra.

– Szóval... – köszörültem meg a torkomat, majd enyhén hintázni kezdtem a rengeteg tekintettől. Balra, jobbra, megint balra. – Szeretnék előadni pár dalt a bálon. És gondoltam...

– Nem!

– Mattie! – szólt rá azonnal a srácra az apja, majd ismét felém fordult kedves mosolyával. – Van valami különösebb oka, hogy erre vágysz?

– Van valaki, aki nagyon fontos nekem – kezdtem bele hevesen dobogó szívvel –, és szeretném ezt elmondani neki. Ez az egy módja van, amivel mindenki hallhatja, hogy van valakim. Vannak páran, akik képtelenek felfogni ezt, és azt remélem, ha ilyen nyíltan is kifejezem, mennyire szeretem ezt az embert, akkor végre nem kapom majd meg minden visszautasítás után, hogy csak hazudok, és addig nem hisznek nekem, amíg meg nem nézhetik, ki az.

– És azért nem mutatod meg inkább senkinek, kivel vagy, mert? – Az egyik srác, talán Josh, összevont szemöldökkel, várakozva nézett rám.

– Mert semmi közük hozzá – vontam meg a vállamat.

– De úgy egyszerűbb lenne, nem?

– Nem fogja kimondani, pupák! – szólt hátra egy vörös hajú srác.

– Ha így közbeszólsz, akkor próbálkozni sem lehet már. – Az egyik lány egy papírgalacsint dobott a vörös fiú fejének.

– Tök mindegy! – mondta a szemét forgatva egy zakós srác, akit ha jól emlékeztem, Rodrick-nak hívtak. – Úgyis mind tudjuk, hogy azért kerülgeti ennyire a dolgot, mert egy paliról van szó.

– Akkor viszont tényleg White az! – Josh kijelentése hallatán összeszorult a torkom.

Ijedten, zihálva néztem McKenzie felé, aki elképedve, hullasápadtan kapta rám a tekintetét. El fogja mondani neki. Elmondja Doriannek, hogy itt jártam, és miattam az egész kórus tudja, hogy együtt vagyunk. El fogja érni nála, hogy kidobjon, amiért nem tartottam tiszteletben, amit kért.

Egyre jobban remegtem, és hirtelen minden hang eltompult körülöttem. Nem kaptam levegőt. A fejemben pattogtak a gondolatok. Félmondatok. Kidob. Gyűlöl. Félek. Vége. Vége. Vége.

– Eli... – A gyengéd hang, és az apró érintés a karomon még az előtt kiszakított a kétségbeesésből, hogy teljesen belemerültem volna. De ezúttal legalább nem jöttek elő a foltok. – Ülj ide mellém, jó?

Megpaskolta maga mellett a párnázott padot, én pedig gondolkodás nélkül leültem oda. Pont takarta előlem a többieket, és így már sokkal könnyebben kaptam levegőt. Nem éreztem magamon tizenkét tekintetet, ráadásul a fülemet is befoghattam, hogy ne halljam a vitájukat, ami csak arról szólt, hogy kivel vagyok együtt. Nem éreztem helyesnek, hogy ezt teszik, és egyenesen rosszulesett, hogy eddigre már úgy beszéltek erről, mintha jelen sem lennék.

Valaki rácsapott a falnál álló cintányérok egyikére, mire végre elhalt a hangoskodás. Én azonban így is inkább lassan vettem le a kezemet a fülemről, felnézni pedig csak akkor mertem, amikor teljes csend lett a teremben. A tanár fél kezét a többiek felé tartva, aggódva nézett rám, nekem pedig csupán akkor esett le, hogy duplán lebuktam, amikor Kevin simogatni kezdte a hátamat, arcára kiült a sajnálat és a megértés.

– Hogy áll majd ki a színpadra, ha már ez a hang is zavarja?

– Ne beszélj már így! Autizmusa van.

– Azt úgy mondják, hogy autista, te idióta!

– Én sem vágom, hogyan akar így színpadra állni!

– Gyerekek!

– Elég! – Meglepett, hogy egy széknyikordulást követően McKenzie hangját hallottam meg, amint felállt, hogy a szokásosnál sokkal mélyebb, emelt hangon rászóljon a többiekre. – Az osztály zajongása engem is zavar, mégsem láttok egy fellépésen összeomlani. Az meg pláne szemétség, hogy itt találgatjátok a füle hallatára, hogy meleg-e, meg kivel van együtt, és ezzel egy másik srác magánügyeibe is belemásztok. Normálisak vagytok ti? Rodrick, neked nem szar, hogy a kórus és a stílusod miatt mindenki melegnek gondol? Joshnak meg az, hogy mindenki azt terjeszti róla, hogy veri a barátnőjét? Esetleg Florának, amikor valaki az inzulinpumpája miatt piszkálja? – Pár másodpercet várt, ami alatt senki sem mert megszólalni, majd elégedetten bólintott, és visszaült a helyére. – Én is így gondoltam!

Az apja mosolyogva megsimogatta a vállát, és bármennyire nem kedveltük egymást, nekem is jólesett, hogy kiállt mellettem. És a monológja miatt kicsit el is hittem, hogy a kiderült információk nem fognak kikerülni ebből a teremből. Legalább ez nyugtatott.

– Eli, tudsz énekelni? – kérdezte a tanár.

– Otthon szoktam. Főleg mostanában.

– Mutatnál nekünk valamit? Hogy könnyebben döntsük el, milyen választ kapsz.

Még mindig remegtem, ahogy Kevinre néztem. Ő viszont továbbra is egy nyugtató mosollyal viszonozta a pillantásomat, miközben intett, hogy álljak fel. Bátorítóan megszorította a vállamat, miközben kicsúsztam a pad szélére. A térdem gyengének érződött, majdnem vissza is borultam Kevin mellé, de össze kellett szednem magam. Erősnek kellett lennem, hogy megadjam azt a szerelmi vallomást Doriannek, amit érdemelt.

Kevin zongorázni kezdett, engem pedig újabb hullámban járt át a pánik, amint rájöttem: sokkal lassabban játszott, mint a dal eredeti tempója. Valahogy mégis éreztem, mikor kell kinyitnom a számat. Arra a pár percre, amíg énekeltem, fejben visszakerültem a pszichiátria előtti időszakba. Amikor annyira rögeszmésen bele akartam illeni a képbe, hogy teljesen kifordultam magamból. Mindent eldobtam, ami fontos volt nekem, és hagytam, hogy nagyapám úgy csináljon belőlem szörnyet, hogy az igazi valómat állította be annak. Torzszülöttnek kellett éreznem magam, hogy elfogadjon. De legalább végre véget ért az az időszaka az életemnek.

Reflexből követtem a dallamot, és a semmiből azon kaptam magam, hogy össze tudom kötni, hol tartok a kottában. A hangom automatikusan követte a pöttyök állását, bár sejtettem, nem azon a szinten vagyok, ahol kellene lennem. Kevin csodálkozva, mégis mosolyogva, csillogó szemmel hallgatta, ahogy énekeltem, és az egyik magasabban álló bogyót követően a tanár szeme felragyogott, szája résnyire kinyílt a döbbenettől.

Miután vége lett, súlyos csend telepedett a teremre. Mindenki tágra nyílt szemmel nézett rám, amitől megint előtört bennem az a kényelmetlen érzés. Menekülni támadt kedvem a sok bíráló tekintettől, ám minél tovább néztem őket, annál inkább tűnt úgy, hogy sikerült mindenkit sokkolnom valamivel.

– Most az egyszer – kezdte végül Mr. McKenzie – én fogok dönteni a csapat helyett. Egy feltétellel teljesítjük a kérésedet.

– Igen? – Meglepetten néztem a tanárra. Már ez is több volt, mint amire számítottam.

– Jövőre belépsz közénk.

– Mi? – McKenzie-vel egyszerre tettük fel a kérdést. A különbség csupán annyi lehetett, hogy amíg én értetlenül tettem, ő felháborodott az apja feltételén.

– Olyan gyönyörű, tenor hangod van, amit eddig csak keveseknél hallottam, és meglepően gyorsan váltasz le egészen baritonig, viszont gyakran megremegsz a hirtelen váltásoknál. A te hangod ritka kincs, és ha idén a bálig megtanulod használni, olyan magasra emelnéd a győzelmi esélyeinket a jövő évi bajnokságra, amit nem szeretnék elvesztegetni. Szóval? Mi legyen?

Várakozva nézett rám, és úgy tűnt, a többiek is reménykedtek, hogy rábólintok az ötletre. Nagyon akarták, hogy belépjek a kórusba, de tudtam, csak a győzelem reménye miatt. Hirtelen eszembe jutottak Tristan szavai. Hogy szerinte is be kellett volna állnom egy kórusba, mert vétek lenne veszni hagyni az adottságomat. Talán tényleg megpróbálhattam volna. Csak egy év az egész, aztán úgyis elballagok, és ha nem akarok, többet foglalkoznom sem kell majd ezzel.

– Rendben – feleltem, mire McKenzie-n kívül mindenki tapsolni kezdett.

– Ez esetben három hét múlva várlak vissza az első órádra. – A tanár mosolyogva bólintott, amitől kezdtem azt hinni, nem is tud másképp nézni. – Egy hónapig csak velem fogsz gyakorolni, aztán a maradék időben a többiekkel együtt. Szeretném megtanítani neked, hogyan használhatod a hangodat.

– És... – A torkomon akadtak a szavak a félelemtől, és igyekeztem Kevinben keresni a támaszt, amit ekkor igényeltem. Sokkal könnyebben vettem levegőt, amikor támogatóan megfogta a kezemet. – Azt is szeretném kérni, hogy amiket megtudtatok rólam, ne kerüljenek ki ebből a teremből.

– Nem fognak! – Legnagyobb meglepetésemre pont McKenzie tett ígéretet nekem. – Ha megtörténik, én keresem meg azt, aki pletykálni mert, és gondoskodom róla, hogy megbánja!

– Mattie... – A tanár megpróbálta a fia vállára tenni a kezét, McKenzie viszont azonnal felállt, majd megindult kifelé.

– Kimegyek a mosdóba...

A férfi szomorúan nézett az ajtóra, de hamar lerázta magáról ezt. Mire felém fordult, már újra mosolygott; arca egyáltalán nem mutatta a korábbi letörtséget.

– Jársz más iskolán kívüli órára?

– Focizni – bólintottam.

– Azzal nem ütköznek a kórus órái, úgyhogy nem kell majd abbahagynod.

– Köszönöm. – Ismét csak egy bólintásra tellett tőlem, aztán az ajtó felé mutattam. – Akkor gondolom, most...

– Igen, de ne felejtsd! Három hét múlva várunk.

– Majd én emlékeztetem! – tette fel a kezét Kevin.

Elköszöntem tőlük, ám ahelyett, hogy a parkolóba mentem volna, a mosdók felé indultam. McKenzie pont akkor húzta le a vécét, amikor beléptem, tekintete pedig azonnal megtalált, amint kijött a piszoároktól, hogy kezet mosson. Arcán továbbra is dühöt és elítélést láttam, ahogy végigmért, én mégis meg akartam próbálni helyrehozni a dolgokat. Noha nem tudtam, miért haragudott rám ennyire.

– Mit akarsz, Reed? – Szinte köpte a szavakat, miközben kinyitotta a csapot, agresszív mozdulatokkal megmosta a kezét.

– Megköszönni, hogy kiálltál...

– Nem melletted álltam ki – szakított félbe idegesen, majd tépett pár szelet papírt, hogy megszárítsa a kezét. – De tudom, miért habogtál, amikor okot akartál mondani. Dorian nem akarja, hogy mások tudják, mi van köztetek, én pedig azt nem akarom, hogy neki baja legyen. Tudom, milyen az, ha pletykálnak valakiről, és őt mindennél jobban meg akarom védeni ettől.

– Képzeld, én is! – Úgy döntöttem, igazodom hozzá érzelmileg. Ha nem akart normálisan beszélni velem, nekem sem kellett próbálkoznom.

– Akkor minek jöttél ide? Miért akarsz mindenki előtt szerelmet vallani? Miért akarod kiállítani szegényt mindenki elé?

– Azért, mert ha nem vakarom le magamról időben a lányokat, akkor pont úgy bántani fogják Doriant, amitől te is félted. Van tapasztalatom ebben, és nem akarom, hogy vele is az történjen, mint az exeimmel.

– Már az is sokat elmond rólad, hogy ez hány lányt jelent – forgatta ezüst szemét. – Főleg úgy, hogy most Doriannel vagy.

– Fogalmad sincs, min kellett keresztülmennem. Nincs jogod ítélkezni felettem, mert nem láthatsz bele az életembe!

– De azt láttam, Doriannel mit csináltál! Négy évig piszkáltad, és most játszod a meg nem értett szerelmest? Engem nem versz át!

– Komolyan te mersz pofázni nekem arról, hogy megjátszom magam? – Egy cinikus nevetés hagyta el a számat. – Te, aki még a hangodat is torzítod, hogy feltűnőbb legyél? Ez jó! Eddig érdekelt, hogy békében akarjak lenni veled Dorian kedvéért.

Azonnal megfordultam, és otthagytam McKenzie-t a fenébe. Kedves akartam lenni, és elsimítani a dolgokat közöttünk, de rá kellett jönnöm, próbálkozhattam volna bármennyit, sosem változtathatok a véleményén. Nála úgy írtam le magam egy életre, hogy hozzá sem szóltam, és bármennyire akartam haragudni rá, igazat kellett adnom neki. Bele sem mertem gondolni, hány másik emberrel utáltathattam meg magam csak azzal, ahogy valaki mással viselkedtem.

Liam már a parkolóban várt, ahogy megbeszéltük, az viszont meglepett, hogy éppen Aydennel flörtölt, amikor kiléptem az épületből. Mindketten az én autóm mellett álltak, és sehol sem láttam Ayden kocsiját, vagyis ma nem azzal jött. Ezek szerint nem kettesben mentünk a bátyámmal.

***

Minden minta kimondottan tetszett, de lehettek bármennyire szépek, nem cseréltem volna le azt, amit eredetileg kértem. Liamen is láttam, hogy ragaszkodott a választásához, mégis csillogó szemmel nézegette a magazinokat. Ayden pedig úgy nézett ki, mint aki elkezdett gondolkodni, hogy ő is csináltat egy tetoválást, ha már egy szalonban ül velünk.

– Te is akarsz? – kérdeztem, amikor már képeket készített egyes mintákról.

– Gondoltam már rá, de a szüleim biztos, nem írnának alá nekem semmit, hogy tizennyolc éves korom előtt csináltassak egyet. Majd nyáron csináltatok egyet!

– Mikor van a szülinapod? – kapta fel a fejét azonnal Liam.

– Július tizennégy.

– A többiekkel akkortájt járunk nyaralni, ha érdekel – vetettem fel. – Jöhettek majd ti is, és együtt megünnepeljük! Úgyis akkora a ház, hogy harmincan elférnénk benne.

– Az jó lenne – bólintott mosolyogva Ayden.

– Elias Reed!

A nevem hallatán felkaptam a fejemet, majd odaléptem a tetoválóművészhez, akivel legutóbb beszéltem. Kiterítette elém a mintát tartalmazó papírt, amin a Dorian által rajzolt sárkány szerepelt pár módosítással. Az ezüst-zöld színkombinációt kék-zöldre cseréltettem, hogy kettőnk szemszínére utaljon. Rakattam köré pár lángot és felhőt, amik Dorian haját és a dohányfüstöt jelképezték. A rajzolás kicsit fel lett javítva, hogy ne egy kapkodva gipszre rajzolt kép kerüljön tartósan a bőrömre. A szívet is megtartottam, ami a kezem tövébe került, ám ezt is beleépíttettem a mintába, hogy ne ugorjon annyira ki, és a szöveget is kicseréltettem benne, hogy a kapcsolatunk helyett Dorian hatására fókuszáljon, amit az életemre tett. Miattad.

– Mit gondolsz? – kérdezte a nő.

– Tökéletes! – Boldogan néztem végig a papíron, majd egy pillanatra Liamre is átnéztem, aki azonnal felém mutatta a saját mintáját.

Egy csontváz torzóját láttam, ami több helyen megrepedt. A bordák mögött viszont egy piros szív fénylett, rajta két, keresztbe rakott ragtapasszal, és az egész képet gyöngyvirágok ölelték körbe. Pontosan azt adta át, amit Liam jelképezni akart vele: reményt, törékenységet és gyógyulást.

– Kezdhetjük?

– Persze! – Liammel egyszerre feleltünk a másik tetováló kérdésére, majd követtük is őt és a kollégáját egy-egy székhez.