A hűvös szellő a pázsit friss illatát és a festék enyhén szúrós szagát terelte a levegőben. Kicsit megnyugtatta az idegeimet, az azonban aggasztott, hogy közelgő vihart sejtettem mögötte. Éppen csak visszajöttem a suliba, hamarosan megint otthon kell tökölnöm, ki tudja, meddig. Ha egyszer esni kezd az eső és jön a szél, megeshet, hogy hetekig be leszünk zárva.

Egyelőre csak élvezni akartam a kellemes levegőt, nem gondolni arra, mi lesz pár nap múlva. Vagy mi történt alig egy órával ezelőtt.

− Biztos, akarsz játszani? – fordultam Dave-hez, aki már öt perce a lelátók mellett ácsorogva gondolkodott, levegye-e sárga kardigánját.

− Miért ne akarnék? – vonta össze a szemöldökét, miközben pólóra vetkőzött. Felkarján több zöldes zúzódást vettem észre, amik már elkezdtek meggyógyulni, ám nagyon jól tudtam, teljesen frissek is vannak rajta valahol.

− Nem fáj semmid?

− Éppen nem. – Tesztként megmozgatta mindkét karját, majd a hátát is megfeszítette. Egy pillanatra fájdalmas grimasz ült ki az arcára, de azonnal el is kergette. – Ja, semmi bajom.

− Dave... − A labdát a fűben hagyva odaléptem hozzá, ő azonban egyből elfordult, mintha még a szemembe nézni is félne. – Reggel is fájt. Nem tudsz átverni.

− Nem akarom, hogy hátráltasson – sóhajtott fáradtan. – Úgysem tudok mit kezdeni vele, úgyhogy legalább próbálom figyelmen kívül hagyni.

− Továbbra is tartom, hogy jelentened kellene.

− Nem fogom börtönbe juttatni apámat – ingatta a fejét, mire összefontam a karom a mellkasom előtt. – Nézd! Néha kapok tőle, de...

− Majdnem minden második nap megver valamiért. Ez nem normális.

− Mindet megérdemlem – emelte fel a hangját. – Mindig elrontok valamit. Jogosan emeli fel néha a kezét.

− Ha csak egy-egy pofonról lenne szó, még elnézném, de ő gyakran nem csak a kezét, de a vodkásüveget is felemeli.

− Nem azért bánt néha, mert élvezi, hanem mert megérdemlem. Apa szeret engem. Mindig mondja, és bocsánatot is kér, amiért időnként olyan kemény velem. Csak azt akarja, hogy jó ember legyen belőlem.

− Dave, te jó ember vagy. Van egy kis dühkezelési problémád, de az is csak miatta van. Így jön ki a feszültség, amit nap mint nap beléd ver. Könnyen legyűrhetnéd, ha végre...

− Ha feljelenteném, végleg hálátlannak tűnnék – szakított félbe idegesen. – Ő csak nekem akar jót. Néha eljár a keze, de azt mindig azért kapom, mert valami rosszat csináltam.

− Dave, én látom, hogy szenvedsz – fogtam meg mindkét vállát, hogy mindenképpen magam felé tudjam fordítani. – Tavaly nekem kellett mentőt hívnom hozzád, mert már te sem bírtad a nyomást, amit rád pakol. Azt csak úgy elfelejtetted?

− Azt is magam miatt csináltam. Nem érdemlek meg semmit, elegem lett belőle, hogy csak holtsúly vagyok apának. Azok a vágások is csak hisztiből voltak, nem akartam tényleg megölni magam. Különben is, megígértem neked, hogy mindig felhívlak, ha megint ilyesmi jut eszembe.

− Hála az égnek, hogy legalább ehhez tartod magad. – Egy mély sóhaj szökött ki a torkomból, ahogy abba a megsebzett, barna szempárba néztem. Miért ilyen nehéz meglátnia, mekkora veszélyben van? – Sokkal jobbat érdemelnél annál, amid most van. Anyukádhoz kellene költöznöd.

− Nem tud engem és a húgomat is eltartani. Különben is, egyszer megpróbáltam, és te is tudod, mi lett a vége. Apa majdnem alkoholba fojtotta magát. Engem hívott fel, amikor nagyon rosszul lett, mert csak rám számíthatott, és ezt meg is mondta nekem.

− Tudom, hogy a hétvégén is kezet emelt rád.

− Erős vagyok. Ha kellene, meg tudnám védeni magam. – Lassan megfogta az egyik kezemet, majd lehúzta magáról, ujjait az enyémek közé fonta. – De kimondhatatlanul hálás vagyok, amiért minden alkalommal meghallgatod a hisztijeimet. Fogalmam sincs, hol lennék nélküled.

− Barátok vagyunk – mosolyodtam el, ezzel végre benne is felébresztve kicsit a jókedvet. – Ovi óta együtt. Ez alap, és nem is hisztizel.

− Kösz – nevetett halkan. – Tényleg mindent.

Hogy ne okozzak neki még nagyobb fájdalmat, óvatosan átkaroltam a nyakát, míg ő a derekamra csúsztatta a kezét. Még barna tincseit is összeborzoltam, miközben a pálya felé lépkedtünk, így végre sikerült egy őszinte mosolyt kicsikarnom belőle, és a csillogás is visszatért a szemébe.

Ha nem is akart hallgatni rám, az édesség és egy kis focizás mindig felvidította, amikor az apja letörte a kedvét. Ebédnél pár vaníliás muffin elégnek bizonyult, hogy boldogabbnak tűnjön, ekkor pedig végképp olyannak tűnt, mint akinek elszálltak a viharfelhők a lelkéről.

A labdát letettük a pálya közepére, majd a két kapuhoz hátráltunk. Így mindig igazságosan el tudtuk intézni, ki kezdi a játékot: aki előbb ér be középre.

Dave ilyenkor mindig boldognak tűnt. Felszabadultan nevetett, az arca szinte ragyogott, úgy viselkedett, mint egy gyerek. Mindig szerettem volna segíteni rajta, de ennél többet nem tehettem érte. Nem engedte, hogy többet tegyek, mintha ösztönösen hárítani akarná a segítséget. Gyűlölte, ha felhoztam az apját. Ha a verésekről kérdeztem. Folyton terelte a szót, inkább rólam kérdezgetett, alig akart megszólalni. Képtelen volt felfogni, hogy ilyenkor az ő hogyléte érdekel.

Néha kicsit elgurult a gyógyszere, hamar felkapta a vizet, de ezeken kívül egy nagyon kedves, odaadó embert ismertem meg benne, aki még szeret is segíteni másokon. Hiába tette csak azért, mert ezzel akarta a szőnyeg alá söpörni a saját problémáit, én nagyon szerettem benne, hogy ennyire érdeklik mások.

Kevinnel három éve minden nap edzeni járt, hogy segítsen az önképén. Nickynek többször felajánlotta, hogy tanuljanak együtt, mert tudta, mennyire nehezen megy neki a magolás. Mike-nak szinte személyes szárnysegédjévé vált, minden buliban szerzett neki egy csajt, akivel eltölthetett egy éjszakát.

Amilyen izomagynak tűnhetett kívülről, Dave olyan jó ember volt a maga módján. Még mindig élénken élt bennem az a nap, amikor az a latin-amerikai lány kiabált Doriannel. Akkor Dave is mindent megtett, hogy szegény srác abbahagyja a zokogást. Talán ő lehetett az, aki a legjobban szívén viselte akkor Dorian állapotát, még meg is ígérte nekem, hogy segít neki lenyugodni, miután Papa rám szólt, hogy menjek már a kocsihoz.

Már akkor úgy éreztem, Dave és Dorian nagyon jó barátok lehetnének, elvégre akadt bennük egy hatalmas közös tulajdonság: mindkettő elnyomta a saját problémáját, és inkább másokéra figyelt. Időnként tényleg azt kívántam, bár összebarátkoznának, mert akkor talán képtelenek lennének elbújni a saját démonjaik elől, és végre megláttatnák egymással, hogy igenis az ő problémáik is fontosak, azokkal is kell foglalkozni.

Bár a mai nap után nem tudom, biztos jó ötlet lenne-e...

Amikor elsétált mellettem, amikor megláttam, milyen jól szórakozik Aydennel... Már akkor nagyon dühös lettem Dorianre, elvégre reggel még fejvesztve menekült előle, délutánra meg már úgy csüngött rajta, mintha megint összejöttek volna.

Aztán az a dolog Masonnel. Szegény srác így is teljesen összeomlott, ekkor pedig már azt is tudtam, hogy Dorian miatt. Talán egyfolytában más srácokkal flörtöl, ahogy Aydennel is tette ma, Masonnek pedig kezdett sok lenni, hogy egy elérhetetlen srácot hajkurászik. Tudtam, hogy magától sosem szakítana vele, mert mindennél jobban reménykedik kettejükben. Talán pont ezért húzott fel annyira, hogy Dorian milyen jókedvűen beszélgetett az exével. Mert tudtam, hogy ez Masonnek is ugyanolyan rosszulesett, mint nekem. Legalábbis addig, amíg meg nem láttam őket odakint.

Amint megláttam a Mason szemében csillogó könnyeket, hirtelen mintha egy szűrőt vettek volna le a szememről. Nem fért a fejembe, hogy szerethettem éveken át egy olyan srácot, aki képes ennyire semmibe venni azokat, akik szeretik. Mason mindenét nekiadta, ő viszont annyira sem becsülte meg, hogy ne csalja nyakra-főre. Elvégre, ha engem, aki évekig bántottam, képes volt csak úgy lekapni, bele se mertem gondolni, mit csinált, amikor az utcán összefutottak egy helyes sráccal. Valószínűleg nem én voltam az egyetlen, akit be tudott húzni a csőbe az ártatlan látszatával.

Négy év vágyódást ilyen könnyű lenne hazavágni?

− Vigyázz!

Dave nevetve rontott elém, miközben a neki kijelölt kapu felé futottam a labdával. Ám ahelyett, hogy a labdát találta volna el, sikerült a lábamba belerúgnia. Egy meglepett nyögés hagyta el a számat, majd már csak arra eszméltem, hogy a földön ülök.

− Bocs, ezt nem akartam – nyújtotta felém a kezét bűntudatosan, én viszont mosolyogva fogadtam el a segítségét.

− Nem történt semmi.

Amint ismét a talpamon álltam, rákacsintottam, majd futottam is tovább a labdáért. Megleptem, nem tudott időben reagálni, így a következő pillanatba már be is kapott egy gólt.

− Túl könnyű elterelni a figyelmedet – nevettem el magam zavart ábrázatán. – Még mázli, hogy ide járok, nem az Eastbe.

− Hogy te milyen sunyi vagy – ingatta a fejét egy félmosollyal.

− Naaa! Azért nincs harag, ugye?

Lebiggyesztett ajkakkal nyújtottam felé a karomat, ő azonban eltolta magától a kezemet, majd oldalról átkarolta a nyakamat. A szememet könnyek lepték el a röhögéstől, miközben én is satuba fogtam a fejét.

− Na, ez patthelyzet – löktem meg óvatosan.

Mintegy válaszként, Dave halkan felhorkant, mintha nem venne komolyan. A lábam közé lépett, és hiába próbáltam állva maradni, sikerült kibillentenie az egyensúlyomból. Az egyetlen dolog, amivel nem számolt, hogy mivel a nyakát fogtam, ő is hátradőlt velem a puha fűbe.

Jól szórakoztam vele, a jókedvem azonban csak addig tartott, amíg ő is földet nem ért. Fájdalmas nyögést hallatott, mire azonnal elrántottam tőle a karomat. Dave az oldalára fordult, a talajba markolt, miközben halkan káromkodott.

Rémülten néztem a hátára, amin apró pöttyökben vér szennyezte szürke pólóját. A fájdalomtól nem tudott ellenkezni, miközben feltoltam rajta az anyagot, én viszont azonnal elengedtem, amint megláttam, hogy néz ki. Bőrét több helyen nem csak lila zúzódások, de sebek is tarkították, némelyikben ráadásul még mindig ott csillogtak az üvegdarabok, amik okozták őket.

− Tegnap összetörtem egy poharat. – Halkan szólalt meg. Fel sem tűnt, mikor hagyta abba a remegést. – A rendőrök miatt amúgy is dühös volt, ez pedig talán az utolsó csepp lehetett neki. A torkomnál fogva nekilökött az üvegszekrénynek, aztán a hajamnál fogva rángatott fel a földről.

− Dave... − Fölé másztam, majd magam felé fordítottam a fejét, tekintete azonban továbbra is a füvet pásztázta. Ilyenkor aggódtam érte a legjobban; néha olyannak tűnt, mintha éppen transzban lenne, és ilyenkor beszélt is arról, mi történt vele, de amint a szemembe mert nézni, mintha az előbbi egy percet kitörölték volna a fejéből. – Ellátom a sebeidet, jó?

− Nem kell – ingatta a fejét. – Jól vagyok, komolyan. Ne fáradj feleslegesen.

− Nekem ez nem fáradság.

Lassan felsegítettem őt, végig támogattam, amíg beértünk az öltözőbe. Ekkor már leplezni sem tudta, mekkora fájdalmakat él meg; folyamatosan grimaszolt, időnként felszisszent, amíg le nem ültettem az egyik padra.

− Emeld fel a karod! – csaptam finoman a bicepszére, ő pedig tette is, amit kértem. Lassan, óvatosan húztam le a pólóját, majd amint letettem a ruhadarabot a padra, Dave arca már vörösben játszott.

− Ha tudnád, hányszor játszottam már el a gondolattal, hogy egyszer vetkőztetni fogsz! – nevetett halkan, amin én csak a szememet tudtam forgatni, persze egy mosoly kíséretében. – Csak valami egészen más helyzetben. Sokkal otthonosabb és kevésbé... − A levegőbe szagolt, majd elhúzta a száját. – Kevésbé büdös helyen.

− Hülye vagy – ingattam a fejem.

− Álmodozni szabad, nem? – kanyarodott felfelé a szája sarka.

− Azt szabad.

A szívem hevesen vert, miközben átgondoltam a dolgokat. Dorian iránt rohamosan halványultak az érzéseim, Dave-nél viszont már az eleje óta éreztem valami apró szikrát. Talán, ha most megpróbálnám, végre el tudnám dönteni, hogy ez amiatt történt, mert tényleg érzek iránta valamit, vagy csak ahhoz köthető, mi van a lába között. Azzal utasítottam el, hogy csak barátot látok benne, de mi van, ha ezt is csak azért gondoltam, mert ennyire ragaszkodtam Dorianhez?

Egyetlen dologgal tudtam csak kideríteni az igazat. Dave combja mellett a padra támaszkodtam, majd a számat sebekkel tarkított ajkaira nyomtam. Mélyen sóhajtott, már nyúlt volna, hogy a hajamba túrjon, én viszont azonnal elhajoltam tőle, ahogy eszembe jutott, túl hamar cselekedtem.

− Bocs, én... − Szorító mellkassal felegyenesedtem előtte, majd a szekrényemhez léptem, hogy kivegyem belőle a mini elsősegélycsomagot, amit anya minden év elején a kezembe nyomott. Mire nem jó, ha az ember szülei a gyógyászatban dolgoznak! – Nem hülyíteni akarlak, csak érdekel, mit érzek irántad.

− Mármint? – vonta össze a szemöldökét.

− Délután úgy éreztem, mintha elkezdenék kiszeretni Dorianből. Most meg kíváncsi lettem, hogy tényleg azért utasítottalak el nyáron, mert csak barátot látok benned, vagy esetleg az akadályozott, mit éreztem Dorian iránt. Nem akarlak hitegetni, hogy aztán bántsalak, ha esetleg...

− Te sosem bántasz – szakított félbe fülig vörösödve. – Te vagy az őrangyalom. Képtelen vagy rá, hogy bánts. Ha szeretnéd kipróbálni, mit érzel, akkor nyugodtan gyere.

− Előbb talán kezeljük a sebeidet, jó? – nevettem el magam.

Dave mögé ültem, majd előkotortam az apró csipeszt a kis táskából. Egy zsebkendővel letörölgettem minden vért a hátáról, hogy biztosan lássak minden vágást, aztán a nyakától indulva, egyesével megnéztem mindet, hogy vannak-e benne szilánkok.

Magam mellett, egy zsebkendőn gyűjtöttem mindet, amit kiszedtem belőle, és meglepődve vettem észre, hogy bár alig jártam a háta közepénél, már három nagyobb és tizenkét apró darabot húztam ki a bőre alól. Némelyiket óvatosan meg is kellett nyomnom, hogy előbukkanjon még pár töredék. Az egyetlen szerencsés dolog az volt, hogy legalább nem kellett varrni egyik sérülését sem. Nem is értettem, hogy tudott tegnap óta így lenni.

− Miért nem mentél el egy dokihoz? – tettem fel a legfontosabb kérdést. – Hazudhattál volna róla, mitől sérültél meg, és akkor még baj se lett volna belőle.

− Meglátta volna a többi nyomot – ingatta a fejét. – Akkor meg elkezdett volna kérdezgetni. Ha azt hazudom, én tehetek mindről, talán bevitet egy pszichiátriára. Nem hagyhatom egyedül apát. Csak én maradtam neki.

− De nem fájt istentelenül ez a sok szilánk?

− Alig aludtam tőle az éjjel, de nem tehettem mást. Magamnak nem tudtam volna kiszedni. Meg nem is tudtam, hogy emiatt fáj ennyire. Azt hittem, csak a pólóm miatt szúrnak.

Miután minden darabtól megszabadítottam, lefertőtlenítettem a sebeit. Többször felszisszent, de igyekeztem azzal nyugtatni magam, hogy ennyi fájdalomra szüksége van, hogy később jobban legyen. A nagyobb vágásokra raktam neki ragtapaszokat, a kisebbek pedig szerencsére már nem is véreztek, mire végeztem vele.

− Kész vagy? – nézett hátra a válla felett.

Összegyűrtem az üveggel teli zsebkendőt, beledobtam a szemetesbe, majd bólintottam.

Dave lassan felém fordult. Sejtettem, hogy ennyire sietni akar, mégis meglepett vele, ahogy a számra tapasztotta az ajkait.

Nem toltam el, hagytam, hogy a keze az arcomra simuljon. Ezúttal finomabban csinálta, mint legutóbb. Bátortalanul mozgott, de megtartotta az irányítást, és ez valahol nagyon tetszett. Nem mondtam volna ki hangosan, azonban imponált, hogy a kezébe adhattam mindent. Ilyen alkalmakkor mindig gyengébbnek éreztem magamat, hirtelen igényelni kezdtem, hogy figyeljenek rám, akár babusgassanak, ahogy Dorian tette nagyjából három héttel ezelőtt. Sosem gondoltam szeretetéhesnek magam, ekkor és hasonló alkalmakkor azonban nagyobb biztonságban éreztem magam, ha valaki más vezetett, megmutatta nekem, mit tegyek, hogy neki jó legyen.

A fertőtlenítő aromája mellett Dave fahéjas illata töltötte meg az orromat, miközben lassan hátradöntött a padra anélkül, hogy egy pillanatra elszakadt volna tőlem. Izmos teste nekem feszült, nyelve óvatosan a számba csúszott, ezúttal azonban nem éreztem olyan kényelmetlenül magam, mint a buli előtt. Kezdtem elhinni, hogy ez így rendben van, nem teszek semmi rosszat azzal, ha egy másik sráccal csókolózom. Minél több embertől éreztem, hogy elfogadnak és ugyanúgy szeretnek, mint mielőtt megtudták, hogy meleg vagyok, annál kényelmesebben éreztem magamat a saját bőrömben.

Hirtelen még az sem tűnt annyira kellemetlennek, hogy a haverommal smároltam. Sőt, minél mélyebben és hevesebben csókolt, annál szűkebbnek éreztem a nadrágomat. Az pedig, ahogy az ágyékát az enyémhez nyomta, még egy éles sóhajt is kicsalt belőlem. Élveztem, ahogy hozzám simult, időnként megmozdította a csípőjét. Olyan reflexeket ébresztett fel bennem, amikről eddig nem is tudtam, hogy egyáltalán léteznek. Amint felém mozdult, én is ösztönszerűen szorítottam a merevedésemet az övéhez.

Dave elvált tőlem, ám csupán azért, hogy ezúttal először az állam vonalát, majd a nyakamat találja meg apró csókokkal. Ez már egy kicsit kellemetlenül ért, mégis lágy bizsergést küldött fel a gerincemen, jóleső görcsöt kötött a hasamba. Amint a mellkasomon éreztem Dave ajkait, egy mély sóhaj szakadt fel a torkomból, miközben a barna tincsek közé túrtam. Jólesett. Tényleg tetszett, de semmi extra nem jelent meg, ami miatt úgy gondolhattam, többet látok Dave-ben, mint egy nagyon jó barát.

Lassan feljebb tolta a pólómat, ezzel újabb szintre lökve a kényelmetlenségemet, mégis úgy éreztem, ez még oké. Újabb csókokkal haladt még lejjebb rajtam, ám amint rájöttem, a mellbimbóm felé tart a szája, megtaláltam azt a határt, amit egyelőre semmiképp sem akartam átlépni.

− Állj meg! – Finoman szóltam rá, ő azonban úgy ült fel, mintha karóba húzták volna.

− Na? – köszörülte meg a torkát félénken.

Egy pillanatra gondolkodnom kellett, milyen érzések árasztottak el az utóbbi pár percben. Minden pillanatát élveztem, a nadrágom is szűkebbnek tűnt miatta, de csak a testemre gyakorolt bármilyen hatást. A libabőr, a merevedés, a bizsergés, a kellemes görcs... Ezek mind zsigeri reakciók voltak. A szívem nem vert tőle olyan gyorsan, a légzésem nem akadt el, az elmémre nem szállt köd. Semmiben sem hasonlított ahhoz a csókhoz, amit Doriantől kaptam. És ez érthetetlen módon zavart. Miért volt az annyival másabb?

− Tetszett – ültem fel én is, miközben visszahúztam a pólómat. – Nagyon tetszett, de... − Kerestem a megfelelő szavakat, automatikusan ingatni kezdtem a fejemet, de semmi sem jutott eszembe.

− Semmi különleges, igaz? – sóhajtott szomorúan Dave.

− Ne haragudj! – töröltem meg a számat idegesen. – Én ezt esküszöm, nem értem. Éppen úgy érzem, nem akarok tőle semmit, mégsem ment veled.

− Ilyen durván a barátzónában ragadtam? – Fájdalmas grimasz ült ki az arcára, amiben kivételesen osztoztam vele.

− Sajnálom. Tényleg nem veled akartam kibaszni.

− Nem is gondoltam ilyesmire. – Bátorítóan mosolygott, ez azonban nem érte el a szemét. – Én már annak is örülök, hogy legalább meg akartad próbálni velem. És nagyon élveztem.

− Figyelj, én... − Magabiztosan kezdtem bele, ám amint abba a csillogó őzike szempárba néztem, inkább visszanyeltem a szavakat. – Szerintem én megyek, ha nem baj. Még össze kell szednem ezt meg azt.

− Nyugodtan – vonta meg a vállát, majd gyengéden átölelt. – Köszönöm, hogy segítettél. Meg azt is, hogy legalább próbálkoztál velem. Ez mind nagyon sokat jelentett.

− Neked bármit, tudod.

Visszaraktam a kis táskát a szekrényembe, majd elindultam kifelé. Tényleg sietni akartam, hátha még időben odaérek Maddie iskolájához, hogy legyen mellette egy családtag is, amikor elindul, de ahogy elhaladtam a szertár előtt, hirtelen megtorpantam.

Halk volt, de biztosan tudtam, egy szipogást hallottam bentről. Lassan nyitottam ki az ajtót, hogy ne keltsek túl nagy zajt, és szerencsémre odabent hasonló világosság fogadott, amilyen a folyosót is uralta. Az egyik polc aljában egy srác kuporgott, felhúzott térdét átkarolva zokogott, amitől a bűntudat vadállat módjára tépni kezdte a mellkasomat.

Teljesen kiment a fejemből, hogy pénteken megfejtettem, kibe van beleesve Kevin. Egyből rájöttem, azért sírt idebent, mert látott engem Dave-vel. Talán végig is nézte, mi történt köztünk, hallotta a beszélgetést arról, hogy meg akarnám próbálni vele.

− Kev? – Halkan szólítottam meg, majd be is léptem a szertárba, nehogy Dave tudomást szerezzen erről az egészről.

A srác elkerekedett szemmel kapta rám a tekintetét. Könnyáztatta arca pillanatok alatt hullasápadtra fehéredett, ahogy felfogta, ki áll előtte.

− Minden oké? – tettem fel a legklisésebb kérdést.

− Jaj, én... − Kapkodva megtörölgette az arcát, ám ezzel nem sokra ment; a szeméből újabb és újabb patakok indultak útnak. – Semmi bajom. Csak beütöttem a kislábujjamat. Tudod, mennyire fáj az.

− Nézd! – sóhajtottam mélyen. Utáltam, hogy megint süketelt, ahogy utólag belegondolva mindig tette, valahányszor rákérdeztünk, tetszik-e neki valaki. – Tudom, hogy láttál minket. Ez az egész csak...

− Nem fogom elmondani senkinek – szakított félbe félénken. – Emiatt nem kell aggódnod.

− Igazából csak azt akartam mondani, hogy tudom, hogy bele vagy esve Dave-be, de nincs...

− Ja, hogy tudod, és még mersz idejönni, hogy esélyem sincs nála? – Ekkor már indulatosan kapta vissza rám a tekintetét, én azonban igyekeztem megtartani a nyugodtságomat. – Az utóbbi években sejtettem, hogy bunkó vagy, de azt sosem hittem volna, hogy ennyire. Tudod, hogy szeretem őt, erre csak azért is kavarsz vele, aztán még az orrom alá is akarod dörgölni, hogy sosem fog összejönni velem. Tudtam, hogy nem vagyunk annyira jóban, de azért azt hittem, legalább haverok vagyunk.

− Befejezted? – vontam fel a szemöldökömet, miután Kevin már csak lihegett. Válaszul vett egy mély levegőt, majd bólintott. – Dave-et ovi óta ismerem. A nyáron bevallotta, hogy belém van esve, de visszautasítottam.

− Akkor most miért nyalakodtál vele az öltözőben?

− Mert mindig éreztem, hogy vele van valami szikra, de nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert érzek iránta valamit, vagy azért, mert fiú. – Erre már kicsit megértőbben nézett a szemembe, még a dühös barázdák is kisimultak az arcán. – Délután úgy éreztem, kezdek kiszeretni Dorianből, ezért arra gondoltam, most végre kipróbálhatnám, választ kaphatnék rá, miért éreztem azt az apró szikrát Dave-vel.

− És? – törölte meg a szemét.

− Dave az egyik legjobb barátom – vontam meg a vállamat, ezzel megválaszolva a kérdését. Egyből nyugodtabbnak tűnt, még a sírása is elapadt. – De tudod... Talán te is az lehetnél.

− Mármint a barátod? – csillant fel szederkék szeme.

− Igen. Persze, csak akkor, ha akarod – mosolyodtam el, amit végre ő is viszonzott.