Elias

Majdnem egy hét telt már el, mióta Tristan megcsókolt. Azóta többször bocsánatot kértem tőle, próbáltam megbeszélni vele a dolgot, de hiába álltam hozzá nyitottan, nem akart hozzám szólni. Reggelente mindig előttem ment ki a szobából, nap közben került, este pedig már aludt, mire visszamentem. Egy idő után feladtam, hogy kibéküljek vele, és inkább minden erőmmel a kezelésemre fókuszáltam. Úgysem fogok vele többet találkozni, elvégre az Eastbe jár.

A napjaim nagy részében Masonnel beszélgettem, aki folyamatosan az önbizalmamat próbálta építeni, végül azonban minden alkalommal csak annyit ért el ezzel, hogy vörös fejjel ellenkezzek, valahányszor túl sok pozitívumot sorolt fel rólam. Dr. Murphy szerint Mason módszere hatásos, én viszont egyáltalán nem éreztem magam másnak. Elkezdtem ugyan belátni, hogy pár dologról tényleg nem tehettem, amit a saját számlámra írtam, elvégre maga Liam is elmondta már nekem, nem az én hibám, hogy Papa rajtakapta őket Conorral.

– Akad esetleg még valami, amiről szívesen beszélgetnél velem? – Dr. Murphy mosolyogva nézett végig rajtam, amit az itt töltött másfél hónap alatt ekkor viszonoztam először.

– Szerintem mindent kiadtam magamból – vontam meg a vállamat.

– Ez esetben nem bánod, ha megkérdezem, hogy érzed magad?

– Szerintem most őszintén tudom azt mondani, jól. Normálisan alszom, nem görcsölök, ha valaki szóba hozza nagyapámat, és egy csepp félelem sincs bennem, amikor arra gondolok vagy kimondom, hogy meleg vagyok.

– Ennek nagyon örülök – bólintott elismerően. – Pár napig még szeretném, ha maradnál, de ha ez az állapotod tartósnak bizonyul, gyógyultnak nyilvánítalak. Persze csak, ha te is annak érzed magad.

– Annak érzem, és kivételesen tényleg nem azért, mert nem akarok itt lenni.

– Én pedig kivételesen hiszek is neked. – Áthelyezkedett a székében, engem pedig még inkább megszállt a megkönnyebbülés, amikor észrevettem, ezúttal már a jegyzeteit sem hozta magával. – Szeretnél esetleg beszélgetni még valamiről?

– Egy kérdést szeretnék feltenni.

– Csak bátran!

A nyugalmam megingott. Izgultam, milyen választ fogok kapni, elvégre ez lehetett a legelső alkalom, amikor olyasvalakitől akartam tanácsot kérni, aki az egész történetet ismerte. Halványan remegett a kezem, mire azonnal a markomba zártam a medálomat. Ez mostanában rengeteget segített, ha görcsöltem valami miatt. Azt juttatta eszembe, amikor Dorian játszadozott vele, hátha akkor nem jut eszébe, mennyire meg akar csókolni.

– Maga ismeri a teljes történetünket – néztem egyenesen a pszichológusom szemébe. – Mindent elmondtam arról, hogyan jutottunk el idáig a megismerkedésünktől. Hogyan szerettem bele azonnal, hogyan lettünk barátokból ellenségek, hogyan láttam meg ismét a fényt, hogyan nyertem el újra a bizalmát, aztán a szívét.

– A véleményem érdekel, igaz?

– Igen – bólintottam azonnal. – Hogy maga szerint is hülyeség-e, ami köztünk van.

– Ezt nem áll jogomban megmondani neked – ingatta a fejét. – Ezt csak ti dönthetitek el. Ha ti úgy érzitek, semmi rosszat nem tesztek egymásnak azzal, hogy szeretitek a másikat, akkor senki másnak nincs joga ennek az ellentettjét állítani.

– Szerintem nem teszünk semmi rosszat – néztem le a töltényre. – Sőt, mintha... Mintha erősebbé tennénk egymást. Elkezdett megnyílni nekem, ahogy még senki másnak, én pedig egyre kényelmesebben éreztem magam a bőrömben mellette.

– Mit mondanál neki, ha most itt állna előtted? Mit érzel iránta?

Őszintén akartam válaszolni, ezért megpróbáltam magam elé képzelni Doriant. Az arcomra azonnal mosoly kúszott, ahogy eszembe jutottak a szeplői, a nevetése, és göndör, vörös tincsei, amik sosem úgy álltak, ahogy ő akarta. De a legélénkebben még mindig az az égkék szempár lebegett előttem, ami elindította ezt az egészet. Csak azért lehettem ekkor itt, mert ő megjelent és rám nézett azokkal a gyönyörű íriszekkel. De hiába történt azóta rengeteg borzalom velem, hiába lettek traumáim és komplexusaim miatta, egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy legszívesebben visszacsinálnék mindent. Ezt át kellett élnem, tanulnom kellett belőle, és nem csak nagyapámmal, de Liammel kapcsolatban is. Ha nem lett volna Dorian, talán sosem találom meg önmagamat, és még mindig valaki más bábja lennék. Leszarom, mennyire nyálasan hangzik, tényleg úgy érzem, Dorian felszabadított a démonjaim uralma alól.

– Szeretem őt.

Dorian

A szombati kiborulásom után Aydennel valamiért kölcsönösen kerültük egymást. A legfurcsábbnak mégis azt tartottam, hogy Ayden még Liammel sem beszélt. Mintha összevesztek volna, vagy csak Ayden megharagudott rá, de folyton elfordult Liamtől, aki hiába próbált hozzászólni, Ayden minden alkalommal úgy viselkedett, mintha megsüketült volna. Nagyon reméltem, hogy ezt nem azért csinálta, mert így akart bizonyítani nekem, de inkább rá sem kérdeztem.

Enyhe félelem ébredt bennem emiatt, de annak legalább örültem, hogy így mindketten leakadtak rólam. Főleg, mert így senki sem zavart meg, amikor megpróbáltam Lance-t Eli-ról kérdezgetni. Tudtam, majdnem minden második nap bement hozzá a pszichiátriára, vagyis ő volt az egyetlen ember, akin keresztül kaphattam valami infót. És bár nem akartam azt éreztetni a legjobb barátommal, hogy csak hidat jelent nekem a bátyjához, egyre jobban féltem, hogy sajnos egy idő azt fogja hinni. Hiába égetett a vágy, hogy mindent megtudhassak Eli állapotáról, az első alkalom után inkább csendben maradtam. Egészen csütörtökig, amikor Lance hirtelen kivitt az étkező mögé, majd leültetett a kukák takarásában, és egyenesen a szemembe nézve annyit mondott: az ebédszünet csak háromnegyed órás, de kérdezz nyugodtan.

A szívem minden mondattal egyre hevesebben vert. Eli nem csak gondolt rám, ugyanúgy várta, mikor láthat újra, ahogy én imádkoztam minden éjjel, hogy egyik reggel végre ott várjon a helyünkön. Annyiszor képzeltem már el, milyen lesz. Az asztalunknál ülne, és amikor meglát, először csak elmosolyodik. Aztán amint közelebb megyek hozzá, már az ujjait tördelné, mert alig várja, hogy elé érjek. És amikor az is megtörténik, ő felpattanna, szorosan magához ölelne, és soha többé nem eresztene. Mert nem akartam, hogy elengedjen. Csak arra vágytam, hogy örökké velem legyen, mindennap láthassam mosolyogni, hallhassam nevetni, és el akartam olvadni az ölelésében, ami elhitette velem, hogy soha semmi rossz nem fog már történni az életemben.

A következő kedden már a pszichológusnál is alig bírtam nyugton ülni, pedig eddig még egyszer sem okozott problémát odafigyelnem valakire. Ez volt az első nap, amikor úgy jöttem ide, hogy célzottan beszélni akartam valamiről Dr. Caplannel, nem csak a múltamról csevegni, amiből aztán különféle diagnózisokat és lehetséges terápiákat ajánlhat.

– Nagyon ígéretesen haladunk – nézett végig a jegyzetein. – Az utóbbi időben már szinte egyszer sem hallottalak olyan bizonytalannak, amilyen az első alkalommal voltál, és az önmarcangolásod is minimális szintre csökkent. Egyre kevesebbszer okolod magadat bizonyos dolgokért. Észrevettél magadon bármit?

– Igazából igen – helyezkedtem át ültömben.

– És el is mondod? – Mosolyogva dőlt hátra, mire ismét felforrt a vér az arcomban.

– Az exem elhívott valahova még az eggyel előbbi szombaton. Akkor nem hoztam fel, mert nem gondoltam róla semmit. De azóta volt időm gondolkodni, és rájöttem, hogy talán az lehetett az első alkalom, hogy nem adtam be a derekam valamire, amit nem is akartam igazából. Meg tudtam mondani neki, hogy nem akarok tőle semmit.

– Ez nem csak azért hatalmas lépés, mert megláttad a problémát. Az, hogy fel se tűnt abban a pillanatban, valószínűleg a gyógyulásod jele. Kezdesz visszaállni arra az egészséges tudatra, amit a korábbi fiúid egyszer megkárosítottak. Újra azt érzed normálisnak, ha nemet mondasz olyasmikre, amik nem kényelmesek számodra.

– És ez most azt jelenti, hogy többet nem kell jönnöm? – vontam össze a szemöldököm. Még rengeteg dologról szerettem volna beszélni vele, és tudtam, ahhoz nem lett volna elég ez az egy alkalom.

– Bár igazából te döntöd el, mikor fejezzük be ezeket a beszélgetéseket, én szeretnélek megkérni, hogy egy-két hétig még azért próbáljunk meg találkozni. Szeretnék biztos lenni benne, hogy az utolsó alkalom után egy egészséges fiú lép majd ki azon az ajtón – bökött a kijárat felé. – Nagyon ígéretesen fejlődsz, de mindenképpen várnék addig, amíg már nem tudsz miről beszélni nekem. Érted?

– Persze.

– Lenne esetleg valami, amit ma elém tárnál? Vagy megint csak kérdezzek?

Várakozva nézett rám, nekem pedig hirtelen összeugrott a gyomrom. Itt a lehetőség!

– Szeretném megkérdezni – köszörültem meg a torkom –, maga szerint az a két zaklatóm, akikről meséltem, ugyanolyanok lennének?

– Hát... – Egy pillanatra elgondozott, amitől röviden elfutott a félelem. Végül azonban ismét mosolyogva terelődött vissza rám a figyelme. – Úgy sejtem, mindkettejüknek valamilyen traumatikus esemény állhat a viselkedése mögött, de a legutóbbi fiú cselekedetei, hogy képes volt bocsánatot kérni, és jóvátenni a bűneit, máris jobb emberré teszik. Így gondoltad?

– Azt hiszem. Maga szerint jól tettem, hogy megbocsátottam neki?

– Ez személyes vélemény lesz, de szerintem mindenki megérdemli a bocsánatot, aki tesz érte.

– Maga is bocsátott már meg valakinek?

– Nem én, hanem a férjem – nevette el magát, amitől egy több tonnás kő esett le a szívemről. – Volt egy nagyon jó barátja a gimiben, akiről évekig azt hitte, véresen homofób. Aztán az egyetem alatt kiderült, hogy az egész csak egy tévedés volt. Kibékültek, és még ma is összejárnak néha sörözni. Azt hiszem, ott is a fickó apja nevelt bele mindenféle bigott nézeteket, és ő azt hitte, így a normális.

– Nem emlékszik véletlenül, hogy hívják a fickót? – A története ismerősnek tűnt, mintha már hallottam volna valahol, de egyszerűen nem jöttem rá, hol.

– Lucas, azt hiszem.

– Lucas Reed? – kerekedett el a szemem.

– Kicsi a világ – nevette el magát. – Gondolom, ismered.

– Az ő fiáról meséltem magának. Akivel idén kibékültem.

– Így pedig már nem is vagyok annyira meglepve a történeted miatt. – Jókedvűen mosolygott, miközben félrerakta a jegyzeteit. – Seth Reed az egész North gimiben híres volt a nézetei miatt. Én is oda jártam, és még emlékszem arra a közfelháborodásra, ami kitört, miután a férjem és az akkori barátja elterjesztették Lucasról, hogy ugyanolyan, mint az apja.

– Még egy kérdést megenged? – vakartam meg a tarkómat, mire Dr. Caplan bólintott. – Maga szerint hülyeség, ahogy Eli iránt érzek?

– Ezt már nem mondhatom meg neked – ingatta a fejét. – Sőt, ezt senki más nem mondhatja meg neked.

– Mármint?

– Ez a dolog csak rajtatok áll. Ha te személyesen úgy érzed, működne köztetek egy kapcsolat, nem rántanátok egymást a mélybe, tudnátok támogatni a másikat, akkor senki sem mondhatja meg neked, hogy ne tedd meg. Itt csak az a kérdés, te mit mondanál neki, ha most itt lenne? Mit érzel iránta?

Ez egy pillanatra elgondolkodtatott. Nem csak a terápia, de magam miatt is az igazat akartam mondani. Eli-t magam elé képzelve játszottam el a gondolattal, mit éreznék, ha egyik nap meglátnám őt a suliban.

A szívem már zöld szemének látványától megdobbant, egyből arra vágytam, hogy érezhessem citrusos illatát. Magamhoz akartam szorítani, és addig el sem engedni, amíg biztos nem lettem benne, tényleg ő az, tényleg itt van. Hiába nem foglalkoztatott ilyesmi soha, azonnal tudtam, valószínűleg rávenném, hogy meséljen nekem valamit az autókról, mert mindennél jobban szerettem látni azt a csillanást a szemében, ahogy élettel telien magyarázott nekem mindenről. De a legjobban a mosolya hiányzott, azt láttam magam előtt a legélénkebben, és valahogy tudtam, ha meglátna, végre gyönyörködhetnék az örömében. Mert nekem már csak az számított, hogy őt boldognak láthassam. Bármit képes lettem volna odaadni, ha cserébe felfelé kanyarodna a szája sarka, talán még halkan nevetne is mellé. Az pedig, ha ezt én hozom ki belőle, minden álmomat túlszárnyalná.

– Szeretem őt.