Szerda reggel már majdnem ki lehetett jelenteni: a hurrikán áthaladt a városon. Alig fújt a szél, az eső normális ütemben kopogott az ablakon, és éjjel már nem is dörgött az ég. Az időjárás arra engedett következtetni, hogy hétfőre minden visszaáll a régibe, vagyis végre beszélhetek majd Lance-szel. Mindennél jobban vágytam erre, azt azonban nem tudtam kitalálni, mit fogok mondani neki. Egy szimpla bocsánatkérés talán kevés lett volna, kiselőadást viszont nem akartam tartani neki arról, hogyan tanultam meg, mennyire és miért volt rossz, amit csináltam.

– Minden oké? – A gyengéd hang hallatán azonnal felnéztem.

Eli aggódva méregetett, smaragdzöld szeme hol az arcomra, hol a számra fókuszált, ahogy az utóbbi pár napban minden alkalommal, amikor rám nézett. Gondolkodnom se kellett hozzá, már az első pillanattól kezdve tudtam, ő is őrlődik valami miatt, de nem mertem rákérdezni, mitől. A "vissza kell fognunk magunkat" kijelentéséből hamar "minden délután összebújunk a beülőn" hozzáállás lett, én azonban egyáltalán nem bántam ezt. Ma is szinte ki tudtam volna ugrani a bőrömből, amikor helyet foglalt a párnázott padon, majd az egyik lábát feltette, a másikat pedig a padlón hagyta, hogy közéjük tudjak ülni.

Nem tudtam, miként jutottunk idáig; már attól kellemesen éreztem magam, hogy akár órákon keresztül csendben néztük a szakadó esőt. Ahogy az utóbbi három napban minden délután, ekkor is gyengéden átölelt, a karomat simogatta, fejét pedig az enyémre hajtotta, míg én a mellkasának dőltem. Tetszett, mennyire biztonságban éreztem magam Eli-jal. A karjai mindentől megóvtak, mintha egy varázslatos pajzsot alkottak volna kifejezetten nekem.

– Igen – fordultam vissza az ablakhoz. – Most így jó. Veled.

– Nekem is. – Vett egy mély levegőt, majd pár másodpercig bent is tartotta, miközben még szorosabban hozzám bújt. – Gondoltad volna valaha, hogy majd pont így leszünk?

– Négy évvel ezelőtt, pár hétig igen, de múlt hétfőig nem. Mindazonáltal örülök, hogy így alakult. Mármint, hogy most itt vagy velem.

– Jobb lett volna, ha mindig melletted vagyok. – Egyik kezével az enyémért nyúlt, összefonta az ujjainkat, a másikkal pedig tovább simogatta a karomat.

– Fogalmad sincs, milyen szívesen mondanám, hogy felejtsük el az egészet – sóhajtottam kimerülten. – Szeretnék csak arra emlékezni, amilyen most vagy. Kedves, törődő, szeretetre méltó. De nem tudom, elfelejtem-e valaha, mik történtek az elmúlt négy évben.

– Nem kell elfelejtened. Megérdemlem, hogy örökké emlékezz mindenre, és akár naponta a szememre vesd. Én csak azt szeretném, ha végre jóvátehetném valahogy.

– Azt már megtetted – néztem újra a szemébe. – Ki sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok azért, amit ebben a másfél hétben tettél értem. Nélküled sehol sem lennék.

– Erősebb vagy te, mint gondolod – ingatta a fejét. – Az életed eddigi tizenhét évében csak szenvedtél, mégis annyira életvidám tudsz lenni, mint senki más. És ezért őszintén csodállak.

– Te nem szoktál az lenni?

– Amióta mellettem vagy, egyre többször érzem magam annak. Néha már nagyapámról is el tudok feledkezni miattad.

– Ennek örülök. – Mosolyogva nyomtam egy puszit az arcára, amitől már Eli szájának sarka is felfelé kanyarodott.

Felemelte azt a kezét, amivel eddig a karomat simogatta, és inkább áttért a nyakamra. Gyengéden cirógatott, miközben a vállához bújtam, mélyen beszívtam citrusos illatát. Ujjai puhán érintettek, csupa törődés áradt belőlük, ahogy lassan a hajamhoz vándoroltak. Nem álltam ellen a késztetésnek, óvatosan áthelyezkedtem, hogy meg tudjam ölelni őt. A mellkasán fekve még nyugtatóbbnak éreztem az eső ritmusos kopogását. Szinte megigézve néztem, ahogy egy-egy csepp versenyt fut a többivel az ablaküvegen.

Ahogy felnéztem rá, pont ráláttam a szájára. Hirtelen ismét érdekelni kezdett, milyen lenne megcsókolni őt. Úgy sejtettem, jól csinálná, az ajkai biztos puhák lennének, elvégre akkor sem éreztem máshogy, amikor adott egy puszit. Azonban tudtam, nem lenne hozzá elég bátorságom a rengeteg elutasítás után.

Ezekben a pillanatokban kicsit talán irigyeltem Davidet, amiért simán meg merte csókolni őt. Annyiszor vágytam már rá, hogy én is csak a két kezem közé foghassam Eli arcát, aztán szabadon vehessem birtokba a száját. Egyetlen csók talán elég lenne. Azzal már biztosan el tudnám dönteni, tényleg érzek-e iránta valamit, vagy csak azt akarom, hogy a nadrágomba nyúljon. Vajon David is csak ezt akarta tudni? Vagy reménykedett benne, hogy Eli majd viszonozza az érzéseit, ha megfelelően összhangba kerülnek? Vele biztos jobban élvezte, elvégre óvoda óta ismerték már egymást.

– Feltehetek egy valószínűleg idióta kérdést? – bújtam a nyakához

– Persze.

– Milyen volt Daviddel csókolózni?

Nem lepődtem meg, amikor összevont szemöldökkel nézett le rám. Előre szóltam, hogy idióta kérdés lesz, de még én is hülyét kaptam tőle, hogy fel mertem tenni.

– Hát... – Gondolkodóba esett, és tudtam, azon töpreng, mennyire legyen őszinte. – Nem fogok hazudni; éreztem valamit, de mint hétfőn kiderült, ez csak azért történt, mert életemben először csókolóztam fiúval. Jólesett. Gyanítom, olyan volt, mint amikor te csókoltad meg Masont. Kötődöm hozzá, mert a barátom, de nem tudnám úgy szeretni.

– Jobb volt vele, mint velem?

– Őszintén – sóhajtott fáradtan –, nincs igazán hasonlítási alapom. Dave-vel már többször smároltam, főként azért, hogy téged békén hagyjon, veled viszont csak egyszer, és akkor is hulla részeg voltam.

– És... – A torkomon akadtak a szavak; el se tudtam hinni, hogy tényleg fel akarom tenni neki ezt a kérdést. – És szeretnéd, hogy legyen?

Nem mertem a szemébe nézni. Félve bújtam még inkább a nyakához, hátha akkor nem veszi észre, mennyire ég az arcom. Már meg is bántam, hogy felettem ezt a kérdést, de nem szívhattam csak úgy vissza. Tudtam, úgyis nemet fog mondani, és most talán a bezártságra fogja majd, hogy közeledni szeretnék hozzá. Hirtelen nem is értettem, miért kérdeztem egyáltalán, elvégre semmi sem változott, mióta legutóbb megkérdeztem, megcsókolhatom-e.

– Igen.

Az öklébe zárta a pulcsimat, egyre görcsösebben szorította. Értetlenül néztem fel rá, próbáltam felfogni, hogy tényleg ezt a választ hallottam tőle.

– O-oké.

Remegtem, a szívem pedig őrült tempóban vert, ahogy óvatosan Eli arcára csúsztattam a kezemet. Csak lassan mertem közelebb hajolni hozzá; féltem, mi van, ha rosszul hallottam, amit mondott, vagy félreértettük egymást. Lehetőséget akartam adni neki, hogy elhúzódjon, ha mégsem akarja ezt.

Eli azonban nem mozdult. Hagyta, hogy az ajkaink találkozzanak.

A szívem majd' kiugrott a helyéről, a gyomrom összeugrott, és talán még így fekve is megremegett a térdem. Fel se tudtam fogni. Ez tényleg megtörtént, ráadásul igenis ébresztett bennem olyan érzéseket, amik utoljára négy éve jelentek meg, amikor Ayden először megcsókolt. Sőt, ez még több is volt annál.

Valamiért megkönnyebbülés árasztott el, mindennél boldogabbnak éreztem magam, mintha egy régi vágyam teljesült volna, pedig komolyabban csak egy hete kívántam minden nap, hogy ez megtörténjen. A tudat viszont, hogy ez tényleg csak erre a pár pillanatra marad majd meg köztünk, teljesen letört. Eli azt mondta, nem lehetnénk együtt, még nem tartunk ott, hogy belevágjunk bármibe, vagyis összesen ebben az egy csókban ki is fog merülni minden, ami történhet köztünk. Pedig akartam volna, hogy több legyen. Nagyon akartam.

Eli egyre szorosabban húzott magához, mintha azt szerette volna, hogy még véletlenül se szakadjak el tőle. Szinte már kétségbeesetten ölelt, fokozatosan ő is közelebb mozdult hozzám, talán teljesen felém akart fordulni. Azzal viszont nem számolt, hogy a beülő nem ilyen mocorgásra lett tervezve.

Mire észbe kaptam, elvesztettem az egyensúlyomat. Ijedtemben az egyetlen dologba próbáltam kapaszkodni, amit elértem. Eli-t a kardigánjánál fogva rántottam magammal a szőnyegre.

– Bocs – néztem fel rá égő fejjel, miután földet értünk.

Ő azonban, mintha megsüketültem volna, ködös tekintettel nézett végig az arcomon. Ujjait határozottan, mégis finoman az orromra tette, majd lassan átvezette őket először a szemem alá, aztán a nyakamra. Gyengéden simogatott, szinte már úgy tűnt, minden szeplőmet meg akarja érinteni. Valahányszor megmozdult, mindig ugyanazt az ösvényt követte, én pedig nagyon jól tudtam, azokon a területeken van a legtöbb pigmentfolt a bőrömön, ahol időnként megállt pár másodpercre.

Talán négyszer vagy ötször ismételte el a mozdulatsort, mielőtt megtörte volna. Következő alkalommal nem vezette tovább az ujjait a nyakamra, hanem egyből a szemüvegemért nyúlt. Lassan levette rólam, majd valahová a fejem fölé tette.

Sosem szerettem vakon maradni, de szerencsére nem kellett sokáig szenvednem vele. Eli pár pillanattal később közelebb hajolt hozzám, szája ismét megtalálta az enyémet, ahogy szorosan magához ölelt. Ekkor már hevesebben csókolt, folyamatosan mocorgott fölöttem, mintha még ennél is közelebb akarna kerülni hozzám.

Tetszett, ahogy időnként véletlenül a fogával is az alsó ajkamhoz ért, nyelvét néha bátortalanul közelebb engedte hozzám, mégis visszavágytam azt a finom, inkább szerető csókot, amit először megosztottunk. Lassabban akartam haladni, mindent apránként megkapni belőle, Eli viszont kapkodott, mintha megrészegítette volna, ami történt köztünk.

Hirtelen benyúlt a pulcsim és a pólóm alá, akaratosan tolta feljebb rajtam a ruhákat, mígnem már csak a segítségemmel tudott volna tovább menni. Nem tudtam eldönteni, jó ötlet lenne-e hagyni neki ezt, de úgy sejtettem, csak megáll, ha már kényelmetlennek érez valamit.

Elszakadt tőlem, én pedig engedtem. A pólóval együtt vette le rólam a pulóvert, majd legnagyobb meglepetésemre a kardigánja cipzárjához nyúlt. Kipirult arccal tárta elém meztelen felsőtestét, a mellkasán növő szőrszálakat, a hasizmait, a köldöke alatt elterülő szőke ösvényt. Tetszett, gyönyörűnek találtam, mégis félni kezdtem, ahogy a csípőmtől indulva simogatni kezdte a felsőtestemet. A combomon éreztem a merevedését, és nekem is jólesett az érintése, mégis tudtam, rá kell vennem magam, hogy megállítsam.

Elragadtatta magát. Egyszer én is beleestem ebbe a hibába; egyszerű simogatásnak indult, aztán majdnem a szexig eljutottam Aydennel, és hiába tetszett közben, amit csináltunk, utána szinte azonnal megbántam. Még nem álltam készen arra, ami történt. Ahogy ekkor Eli sem állt még készen arra, hogy ennél tovább menjünk. Engem nem állított le senki, amikor ilyen helyzetbe kerültem, őt viszont meg akartam óvni attól az utóhatástól, ami évekkel ezelőtt engem is széttépett.

Elvettem tőle az irányítást. Ahogy feküdtem alatta, pont jó pozícióba kerültünk, hogy magam alá tudjam fordítani őt, miközben levettem magamról a kezét. Mire sikerült helyet cserélnünk, már Eli ujjai közé fontam az enyémeket, szinte a szőnyeghez szegeztem őt.

– Ezt még nem szabad – suttogtam a szájára.

– Bocsánat. – Lihegve nézett fel rám, szemében mégis megbánást láttam csillanni. Tényleg sok volt ez neki.

– Vezessek én?

– Bízom benned – bólintott azonnal.

Ugyanúgy csókoltam meg, ahogy elsőre. Lassan, óvatosan, elég teret hagyva, hogy kihátráljon, ha akar. Amikor már nem éreztem benne a küzdeni akarást, hogy gyorsíthasson a tempón, elengedtem a kezét. Azonnal átölelt, ujjaival gyengéden simogatta a hátamat, főként a gerincem mentén. Libabőrös lettem az érintéstől. Ez sokkal jobban tetszett, mint az előbbi hevesség. Azt éreztem belőle, hogy tényleg fontos vagyok Eli-nak, tényleg szeret engem.

És ezekben a pillanatokban kicsit úgy éreztem, én is szeretem őt. Minden alkalommal, amikor átölelt, simogatott, elfogott a gyomorgörcs, de korántsem az a fajta, amivel az idei első iskolanapon kellett megküzdenem. Ezt az émelygést mindig szívesen fogadtam, sőt, évek óta vágytam már rá, hogy igazán átélhessem. Alig fért a fejembe, miként juthattunk el idáig, mégis úgy éreztem, igen, ez megtörtént, és örülök neki. Két hónap és rengeteg kisiklás kellett hozzá, de végre úgy tűnt, megtaláltam, amit mindenfelé kerestem. Az pedig, hogy ez pont Eli képében jelent meg előttem, már nem is zavart.

Ekkor már valahányszor meghallottam a nevét, nem az jutott eszembe, milyen gúnyneveket aggatott rám, vagy melyik szekrénynek lökött már neki. Tudtam, azok az emlékek örökké megmaradnak, de ahogy telt az idő, sokkal több olyan pillanatra emlékezhettem, amiért hálás voltam neki, legyenek bármilyen apró tettek.

Amikor elkapott, nehogy leessek a lelátóról. Amikor megpróbált segíteni, miután David behúzott nekem egyet. Amikor nem hagyta, hogy ájultra igyam magam a buliján. Amikor megvédett Davidtől, és a biztonságomért cserébe többször belement olyasmikbe, amik kényelmetlenül érintették. Mellettem állt, amikor nem tudtam, mihez kezdjek a Mason problémával. Végigsegített a leszokáson, ráadásul csak neki köszönhettem, hogy végül nem kaptam vérmérgezést az elfertőződött sebemtől.

Ezek már önmagukban elegek lettek volna a múltunk felülírásához, de azok után, hogy megtudtam, Eli miért cselekedett úgy, ahogy, végleg hátradobtam a félelmeimet. A vihar alatt megismert srác már végleg olyannak tűnt számomra, akibe bele tudnék szeretni, és úgy éreztem, már ekkor ráléptem arra az útra. Ezúttal komolyan beleestem Eli-ba.

– Állj, várj! – tolt el magától hirtelen.

Aggódva, bűntudattal teli tekintettel nézett rám, nekem pedig csak ekkor tűnt fel, hogy még a szokásosnál is homályosabban láttam. Gyengéden a két keze közé fogta az arcomat, hüvelykujjával letörölgette a könnyeimet.

– Annyira tudtam! – Szomorúan a hajába túrt, amiből sejtettem: azt hitte, igaza lett, miért nem engedte eddig, hogy megcsókoljam.

– Egy pillanatát sem bántam meg! – Közelebb hajoltam hozzá, majd pár rövid pillanatra ismét lezártam az ajkait az enyémekkel, hátha akkor elhiszi, hogy igazat mondtam. – Nem azért sírtam.

– Akkor? – tért vissza az arcom simogatásához.

– Csak rájöttem valamire. És az se rossz dolog volt, hidd el!

– Mi volt az?

– Hogy én... – Elhatározottan kezdtem bele, mégis elhalt a hangom. Akartam, hogy tudja, valami mégis meggátolt, nehogy elmondjam neki. – Eli, én... Én...

– Még ne mondd ki! – ingatta a fejét. – Túl sok minden változhat. Te is, én is, minden. Majd akkor mondd ki, ha már teljesen biztos vagy benne.

– Bár tudnád, mennyire...

– Tudom. – Egy szóval, majd egy csókkal fojtottam belém a mondandómat, én pedig valamiért boldog lettem, hogy csak úgy, magától megtette ezt. – Tudom, mert én is. Amikor beteg voltam, te meg átjöttél, csak azért mondtam ki, mert azt hittem, megint csak lázálmom volt. Még én sem álltam készen, de fejben azért eljátszottam a gondolattal, milyen lenne. Elmondanám neked, te viszonoznád, aztán úgy csókolnál, ahogy az előbb.

– Most mi legyen? – tettem fel a legnyomasztóbb kérdést.

– Nem tudom. – Rémülten nézett rám, szeme elkerekedett, és emiatt hirtelen én is félni kezdtem. – Én még soha... Tudod. Még egy fiúval se. De te igen. Te biztos tudod...

– Én sem tudom. Masonnel és Aydennel könnyű volt kitalálni, de most... Nem, Eli. Őszintén nem tudom. – A szívem őrült erővel kalapált, ahogy lefordultam Eli-ról, majd lefeküdtem a szőnyegen. – Félek, hogy te még nem vagy kész erre.

– De ha nem próbálkozom, soha nem is leszek.

– Még sosem voltam senkinek ennyire első. Nem tudnám, hogyan csináljam.

– Úgy mondod, mintha nekem nem lenne szám, hogy szóljak, ha valami nem jó – nevetett sértetten.

– Az előbb is bepörögtél – fordítottam felé a fejemet. – Ha nem állítalak le...

– De leállítottál – szakított félbe.

– Mert ilyen helyzetben már én is voltam, de sosem féltem annyira a szexualitásomtól, mint te. Nem tudnám mindig megmondani, hogyan reagálnál egy-egy mozdulatra. Viszonylag kiismertelek, az előbb mégsem számítottam rá, hogy igent mondasz a csókra.

– Pont ezért mondtam, hogy még rohadt sok dolog változhat. – Indulatosan felült, majd a pólójáért nyúlt. – Olyasmiket mondasz el nekem, amikről tudod, hogy bárki más halálra szekálna értük, de például amikor ahhoz a mesekönyvhöz nyúltam a polcodon, úgy kaptad ki a kezemből, mintha attól függene az életed. Nem is értem, miért szégyelled azt a rohadt könyvet. Mindenkinek megvannak még a mesekönyvei, amikből a szülei felolvastak.

– Ahhoz a könyvhöz senki nem nyúlhat, csak apám és én, oké? – Nem akartam ezt tenni, mégis ösztönösen felemeltem a hangomat, ahogy felültem. Csak akkor kaptam eszemhez, amikor Eli sértődötten elfordult tőlem.

– Jó, akkor meg is beszéltük, mi legyen most! – A kardigánjáért nyúlt, én pedig sejtettem, ha most nem csinálok semmit, kimegy a szobából, és talán holnapig vissza se jön.

– Eli, várj! – fogtam meg a csuklóját.

A haragja elpárolgott, kíváncsian nézett a szemembe. Tudtam, abban reménykedik, most majd mindent elmondok neki. És ha őszinte akartam lenni, nem is láttam okát, hogy elhallgassam előle a történetet.

– Az a könyv a gyengepontom. Még Lance-nek sem hagytam, hogy a kezébe vegye. – Erre végre meglágyult a tekintete, miközben visszaült mellém, én pedig megembereltem magam, és hátranyúltam a polchoz a kincsemért. – Veszítettél már el valakit, akinek a szeretete a világot jelentette számodra?

– Igen, bár gondolom, nem ugyanúgy, mint te.

Azonnal tudtam, Liam járt a fejében, és a történtek fényében igenis egyenrangúnak éreztem, hiába jön vissza hamarosan. Óvatosan Eli kezébe adtam a könyvet, ő pedig ugyanolyan elővigyázatossággal nyitotta ki, ahogy én törődtem vele. Nem tárta szét teljesen, nehogy eltörje a gerincét, és alig az ujjai hegyével érintette az oldalakat.

– Várj, ez a gyerek...

– Én vagyok, igen – nevettem könnyes szemmel. – Nagypapám készítette nekem. Akkor adta oda, amikor már érezte, hogy nincs sok ideje hátra. Felolvasta nekem, aztán kiküldött a kertbe, hogy keressem meg a csillagképet, hátha az én kívánságomat is teljesíti. Mire visszaértem, már nem tudtam elmondani neki, hogy emiatt rájöttem, mi életem álma.

Csendben olvasta a mesét. Mire a végére ért, már az ő szeme is csillogott a könnyektől. Próbálta elrejteni, ám miután visszaadta nekem a könyvet, legördült egy csepp az arcán. Valahogy éreztem, nem csak a történetem hatotta meg ennyire, de az is, hogy egyáltalán megosztottam vele.

– Nem kellett volna megmutatnod – fogta meg a kezemet. – Nem akartalak beleerőszakolni, hogy megmutasd.

– Azért mutattam meg, mert bízom benned. Életem legfontosabb pillanata volt, amikor megkaptam ezt a mesét. Emiatt érdekel annyira az asztronómia.

– Köszönöm, hogy megmutattad.

– Én köszönöm, hogy érdekelt annyira a dolog, hogy megvártad, amíg én mutatom meg. – Közelebb csúsztam hozzá, majd szorosan átöleltem. – Amikor Ayden találta meg, ugyanúgy elvettem tőle, de ő utána megvárta, amíg egyedül hagyom, és csak azért is megnézte. Két hétig nem beszéltem vele miatta, és még neki állt feljebb.

– Perez egy barom – hajolt el tőlem, hogy megtörölhesse a szemét. – Ezek a faszom nindzsák a hagymáikkal, ugye? – Halkan elnevette magát, amitől már az én kedvem is jobb lett.

Közelebb hajolt hozzám, finoman megcsókolt, amit szívesen fogadtam, és még eszembe is jutott tőle valami.

– Mi lenne, ha elnapolnánk a "mi legyen most" kérdés megvitatását? – nézett a szemembe, mire ismét nevetni kezdtem.

– Ugyanerre gondoltam.

– Akkor most csak... – Újabb csókot nyomott a számra, majd lassan az ölébe húzott. – ...érezzük jól magunkat!

– Meg egymást, mi? – Mosolyogva a homlokának döntöttem az enyémet, Eli pedig egy kacsintás után ismét az ajkaimra tapadt.