A szobában kellemesen hűvös maradt az idő az éjszakai szellőztetésnek és a nappalra behúzott függönyöknek köszönhetően: a kinti izzasztó melegből szerencsére semmit sem lehetett érezni odabent. Haruki kissé fáradtan, de elégedetten ült le a számítógépe elé, miközben felbontott magának egy hideg sört. Na, ez a hétköznap is eltelt! – Már a böngészőt nyitotta volna meg egy kattintással, amikor a telefonja váratlanul rezegni kezdett.

– Szia, én vagyok az, Haruki! – emelte füléhez az eszközt a srác.

– Szia, mi újság, ráérsz akkor vasárnap? – válaszolt a női hang a mobilon keresztül.

– Ja, rá... Persze! Jó, hogy hívtál, majdnem ki is ment a fejemből a hétvégi terv...

– Igen? Pedig többször is szóba került aznap reggel, mielőtt elmentem.

– Teljesen azért nem felejtettem el, ne aggódj! Jó a vasárnap nekem is, akkor megbeszéltük, szia! – A fiú éppen csak megvárta, hogy a lány elköszönjön, már rögvest ki is nyomta a telefont.

Kelekótya egy csaj ez a Hinata, teljesen rám van kattanva. – Haruki sóhajtott egyet. Azért másnap kijózanodva már alig vártam, hogy elmenjen. Lefárasztott, ahogy az exéről kezdett panaszkodni... – A fiú ivott egy kortyot elmélkedése közben. Mondjuk a szex az jó volt, bár ha nem lettem volna ilyen állapotban, lehet, bele se mentem volna. Mindegy, hétvégén randi, adok italozás nélkül is egy esélyt a dolognak...

A srác a kommenteket kezdte görgetni, miközben a szeme izgatottan a monitorra tapadt: egy nappal korábban töltötte fel véglegesített mangáját, melyen már hosszú ideje dolgozott, így nem csoda, hogy kíváncsi volt annak fogadtatására. Kapott hideget, meleget is az internet népétől: arra vonatkozóan több megjegyzést is írtak, hogy túlságosan a vizuális elemekre koncentrált, a történet viszont lapos maradt. Sok nagyokos, még hogy nincsen sztori, nem tudják ezek értékelni a művészetet. Pedig az erotikus, bugyikivillanós részekre nem lehet szerintem senkinek panasza! – Haruki láthatólag nehezen viselte a kritikát. Már válaszolni készült volna a reakciókra, amikor észrevette, hogy egy privát üzenete is érkezett. Rákattintott a pirosan világító ikonra, majd rögtön meg is nyitotta a levelet:

„Szia! Tetszik nagyon a mangád. Lesz folytatása? Én az új mangámmal múlt héten lettem kész, van kedved elolvasni? Kíváncsi vagyok a véleményedre!"

A fiú melle dagadt a büszkeségtől, hogy végre akadt valaki, aki elismerte művészi tehetségét. Ránézett a küldemény írójának profiljára, melyen díszes betűtípussal írva az alábbi állt: „Kasumi – 19 éves – lakhely: Nambu, a Fuji folyó partján." Alatta a lány feltöltött mangái sorakoztak: a legújabb alkotását hat nappal korábban rakta fel az oldalra. Haruki vetett egy pillantást a felhasználó avatárjára is: vékony, alacsony lány mosolygott rajta, vörösre festett haja csak elől volt csinosan frufrura levágva, egyébként hosszan nyúlt le a derekáig. Egész szimpatikus... – A fiúnak dobbant egyet a szíve, de aztán visszatért a valóságba, elvégre azt sem tudhatta biztosan, hogy tényleg a képen látható személy írt-e neki. Azt az eshetőséget sem zárhatta ki teljes mértékben, hogy valami kamu fiókkal akadt dolga. Azért elolvasom én is az ő mangáját, aztán írok neki véleményt, mégiscsak úgy illik...

A délután szinte elröpült, mire a srác átnyálazta a jó pár fejezetet. Gyomrát már üresnek érezte, így bekapott közben néhány falatot is. Az olvasás végére dereka is fájni kezdett a sok üléstől, ezért úgy döntött: elszív még egy cigarettát, mielőtt legépelné a válaszát.

Szépen rajzol, a történet is jó volt, bár talán inkább a fiatalabb korosztálynak való... De hát nem csoda, elviekben egy nálam három évvel fiatalabb lány áll a mű mögött – pöfékelt Haruki, miközben a távolba tekintett az erkélyről. A nap már valamivel alacsonyabban járt, és a hőség is kezdett valamennyire szűnni, ahogy néhány gyenge fuvallat keverte át a levegőt.

Miután elfüstölte a dohányt, visszaült a géphez, és megírta pozitív visszajelzését a lány alkotásáról. Nem kellett sokat várnia a következő üzenetre: levelezőpartnere is online volt éppen...

Későre járt, a falióra már este tizenegy órát mutatott. A fiú alvásra hangolódva lehunyta karikás szemét. De rossz lesz így holnap hajnalban felkelni, kellett nekem eddig fennmaradni... – Oldalára fordult, takaróját csak félig terítette magára a meleg levegő miatt. Jókat leveleztünk, már egészen megismertük egymást, szimpatikus csaj. Kár, hogy viszonylag messze lakik. Meg aztán, ki tudja, milyen lenne a valóságban: messziről jött ember azt mond, amit akar... – A srác a gondolataiba merült, de nem sokáig, mivel kisvártatva álomba szenderült a fáradtságtól.

* * *

A csapadékos időszak a megszokottnál korábban véget ért: július közepe tájékán a front már északabbra húzódott, és beköszöntött a kánikula. A nap sugarai perzselően sütöttek, melyek elől menekvést csak az időnként árnyékot nyújtó gomolyfelhők adtak.

– Mikor érünk már oda? Nem bírom ezt a hőséget! – nyafogott Hinata.

– Nemsokára ott vagyunk, tarts ki! – válaszolt Haruki, miközben kézen fogva sétáltak a fiú lakásához, randijuk végéhez közeledve. Hogy lehet ennyit nyekeregni állandóan – törölte meg verejtékező homlokát a srác – , egész nap csak azt hallgattam, hogy mi nem jó...

Szerencsére már nem kellett messze gyalogolniuk, pár perc múlva ott is voltak a háznál. Beléptek a hűvösbe: a lány rögtön le is huppant az ágyra.

– Kevertem be reggel limonádét, jól lehűlt, kérsz? – kínálta meg Haruki a partnerét. Sört nem adok neki, így is elég dinka. Amúgy is, ebben a hőségben csak még jobban dehidratál az alkohol – elmélkedett a fiú, miközben kétfelé töltött a frissítő italból.

– Igen, már nagyon szomjas vagyok! – Hinata gyorsan ki is ürítette a pohár tartalmát. – Kérek még!

– Máris, csak megiszom. – A srác, miután lehúzta saját részét, ismét öntött két adagot.

– Hű, de jólesett! – A lány elheveredett a fekvőhelyen, azután hogy oltotta szomjúságát.

– Jó ez ilyenkor ebben a melegben. – Haruki leült a matrac szélére, és elkapta Hinata tekintetét, akin már látszott, hogy másra is vágyott a hűsítő italokon kívül. Nem kicsit könnyűvérű... Vajon másnak is ilyen lazán odaveti magát? – morfondírozott a srác, de aztán úgy ítélte meg a helyzetet, hogy ha nincsenek semmilyen komolyabb kötöttségben, akkor elfogadható a dolog.

– Elfáradtam... – A lány teljesen elterült hanyatt: ajkai csücsörítettek, miközben mélyen vette a levegőt.

– Én is kimerültem egy kicsit. – A fiú odahajolt, és már-már rutinszerűen csókolta meg a lányt.

– De meleg van! – nyögdécselte halkan Hinata.

Haruki vetkőztetni kezdte a lányt, miközben ő is megszabadult ruháitól. Túl simán megy megint minden, izgató... De biztos jól van ez így? – kételkedett magában a fiú, de aztán felhelyezte a kondomot merev hímtagjára, majd egy szó nélkül hozzásimult a csajhoz, miközben behelyezte férfiasságát.

Az események gond nélkül haladtak tovább, azonban Haruki úgy érezte, mintha valami mégiscsak hiányzott volna az egészből. Magamat sem értem, pedig többet nem is kívánhatnék most... – Kisvártatva már fizikailag is alábbhagyott a lendülete, amint a csökkenő nedvesség hatására megnövekedett a súrlódás...

– Minden okés, nincsen baj? – érdeklődött finoman a srác.

– Ja, nincsen... Minden rendben...

– Olyan érzésem van, mintha nem kívánnál teljes mértékben... Szólj, ha inkább abbahagyjam. – A fiúnak lankadni kezdett a szerszáma.

– Ne hagyd abba... – A lánynak ekkor azonban elcsuklott a hangja, és könnyek kezdtek lassan folyni szeméből.

– Mi történt? – Haruki értetlenül állt az események előtt. – Fáj?

– Dehogyis, nem az, csak... – Hinata egyre jobban kezdett sírni, mondandója is elakadt egy pillanatig. – Csak rájöttem, hogy hiányzik Kane – ült fel az ágyon, miközben itatta az egereket.

Haruki szóhoz sem tudott jutni, hirtelenjében inkább dühösnek érezte magát, mint együttérzőnek. Akkor minek jöttél ide hozzám? Ennek így az égvilágon rohadtul semmi értelme – bosszankodott magában a fiú, de aztán megpróbált lenyugodni:

– Semmi gond, semmi gond! – nyújtott egy zsebkendőt a szipogó lánynak. – Most mit csináljak veled?

– Ne érezd magad hibásnak... Bocsáss meg nekem...

Haruki csak némán ült: nem tudta, hogyan reagáljon a helyzetre. Kezdődik megint ugyanaz, mint legutóbb reggel. Akkor még azt hittem, csak a másnaposság hozta ki belőle ezt, de hogy megint ide lyukadtunk ki – töprengett.

Kellett egy kis idő, mire Hinata úgy-ahogy magához tért, de továbbra is csak passzívan támasztotta hátával a falat.

– Viszont, figyelj ide – szedte össze a gondolatait a srác –, amíg nem vagy túl az exeden, addig nem fog ez működni közöttünk – mondta ki a fiú határozottan, amit érzett.

– Tudom, persze. Igazából, magam sem tudom, mi lenne most helyes... – A lány elkezdett visszaöltözni. – Inkább megyek haza – tápászkodott fel.

– Ahogy érzed. – válaszolt Haruki egykedvűen.

– Ne haragudj rám. Megpróbálom összeszedni magam... – Hinata a kijárat felé indult. – Azért remélem, nem utáltál meg, és találkozunk még – próbált elereszteni egy mosolyt a lány, de kisírt szemeiből továbbra sem áradt a vidámság.

– Majd megbeszéljük úgyis. Vigyázz magadra hazafelé! – búcsúzott el a fiú.

Miután becsukódott az ajtó, Haruki elfeküdt a heverőn, és mélyen sóhajtott: Biztos, hogy akarom én ezt?

* * *

A szürke hétköznapok egymást követték, minden a szokásos mederben haladt: Haruki dolgozott, majd munka végeztével otthon pihente ki annak fáradalmait, és új mangájának tervein agyalt. Mire észbe kapok, már el is ment a július. – A fiú nyújtózkodott egyet a székében, miközben egykedvűen ült a számítógép előtt. De legalább nemsokára itt a várva várt nyaralás! – lelkesült fel a gondolatra. Jó buli lesz, sőt Matsuék beszervezték Mizukit is... – A srác megszédült egy pillanatra. Basszus! Azért ez érdekes lesz, bár megvallva az igazat, úgy érzem, ő rajta is túl vagyok már. Jobb is ez így, elszórakozunk majd anélkül, hogy bárki is kínosan érezné magát – morfondírozott.

Haruki belépett a mangás weboldalra, ahol ismét egy személyes üzenet várta Kasumitól. A többnapos levelezgetés alatt már egész alaposan összeismerkedtek. Egyre jobban kezdem megkedvelni ezt a lányt, pedig csak netről ismerem. Mi van velem? – tette fel magának a kérdést. Mindenesetre, káprázat úgyis ez az egész, valószínűleg pár levelezés után leépül ez a dolog majd... – Megnyitotta az üzenetet, de azon nyomban hátrébb is hőkölt:

Szia, hogy telt a napod? Nálunk most vasárnap rendezik meg a helyi nyári fesztivált. Tudom, hogy messze laksz, de nincs kedved eljönni? Annyit írtunk már, örülnék neki, ha személyesen is megismernénk egymást!

Haruki majdnem kiköpte a szájából az innivalót, amit már lenyelni készült éppen. A küldemény végére egy kép is volt csatolva, melyen az eseményt hirdető szórólap volt látható: „Nambu fesztivál, július 31." Alatta mindenféle rendezvény volt még felsorolva, melyet a fiú meglepődöttségében át sem olvasott részletesebben, amint rögtön a billentyűzethez nyúlt. Na, most erre mit írjak? Nem is rossz az ötlet, én is szívesen megismerném... Már megint mibe keveredtem! – rázta meg a fejét a srác. Mondjuk, azért a számomat meg kellene adnom neki, legalább telefonon tudjunk kommunikálni – tért át logikusabb gondolkodásra, majd megírta a válaszát, mobilos elérhetőségével együtt. Rövid ideig izgatottan várta, hogy a lány írjon neki, de aztán észrevette, hogy Kasumi offline volt éppen. Mindegy, majd ír, ha fönt lesz. Most viszont össze kellene dobjak magamnak valami kaját, mert semmi készétel nincs már a hűtőben...

Haruki összekanalazta magát: egy gyors cigit még elszívott, majd nekiveselkedett, hogy elkészítsen egy rántottát. Felütötte a tojásokat: felverte, befűszerezte, majd bele is öntötte a masszát a serpenyőbe. Mellé még egy lábos vízbe felrakott egy zacskó rizst is főni. Amikor a tojáslé már kezdett megszilárdulni, akkor következett az izgalmas rész: a srác felemelte a sütőedényt, és körkörös mozdulatokkal elkezdte rázni, ahogy a főzőműsorokban látta a profi séfektől. A várt eredmény azonban elmaradt: ahelyett, hogy az egész rántotta összeállít volna gömbölyded formára, hogy aztán a végén csak késsel ketté kelljen hasítani, helyette ugyanúgy folyt szanaszét, mintha mi sem történt volna. A francba! Van még mit gyakorolni! – Haruki feladta, és inkább az egyszerűbb módszernél maradt: fakanállal addig kevergette az ételt, amíg az el nem készült. Végül is, ízre ugyanolyan lesz, jó ez így is. – Kiszedte a tányérra az ennivalót, majd mohón nekilátott. Már végzett a vacsorával, és mosogatáshoz készült, amikor váratlanul rezegni kezdett a telefonja:

– Igen tessék, itt Haruki, ki az? – vette fel a hívást a fiú meglepetten, mivel ismeretlen számról keresték.

– Szia. Akkor jó helyre csörögtem... – Zavarodott, cérnavékony női hang válaszolt. – Én vagyok az, Kasumi...

– Ja, hogy ja! Te vagy az! – A srác majdnem kiejtette a kezéből a készüléket annak ellenére, hogy számíthatott volna rá, hogy a lány meg fogja csörgetni, miután megnézte az üzenetet.

– Tetszik a hangod! – hallatszódott nevetgélősen Kasumi hangja a vonalból.

– Pedig csak összevissza dörmögök. – Haruki arca rákvörös lett az izgalomtól. – De a te hangszíned is aranyos! – próbált meg a fiú is feloldódni valamennyire.

Egyre jobban belejöttek a csevegésbe, miközben egy s másról beszélgettek. Kitértek a találkozásra is, melynek részleteit megtárgyalták: mivel egészen késő estig eltartott volna a rendezvény, ezért a lány éjszakára is vendégül látta volna Harukit, hogy ott aludjon nála. A srácnak már csak az útvonaltervet kellett kitalálnia oda és vissza. Miután megbeszéltek mindent, érzékeny búcsút vettek egymástól, és letették a telefont.

Na, hát ez nem semmi! – A fiú a fellegekben érezte magát. Bár még személyesen nem ismerjük egymást, de úgy érzem, mintha már most lenne köztünk valami – ábrándozott tovább. Szerintem ő is szimpatikusnak tart engem, különben nem hívott volna el találkozásra, nemhogy még ott is aludjak... Na, de azért óvatosan, most csak a képzeletem bolondozik velem, lehet, élőben nem lesz meg az a varázs, ami így virtuálisan megvan – próbált Haruki realistábban is gondolkodni. Feltápászkodott, hogy végre elmosogasson, amikor hirtelen hangosan megszólalt a csengő.

Basszus, el is felejtettem! Hinatával megbeszéltük, hogy ma estefelé átugrik hozzám... – A srác kinyitotta az ajtót, és csakugyan a barna hajú lány érkezett meg hozzá.

– Szia, Haruki, megjöttem! – köszönt Hinata széles mosollyal.

– Gyere, fáradj be nyugodtan! – hebegett-habogott a fiú. Úgy érezte, aznapra már túl sok esemény jutott.

Szokás szerint leültek az ágyra, miközben pár szót váltottak egymással. A szexuális felszültség ismét érezhető volt, azonban kételyek is lógtak a levegőben. Már nem sok kellett volna ahhoz, hogy egy csókkal elkezdődjenek az események, de a srác nem mozdult, csak mély hangon beszélni kezdett:

– Lenne egy fontos kérdésem! – vágott bele Haruki mondanivalójába, miután összeszedte a gondolatait – Most hogy érzed, hiányzik az exed?

– Hát, nem is tudom... – A lány arcára hirtelen szomorú ábrázat ült ki, majd rövid szünet után beismerte a dolgot. – Hiányzik, sajnos igen, most is. Olyan jó volt vele minden, egyszerűen nem tudom elfejteni. Nem megy... – Hinata szeméből legördült egy könnycsepp. – De ne értsd félre, kedvellek téged, csak amíg nem vagyok túl ezen, nem tudok igazán önmagam lenni... De kérlek, ne hagyj magamra! Adj egy kis időt, és meglátod, megoldódik minden – váratlanul odahajolt a fiúhoz, és megcsókolta. Haruki engedte a dolgot, de nem kezdeményezett.

– Figyelj ide, sokat agyaltam ezen az utóbbi napokban – folytatta a srác, amint ismét szóhoz jutott. – Arra jutottam, szerintem jobb lenne, ha egy ideig hanyagolnánk kettőnk között ezt a dolgot. Ez így csak szenvedés mindkettőnknek, és erre nem lehet építeni semmit. – Haruki hangja ridegen csengett.

A lány némán a gondolataiba merült egy ideig, de aztán válaszolt:

– Lehet, igazad van... Csak egyszerűen hiányoznak már az érintések... De tényleg, talán jobb is lenne egy kis szünet most, és amikor túl leszek teljesen ezen a helyzeten, gondok nélkül térhetnék vissza. Csak egy baj van ezzel... – Hinata könnyei egyre jobban kezdtek folyni. – Azt hiszem... Megszerettelek... – A lány minden előzmény nélkül felpattant, és még azelőtt elszaladt, hogy Haruki bármit is mondhatott volna neki. Az ajtó hangosan becsukódott, majd ezután síri csend lett a lakásban.

Teljesen szét van esve lelkileg, mondjuk megbántani nem akartam... – A fiú kissé csüggedten merengett el, de tudta, hogy helyesen cselekedett. Muszáj voltam elmondani ezt neki. – Haruki megkönnyebbülést érzett, és részéről ez a téma hamar lezárulni látszódott: helyette már csak a közelgő utazás, és Kasumi járt a fejében.

* * *

A tűző napsütés elől csupán a peront árnyékoló tető nyújtott menedéket: az égbolt felhőtlen volt, és a kora délutáni órákra lassan kezdte a hőmérséklet elérni a maximumát, mely érzésre már a harminc fokot is meghaladhatta. Haruki pillangókkal a gyomrában állt a vasútállomáson, miközben jegyzetét szorongatta kezében. Nem kis útra vállalkozott: a tervezett menetidő majdnem elérte a három órát. Szóval igen... Ezzel a gyorsított személlyel Tokió főpályaudvarig, onnan sinkanszennel Mishimáig, aztán személyvonattal Fuji állomásig, és még egy másik személlyel Toshima megállóhelyig, ami már Nambu város elején van... – A fiú próbálta valamennyire fejből is memorizálni az útvonalat.

Nem kellet sokat várnia: az elővárosi vonat befutott, és a srác hamarosan egyenes vonalban haladt keresztül a városon. Azért felhívom Kasumit, hogy elindultam, és minden a terv szerint halad... – Haruki gyorsan tárcsázta a lányt, aki rögtön fel is vette a telefont:

– Szia, na mi a helyzet, úton vagy már?

– Most indultam nemrég, minden a legnagyobb rendben! Pár óra, és ott is vagyok. – nevetett a fiú.

– Rendben, kijövök eléd, majd várlak. Jó utat, szia! – köszönt el a Kasumi is vidám hangon.

– Szia... – A srác is lerakta a hívást, miközben a szemközti ablakon keresztül bámulta a suhanó metropoliszt.

Nagyjából fél óra múlva már a főpályaudvaron volt: a sinkanszen indulásáig még maradt egy kis ideje, így elszaladt a mosdóba, majd feltankolt egy doboz bentóval az egyik árusnál, hogy legyen mit majszolnia a hosszú úton. Jegyét elővételben megvette, így azzal szerencsére már nem maradt gondja. Rövidesen elfoglalta helyét a szuperexpresszen, ami kisvártatva neki is lódult, hogy felgyorsítva maga mögött hagyja Tokiót.

Próbálok ellazulni, de nem megy... – Haruki csipegetni kezdett a fadobozból, mely mindenféle finomsággal volt tele. Nem nekem való ez a tömeg, az utazás, na meg azért izgulok, hogy milyen lesz Kasumival a találkozás...

Háromnegyed óra múlva már meg is érkezett Mishima állomásra, ahol egy gyors átszállást követően már a hagyományos gerincvonalon közlekedő személyvonattal utazott tovább. Fél órán belül el is érte Fuji állomást, ahol közvetlen csatlakozása volt az úti célja felé. A nagy sebességnek itt már nyoma sem volt: a kanyargós mellékvonalon lassan döcögött a villamos motorvonat, miközben időnként az ablakból gyönyörű kilátás nyílt a Japánok szent hegye felé.

Na, megérkeztünk... – Haruki feszengve állt az ajtó előtt, mely a vonat megállása után ki is nyílt. Leszállt, majd rögtön körbenézett a peronon a lányt keresve, de nem látta őt sehol a leszálló utasok kavalkádjában.

– Toshima állomás, Toshima állomás, köszöntjük kedves utasainkat! – harsogta a hangosbemondó, melynek zajától fülére sem támaszkodhatott, ha esetleg Kasumi megszólította volna.

Már éppen készült elővenni zsebéből a telefonját, amikor váratlanul szemből integetni kezdett felé egy alacsony női alak. Ő lesz az... – A fiú szíve hevesen vert, miközben egyenletes léptekkel közeledni kezdett a célszemély felé, aki a peron vége felől szintén megindult vele szemben.

– Már azt hittem, észre sem veszel! Én már rögtön kiszúrtalak, ahogy összevissza forgolódtál! – köszönt kuncogva a lány.

– Hát na, elbambultam egy kicsit! – Haruki nehezen tudta zavarát leplezni, de aztán valamennyire sikerült összeszednie magát, miközben végigmérte a lányt: nála körülbelül húsz centivel lehetett alacsonyabb a kissé deszka alkata mellett, tűzvörösre festett haja a vártnak megfelelően elől frufrura volt igazítva, míg hátul derékig ért, zöld szeme pedig csillogott, ahogy a napfény tükröződött rajta. Helyes csajszi, élőben még szebb is, mint a képeken, amiket magáról küldött...

Kis ideig hangtalanul álltak egymással szemben, miközben összeakadt a pillantásuk.

– Aztán gyere, induljunk... Mutatom az utat, Haruki! – kezdeményezett Kasumi immáron szégyenlősebb hangon.

* * *

A nap már lenyugodott, az égbolt alja azonban még narancssárgás színben pompázott, amennyire látni lehetett a magasba nyúló fenyőfák takarásától. A levegőt friss erdei illat töltötte meg.

– Le ne maradj itt nekem, mindjárt fent vagyunk a csúcson! – Kasumi fürgén kaptatott felfelé a kanyargós ösvényen, melyet ritkásan világítottak meg a lentebbi ágakra akasztott lampionok.

– Ne izgulj, bírom a tempót! – lihegett kevéssel a lány mögött Haruki. Hihetetlen, mennyi energia van benne, pedig én is tudok gyorsan gyalogolni, de ez a tempó... – A fiú már kezdte érezni magán, hogy elfáradt az egész napos utazásban és az utána következő gyaloglásban, mivel korábban már végigjárták az egész nyári fesztivált és annak rendezvényeit a kora esti órákban. Kasumi azonban ragaszkodott hozzá, hogy menjenek fel a közeli hegy tetejére, és onnan nézzék meg sötétedés után a tűzijátékot.

– Na, már fent is vagyunk! – A lány hangján is lehetett azért hallani a szuszogást.

– Végre! – fújtatott a srác is, miközben csinált néhány nyújtást, hogy megmerevedett lábait ellazítsa.

A hegytetőn már jó páran tartózkodtak: családok, barátok és szerelmespárok várták a tűzijáték kezdetét, maguk között társalogva. Haruki körbenézett, és rögtön úgy érezte: nem bánta meg, hogy Kasumi idáig elvonszolta. Gyönyörű kilátás tárult a szeme elé a félhomályban: nem túl messze a Fuji folyó kanyargott a kivilágított falvak között, ettől derékszögben jobbra Fujinomiya városa terült el ezernyi aprócska fényforrással, a tájképet mögötte pedig hegyes sziluettjével koronázta meg a közel négyezer méter magas vulkanikus hegycsúcs. Miután a fiú már minden irányba körülnézett hosszan elidőzve, a lány felé pillantott, aki hasonló áhítattal tekintett a messzeségbe annak ellenére, hogy helyi lakosként már jól ismerte a környéket.

– Köszönöm a meghívást. Csodálatos helyre hoztál! – A srác aligha tudott betelni a látvánnyal: úgy érezte, semmi kedve ahhoz, hogy másnap visszamenjen Tokióba.

– Igazán nincs mit – mosolyodott el Kasumi. – Én pedig örülök, hogy megismerhettelek személyesen is. Bevallom, izgultam azért, hogyan fog elsülni ez a dolog – kezdte birizgálni kezével vörös haját.

Kissé odébb sétáltak messzebb a földúttól, hogy távolabb kerüljenek az emberek csoportjaitól, majd lehuppantak mindketten a fűbe.

– Én is örülök, hogy eljöttem, és találkoztunk élőben is... – Haruki fáziskéséssel válaszolt, ahogyan elveszett gondolataiban. Azt hiszem, belészerettem... De kár, hogy itt az isten háta mögött lakik! Talán lehet, jobb lett volna, ha mégsem utazom le. Most a fesztivál alatt is annyi mindenről beszélgettünk, még a mangák is szóba kerültek. De nem csoda, hiszen ő is rajzol, ebben is összeillünk... – Arra ocsúdott fel, hogy a lány keze véletlenül hozzáért az ő tenyeréhez. A srác reflexből kissé visszább húzta karját néhány centivel, de a vékony ujjacskák mintha követni próbálták volna a férfias kéz érintését. Haruki gombócot érzett a torkában, miközben ösztönösen finoman megfogta immáron teljes szélességében a női kezecskét.

Hamarosan felröppentek az első tűzijáték rakéták, melyek mindenféle színben világították meg a környéket, miután nagy pukkanással karikákat formázva nyíltak szét. Ámulva figyelték mindketten a fényjátékot, miközben önkéntelenül is közelebb helyezkedtek egymáshoz, mígnem válluk is összeért, és Kasumi hosszú haja a fiú mellkasát cirógatta.

– De szép! – szólalt meg Haruki, hogy valamit mondjon is. Fejét oldalra fordította, és ekkor meglepetten vette észre, hogy a zöld szempár már őrá volt szegeződve.

Mélyen egymás szemébe néztek, miközben testüket bizsergés kezdte átjárni.

– Haruki... Azt hiszem, én... szeretlek! – mondta ki vallomását a lány félénk hangon.

– Kasumi... – A fiú rövid ideig hezitált, de aztán ő is halkan megszólalt. – Én is szeretlek téged!

Egyszerre hunyták le szempillájukat, majd ajkaikat lassan egymáshoz közelítve megcsókolták egymást.

––––––––––

Eddig tartott a hetedik fejezet. Ha tetszett, amit olvastál, nyomj egy csillagot, ha pedig bármilyen észrevételed van, írd meg bátran kommentben! :)