Az időjárás késő nyárias oldalát mutatta annak ellenére, hogy néhány napja már kezdetét vette a szeptember. A nap vidáman sütött le az égboltról, csak a távoli messzeségben terebélyesedtek tornyos gomolyfelhők.

– Gyorsított személyvonat érkezik Tokió főpályaudvar felől az első vágányra, és indul tovább... – A hangosbemondás visszhangos szövege elvegyült a környezet háttérzajában amellett, hogy rövidesen a vasúti szerelvény is befutott az állomásra.

Na, eljött ez a pillanat is... – Haruki szíve egyre hevesebben dobogott. Már több mint egy hónapja, hogy először láttuk egymást személyesen. Még ha nehezen is, de csak összehoztuk ezt a mostani találkát... – A fiú kémlelni kezdte a leszálló emberek között a vörös hajú lányt, és csakhamar meg is pillantotta szerelmét, amint az gyors léptekkel közeledett felé, szemérmes mosollyal az arcán.

– Szia, kincsem, úgy örülök, hogy újra látlak... – A srác szava elakadt, amint Kasumi a nyakába ugrott, és szorosan hozzábújt, mint egy kölyökmacska.

– Én is örülök, Haruki... – A lány tekintetét ezután kihívóan a fiúra szegezte, miközben annak csókjaiért epekedett. Néhány másodpercbe sem telt bele, nyelvükkel már körkörösen játszadoztak, ahogy ajkaik finoman egymáshoz értek.

– Aztán, mutasd az utat. De rég jártam Tokióban! – szippantott egyet Kasumi a városi levegőből, miután komótosan megindultak kézen fogva a fiú lakhelyének irányába.

– Gyalog nem olyan rövid az út hozzám, lehet, egyszerűbb lenne megvárni a buszt, és azzal menni pár megállót – vezette a lányt maga mellett Haruki.

– Ó, bírom én a sétát. Amúgy is, kellemes idő van! – nézett körbe a zöld szempár, hogy ismerős pontokat próbáljon meg keresni a környéken. – Nem fogod elhinni, de nem ismeretlen számomra ez a terep. Gyerekkoromban itt laktunk a fővárosban, ráadásul valamerre errefelé, mielőtt lassan hét éve, hogy a szüleimmel vidékre költöztünk volna.

– Tényleg? – pillantott oldalra meglepetten a srác. – Nem is gondoltam volna!

– Pedig így volt! – nevette el magát puha hangján Kasumi. – Bár igazából, túl sok jó emlék nem köt ide. Általános iskolába nem szerettem ide járni. Egy igaz barátnőm volt csak, aki egy évfolyammal járt mögöttem, rajta kívül másokkal nem igazán jöttem ki túl jól. De már vele sem tartom a kapcsolatot, meg a vége felé egyre több nézeteltérés is lett közöttünk... Nem is tudom, mi lehet vele azóta – tűnődött.

– Ja, értem! – A fiú jó hallgatóságnak bizonyult, azonban nem nagyon tudott mit hozzáfűzni a témához. – Várjál, add ide a bőröndödet, viszem én! – vette észre kissé késve a srác, ahogy a lány maga mögött húzta utazótáskáját, miközben már nagyjából félúton járhattak.

– Hagyjad csak, gurul ez utánam magától! Meg annyi mindent nem kellett bepakoljak erre a pár napra, amíg nálad leszek. – Kasumi beszéde továbbra is kedvesen csengett.

Tovább sétáltak a járdán, és folytatták a párbeszédet. A külváros csendjét csak a fák kérgén rejtőzködő kabócák ciripelése törte meg. A nap rövid időre eltűnt az egyik felhő mögött, azonban hamarosan ismét kisütött.

– Na, megérkeztünk! – lihegett Haruki, amint immáron a lány kofferét kezébe véve lépcsőzött fel a harmadik emeletre, miközben szabad kezével vezette a mögötte kissé lemaradt Kasumit.

Mindketten befáradtak a lakásba, majd kifújták magukat. A fiú étellel-itallal kínálta meg kedvesét, aztán rövidesen maga is csatlakozott a falatozáshoz. Miután végeztek az étkezéssel, elkényelmesedve leheveredtek egymás mellé az ágyra.

– Azért elfáradtam, hosszú volt az út – birizgálta nyakláncát a lány.

– Elhiszem, édesem – mosolygott a srác, és megsimogatta Kasumi bársonyos haját.

– De nem bántam meg, hogy eljöttem... – A lány kacsintott egyet, majd megcsókolta Harukit, miközben testük is közelebb került egymáshoz.

Milyen finom ajkai vannak. Talán még senkivel sem esett ilyen jól a smacizás... – A fiú már majdnem teljesen beleélte magát a dologba, amikor váratlanul eszébe jutott Mizukival való kavarása még a nyaralás alatt. A francba, kellett annyit innom, akkor nem lenne most lelkiismeret fulladásom. Mondjuk, azóta sem beszéltem vele, de jobb is így... Mindenesetre Kasumival még nem került fel a dolog, hogy mi is köztünk ez az egész. Valahogy fel kellene hozzam neki ezt a témát. Eljött az ideje, hogy komolyabbra forduljon a viszonyunk, bár a távolság miatt nem lesz egyszerű menet...

– Na ébresztő, hétalvó! – rázta fel Kasumi a fiút a szendergéséből – Látom, nem csak én szundítottam el – nevetett a lány csilingelő hangján.

– Hű, basszus! Mennyi az idő? – nézett körbe a srác kómásan. Odakintről csak félhomály szűrődött be, mivel a nap már nyugovóra tért.

– Hat óra múlt nem sokkal.

– Akkor már elkezdődött a fesztivál... Jól elaludtunk! De még időben vagyunk, ha mostanság elindulunk!

– Azért is keltettelek. Beszéltük is, hogy elviszel ma oda. Nem hagynám ki veled édeskettesben – nyomott egy puszit a lány Haruki arcára.

– Tudom én azt... – A srác kissé zavarba jött. – Na, de szerintem készüljük is össze, aztán indulás!

* * *

A növekvő hold domború formája szelíden világított a csillagos égbolton. A szokásos módon minden évben megrendezett őszi fesztiválon résztvevők sokasága élvezte az esti programokat. Kasumi és Haruki is kézen fogva sétáltak már egy ideje a lámpásokkal kivilágított tóparton, miközben időnként megálltak egy-egy bódénál.

– Nézd! Lehet nyerni plüssöket, de aranyosak! – kiáltott fel a lány az egyik pillanatban, amikor éppen nem a színes nyalókáját szopogatta.

– Megállhatunk itt is, hátha lövök magamnak egy nyulat! – válaszolt a fiú jókedvűen, miközben megindultak a pavilon felé, hogy kivárják a sorukat. Szerencséjükre nem kellett sokat rostokolniuk.

– Kezdjed te, kíváncsi vagyok, milyen pontosan célzol! – Kasumi érdeklődően a srácra szegezte tekintetét.

– Ja, hát nem vagyok egy nagy játékos. – Haruki a vállára helyzete a műanyag játékpuskát, majd fél szemmel próbálta beigazítani azt, hogy az egyik céltáblát eltalálja, melyről vékony madzagon lógott le egy bundás plüssállat. Hamar el is lőtte mindhárom lehetőségét, azonban mindegyik alkalommal célt tévesztett. – A fenébe, hát ez nem az én műfajom – tette le csalódottan a fegyvert. – De most viszont te jössz, hátha ügyesebb vagy nálam! – bátorította szerelmét a fiú.

– Mindjárt kiderül! – pimaszkodott a lány, majd ő is lőtt. Neki harmadjára sikerült eltalálnia a kiválasztott fém korongot, az alatta himbálózó játékmackó pedig buckázva gurult alá Kasumi elé. – De cuki! – ölelte magához a nyereményét.

– Hát ez szép volt, te nyertél kettőnk közül! – vigyorgott Haruki, ahogy beismerte a vereséget. Egyem a zúzáját, imádom, hogy ilyen bohókás, hogy tud örülni egy ilyen plüssnek is! – bűvölte a lányt.

Továbbhaladtak a sétányon, egészen a mulatság végéig, ahol az embertömeg már ritkulni kezdett.

– Mi lenne, ha arra mennénk egyenesen? – érdeklődött Kasumi, miközben a tükörsima vízfelületet nézte, ahogy arról visszatükröződött a hold fénye.

– Mehetünk, bár arra nagyon már nincsen semmi. Mondjuk igaz, legalább ott nem mászkálnak már – válaszolt Haruki, aki kezdte magát nyomottan érezni a tumultusban.

Tovább gyalogoltak a tó melletti ösvényen, maguk mögött hagyva a rendezvény helyszínét. A környezet is csendesebb lett: az esti időszakban még a kabócák éneke sem hallatszódott. Kis idő múlva egy facsoporthoz értek, amely alatt egy deszkákból ácsolt pad volt található kis asztalkával együtt: rögtön le is huppantak, hogy egy kicsit megpihenjenek. Szorosan ültek egymás mellett, miközben a messzeségbe pásztáztak a víztükör felett.

– Tudom, már akkor is mondtam, amikor indultunk – törte meg a hallgatást a fiú –, de nagyon csinosan nézel ki jukatában!

– Köszönöm... – A lány lesütötte szemét, és bár nem látszódott, de arca rendesen el is vörösödött. – Gondoltam, hogy tetszeni fog, azért is hoztam el magammal az útra – hajtotta közben fejét a srác vállára.

– Kívánlak nagyon, ugye tudod? – Haruki kezdett felizgulni.

– Tudom, én is téged! –suttogott Kasumi, majd a fiúhoz hajolt, és szájon csókolta.

A hév mindkettejüket elragadta: simogatások következtek egészen addig, míg a lány fel nem szisszent, amikor a srác keze a lány melleihez tévedt.

– Bocsi! – sustorgott Haruki meglepetten.

– Ja, semmi, csak remélem, nem jár most erre senki... – Kasumi körbepillantott, de egy árva lelket sem látott. – Jól van, nincsen gáz – helyezte vissza a srác kezét szégyellősen kissé lapos melleire, miközben nyelve már újra vad játszadozásba kezdett Harukiéval.

Áll a ceruzám rendesen, azt a mindenit... – A fiú még jobban beindult, kézmozdulataival egyre merészebben fedezte fel a lány testrészeit, amit szerelme szó nélkül engedett. Rövidesen már ott tartott, hogy felhúzta a majdnem talpig érő virágmintás ruhadarabot, és óvatos mozdulatokkal benyúlt egészen Kasumi átnedvesedett bugyijáig, mire az nyögött egy halkat.

– Szeretlek nagyon... – A lány is gondolt egy merészet: kicipzárazta Haruki nadrágját, majd simogatni kezdte a felfelé álló merev hímtagját alsóján keresztül.

– Én is téged, megvadítasz teljesen! – A srác tovább ment: benyúlt a selymes anyagból varrt bugyi alá, hogy közvetlenül megtapinthassa Kasumi szeméremajkait, mire kedvese is hasonlóképpen cselekedett a fiú falloszával kapcsolatban.

Mialatt gondolataik azon jártak, hogyan eszkalálódhatna tovább a dolog, váratlanul lépéseket hallottak az úttest irányából.

– Basszus, meglátnak! – cincogott a lány Haruki fülébe, miközben kezét visszarántotta, majd a fiú karját is visszatolta, hogy vékony lábait rövidesen elfedje jukatája.

Előre néztek, ahol éppen két járókelő gyalogolt át előttük, de azok észre sem vették őket, csak egymással beszélgetve haladtak tovább.

– Hű, ez nem sokon múlt! Bár, itt a sötétben nem nagyon látni ide be szerintem amúgy sem – nyugtatta a fiú önmagát is, mivel úgy érezte: lehet, túl merészen nyomult rá Kasumira így a természet lágy ölén.

– Azért meredek manőver volt, bár a kockázatos helyzetek még jobban beindítanak – harapdálta ajkait a lány.

– Elhiszem, drágám... – Haruki cirógatni kezdte szerelme finom bőrét, miközben a hideg is kirázta, de nem jutott messze, mivel ismét léptek és beszélgetés hangját vélte felfedezni az út felől. – De sokan lettek itt hirtelen! – elégedetlenkedett a srác.

– Ne bánkódj, a lakásodon már nem fog zavarni senki! – huncutkodott Kasumi.

– Végül is igaz! – kacagott a fiú is halkan, ám ekkor beugrott neki, hogy lehet, ideje lenne komolyabb dolgokról is beszélni. – Egyébként, lehet egy kérdésem? – váltott hangszíne mélyebbre.

– Lehet, persze, mi az? – nézett meglepetten a lány.

– Nem is tudom, hol kezdjem – köszörülte meg a torkát Haruki, majd rövid hatásszünet után folytatta. – Szóval... Sokat gondolkoztam a dolgon, hogy közöttünk mi is ez az egész. Mert messze lakunk egymástól sajnos. De úgy érzem, hogy komolyabbra is fordulhatna ez a dolog közöttünk, és úgy igazából elkezdjünk járni – húzta ki magát a srác, hátát nekitámasztva a pad támlájának.

– Hát, nem is tudom – kezdett Kasumi töprengésbe, mielőtt folytatta volna. – Bevallom, szeretnék én is járni veled, mert... nagyon megszerettelek – bújt hozzá a fiúhoz –, csak hát a távolság. És az a baj, nem is olyan könnyű összehozni a randikat, mert te is dolgozol, nekem meg indul az egyetem Fujin, és mellette én is dolgozom – bizonytalanodott el.

– Tudom-tudom... De én adnék egy esélyt a dolognak még akkor is, ha távkapcsolat lenne ez közöttünk. Idővel aztán akár össze is költözhetnénk, ha a kapcsolatunk kiállja az idő próbáját – érvelt gondolatmenete mellett Haruki.

– Azt hiszem, nem tudok nemet mondani erre. Meg amúgy is, képtelen vagyok az érzéseim felett uralkodni... – A lány arcán legördült néhány könnycsepp, miközben megmarkolta a srác ruháját. – Nehéz lesz, hogy hosszú napokig, vagy hetekig nem fogjuk látni egymást... De próbáljuk meg a távkapcsolatot, nem akarlak elengedni! – pityergett Kasumi.

– Ha mindketten igazán akarjuk, akkor nem lesz akadály! – biztatta a fiú partnerét, majd szorosan magához húzta a lányt, és megpuszilta remegő ajkát, melyre már patakokban ráfolytak a könnyek.

* * *

Na, ennek a napnak is vége! Kár, hogy ma már mennem kellett dolgozni, pedig eltöltöttem volna az egész napot vele, amíg még itt van nálam... – Haruki kényelmes tempóban ballagott hazafelé a délutános műszak fáradalmai után, és nagyokat szívott cigarettájából. Holnap meg már utazik haza, neki meg kezdődik a szemeszter – sóhajtott kissé szomorkásan.

A sötét égbolton a hold fénye időnként átszűrődött a szabályos mintázatban elterülő párnaszerű felhőzeten, miközben az olykor viharossá fokozódó széllökések hatására a fák már elkezdték első leveleiket aláhullajtani. A park ekkor tájt a késői órákban már el volt néptelenedve, amint a fiú keresztülgyalogolt rajta szokásos útvonalán. Haruki abban a hiszemben volt, hogy aznap sem fut össze senkivel hazafelé menet, amikor az egyik padon egy lány sziluettjét pillantotta meg, akinek hosszú haját az élénk légmozgás lobogtatta.

Ki az, aki képes kiülni ilyen későn ebben a szélben... – A srác már majdnem elhaladt az illető mellett, amikor az hirtelen nőies hangon megszólította:

– Haruki! Állj meg...

A fiú meglepetten oldalra fordult, majd jobban szemügyre vette a csajt, akit utána rögtön meg is ismert.

– Amaya! Hát te meg? – hökkent meg Haruki még jobban, mert erre az eseményre egyáltalán nem számított.

– Ülj le ide mellém, beszélni akarok veled! – hallatszódott a lány hangja kissé ércesen.

– Mi történt, mit akarsz? – A fiú feszengve helyezkedett el az ülőalkalmatosságon, miközben próbálta kitalálni, mégis mi lehet ez az egész. Mióta szakítottunk, azóta nem is láttam itt a parkban, gondolom nem véletlenül kerülte ezt a helyet. Erre most egyszer csak megint újra itt van, akárcsak amikor elkezdtünk ismerkedni...

– Tudom, ez most nagyon hülyén fog hangzani – húzta ki magát Amaya, és vett egy mély levegőt –, de szeretném újrakezdeni veled...

– Most ugye csak szórakozol? – ráncolta össze homlokát Haruki, miközben ellentétes érzések kezdtek benne kavarogni: haragudjon rá vagy megbocsásson neki?

– Nem... Jó persze, ez az egész nagyon béna volt most – ropogtatta ujjait a lány, amint két kezét összeszorította –, de Taikival nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elképzeltem, sőt, visszatértek a régi gondok is vele. Szakítottunk, és most jöttem rá, hogy hiányzol nekem, és mekkora hibát vétettem – törölgette a könnyeit csak annyira, hogy szemüvege ne essen le a fejéről, miközben ismét egy erős széllökés zúgott keresztül a parkon.

– Sajnálom – válaszolt Haruki érzelmektől mentesen. – Azt hiszem, nem fog menni...

– Egy esélyt sem kaphatok? Kérlek! Hidd el, megbántam mindent! Szeretlek! – Amaya könyörgő tekintettel odahajolt a fiúhoz, hogy annak már csak szájon kelljen csókolnia. – Ne mondd, nem esne most jól, ha mi most újra...

– Hát, izé... – A srác elbizonytalanodott, de aztán összeszedte magát, hogy kimondja az ítéletet. – Sajnálom, de nem. Van barátnőm – hangzott a fiú tömör mondata ridegen. – Meg ami volt, az szép volt, jó volt, de újra már semmi sem lenne olyan, mint amilyen azelőtt volt közöttünk...

– Van barátnőd? Ki az? Mióta? – A lány fal fehér lett, és csak hebegett-habogott.

– Úgysem ismered, nem mindegy? Ez van, fogadd el. És most viszont megyek haza, szia! –Haruki felpattant, és sebes léptekkel megindult, maga mögött hagyva Amayát, aki megrökönyödésében egy mukkot sem tudott már utána szólni.

Még ilyet! Persze, biztos összevesztek azzal a farokkal, és mintha mi sem történt volna, újrakezdené velem. Hát ez röhej! – dúlt-fúlt magában a srác, de aztán megpróbálta elhessegetni a kellemetlen érzéseit, amint már megérkezett haza. Belépett az ajtón a lakásba, ahol Kasumi terített asztalkával fogadta.

– Szia édesem, csak, hogy megjöttél! – köszöntötte a lány Harukit, majd egy szájrapuszit is nyomott gyorsan a fiú ajkára. – Serénykedtem egy kicsit a konyhádban, ha nem baj. Készítettem ezt-azt, vártalak már nagyon!

– Aranyos vagy nagyon, kedves tőled! – A srác adott egy szoros ölelést a lánynak, majd lehuppant, hogy korgó gyomrát megtöltse a finomságokkal.

– Fáradtnak tűnsz, nehéz napod volt? – érdeklődött Kasumi, ahogy látta, hogy partnere faarccal temetkezett bele az evésbe.

– Mondhatjuk úgy is... – Haruki egy pillanatra eltöprengett, hogy elmondja-e, ami a hazaúton történt, de aztán jobbnak látta, ha hallgat inkább a témáról. – De valahogy csak elment a nap, a fő, hogy már itthon vagyok. – A srác bekapott még gyorsan pár falatot, majd amikor már érezte, hogy elég lesz a vacsora, az erkély felé indult, hogy rágyújtson.

– Kérhetek én is egy szálat? – A lány is követte Harukit a balkonra.

– Persze, miért ne? Bár meglep, azt hittem, nem dohányzol – vágott csodálkozó ábrázatot a fiú, miközben szerelmének nyújtott egy szálat öngyújtója kíséretében.

– Csak időnként, ha megkívánom! – Kasumi arcára huncut mosoly ült ki. – Nem vagyok én olyan jó kislány, amilyennek azt te gondolod! – kacsintott.

– Ejnye-ejnye! – nevetett a fiú.

Elszívták mindketten cigarettájukat, majd visszatértek a szobába, és elpakolták a konyhai eszközöket, hogy rendben hagyjanak mindent, mielőtt aludni mennének.

– Azért elfáradtam, szerintem menjünk csicsikálni! – ásított egyet a srác, miközben helyet foglalt az ágyon.

– Csak lassan... Ma alszom nálad utoljára, utána ki tudja, mikor találkozunk legközelebb – szólalt meg a lány kissé csüggedt hangon, de aztán lehuppant Haruki ölébe, és visszatért belé a pajkosság. – Amúgy... neked érzékeny a nyakad?

– Nem tudom. Miért kérded? – nézett a srác megilletődve.

– Csak úgy... – Kasumi lassan odahajolt a fiú nyakához, majd finoman rácuppant arra, és elkezdte szívni.

– Ne már! Na... Elég lesz! – kacagott Haruki, miközben finoman megmarkolta a lány fenekét ellentámadás gyanánt. – Megállj csak, most én jövök! – A fiú is már próbálkozott volna a kiszívással, de Kasumi inkább úgy döntött, meghátrál:

– Na jó, inkább hagyjuk ezt... Az a baj, meglátszik a nyoma, és nem akarom hogy észrevegyék – birizgálta zavartan hosszú vörös haját.

– Pedig kiszívnám én is a nyakad, úgy lenne fair. Óvatosan csinálnám...

– Nem szeretném! Tényleg nem... – A lány két vállánál fogva visszatartotta a srác közeledését, miközben tág pupillákkal nézett vele farkasszemet.

Basszus, megbabonáz teljesen a zöld szemeivel... – Haruki engedett a nyomásnak, és visszakozott.

– Bocsi, na! – mentegetőzött Kasumi.

– Semmi gond, megértem amúgy teljesen. De szerintem aludjunk, mindjárt összeesek. – A fiú felállt, hogy lekapcsolja a villanyt, majd elheveredett betakarózva a matracon.

– Azért nem szabadulsz könnyen ma tőlem! – suttogta a csaj, miközben fehérneműre vetkőzött, majd rámászott a srácra a paplan alatt, és szenvedélyesen megcsókolta.

Rövidesen meztelen testük már több ponton összeért, a vágyaikat pedig kezük érintéseivel fokozták fel még jobban, ahogy egymás intim területeit kezdték felfedezni. Haruki körkörös mozdulatokkal simogatta a lány testét, miközben megszabadította kedvesét csipkézett bugyijától és melltartójától. A srác hamarosan elővarázsolt valahonnan egy csomag óvszert, és már pozícióba is helyezkedett, hogy gyengéden behatoljon, ám Kasumi ekkor leállította a fiút:

– Ne haragudj... De ezt egyelőre még nem szeretném...

– Biztos? Ígérem, kíméletes leszek! – próbálta Haruki nem elszalasztani a lehetőséget.

– Tudom persze, de... Lehet, gáz meg minden... De ugye mondtam, hogy még szűz vagyok... – A lány hangja félénken csengett.

– Igen, tudom. De kívánlak nagyon, és... Elvenném neked...

– Elveheted majd, de még időre van szükségem, úgy érzem... Nekem ez a dolog nagyon lelkis. De amint kész leszek rá, ígérem, oda fogom adni magamat neked teljesen – csókolta meg Kasumi a srácot.

A fiú nyelve is járni kezdett, azonban fejben kizökkent a ritmusból. – Kicsit furcsa ez az egész nekem. Elvégre már nem először jutottunk el pettingig, de valamiért nagyon be van parázva a teljes értékű szextől – próbált Haruki magyarázatot találni a kisiklott eseményekre. Bár lehet, becsülendő is, ha nem adja magát rögtön oda bármilyen jött-mentnek, hanem csak olyasvalakinek, akivel már kialakított egy komoly kapcsolatot... Mindegy, majd egyszer eljön annak is az ideje, nem kell siettetni a dolgokat... – Szorosan hozzábújt a lányhoz, aki már szuszogva bóbiskolt.

* * *

A nap már előbukkant a megtépázott felhőzet mögül, a peron szélén azonban még nedves tócsák tanúskodtak a korábbi záporeső jelenlétéről. Nem túl messze vonatkürt hangja hallatszódott, kisvártatva pedig fel is bukkant hosszan kígyózva az érkező szerelvény a kanyarban.

– Hiányozni fogsz nagyon, ugye tudod! – Kasumi a szemét dörzsölte, miközben könnyeivel küszködött.

– Te is nekem... De amint tudunk, találkozunk majd! – Haruki próbált lelket önteni a lányba annak ellenére, hogy őt is megviselte a búcsúzkodás. – Addig is, majd beszélünk sokat telefonon! – mosolygott a fiú kedvesére, és egy ölelés kíséretében hosszú csókot nyomott a lány ajkaira, mielőtt az beszállt volna a vasúti kocsiba.

– Szia, Haruki... – Kasumi éppenhogy csak felugrott, az ajtók már záródtak is, a vonat pedig kihaladt az állomásról. A lány néhány másodpercig integetett, majd amikor a srác már látótávolságon kívülre került, lerogyott az ülésre, és csak kifelé bámult fejéből a szemközti ablakon keresztül. Remélem, mihamarabb látni fogom újra... Fantasztikus volt az együtt töltött időnk. Jó lett volna még maradni, de hát várnak a kötelességek – merengett el magában. Mindegy, ez van...

Az ajtó nyílt, amint a szerelvény befutott a következő állomásra: itt már több felszálló volt, és az addig szellősebb kocsi egyre inkább kezdett megtelni, ahogy a járat Tokió főpályaudvara felé közeledett az agglomeráció felől. Ajtózárás után rövidesen újra felgyorsított a vonat: a lány engedve a tehetetlenségnek, nekidőlt az elválasztó deszkának, miközben elmerült a gondolataiban vörös haját igazgatva. Ekkor azonban váratlanul valaki nevén szólította:

– Kasumi, csak nem te vagy az? Mi járatban erre, ezer éve nem láttalak!

A lány meglepetten felpillantott a vele szemben álló személyre, majd próbálta kisilabizálni, ki is lehet az illető: hamarosan fel is rémlett neki általános iskolás barátnője. Határozottan ő az! Szőke haj, az arca bár rengeteget nőiesedett, de megismerem! A szemüveg már nem piros keretes ugyan, hanem fekete és kerekded formájú...

– Amaya! Micsoda meglepetés! Na, erre nem számítottam, hogy összefutunk! – köszöntötte Kasumi régi ismerősét.

– Én meg aztán végképp nem! Mesélj, mi újság, hogyhogy újra itt Tokióban? – érdeklődött a szemüveges lány, miközben ő is helyet foglalt.

– Megvagyok, mennek a dolgaim, ahogy mennie kell, most kezdem az egyetemet majd Fujin. Igen, azóta már az ősöktől is különköltöztem! – nevetgélt a zöld szemű csaj. – Most pedig kiruccantam egy pasihoz ide pár napra, alakul közöttünk a dolog – mosolygott tovább.

– Nahát, mik nem vannak! Én sajnos most szerelmi válságban vagyok – csüggedt Amaya. – Rájöttem, hogy hiányzik az exem, és újrakezdeném vele, de ő nem sok hajlandóságot mutat rá... De mindegy is. Na, és hogy hívják az illetőt, hol ismerted meg? – kíváncsiskodott tovább a szőke lány.

– Harukinak hívják. Neten, egy mangás oldalon ismerkedtünk meg, mert hát ja, a rajzolós szenvedélyem a hosszú évek alatt sem csillapodott szerencsére. – Kasumi hangja vidáman csengett. – Csak nem könnyű összehozni a találkozásokat. Ugye jön a suli, mellette dolgozom a helyi pékségben, ahol lakom, ő pedig egy kisboltban melózik összevissza két műszakban...

– Tényleg? Jé... – Amayában majdnem megállt az ütő. – Hát, nem semmi akkor...

– Furán nézel, tán ismered? Erre lakik ő is, egy megállóval előtte búcsúztunk el most, minthogy te felszálltál volna – fejtette ki a dolgot Kasumi.

– Ja, izé, nem ismerek ilyen névvel senkit sem a környezetemben – füllentett a szemüveges csaj. – Azért, Tokió nagy város! – terelte a témát kínos nevetgéléssel.

– Hát, nagy város, bizony! És messze is van tőlem... – A vörös hajú lány lesütötte a szemét, és ajka is lebiggyedt. – Igazából, nem is tudom, jó ötlet volt-e belemenni ebbe a távkapcsolatba... – Amayára nézett, miközben próbált tőle biztatást szerezni, hátha kap valami klisés, de megnyugtató választ, helyette viszont csak még jobban le lett forrázva:

– Őszinte leszek. Szerintem az ilyen messzi viszonyoknak nincsen realitása. Csak őrlődés az egész. Jobban járnál szerintem, ha a közelben találnál magadnak valakit. Lehet, most nehezen tennéd túl magad ezen a fickón, de aztán cserébe kárpótolna az, hogy egy olyan kapcsolatod lenne, ahol nem kell egymás hiányától szenvednetek. Nekem ez a véleményem – fújta ki hosszan a levegőt Amaya, miközben arcára kissé cinikus ábrázat ült ki.

– Lehet, igazad van. Mindegy, nem könnyű ez a helyzet... – Kasumi két tenyere közé temette a kobakját.

– Majd beszélhetünk még a dologról! Gyorsan megadom a számomat, mert a következőnél én már leszállok! – Amaya előhúzta zsebéből mobilját, miközben alig tudta leplezni diadalittas mosolyát. Micsoda véletlen! De ez nem is sikerülhetett volna jobban! Meglásd Haruki, megkevertem a kártyákat neked egy kicsit... Ha az övé nem lehetsz, kénytelen leszel visszaszeretni belém...

* * *

A zene hangosan dübörgött, az ének visszhangzott a hangszigetelt karaoke teremben, miközben az asztalon lévő alkoholmennyiség kezdett megcsappanni.

– Na, most rajtatok a sor, puhányok! – Matsu a mikrofont Renjiro kezébe nyomta, majd levetette magát a fotelbe, és úgy elterpeszkedett rajta, hogy Yumikót majdhogynem teljesen beszorította.

– Azért nekem is hagyhatnál helyet! Az a baj, nem tudod, hol a határ! – szidta le a fekete hajú srácot partnere.

– Ezt imádom benned! Hadd adjak egy puszikát! – próbálkozott Matsu szokásos spicces stílusában, de Yumiko nem volt vevő a fiú hülyeségére: csak mindenféle grimaszvágásokkal próbált hárítani.

– Én már berekedtem teljesen. Inkább beteszek valami jó kis diszkós dallamot – élénkült fel Renjiro. – Ezt már hallottátok? Most jött ki nemrég! Az a neve, hogy Sunshine! Francia és svéd lemezlovasok koprodukciója, hatalmas zene! – A fiú az elfogyasztott italoktól már kissé darabosan gesztikulált.

– Hú de izgalmas, tuc-tuc, ennyi az egész szám – fűzött hozzá kommentárt közömbös hangon Haruki.

– Dallamra nem rossz egyébként szerintem, de az ének nagyon hiányzik hozzá, anélkül valahogy olyan üres az egész – véleményezte Mizuki is a zeneszámot.

– Hát, nekem sehogy sem a stílusom ez... – A barna hajú srác a mellette ülő lányra nézett, aki már kezdte elengedni magát. Na jó, ha így megy tovább, megint úgy végződik, mint nyaraláson – pirult el Haruki, amint visszarévedt az egy hónappal korábbi eseményekre, de aztán konstatálta, hogy most mintha másabb lett volna a helyzet, mert bár Mizuki időnként rá-rápillantott, de megtartotta a tisztes távolságot. Ahogy nézem, valószínűleg neki is felrémlett ez a dolog... De nem is baj, ha nem eszkalálódik tovább a helyzet – összegezte gondolatait.

– Lekophatnál már végre, mit tapizol? – Yumiko tiszteletet parancsoló hangja csattat fel, amint Matsu ismét a határait próbálta feszegetni.

– Eddig nem volt semmi bajod, mi ütött beléd? – A nagyivó srác felvette a kesztyűt a feleselésben.

– Jó, hogy nem már itt helyben megdugsz mindenki előtt!

– Ott még nem tartunk egyelőre! – Matsu csak hangosan röhögött.

– Na jó, menj a fenébe, bunkó vagy ma nagyon, tanulhatnál egy kis illemtant! Hogy akarsz így tőlem bármit is a továbbiakban? – papolt a rózsaszín hajú lány.

Haruki már nem bírta tovább, feltápászkodott, majd az ajtóhoz lépett:

– Renjiro, nem jössz ki egy cigire?

– Én most kihagyom, már így kis kezdek beszédülni a sok piától – legyintett a szemüveges férfi.

– Mindegy, én megyek... Majd jövök! – A srác kilépett a folyosóra, majd megindult a szabadtéri dohányzóhely felé. Nem értem Matsut sem, azért ennyire nem kellene lazára vennie a figurát...

Odakint friss esti szellő fújdogált. Harukin kívül egy árva lélek sem volt éppen a szabadban. A fiú meggyújtotta a cigarettáját, majd elmélkedni kezdett. Fejében már érezte, hogy nála is kezd hatni az alkohol. Tényleg, Kasumival a találkozás óta nem is beszéltem telefonon, csak gépen írogattunk egy keveset. Lehet, felhívom, most még a hangomon sem hallatszódik, hogy ittam... – A hirtelen ötlettől vezérelve előkapta zsebéből telefonját, majd tárcsázta is szerelmét.

– Na, szia, én vagyok az, Kasumi! – hallatszódott a lány beszéde a vonal túloldalán.

– Szia, édesem! Remélem, nem hívtalak túl későn... Mi újság, hogy vagy?

– Megvagyok, már épp lefeküdni készültem... De egyébként semmi extra... – Hangjából ítélve Kasumi csakugyan fáradt lehetett.

– Gondolom, elfáradtál. Pihenjél akkor – helyeselt Haruki.

– Az lesz! Sajnos eléggé strapás napjaim vannak, neten is azért írok keveset neked, mert szinte semmi szabadidőm nincs...

– Elhiszem, drágám, kitartást neked! Meglátod, hamarosan újra összefutunk, majd megbeszéljük úgyis – próbálta vidítani kedvesét a fiú.

– Csak ki tudja, mikor. Igazából nem is tudom, bevallom neked, elbizonytalanodtam... – Kasumi hangja kissé rekedtesnek hallatszódott.

– Mármint? – Haruki majdnem kiejtette kezéből a mobilt.

– Ja, semmi... Csak nem tudom, van-e egyáltalán jövője a kapcsolatunknak ilyen távolság mellett. Mert egyre többször érzem azt, hogy nincsen. Mindegy is, nem lelkizek, inkább megyek is aludni, jó éjt...

A srác makogni sem tudott nagyon semmit, a lány már le is rakta a telefont. A francba! Mi ez az egész! – Haruki erős nyomással lapította szét a csikket a hamutálcán. Na jó, hát ez kész! – indult meg vissza dúlva-fúlva.

Odabent a teremben már csak hárman maradtak összesen: a két lánynak hűlt helye volt.

– Hát a csajok hova tűntek? – érdeklődött a dohányzásból visszatért fiú.

– Yumiko megsértődött, és hazament, Mizukit is vitte magával. – Matsu bátran töltött magának a whiskys üvegből. – Most komolyan, mekkora egy luvnya, nem? Francnak kell állandóan durcáskodni. Jobb is, hogy elhúzott a fenébe. Itt kötözködik velem, aztán elmegy. Nem is érdekel, én már iszok... – És a srác csakugyan ivott: hamar fenékig ürítette a kispoharat. – Igyál te is velem, cimborám!

– Tölthetsz nekem is egyet nyugodtan, hosszú lesz még az éjszaka... – Haruki ledobta magát a díványra, majd amint megtelt pohara, rögtön le is húzta a felesét. Legalább jól berúgok ma este... Mindegy, ez van, azért csak nem szakítani akar velem Kasumi, remélem...

––––––––––

Eddig tartott a kilencedik fejezet. Ha tetszett, amit olvastál, nyomj egy csillagot, ha pedig bármilyen észrevételed van, írd meg bátran kommentben! :)