A nap magasabb szögből sütött le a városra, mivel februárban a tél már végéhez közeledett, de a derült idő ellenére csípősen hűvös volt az idő. A bevásárlóközpont előtti téren emberek jöttek-mentek, az egyik félreeső padnál azonban egy fiatal férfi várakozott egyre türelmetlenebbül: Most már igazán jöhetne Matsu, már több mint öt perce itt kellene lennie, de még sehol sincs – morgolódott magában. Nem is értem, minek kellek én ide. Nem hiszem el, hogy ne tudna egymaga fülhallgatót, meg más kacatokat venni a számítástechnikai üzletben... – Gondolataiból hirtelen egy éles hang zökkentette ki:

– Szeva, Haruki, megjöttünk, mi a pálya?

– Na végre, azt hittem már sosem érsz ide... – A fiú a fejét a hang forrása felé fordította, ahol a precízen bezselézett fekete hajú barátja mellett meglepetésére másvalakit is megpillantott: Mizukit.

– Szia, Haruki, bocsi a késésért – köszönt ő is vékony női hangon, miközben sötétbarna szemeivel mintha megbánást tanúsított volna.

– Szia, nem is tudtam, hogy te is jössz... – Haruki zavartan hadoválni kezdett, és lesütötte a tekintetét.

– Matsu rávett, hogy meló után ugorjunk el egy kicsit vásárolni, úgyis akarok pár ruhát venni – mosolyodott el a lány finoman.

Haruki morcosan Matsura nézett, de az csak vigyorgott, mint a tejbetök:

– Na, mire várunk, indulás, szét fagyok mindjárt!

Mindhárman beléptek a fűtött épületbe: szemük keresztbe-kasul cikázott a különböző üzletek kirakatai között. Már majdhogynem elhaladtak az egyik ruhabolt mellett, mire Mizuki megtorpant:

– Várjatok, ez az egyik kedvenc üzletem, mi lenne, ha bemennénk?

– Menjünk! Kezdjünk itt, aztán majd megyünk tovább kockulni a másik boltba – vágta rá gyorsan Matsu. Harukinak így nem maradt más választása, mint unott léptekkel követni őket.

A boltnak csak egy kis részét alkotta a férfiaknak szánt részleg, a másik nagyobb felén mind női ruházatból lehetett válogatni. Még szerencse, hogy nekem most néhány pár zoknin kívül semmire sincsen szükségem – kóválygott összevissza Haruki. Egyébként is utálok vásárolni. – Szeme megakadt a több sorban elhelyezett női fehérneműk sokaságán: mindenféle színben és mintázatban pompáztak, többféle fazonban, némely darabok sima, mások csipkés, vagy masnis díszítéssel. Ez maga az erotikus mennyország... Ha Mizukit ebben látnám... Vagy ebben... – A fiúnak képzelőerejét csak félig meddig kellett használnia, fókuszát távolabbra helyezve szerelmét is megpillantotta, amint az már a felsők között válogatott. Na jó, elég lesz! – Arca rákvörös lett hirtelen. Csak zoknikat jöttem venni, nem hiányzik, hogy a nadrágomat is átlyukasszam a nagy izgalomban.

A srác nem is tétovázott sokáig, kifizette gyorsan néhány pár zokniját, majd társai keresésére indult. Mizukit hamar meg is találta a próbafülkék közelében:

– Matsu merre bóklászik? – érdeklődött barátja holléte felől.

– Átment a számítógépes üzletbe, azt mondta, ezt nem bírja kivárni – sóhajtott a lány. – Egyébként, ez a ruha szerinted hogy áll rajtam? – igazította meg feltűzött fekete haját.

– Egész csinos... Tetszik... – Haruki szinte meg sem tudott mukkanni zavarodottságában, miközben kék szeme káprázott a látványtól.

– De van még több ruha is, mindjárt azokat is felveszem. – Mizuki fordult egyet, majd el is tűnt a próbafülke ajtaja mögött.

Matsu, jössz te még az én utcámba, jól itt hagytál a kalamajkában! – szorította össze fogait a fiú, de lelke mélyén azért tudta, hogy inkább köszönettel tartozna barátjának, amiért taktikusan összehozta, hogy végre kettesben lehessen Mizukival.

Rövidesen nyílt a kabin, és a lány már egy másik ruhában pózolt:

– És ez hogy tetszik?

– Jól áll, de szerintem az előző csinosabb volt. – Harukin érezhetően csökkent a nyomás, ahogy kezdett belegabalyodni az események sűrűjébe.

Mizuki még néhány ruhát felpróbált, majd miután sikerült a legjobban tetszőket kiválasztania, a pénztár felé vette az irányt, és fizetett.

– De innék most egy kávét! – A lány megigazgatta szatyrában újonnan vásárolt ruháit, majd kérdő tekintettel Harukira nézett.

– Menjünk, igyunk, végül is megszomjaztam már a várakozásban.

– Azért ennyire csak nem unatkoztál már!

– Jó, mondjuk tényleg nem... – A srác kissé elvörösödött, amint visszagondolt Mizuki ruhapróbáira, hiszen egyik öltözék jobban állt rajta, mint a másik.

Gyalogolni kezdtek a pláza széles folyosóján, melynek a végén voltak találhatóak a különböző gyorséttermek és kávézók. Nem is haboztak sokáig, az útjukba kerülő legelső és legnépszerűbb presszóba tértek be, kikérték a különböző fajta kávéváltozatukat, majd helyet foglaltak egy kétszemélyes üres asztalnál.

– Hű, de jólesik ez most! – kavargatta a lány a forró tejszínhabos italát.

– Nekem is, jól jön a koffein utánpótlás – válaszolt kissé mereven Haruki. Nem sikerült fantáziát vinnie kettejük beszélgetésébe, pedig tudta, hogy ki kellene agyalnia valami témát, ha nem akar unalmasnak tűnni. A fiú ötletet merítvén körbenézett: a különböző asztaloknál baráti társaságok és párok kávézgattak, kissé odébb az egyik alkalmazott takarítgatott. A pult környezetében már fent voltak az ilyenkor februárban szokásos Valentin-napi dekorációk, a cukrászhűtőben pedig különleges ajánlatként szív alakú sütemények sorakoztak több ízben. Valentin-nap, rossz ómen – gondolt vissza a srác korábbi éveinek ezen napjaira, amelyekben eddig nem sok köszönet volt: első és egyetlen kapcsolatának azon a napon lett vége, rákövetkező évben akkori szerelme utasította vissza szerencsétlenkedései miatt, valamelyik évben ezután pedig a sebészeten kötött ki, mivel főzés közben majdnem levágott a késsel egy darabot bal kezének mutatóujjából. Na, de idén most minden más lesz, eljött az én időm! – Tekintetét visszahelyezte a vele szemben ülő lányra, aki hozzá hasonlóan a díszleteket vette szemügyre oldalra pillantva, majd hirtelen visszanézett, és megszólalt:

– Milyen aranyosak ezek a sütemények! Kár hogy az utóbbi két Valentin-napon nem volt kinek adjak ilyesmit – Mizuki lesütötte szemét –, és úgy néz ki, idén sem lesz erre lehetőségem.

– Nálam sem jobb a helyzet, igazából, engem már hidegen hagy ez az egész – érkezett az egykedvű válasz, ám ugyanekkor Haruki agyában életre keltek a fogaskerekek, és megvilágosodott. – De amúgy, Mizuki, mit szólnál, ha összefutnánk tizennegyedikén, csak úgy, ha már izé, jobb programunk nincsen? – A fiú magát is meglepte, hogy ezt ilyen közvetlenül ki merte mondani. Tenyere megizzadt, ahogy görcsösen szorongatta a kávéskanalat.

– Végül is... Miért ne, ráérek, menjünk valahova! – A lány halványan elpirult, miközben fekete haját babrálni kezdte, de utána határozottabban folytatta. – Felmehetnénk a közeli kilátóhoz. Előtte levő napra havazást mondanak, nekem pedig néhány télies fénykép jól jöhet majd a művészeti egyetemen ihletet meríteni.

– Benne vagyok! – Harukinak eszébe jutott, amikor Mari asszonytól megtudta a felmondás hírét, de úgy döntött, inkább jegeli a témát egyelőre Mizuki továbbtanulási terveivel kapcsolatban.

– Akkor délelőtt tízkor találkozzunk a torii kapunál – eresztett el egy vékony mosolyt a lány –, neked jó így az időpont?

– Jó persze, akkor megbeszéltük! – Harukival madarat lehetett volna fogatni: végre sikerült előrébb jutnia, bár részéről később is ráértek volna találkozni, mivel utált ébresztőórára kelni, de jobbnak látta nem variálni a dolgokat, ha már minden sínen volt.

Váratlanul megremegett az asztal:

– Szóval, itt bujkáltatok, csak nem kávézik az ifjú pár! – érkezett meg szokásos vehemenciájával Matsu, de aztán rögtön hátra is hőkölt, nehogy valamelyikőjük hirtelen felindulásból lecsapja közönséges poénja miatt.

* * *

Hűvös szellő fújdogált, a nap korongja vörösen izzott, ahogyan megközelítette a horizontot. Haruki euforikus hangulatban gyalogolt hazafelé, gondolatai semmi máson nem jártak, mint hogy sikerült randira hívnia Mizukit. Még szép, hogy randi, hiszen Valentin-napon mi más lehetne egy találkozás – próbált a fejében logikus következtetésekre jutni, de kevésbé sikerült, mivel egész testét átjárta az izgalom. Csak el ne szúrjak valamit! – váltott kissé pesszimistábbra a fiú morfondírozása átmenetileg, de aztán a vágyakozás nagyobb ereje úrrá lett negatív képzelgésein. Cigarettájából szívott még egy utolsó slukkot, majd a rövidke szűrőt elnyomta a legközelebbi szemetes csikkgyűjtőjén. Már a park keskeny járdáin haladt tovább, amikor kósza pillantásával az egyik padnál egy ismerős alakot vélt felfedezni. Az illető, mintha csak erre várt volna, felpattant, és a srác felé lépett:

– Nocsak, kit látnak szemeim! Azt hittem, majd hívni fogsz! – nézett rosszallóan Harukira.

– Amaya! Hát, te hogyhogy erre? – érkezett a meglepődött válasz, amint megismerte a szőke szemüveges lányt.

– Erre jártam magányomban, mert valaki elfelejtett felhívni! – A lány ajkára kissé cinikus, de szemtelen mosoly ült ki.

– Jaj már! – nevette el magát a fiú. – Azért remélem, nem sértődtél meg – tette hozzá már komolyabb hangon utána.

– Na jó, most az egyszer megbocsátok – kacsintott egyet Amaya –, de csak ha meghívsz egy babkalácsra a közeli bódéból, mert éhes vagyok – fűzte a karjait keresztbe dacosan.

– Nem bánom, most hogy mondod, kissé én is már megéheztem! – Haruki ismét kacagott egyet.

A közelben álló kétkerekű, utánfutós lakókocsiszerűséghez nem kellett sokat gyalogolniuk, hogy elmajszolhassák a tradicionális japán péksüteményt. A fiú gyorsan fizetett, majd az egyik zsemlefélét a lánynak nyújtotta, miközben megindultak az egyik pad felé, hogy ülve fogyasszák el elemózsiájukat.

– Amúgy, ez nem ér, én nem is tudom a telefonszámodat! – Amaya nagyot harapott a megkelt puha tésztába.

– Minek azt tudnod – lombozta le a srác –, de na, a kedvedért megadom, csak aztán nem zaklatni mindenféle hülyeséggel!

A lány kék szeme csak úgy csillogott, miközben a bozontos barna hajkupac felé nézett, majd előszedte telefonját, és bepötyögte egyesével a hallott számokat.

Helyet foglaltak a padon egymás mellett, és harapásról harapásra tüntették el nassolnivalójukat. Tekintetüket elkápráztatta a sötétkék égbolt, melyen a napnyugtának köszönhetően a fényesebb csillagok már felragyogtak.

– Haruki – kezdett neki szégyenlős hangon Amaya –, van kedved összefutni Valentin napon? Sétálhatnánk egyet a közeli tónál, és beülhetnénk a közeli cukrászdába egy sütire! Persze, csak ha nincsen más programod...

– Sajnos nem jó a tizennegyedike nekem – mosolyodott el elégedetten a fiú. – Randim lesz a kiszemeltemmel – sóhajtott egyet, miközben az eget bámulta. – Szurkolj nekem, mert már most izgulok, ha arra a napra gondolok! – nézett a lányra, ahonnan visszafelé viszont csak egy jéggé fagyott, elkerekedett szempár tekintett vissza, mielőtt a szőke kobak lejjebb nem biccentette fejét.

– Ja értem, akkor nem jó... – Amaya mondanivalója hirtelen abbamaradt, amint vékonyka hangja elcsuklott.

– De ugye nem baj? Majd valamelyik másik nap elmehetünk! – tette hozzá tárgyilagosan Haruki.

– Ja persze, elemhetünk... De viszont én most már indulok haza, szia! – A lány felállt, majd sietős léptekkel nekiiramodott, faképnél hagyva Harukit, akinek arcára megdöbbenés ült ki. A srác értetlenül nézett a távolodó, nála alacsonyabb emberalak felé, akinek arcán könnycseppek gördültek le, de azt már senki sem láthatta.

* * *

– Jó estét! – Két műanyag palack koppant halkan a kasszapulton.

– Jó estét kívánok... Kettőszáz jent szeretnék kérni – érkezett magas női hangon a rövid válasz –, adhatok még valamit?

– Nem, köszönöm... Illetve izé, egy kérdésem lenne – kezdett neki mondanivalójának döccenősen az alacsony szőke lány. – Esetleg a kollégája, Haruki nincsen most itt?

– Nincs itt most sajnos, délelőtt dolgozott. – A pénztáros meglepett arcot vágott, miközben fekete haját igazgatta.

– Értem. – Amaya lesütötte szemét. – Esetleg egy üzenetet át tudna adni neki holnap? Fontos lenne...

– Holnap nem, mert szabadnapos... Ja de, tudok neki szólni, mi lenne az? – A kasszás gesztenyebarna szemével szkeptikusan nézett a nála több évvel fiatalabb lányra.

– Megmondaná neki, hogy holnap este kilenc órára jöjjön le a parkba mindenképp, mert Amaya szeretne beszélni vele?

– Amaya?

– Igen, amúgy én vagyok az – mosolyodott el a szemüveges lány. – Köszönöm, ha megteszi, hogy szól! Próbáltam telefonon keresni, de nem vette fel – biggyedt le váratlanul az ajka –, lehet, megharagudott rám, hogy múltkor olyan gyorsan elszaladtam – sóhajtott.

A pénztáros összeráncolta szemöldökét, de aztán kedélyesen megszólalt:

– Ugyan már, nem hinném! Harukit amúgy is sokszor nem könnyű elérni, már mondtuk neki, hogy ne némítsa le állandóan a telefonját, de úgy látszik, füle botját sem mozgatja – csóválta fejét, feltűzött haját jobbra-balra billegtetve.

– Ja értem... Remélem, azért lejön holnap este, még akkor is, ha randija lesz napközben – csuklott el Amaya beszéde, majd hirtelen felkapta fejét, amint döbbent tekintet nézett rá a pénztárgép mögül.

– Randija lesz? Az érdekes, mert holnap én is találkozom vele... – Néma csend terült el a boltban, miközben Mizuki bal füle csengeni kezdett. – Egyébként, várjunk csak, hiszen... – Mondandóját már nem tudta befejezni, mert a szőke lány gyors léptekkel, köszönés nélkül elviharzott: a boltajtó csukódása mögött alakja elveszett a sötétségben és a sűrűn hulló hópelyhek kavalkádjában. Csak a pontosan kiszámolt aprópénz maradt a pulton, amit a teljesen meghökkent Mizuki besöpört a kasszagép kiugrott fiókjába.

* * *

A nap melengető sugarai egyre többször bukkantak elő az elvonuló front felhőzete mögül, a fagyos északi szél viszont szüntelenül süvített. Az erdei tájat több centiméteres hótakaró fedte: Tokió környékének éghajlatán különleges eseménynek számított, ha nagyobb mennyiségű hó hullott. Ketten ballagtak az elhagyatottnak tűnt ösvényen, a vastag fehér paplan csak úgy ropogott lépteik alatt, ahogyan kaptattak felfelé az emelkedőn.

– Elvileg, hamarosan fent vagyunk a csúcson! – Haruki próbált szóba elegyedni kiszemeltjével, de néhány rövid szóváltásnál tovább nem jutott. A hideg idő ellenére a vastag téli ruha alatt kimelegedett. Lopva a mellette sétáló Mizukira pillantott, aki lehajtott fejjel lépdelt mellette, mintha el lenne mélyülve gondolataiban. A fiú legszívesebben megpróbálta volna megfogni a kezét, azonban a lány elrejtette azt a kabátja zsebében.

– Ja, már nem vagyunk messze – érkezett a tömör válasz, a csendet ezután csak a telelő madarak éneke törte meg időnként.

A következő kanyar után a fák ritkulni kezdtek, és előbukkant a kilátó tornya is, mely a kék égbolt felé magasodott. Már majdnem a domb tetejére értek a hófúvás közepette, amikor Mizuki lába alól kicsúszott a talaj, és a térdére esett.

– Jaj! Minden okés, nem ütötted meg magad? – Haruki már túl későn kapta el reflexből a lány karját. – Várj, segítek! – A fiú megfogta az övénél kisebb kesztyűs kezet, és finoman felsegítette szerelmét. Pillantásuk összeakadt egy rövid időre, mielőtt Mizuki lesütötte volna a szemét.

– Semmi gond, megvagyok. – A lány leporolta nadrágjáról a rátapadt havat, majd újult lendülettel előrefelé vette az irányt.

A kilátó lábánál a fák csupasz koronái között már messzire el lehetett látni, de nem tétováztak: határozott léptekkel indultak neki a lépcsők sokaságának, hogy még jobb kilátás táruljon szemük elé.

– Na, fent vagyunk, juhú! – szabadult el a srác hangja, miközben a téli panorámában gyönyörködött.

– Csinálok is gyorsan pár képet! – Mizuki előkotorta fényképezőgépét, majd körbegyalogolt a korlát mellett, és fotókat lőtt minden irányba.

Haruki eltekintett a messzeségbe. Szép nap ez a mai! Havas táj, randi kettesben, mi más kellhet még Valentinra? – Ekkor azonban mintha egy gombóc akadt volna el a torkán. Viszont itt az idő, eljött a soha vissza nem térő lehetőség... – Ujjait összeszorongatta, mivel egyre inkább átfagyottnak érezte még a kesztyű alatt is. A fiú megunva az ácsorgást, lehuppant a már fényképeit nézegető Mizuki mellé a kilátóterasz padjára. Kezét lassan a lány keze felé helyezte, de végül inába szállt a bátorsága, és nem merte azt megfogni.

– Szép képeket csináltam! Megnézed te is, Haruki? – hajolt Mizuki a fiú felé, átnyújtva a fényképezőképet, miközben fekete hajának néhány szála véletlenül hozzáért a srác nyakához, szinte teljesen zavarba hozva őt.

– Aha... Jók lettek tényleg... – A fiú azonban nem tudott a fotókra fókuszálni, fejben teljesen másutt kalandozott, és csak bambán nyomogatta a készülék gombjait. Kisvártatva vissza is adta inkább az eszközt.

Csöndesen ültek egymás mellett a padon, csak a kilátó ácsolata recsegett az egymást követő széllökésektől. Na, mi lesz már, egy szó sem jön ki a számon! – Szúró fájdalmat érzett hirtelen oldalában Haruki.

– Nem is meséltem még, tegnap este az egyik vásárló, egy fiatalabb csajszi téged keresett – törte meg a hallgatást Mizuki. – Azt mondta, állítólag nem tudott telefonon elérni.

– Az előfordulhat, nincs időm állandóan a mobilomat figyelgetni. – A srác felocsúdott gondolataiból, ránézett kütyüjére, és észre is vette a hívásnaplóban, hogy előző nap a kora esti órákban két nem fogadott hívása volt.

– Egyébként, azt is hozzátette, üzenjem meg neked, hogy ma este kilenc órára menj le a parkba, mert találkozni szeretne veled. A nevét is mondta, azt hiszem, Ayame...

– Amaya lesz az, úgy hívják. – Haruki beletúrt barna hajába. Na szép, pont vele futott össze tegnap a boltban, ezt a pechet! Mizuki meg a végén azt fogja hinni, hogy másvalakivel kavarok, aztán megnézhetném magamat! – Megköszörülte torkát:

– Bolondos kis csaj, rám van akaszkodva egy ideje. De túl éretlen, és akármilyen érzései is vannak irántam, nem tudnám azokat viszonozni.

– Értem... Lehet viszont egy furcsa kérdésem? – Mizuki a fiúra szegezte a pillantását.

– Lehet, persze. – Haruki zavartan nézett vissza.

– Amaya még egy röpke mondatott elejtett tegnap, ami mellett nem tudok csak úgy elmenni, és jobban átgondolva, valamint összerakva a dolgokat, muszáj megkérdezzem. Szóval... Te mit érzel én irántam?

A srác teljesen lemerevedett, csak hosszú hatásszünet után tudott megszólalni:

– Mizuki... Már egy ideje el szerettem volna mondani. Azt hiszem, kedvellek téged – hangja megbicsaklott egy pillanatig –, és szeretnék járni veled, mert... szeretlek! – nyögte ki nagy nehezen vallomását.

Kínos csönd állt be, csak a szél zaja hallatszódott, ahogy a kilátó rései között időről időre átfújt. Haruki próbált pozitív visszajelzést leolvasni Mizuki arcáról, de nem sikerült neki.

– Gondoltam – sóhajtott egyet a lány. – Figyu, Haruki – kezdett bele mondandójába –, jó fej srác vagy, és bírlak, de... de kavarognak bennem az érzések, ugye egyetemre is megyek, sok változás lesz most az életemben, és azt hiszem, most nem állnék készen egy kapcsolatra!

– Ja, értem... – A fiú testét rázni kezdte a hideg. – De esetleg egy próbát sem érne meg a dolog? – próbált közelebb helyezkedni szerelméhez, miközben finoman megérintette a lány kezét, de Mizuki elrántotta azt, és messzebb húzódott.

– Sajnálom, Haruki, tényleg... De ez nem fog most menni. Talán egyszer idővel, viszont egyelőre maradjunk csak baráti viszonyban.

– Rendben... – A srác teljesen összetört. Megszívtam. Megint. Mintha már gimiben is hallottam volna ezt a szöveget... Ugyan azok a körök ismétlődnek...

– Kezdek fázni, lassan induljunk szerintem. – A lány feltápászkodott, és megindult lefele a lépcsődeszkákon.

– Menjünk szerintem is. – Haruki is felállt, majd kullogni kezdett hátrébb, mint egy kivert kutya. Maradjuk csak baráti viszonyban – visszhangzott fülében a mondat. De ez így már nem fog menni, még egyszer nem fogom elkövetni ezt a hibát. Ha nincsen kapcsolat, akkor viszont semmi se legyen! – egyenesedett ki, amint kilépett a szabadba, maga mögött hagyva a kilátótornyot.

* * *

Odakint már sötétség uralkodott, így Haruki halovány lámpafény mellett üldögélt a szobájában magába roskadva. Még mangát sem volt kedve rajzolni, papírjai és rajzeszközei szanaszét hevertek az asztalon, két kiüresedett és összenyomott sörösdoboz társaságában. Rápillantott az órára. Háromnegyed kilenc, lassan indulni kellene. – A fiú talpra állt, és kivánszorgott az erkélyre, majd rágyújtott egy cigarettára. Hát, Amaya, jól megkeverted a dolgokat, nem lesz könnyű megmagyaráznod, mit fecsegtél tegnap este. Bár, elvileg nem tudhatta, hogy pont Mizukival lesz randim, lehet, nincs is semmilyen összefüggés a két dolog között – szívott egy hosszú slukkot a srác, miközben tekintete megakadt az ágya mellett egy üvegen, amire rózsaszínű, szívecskés mintázatú címke volt ragasztva. Szerelmi varázsital – olvasta ki a szöveget. A nagy kapkodásban az ajándékot itthon is felejtettem, de így utólag nézve már egyáltalán nem bánom...

A fiú, miután elszívta a dohányt, felöltözött rétegesen, majd nekiindult. Az ajtót bezárta, és sietős léptekkel a közeli park felé vette az irányt. Néhány perc múlva meg is érkezett, és már messziről kiszúrta a padon ücsörgő Amayát, aki a közeledő léptekre felkapta a fejecskéjét.

– Haruki, csak hogy itt vagy, már kezdtem aggódni, hogy elfelejtesz jönni! – köszönt vidáman a lány, azonban közömbös, már-már szigorú szemek néztek vissza rá.

– Nem felejtettem el, még öt percet sem késtem – jött mély hangon a válasz.

– Baj van, valami rossz történt? – billentette oldalra fejét Amaya, miközben szemüvege mögött pupillái tágra nyíltak.

– Hát, mondhatjuk úgyis. – A srác levetette magát a padra. – De térjünk a lényegre, ki vele, mit beszéltél tegnap a boltban a kolléganőmmel? – nézett számonkérően.

– Én nem mondtam semmi rosszat... –A lány zavartan kezdett magyarázkodásba. – Csak elszóltam magam véletlenül, hogy randid lesz, mire azt mondta, ő is találkozni fog veled a mai napon. Rögtön leesett, hogy ő a kiszemelted, így meglepődöttségemben inkább elszaladtam, de nem is sejtettem, hogy pont a közvetlen kollégád lesz az a valaki...

– Értem-értem – temette Haruki a kezébe loboncos kobakját. – Egyébként, most már tökmindegy. Le lettem koptatva... – Arcára búskomor ábrázat ült ki.

– Sajnálom... – Amaya ajka is kissé lefelé görbült. – Nem hinném, hogy énmiattam, de ha mégis úgy érzed, kérlek, bocsáss meg nekem!

– Ja, hát ha ennyi volt a dolog, akkor ne érezd magad hibásnak, valószínűleg ettől függetlenül lettem visszautasítva. Csak azt hittem, másvalamit is mondtál neki.

– Nem-nem – biccentett a lány a fejével. – De akkor, nem haragszol ugye rám? – Ártatlan szemek néztek a fiúra.

– Dehogy haragszom, csak éppen most nem vagyok túl jó passzban.

– Elhiszem... Remélem, hamar jobb kedved lesz! – Amaya egy hirtelen mozdulattal hozzábújt Harukihoz, aki mindenféle reakció nélkül csak tűrte.

Mint egy kismacska, olyan levakarhatatlan. Pedig gondolhatná, hogy ez most pont nem hiányzik – szorította össze fogait a srác. A lány azonban hamarosan visszább helyezkedett, és jobb kezével egy papírdobozt kapott elő, mely addig takarásban volt pad túloldalán.

– Ezt neked készítettem, bár tudom, hogy most fáj a szíved. Sokáig vacilláltam, hogy egyáltalán odaadjam-e neked... És, még ha nem is érzel úgy, ahogyan én érzek, de én akkor is... szeretlek! – Egy könnycsepp gördült le Amaya arcán, miközben átnyújtotta az ajándékot.

Haruki csak mereven nézett vissza, mint akit kőből faragtak volna ki, de aztán megszólalt:

– Sajnálom... De köszönöm. – Óvatosan kinyitotta a doboz tetejét, így megpillanthatta benne a kisebb méretű, szív formájú csokoládétortát, ami piros színű masnis szalaggal volt rögzítve az alatta lévő tálcához.

– Viszont nem fogom feladni... El fogom érni, hogy szeress! – A lány könnyeivel küszködve a fiú vállára hajtotta fejét, miközben finoman belemarkolt annak kabátjába.

Haruki nem válaszolt, csak finoman megsimogatta Amaya buksiját, és hagyta, hogy a lány kisírja magát az oldalán.

––––––––––

Eddig tartott a második fejezet. Ha tetszett, amit olvastál, nyomj egy csillagot, ha pedig bármilyen észrevételed van, írd meg bátran kommentben! :)