– Na, már csak tíz perc, és vége a melónak, utána tied a pálya, Matsu!

– Jaj, csak nehogy túldolgozd magad, Haruki barátom!

Két fiatal, kora huszonéves srác támasztotta a kasszapultot. Nem kellett nagy forgalomtól tartaniuk: január első napjaiban szinte üres volt az egész üzlet, mivel korábban az ünnepekre mindenki túlvásárolta magát. A kisbolt egyébként sem volt egy zsúfolt hely, ahová jellemzően csak a környékbeliek jártak le, és a legnépszerűbb termékeket is az útravaló pékáruk és üdítők alkották.

– Mizuki hol van már, nem láttad? – érdeklődött Haruki a kollégájától és egyben jó barátjától. Barna haja kissé csapzottan állt annak ellenére, hogy tegnap este mosta meg, sötétkék szemeire fáradtság és egykedvűség ült ki.

– Az előbb még hátul a raktárban pakolgatott valamit. Ezt a pár percet már ki kell bírjad a műszakváltásig! – viccelődött Matsu, miközben végigsimította felzselézett fekete haját, majd a nála kissé magasabb haverjára szegezte tekintetét. – Vagy nem is sietsz, csak rá akarsz mozdulni most is egy kicsit? – pimaszkodott.

– Meg ne szólalj nekem, te kujon! – vigyorgott vissza Haruki, aki azért egy kissé zavarba is jött, ahogy próbálta lekezelni témát.

Az ezt követő átmeneti csendet a raktárajtó nyikorgása törte meg: egy magasabb, kora huszonéves lány lépett elő, feltűzött fekete és elöl oldalra fésült hajjal. Gesztenyebarna szemével a két srácra nézett:

– Haruki, még ma nem is láttalak, de legalább nem léceltél le! – vetette oda a srácnak.

– Hát ja, még itt vagyok. Mi újság, Mizuki, izé, hogy vagy? – A srác megzavarodva kérdezett vissza.

– Nincsen semmi különös, igazából – kapta el tekintetét a lány. – Megyek, iszok még gyorsan egy kávét, aztán beállok a pultba – tette hozzá sebtében.

– Várjál, Mizuki, jövök én is! – Matsu úgy pattant fel a kávé szó hallatára, mintha krónikus koffeinhiányban szenvedett volna. – Ezt még csak meg tudod várni! – nézett vissza szúrós szemmel a barátjára.

Haruki tovább támasztotta rezzenéstelen arccal a pultot. Nem elég, hogy itt hagy, amikor már mennék haza, de majd még flörtölget Mizukival is – kalandozott el gondolataiban. Pedig tudja, hogy bejön nekem a csaj, inkább maradna a nagyszájú Yumikónál a kocsmából, ő még hozzá is illene! – zárta le monológját magában elvigyorodva.

A srácot morfondírozásából egy vékony hang élesztette fel:

– Jó... jó napot kívánok!

A fiú előtt egy karcsú, nála körülbelül tizenöt centivel alacsonyabb lány termett a pult másik oldalán. Négy-öt évvel lehetett fiatalabb, mivel még iskolai egyenruhát viselt.

– Jó napot kívánok! – köszönt vissza közömbösen Haruki. Beütötte gyorsan a vásárolt tételek – három különböző ízű üdítő – árát. – Háromszáz jen lesz, adhatok még valamit?

– Nem köszönöm... Amúgy melyik a legfinomabb, maga kóstolta már ezeket? – A lány Harukira szegezte kék szemét fekete keretes szemüvegének lencséjén keresztül, miközben a táskájában kezdett kotorászni pénztárcája után.

– Nekem a szamócás ízlett, szerintem az a legfinomabb, de egyébként nem nagyon szoktam ilyen cukros üdítőket inni – hangzott a lényegre törő válasz. Tekintete találkozott a lányéval, aki eleinte tartotta a szemkontaktust, majd lesütötte a szemét és előszedte a készpénzt az erszényéből.

– Tessék, ez elvileg pontosan annyi.

A srác leszámolta az aprót, majd biccentett fejével, miközben átadta a blokkot.

– Szép napot, viszontlátásra!

– Szép napot... – A lány még utoljára Harukira nézett, és megsimította hosszú szőke frufrus haját. Újra összetalálkozott a pillantása a fiúéval, miközben egy halvány mosolyt eresztett a srác felé, majd szemérmesen megfordult, és a kijárat felé vette az irányt.

Haruki elmerengett: Egész helyes csajszi, de hát ebben a korban még éretlen és szeleburdi az ember – révedt vissza gimnazista éveire, nem mintha huszonkét évesen annyira idős lett már volna. Figyelmét ezután a raktárajtó felé fordította. Jöhetnének már lassan. – A fiút féltékenység fogta el, hogy Mizuki Matsuval kávézgat, de aztán elhessegette a negatív gondolatokat, hiszen tudta, hogy barátja nem érdeklődik kiszemeltje iránt, még akkor sem, ha vele ellentétben ő könnyen megtalálja a nőkkel a közös hangot.

Nem is kellett sokáig várnia, már nyílt is az ajtó.

– Megjöttünk, szabad a pálya! – rikkantotta Matsu. Haruki nem is tétovázott, magára dobta gyorsan a kabátját, majd a kijárat felé indult:

– Szevasztok, kitartást nektek! – Egy utolsó hátrapillantással megpróbálta elkapni Mizuki tekintetét, de a lányt már lefoglalta a munka: gyorsfagyasztott pékárukat készített fel sütésre.

* * *

Hűvös északi szél fújt, a téli bágyadt napsütést azonban csak kevés fátyolfelhőzet szűrte. Haruki hazafelé ballagott Tokió külvárosának csöndes utcáin. Rágyújtott egy cigarettára, miközben elmélázott az élet nagy dolgain: leginkább Mizuki körül forogtak gondolatai. Egy hónap alatt, mióta dolgozni kezdett a kisboltban, nem sikerült hozzá közelebb kerülnie, holott férfi kollégáival ellenben hamar össze tudott barátkozni. Azért elég gáz, már több éve, hogy nincsen barátnőm. – A fiúnak ekkor hirtelen bevillant valami a múltból. Vad nyelves csókok, ölelések, bújások... Igazi tini szerelem volt, ami teljes két hónapig sem tartott! Persze tizenhét évesen még a jelenleginél is tapasztalatlanabb volt, és nem tudta, hogyan kezelje érzelmeit. Rövid kapcsolatuknak hamarosan kudarcos vége is lett, iskolai pletykák terjedtek mindenfelé, és Haruki azóta nagyobb távolságot tartott a nőktől. Bár a fiú lelke mélyén vágyott egy párkapcsolatra, de azt követően esetleges lehetőségeit passzivitása miatt rendre elpuskázta. Ideje változtatni, össze kell szedjem magam! – biztatta magát, ezzel kissé jobb kedvre is derült, mert úgy érezte, Mizukival jobb esélyei lennének, hogy komolyabbra is forduljon a dolog, ha végre megtörné a jeget, és határozottabban fellépne.

Gyalogútjának végén a srác egy többemeletes lakóházhoz érkezett. Albérlete a harmadik emeleten volt, így felballagott a lépcsőkön, kinyitotta a bejárati ajtót, majd belépett az előszobába.

Kissé szűkös, de otthonos lakás volt: az elmúlt két hónap alatt, mióta elköltözött a szülői házból, már kellően belakta, igaz azért a rend hagyott kivetni valót maga után. Középen az asztalon egy köteg papír és mangák feküdtek, fél tucat grafitceruza társaságában. A földön néhány ruhadarab hevert: a fiú gönceit leginkább csak szabadnapokon gyűjtötte össze mosásra. Az ágy mellett egy kupacban színes magazinok tornyosultak keszekuszán, melyek tagadhatatlanul erotikus tartalommal is rendelkeztek.

Haruki nem sokáig tétlenkedett: ledobta ruháit, bekapott gyorsan egy falatot, a hűtőből felpattintott magának egy doboz hideg sört, majd nekiállt folytatni félbehagyott mangájának rajzolását. Már gimnazista kora óta eltökélt célja volt, hogy híres mangakává váljon, ám ez ideáig sok sikert nem könyvelhetett el magának azon kívül, hogy a beszkennelt és netre feltöltött alkotásait a kommenthuszárok ízeire szedték. De a fiú rendíthetetlen maradt: szenvedélyesen húzta a ceruzát a papíron, hol girbegurba, hol egyenes vonalakkal életre keltve művének karaktereit. Napnyugtát követően lámpafénynél folytatta munkáját, majd amikor úgy érezte, ihlete aznapra már elfogyott, beheveredett az ágyba, és elaludt.

* * *

A kasszapult digitális órája kereken húsz órára váltott, odakint koromsötét volt a téli évszaknak megfelelően. A boltban már csak egy-két vásárló lézengett: a munkából érkezők már korábban elintézték teendőiket.

– Lassan kezdhetünk szerintem takarítani. Mari, nem láttad a felmosórongyot és a vödröt?

– No fene, hova tűnt? Lehet, a raktárban van. Mizuki mondta, hogy délelőtt kitakarította a mirelitkamrát, lehet, ott hagyta. Nézd meg!

Haruki fordult egyet, és rövidesen meg is találta a hiányzó takarítóeszközöket, majd visszatért a pulthoz idősebb kollégája mellé: a kora hatvanas éveiben járó Mari asszony már lassan húsz éve, a bolt nyitása óta annak dolgozója volt, és rutinosan végezte a feladatokat. Aznap Harukival ketten vitték a délutános műszakot.

– Ej, ez a Mizuki is milyen szétszórt egy kisasszony! – kezdett pletykálkodásba Mari. – Mindig szanaszét hagy valamit, mi lesz vele, ha egyszer férjhez megy?

– Azért ügyes és szorgalmas szerintem, nem lesz gondja, ha egyszer úgy alakul... – A srácnak dobbant egy nagyot a szíve.

– Ne hagyd szétesni ezt a leányzót, ha egyszer te leszel majd az ura! – Az idős asszony megigazította kontyba feltűzött ősz haját.

– Nem hagynám, csak alakulnának úgy a dolgok! – Haruki elvörösödött. Korábban már Marit is beavatta, hogyan érez Mizuki iránt, hátha valamilyen módon össze tudná vele boronálni őt.

– Több bátorságot, te fiú! Ha nem csinálsz semmit, csak beszélgettek, sosem jutsz előrébb! Én se házasodtam volna össze az urammal, ha egyszer nem szedte volna össze a bátorságát, és vallott volna nekem szerelmet, pedig elsőre visszautasítottam, de ő kitartó volt! De szép idők is voltak még a hetvenes években...

– Nincs mese, el kell hívjam randira! – pattant fel a fiú a támaszkodásból.

– Na ez a beszéd! Ezt az egy hónapot használd még ki, amíg itt dolgozik, utána már késő bánat!

– Ki fogom használni... – Haruki csak reflexből válaszolt, mielőtt teljesen ledöbbent volna. – Hogy micsoda, egy hónapig dolgozik már csak itt? – A fiúnak még a szája is tátva maradt meglepődöttségében.

– Nem hallottad, kiscsillag? Tegnap adta be a felmondását, egyetemista lesz! Hiányozni fog, de büszke vagyok rá, hogy tovább tanul, a mi Mizukink... Még ha időnként kissé ügyetlen is a kisasszony...

Haruki csak elképedve állt, mint a cövek, nem is figyelt Mari asszony mondókájára, amint fejében vadul cikázni kezdtek a gondolatok. Egy hónap és ki tudja, milyen messze kerülünk egymástól, ráadásul az egyetemi élet másról sem szól, mint az új kapcsolatokról és a szexualitásról, és még egy zárkózott, szingli lány sem marad pár hónap után fallosz nélkül... A fenébe, nincs más lehetőség, randira kell hívjam, amíg nem késő...

– Haruki, figyelsz? – zökkentette ki Mari a srácot az eszmefuttatásaiból. – Összetakarítom a raktárt, addig maradj a pult közelében! – Elfordult és becsukta maga mögött az ajtót.

– Ja, persze! – biccentett a fiú, aki hirtelen hulla fáradnak érezte magát, de a közelgő záróra miatt neki kellett fognia a rendrakásnak, miközben fél szemét a kasszán tartotta, ha valaki fizetni jönne.

A boltban szinte teljes csönd honolt, az utolsó vásárlók is egymás után a pénztárhoz fáradtak, majd távoztak. Haruki már alig várta, hogy bezárjanak, és hazaindulhasson, azonban ismét nyílt a bejárati ajtó: egy szőke lány lépett be, aki célirányosan az üdítők felé vette az irányt.

Olyan ismerősnek tűnik, mintha már láttam volna – pásztázott felé a srác. Ja igen, pár napja ő volt az az innivalókkal. És utána mintha bámult is volna egy kicsit felém, de furcsa ez az egész... – A fiú a tekintetét gyanúsan a lány felé szegezte, miközben beállt a kasszapult mögé, ahol már nem kellett sokáig várakoznia:

– Jó estét kívánok!

– Jó estét, csak ez a kettő lesz. – A lány fekete keretes szemüvegét feljebb igazította. – Köszönöm a múltkori ajánlást, tényleg az epres volt a legfinomabb – mosolyodott el, de szemét ezúttal kissé lesütötte.

– Ja, hát nincs mit, örülök, ha ízlett – kommentálta Haruki könnyedén. – Kettőszáz jent szeretnék kérni – tette hozzá, amint beütötte a termékek árát, ami ezúttal két egyforma szamóca ízű üdítő volt.

A lány gyorsan fizetett is az előre összeszedett apróval, majd magához vette az innivalókat:

– Viszont... látásra! – pillantott fel a nála magasabb srácra, és egy huncut mosoly kíséretében mintha kacsintott is volna egyet.

– Viszontlátásra! – Haruki csak mereven nézett vissza fáradt tekintetével. Már megint mit bámul? Most is ugyanez a nézés, igaz szép kék szeme van – vörösödött el kissé.

A boltajtó bezárult, az idő pedig egyre közeledett az este kilenc órához: már csak be kellett fejezni a takarítást, ami után zárhatott az üzlet.

– Milyen helyes leányzó, megnézett magának téged! – Mari asszony hangja hirtelen felcsattant, amint már Haruki mögött somfordált.

– Nagyon jó, és mit csináljak vele? Gimnazista még! Vagy menjek ki vele a játszótérre? – szólt vissza a srác kissé gunyorosan. – Bár tény, hogy korához képest egész helyes...

– Ne légy ilyen mulya! – csóválta Mari a fejét. – Na de most cseréld ki a kukákat, aztán indulás haza!

* * *

A telihold éppen előbukkant a felszakadozó pamacsos felhőzet mögül, azonban vékony hólepel jelezte, hogy nem sokkal korábban gyengén havazhatott, ami Tokió éghajlatán azért nem volt annyira gyakori jelenség. Haruki lassan ballagott hazafelé: útja szokás szerint a közeli parkon át vezetett. Miközben zsebeiben matatott cigarettásdobozát keresve, váratlanul egy vékony női hang szólította meg háta mögül:

– Bocsi, ezt elhagytad, kiesett a zsebedből!

A fiú meglepetten hátrafordult, és kikerekedett a szeme: ismét a szemüveges, szőke frufrus lány állt előtte, amint jobban szemügyre vette az illetőt a holdfényben. Kezében egy sötétkék öngyújtót tartott, amit a srác felé nyújtott.

– Ja, köszi... – Haruki finom mozdulattal elvette a dohányzáshoz elengedhetetlen eszközt a hűvös tenyérből. – Mi járatban itt ilyen későn egyébként, nincsen holnap iskola? – tette hozzá, miközben felvonta a szemöldökét.

– De van, csak szeretem a késő esti sétákat, amikor el tudok merülni a gondolataimban. – A lány egy közeli padhoz sétált, kezével letörölte arról a vékony hóréteget, majd lehuppant. – Amúgy szólíts csak Amayának! – mosolyodott el. – Ezt pedig neked vettem. – Táskájából elővette a korábban vásárolt szamócás üdítőket, és az egyiket odanyújtotta a zilált hajú srácnak.

– Engem pedig hívj Harukinak. De igazán nem kellett volna venni nekem bármit is. – A fiú leült a lány mellé a padra, mivel a munkában a lába elfáradt. – De köszönöm! – fogta meg a műanyag palackot, amire mindenféle pirosas árnyalatú mintázat volt nyomtatva. A srác a másik kezével kitapintotta cigarettáját bal kabátzsebében, azonban úgy döntött, mégsem lenne illendő rágyújtania.

Csönd terült el a parkban, csak az időnként megélénkülő szél billegtette a fák ágait, aláhullajtva a rajtuk megmaradt apró hópihéket. A pár hét híján tizennyolc éves Amaya időnkét a mellette ülő férfira pillantott, de a hidegben kipirult arcának mimikái nem mozdultak: nem tudta hirtelen, mit mondjon, így ajkát egyetlen egy szó sem hagyta el.

– Egész jólesik ez most annak ellenére, hogy a téli hűvösben ritkán iszok ilyeneket – törte meg a hallgatást Haruki –, de lassan megyek haza, mert kezd lefagyni mindenem.

– Igaz, elég hideg van. – A lány előhúzott egy tollat a táskájából, majd utána egy füzetet is, melyből kitépett egy lapot, és firkálni kezdett rá valamit.

– Mi az? – érkezett mellőle a kérdés, miközben rávetette tekintetét a kék szempár.

– Meglepetés! – Amaya elkapta szégyenlősen a pillantását, majd felállt, és ráhelyezte a kis papírcetlit Haruki kezére. – Most viszont megyek, de még találkozunk! – mondta kissé pimaszul, mielőtt elindult volna a park kijárata felé.

A fiú is felegyenesedett, hogy hazafelé induljon. Lehúzta az utolsó korty innivalót is, majd miután kidobta az üres flakont legközelebbi kukába, kihajtogatta a füzetlapot, amin egy sokjegyű számsor állt. A srác szinte még érezte azt a rövidke érintést tenyerén. Bolond egy csaj, le se tagadhatná, hogy még tizenéves. – Elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy azért pár évvel ezelőtt még neki is sokkal felhőtlenebbnek tűnt az élet.

* * *

– Kanpai! – Három fiatal férfi szólalt meg szinte egyszerre, mielőtt legurították volna röviditalukat, melyből aznap este fejenként már a negyediket tüntették el.

– Minél többet iszom, annál jobban csúszik, ki érti ezt?

– Hát Matsu, rajtad kívül szerintem senki!

– Ugyan már Renjiro barátom, kicsit jobban ellazulhatnál te is, de tudom, csak óvatosan iszol, mert vár otthon az asszony.

– Haha, de vicces! – A magas, vékony Renjiro rosszallóan nézett vissza, miközben megigazította szemüvegét. Ha így folytatja, megint totál részeg lesz, mint múltkor – jutott eszébe a legutóbbi ilyen eset, de tudta, hogy ha Matsuról volt szó, a legtöbb alkalom nála szinte mindig féktelen ivászattal végződött, ellenben vele és Harukival, akik meg tudták tartani a mértéket, és idejében távoztak a kocsmából. Úgy ismerte, mint a rosszpénzt, mivel már pár éve együtt dolgoztak a kisboltban.

– Yumiko drágám, még egy sört szeretnék kérni tőled, ha már ilyen szexi a dekoltázsod ebben a ruhában! – Matsu éppen, hogy el tudott ugrani a pultos csaj pörölycsapásától.

– Nem vagy ma te egy kicsit szemtelen? Hogy akarsz még egy sört inni, amikor már most kezdesz berúgni? – nézett vissza szemrehányóan, miközben hosszú festett rózsaszín hajával játszott ujjaival.

– Bírom én az italt – kacsintott vissza –, főleg ha ilyen szép lányok vannak a közelemben!

– Jaj, csak el ne folyjál itt nekem! – Yumiko barna szemei farkasszemet néztek Matsuéval.

– Civakodás helyett kérjél nekünk is egy-egy sört – szakította félbe a flörtölést Renjiro. – Nézz oda, Haruki mindjárt elalszik a kiüresedett korsó mellett!

– Ja, nem alszom én el – ocsúdott fel az emlegetett személy, miközben az asztalon támaszkodott.

– Nem maradsz szárazon, barátom, ne aggódj! – Matsu kifizette a három sört, majd mindenkihez odatette az asztalra a teli üvegeket – De mi van veled, mostanában tök bamba vagy, és szét vagy esve!

– Csak jár az agyam mindig valamin, talán tilos? – válaszolt vissza kissé zaklatottan Haruki.

– Csak nem Mizukin? – vigyorodott el spicces haverja, de aztán hirtelen komolyabbra váltott arckifejezése. – Ne tökölj, hívd már el randira! De tudod mit, már kitaláltam a tervet, majd én összehozlak titeket! – csapta össze Matsu a tenyerét.

– Milyen tervet? – kapta fel tekintetét a kék szemű srác, miközben kortyolt egyet a söréből.

– Majd meglátod! Na, de most te jössz, kérj még egy feles kört!

Renjiro ezt a mondatot hallván feltápászkodott:

– Én már nem kérek semmit, minek kell már megint annyit inni! Én lassan megyek haza inkább, gyere te is Haruki, amíg ez a randiguru ki nem agyal valami baromságot a totális alkoholmámorban!

– Jövök, de egy utolsó kanyart még én is iszok. – A csapzott hajú fiú lassan megindult a pult felé, és kikérte az italokat.

– Tudjuk, tudjuk, az asszony is vár! – nevetett Matsu, miközben szemét a telítődő feles poharakra vetette.

Haruki fizetett, lehúzta gyorsan a röviditalt, majd érezvén, hogy kezd a fejébe szállni az alkohol, inkább rövid időn belül elköszönt, és kissé szédelegve megindult hazafelé mámorosan elmélázva: Bármi is történjen, de Mizuki a barátnőm lesz, sikerülni fog!

––––––––––

Eddig tartott az első fejezet. Ha tetszett, amit olvastál, nyomj egy csillagot, ha pedig bármilyen észrevételed van, írd meg bátran kommentben! :)

Első próbálkozásnak megfelelően az első fejezet szerintem eléggé laposra is sikeredett, a következő részben viszont már jobban be fognak indulni az események, ígérem. :D