Elgondolkozva olvastam egy halvány gyertya mécses fényében. Az is csak épp hogy még égett. Napközben rászoktam arra, hogy esténként felteszem a szemüvegem, ha például kinézek az ablakon vagy távolibb dolgokat akarok figyelni. Magamnak sem mertem bevallani de egy hét után kezdtek hiányozni a barátaim. De tudtam, hogyha ki mennék többé már nem tudnék úgy beszélni Jamessel, Elizabeth-tel vagy bárki mással, hogy közben nem környékezne meg a sírás a gondolatra, (főleg Jamesnél), hogy hamarosan el jön majd a nap amikor haza kell térnem és nagy valószínűséggel sohasem jöhetek vissza többet. Bár tudom az sem volt egy jó megoldás, hogy elzárkózom az élettől és a gondoktól de akkor én úgy határoztam, inkább ez ha cserébe nem fogom magamat rosszul és hibásnak érezni. Napokon keresztül folyamatosan átgondoltan újra és újra a lehetőségeimet, amit veszíteni és amit nyerni tudok velük. Teóriákat kezdtem el gyártani, de tudtam, hogy aminek jönnie kell az jönni fog és hiába küzdök ellene, vagy változtatok rajta nem fogom tudni megállítani sőt csak még rosszabbá tenném. Az lett volna a megoldás, ha már így tudatában vagyok ezeknek a dolgoknak, erőt veszek magamon és megpróbálom az elkövetkező napokat a lehető legboldogabban eltölteni. De nem lettem volna képes úgy örülni, hogy tudom hamarosan vége lesz ezeknek a szép napoknak amiket itt a hajón éltem meg. Nem volt hozzá erőm. És bár nem volt helyes amit tettem de naphosszat csak jövőn rágódtam és gyakran este amikor már Jane aludt bementem a fürdőbe és gyakran el is sírtam magam tehetetlenségemben. Bevallom, ez a súly ami már azóta végig kísért mióta ide kerültem, és aminek a létezéséről már akkor is tudtam a filmeknek köszönhetően mikor még csak alig múltam tizenegy éves...most elkezdett összeroppantani. Testileg és lelkileg is. Így utólag elárulhatom, hogy nem az a legnagyobb kín, az ember számára ha nem lehet a szíve választotjával, hanem az ha tudja, hogy mi fog vele történni és úgy szeret bele. De ez nem csak ebben a formában igaz. Hanem mindenben amit, akit meg kedvelsz vagy meg szeretsz...Ha tudod róluk, hogy mi lesz velük de mégsem mondhatod el. Viszont nem azért vagyok itt mert bölcselkedni akarok hanem azért, hogy elmondhassam hogyan szakított ki valaki ebből az időtlenségből és elkeseredett állapotból.

Nemrég sikerült Janet valahogy nagy nehezen lefektetnem, de akkor is csak azért mert ott maradtam vele míg el nem aludt. (Bár ha akartam volna sem tudtam volna máshol lenni tekintve, hogy egy szobában laktunk, főleg azokban az időkben.) Bölcső híjján leginkább az ágyon aludt velem így tudtam ha valami baja van és vigyázhattam rá. Ám ez alkalommal mint már mondtam, nem feküdtem mellé azonnal, hanem a az asztaltól felállva kinyitottam az ablakot had jöjjön be egy kis friss levegő. Egy ideig ott álltam majd rövidesen annak hátatfordítva leültem a kislány mellé és simogatni kezdtem.

– Milyen egyszerű neki – gondoltam csöndesen. – Ő itt született, neki nem kell a világ minden terhét magával hordoznia. De ki tudja... ha én nem hoztam volna magammal talán még most is Tortugán küzdhetne az életbenmaradásért. Bele sem gondolok milyen jövő várta volna ott.

Ekkor halk koppanást hallottam kintről. Rosszat gyanítva néztem ki az ablakon de nem láttam semmit. Ám pár perccel később újra hallottam és már enyhén bosszúsan fordultam volna meg azzal a szándékkal, hogy becsukom az ablakot ám amikor ezt véghez is akartam vinni hátulról egy ismeretlen kéz ragadott meg én pedig rémülten kiáltottam volna fel, de az befogta a számat.

– Ne ijedjen meg, csak én vagyok az – suttogta egy ismerős hang a fülembe. Erre mint a villám pördültem meg és egyenesen szembe találtam magam Jamessel aki valószínűleg az ablakon keresztül lóghatott be mert ott lengedezett egy kötél aminek a vége a szobában végződött. Mikor meglátta az arcomat elképedt.

– Elena...mi történt önnel? – kérdezte, mire lefagytam. Majd mikor tudatosult bennem, hogy ez volt az a perc mikor lelepleztek, mérgesen rápillantottam.

– Maga meg mi az ördögöt keresel itt?! – sziszegtem villámló szemekkel mikor sikerült lefejtenem magamról a kezeit.

– Beszélnem kell magával – szólt ellentmondást nem tűrően. 

– Mi olyan fontos? – makacskodtam.

– Több mint egy hétre eltűnt, mindenféle magyarázat nélkül, tudni akarom mi okból! – válaszolt James a szemembe nézve. Ekkor az ágyon Jane a másik oldalára fordult ami azt jelentette, hogy ha tovább folytatjuk, felébreszthetjük. Így karon ragadtam a férfit és egyenesen a fürdőbe rángattam.

– James, nem ronthat csak így be! – kiáltottam rá mikor már bent voltunk teljesen kikelve magamból – Mégis, hogy képzelte ezt?

– Nem volt más választásom – mondta nyugodtan.

– Nem volt joga rá! – folytattam dühösen.

– Elena, kérlek ne csináld ezt! – szólt szinte már könyörögve és tett egy lépést közelebb hozzám. Hirtelen mintha a világ lelassult volna körülöttem. Amiben nem maradt más csak James és én. Megtörtént az ami eddig soha. James Norrington elhagyta a magázódást. Hirtelen nem találtam a hangomat.

– Mindenki aggódik érted. Elizabeth nem hajlandó semmit sem mondani – folytatta. – Kérlek, mond el mi a baj – kért James gyengéden megfogva a karom.

Tudtam az okát amiért így tettem. De ez már nekem is sok volt. A padlóra rogyva eltörött a mécses. James mellém térdelt és igyekezett szép szóval nyugtatgatni. Majd már csak azt vettem észre, hogy átölelve térdelt mellettem a padlón én pedig a mellkasán szipogok. Hiába voltam lelkileg összetörve akkor helyzet ellenére is ez jutott eszembe:

– Ennyit a fogadalmamról, hogy nem fogok sírni...

– Nem akarom tudni – mondtam pár perccel később alig hallhatóan.

– Mit nem? – kérdezte James elmélyült hangon.

– A jövőt – válaszoltam suttogva. – Túl sokat tudok ahhoz, hogy képes legyek úgy tenni mintha nem tudnám mik fognak történni a jövőben.

– Ezért tűntél el annyi időre? – kérdezte James aggódva engem fürkészve.

– Azelőtt, mielőtt elbarikádoztam volna magam... Elizabetht-tel arról beszélgettünk, hogy... mennyire beilleszkedtem ebbe a környezetbe. És, hogy kíváncsi mit fogunk még átélni itt közösen – mondtam válasz helyett csendesen. Igyekeztem úgy mesélni mintha nem konkrét dolgokról beszéltünk volna. – Ez eszembe juttatta , hogy mennyit tudok. És, hogy egyszer eljön az a nap mikor haza megyek. Ráadásul nincs olyan messze mint ahogy az ember gondolná. Bele őrülök ebbe, hogy nem tudom mikor jön el a búcsú ideje, amiután talán soha többé nem látlak benneteket – mondtam könnyezve.

– Nem Elena. Ez nem fog előfordulni – mondta James határozottan a szemembe nézve. – Itt leszek veled...

– Ha ez így volna akkor fele annyira sem görcsölnék a jövő miatt – motyogtam keserűen elmosolyodva.

– Akkor itt maradok – döntött James, mire hevesen tiltakozni kezdtem.

– Nem James! Neked meg kell szerezned Jones szívét. Máskülönben megváltoztatnád a jövőt – feleltem határozottan.

– A pokolba a jövővel! Ha ezzel elérem, hogy vissza térsz közénk és nem látlak többé ilyen kétségbeesettnek akkor megteszem és nem fog érdekelni, az a levél! – vágott vissza James elszántan. Erre a gallérjánál fogva magam elé rántottam és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen egyúttal kockáztatva, hogy az arcunk alig pár miliméterre legyen egymástól. De igyekeztem eszemnél maradni és nem arra gondolni, hogy az ajkai...ezt inkább kihagynám.

– Ígérd meg, hogy nem teszed és semmi más ostobaságot, megértetted? – néztem rá ellentmondást nem tűrően. Jamest egy pillanatra elhallgadtatta a kettőnk közelsége és a szemébe ismét az a fény gyúlt amit már nem először láttam benne. De mostmár azt hiszem tudom rá a megfogalmazást. Vágy. Így hívták azt ami akkor James Norrington szemében égett már nagyon régen. Én erre csak sóhajtottam és egy kicsit nyugodtabban folytattam.- Ha vissza jövök közétek, megbékélsz?- kérdeztem halál komolyan. Ő halkan felsóhajtott majd így felelt.

– Csak ha elmondod miért hordasz ókulárét – mondta és közelebb hajolt. A szívem majd kiugrott és egy darabig megszólalni sem tudtam, de végül is erőt vettem magamon, hátrébb húzódtam és halkan beszélni kezdtem.

– Nem jó a látásom. Kissebb koromban elrontottam azzal, hogy túl közelről olvastam. Így a szüleim csináltattak nekem szemüveget, mert annyira elromlott, hogy pár méternél tovább már nem tudtam el látni. Különben nem hordom. Gyűlölöm, hogy ilyesmit kell az orromra tennem, csak hogy élesen láthassak – mondtam dühösen lerántva magamról a szemüvegemet. James egy pillanatig hallgatott.

– Ez nem változtatott semmit rajtad – jegyezte meg komolyan a szemembe nézve. – De miért nem mondtad el ezt senkinek? – kérdezte hirtelen.

– Nem akartam, hogy a legénység is azzal kezdjenek szórakozni, hogy össze törik – válaszoltam hatalmasat sóhajtva – Az osztálytársaim gyakran űztek ebből gúnyt és törték össze. Ezért nem mondtam el senkinek. De most, hogy te is tudsz róla... arra kell kérjelek, hogy te se mond el senkinek.

– Miért? – kérdezett vissza James össze táncolt szemöldökkel.

– Mert én ezt szeretném – kértem. James hallgatott.

– Rendben van – sóhajtott aztán pár perc után.

– Köszönöm – bólintottam halványan elmosolyodva. Ezután még így maradtunk egy ideig. Egymást ölelve...hallgatva a másik lélegzet vételét.

– Bevallom azt hittem, hogy miattam zárkóztál be – szólalt meg végül James.

– Tessék...? Ó, te okos tojás! – nevettem el magamat. – Csak nem fogok rád megsértődni azért mert fáradt vagy! – folytattam megróvóan, egy félmosollyal felnézve rá. James felderült.

– De valld be, hogy hiányoztam – tettem hozzá szenvtelenül rá pillantva. Ám legnagyobb meglepetésemre James zavartan lesütötte a szemét.

– Akkor bevallom – felelte halkan de komolyan. Már épp válaszolni akartam mikor a szobából felhangzott Jane panaszos hangja.

– Jobb lesz ha most mész. Holnap találkozunk – mondtam mostmár félhangosan majd felálltam és kiléptem a fürdőből. James követte a példámat és míg én Janet a karjaimba vettem addig ő az ablakhoz indult.

– Öhm, James... – kezdtem tétován mire ő kérdőn felém fordult.

– Mi lenne, ha ezúttal az ajtót használnád? – kérdeztem oldalra billentett fejjel. James elsőre nem értette meg, de mikor lejött neki, elmosolyodott. Majd halkan kinyitva az ajtómat kitessékeltem őt a kabinból.