Pár percig még Jack és Elizabeth is kíváncsian nézték a munkalkodásunkat de az előbbi rövidesen inkább leült és meditáló pózba vágta magát, az utóbbi pedig karbatett kézzel idegesen nézelődni kezdett.

– Mintha lenne valami érdekes rajtunk kívül – jegyeztem meg epésen magamban két nagyadag föld kilapátolása közben.

– Nem akarnátok véletlenül segíteni? – kérdeztem a két lazsálót egy idő után amikor már lassacskán kezdtem verejtékezni a sok ásástól. Nem hibáztatom Elizabethtet de azért jó lett volna ha legalább a figyelmét nekünk szenteli.

– Csak két ásónk van, mégis mit vársz tőlem, áljak neki a kezemmel kaparni? – kérdezte Jack méltóságán aluli tekintettel illetve.

– Igen, jó példát is mutathatnál néha – feleltem szemtelenül elmosolyodva. Ám Jack ezután válaszra sem méltatott.

– Ami azt illeti téged sem kért meg senki, hogy segíts – jegyezte meg James ironikusan rám nézve.

– Igen és ezért kell mindig magamtól segíteni. Ugyan mire mennél te nélkülem! –  mondtam fejcsóválva amire a válasz egy határozott lökés volt aminek hála a homokba estem.

– Hé, ez még mire volt jó?! – méltatlankodtam Jamesre felnézve.

– Csak nyugalom – felelte James a mosolyát igyekezve elfojtani mire Elizabeth is felénk fordította a figyelmét és mosolyogva nézte a jelenetet.

- Na azt már nem Mr. Norrington...- kezdtem volna de Eliza félbeszakított.

– Mi van ma veletek? Mindketten veszekedős hangulatban vagytok?

– Már megbocsáss de ennek az egésznek Miss Grey a megidézője! – mutatott rám James felvont szemöldökkel, mire én már készültem volna valami csípőset vissza vágni de valami mégis vissza tartott.

– Csak... – kezdtem tétován, nem találva a szavakat mire mindkettő arcáról eltűnt a mosoly. – Nem tudom...mindegy is  – haraptam el a mondatot megrázva a fejem. Így végülis nem kérdeztek semmit, ám az ásás már néma csöndben, és feszültebb hangulatban folytatódott. Éreztem mindkettejük pillantását a hátamon, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni, ami hiába igyekeztem nem sikerült nagyon. 

– Gratulálok Elena. Most még rosszabbá tetted a helyzetet. Elizabeth napok óta fusztrált, James aggódik érted, emellett Jackket is gyűlöli és most még te is rá teszel egy lapáttal a hangulatukra – átkoztam magamat haragosan. Csak akkor pillantottam fel a munkámból mikor James lapátja valami keménybe ütközött. Jack és Elizabeth rögtön körénk sereglett és együttes erővel kihúztuk egy  méllyen eltemetett ládát. Feltehetően már évek, akár évszázadok óta ott nyugodhatott. Nem tudja már senki. De nem is ez a lényeg, hisz megtaláltuk és első dolgunk ként lesöpörtük róla a maradék homokot majd Jack egy ásót alkalmazva egy mozdulattal letörte a zárat, hogy utánna felnyitva a láda tetejét megpillantsunk egy csomó levelet és benne még egy ládát. A többiek csak egy pillantást vetettek a levelekre (egyesek még annyit sem) én azonban kezembe fogtam egyet és észrevétlen elraktam. Közben kikerült mégtöbb levél és egy elszáradt virág csokor is. Nagy nehezen ki lavíroztuk a kissebbik ládát és meglepődve tapasztalhattuk, hogy az meglehetősen könnyű. Jack kezébe fogta a szív alakú lakatot aminek a kulcsa hiányzott de ebből már tudtuk, hogy ez mit jelent. Mindannyian a fülünket a láda oldalára tapasztottuk csakhogy megbizonyosodjunk arról amit én már úgyis tudtam: egy szív van benne.

– Jones szíve – mondta Elizabeth még ő is megdöbbenve saját szavain, mikor halk dobbanást hallottunk a ládából.

– Hát mégis igazat mondtál – fordult James Jack felé hitetlenkedve.

– Gyakran megteszem. És ez mindenkit megdöbbent – válaszolt Jack lazán amin titokban elmosolyodtam.

– Na vajon miért...?

– És nem véletlenül! – szólalt meg valaki a hátunk mögül mire a mosolyom mégjobban kiszélesedett, mert mikor megfordultam egy csurom vizes Willel találtam szembe magamat. 

– Oh Will! – kiáltott fel megkönnyebbültem Elizabeth és boldogan a vőlegénye karjaiba vetette magát. – Hála Istennek! Utánad jöttem – mondta barátnőm alig kapva levegőt az örömtől és egy rövid csókot váltottak. Én csak szórakozottan néztem a boldog párt, de ahogy a fejemet oldalra fordítottam megpillantottam James annál kevébé boldog arckifejezését, amivel a földet tanulmányozta. Nem tudtam nézni ahogy ilyen csalódott képet vág épp ezért hangtalanul a kezemet az ő kezébe csúsztattam, amivel nagy meglepettséget váltottam ki belőle. Vígasztalóan megszorítottam a kezét és küldem felé egy jelentőségteljes pillantást. Ezzel azt akartam úgymond "üzenni", hogy ne érezze magát számkivetetnek és emlékezzen azokra a szép napokra amiket a hajón volt szerencsénk eltölteni közösen. Reméltem vette a lapot és így fordítottam ismét figyelmemet a kibontakozó kommédiának.

– Hogy szöktél meg? – kérdezte végül Jack, csak hogy oldja a kialakult csendet.

– Két teknőccel, a lábamhoz kötöztem őket – válaszolt Will a szokásostól eltérő szarkaztikus sílusban.

– Nem jól csevegünk mi? – kérdezett vissza Jack elvigyorodva.

– De hálával tartozom neked – folytatta a fiú látszólag higgadtan.

– Tényleg? – ráncolta a homlokát Sparrow.

– Tudod a Bolygó Hollandin ahova magad helyett szántál... – kezdte Will célozva Jack korábbi szemétségére – és aminek felemlegetéséért az említett nem túlságosan rajongott –.

– Hogy? – vágott közbe Elizabeh megbotránkozva Jackre pillantva.

– Hogy? – próbált Sparrow úgy tenni mintha nem tudna az egészről semmit, és Jamesre pillantott aki kissé szarkaztikusan felvot szemöldökkel és némiképp értetlen nézett vissza rá.

– ...Találkoztam az apámmal – folytatta mondatát Will.

– Ahol tudok, ott segítek – válaszolt Jack atyai jósággal összetéve a kezét.

– Amit mesélt nekem...hazugság volt minden! – szakadt ki Elizabeth dühösen Will karjai közül Jackre mutatva.

– Így igaz. És maga elhitte – vigyorodott el a kapitány már kevésbé jóságosan.

– És ezt te mindvégig tudtad és nem mondtad el nekem?! – fordult Eliza most rám rivallva.

– Hé, hé, nyugalom! Én próbáltalak rávezetni téged, de te úgylátszik nem észlelted a jeleimet. És csak úgy közölném veled: az, hogy ismerem a jövőt még nem jelenti azt, hogy annak mondok el azt amit akarok. Ennyi erővel  mondhatnám azt is, hogy figyu srácok a jövőben feldobom a talpamat, haza megyek és soha többet nem láttok engem és mindezzel kapcsolatban úgy fogok tenni mintha meg sem történt volna – mondtam, mire Jamesen kívűl mindenki csak pislogni tudott rám.

– Ezt ugye nem gondoltad komolyan?- kérdezte megrémülve mire vetettem rá egy ne-csinálj-hülyét-magadból! – pillantást és így folytattam.

– Ezt remélem Jamesen kívűl senki sem vette be – néztem körbe mindenkin, de továbbra sem érkezett rá semmi reakció.

– James? – kérdezett vissza Will csodálkozva, de magyarázat helyett inkább úgy tettem mintha nem hallottam volna a kérdést.

– Különben, ha ez mind így is történne sem mennék el szuvenír nélkül – tettem hozzá amire megint csak hat pár furcsa pillantást kaptam. A másik kettő ami történetesen Willhez tartozott már nem az én hülyeségemet nézte, hanem már a nyitásra váró ládát. Amit persze Jack is észrevett.

– Hé, te mit művelsz? – nézett a fiúra aki már kihúzott tőrrel és készenlétbe helyezett kulcsal térdelt a láda mellett.

– Megölöm Jonest – válaszolt röviden, de határozottan Will. Erre Jack kivonta a kardját. És ezzel egy pillanat alatt megfagyott a levegő köztünk.

– Kezdődik... – gondoltam még a másodperc töredéke alatt komoran.

– Azt nem engedem William. Ha Jones meghal... ki hívja vissza a dühös kis állatkáját? – kérdezte Jack valós szándékait végre kinyilvánítva. James erre megfeszült és a kezemet erősen kezdte szorítani mire én felszisszentem. James ezt meghallva rögtön felém fordul és egy bocsánatkérő pillantással elengedett. A tekintetében láttam azt a megviselt és most bosszúra készülő harcost.  Már az én motivációmra sem volt szügség ahhoz, hogy tudjam: a láda a következő célpontja. Elégedetnek kellett volna lennem, hisz semmibe sem rontottam bele, de most mégis kicsit elfogott a szomorúság ahogy ránéztem Jamesre és láttam milyen hamar sikerült elfelejtenie. De nem szóltam semmit, csak csendben behunytam a szememet és lelkileg felkészítettem magamat a harcra.