– Ez jó lesz – tárt fel Mr. Gibbs egy kissebb ajtót, szerencsémre a kapitányi kabintól legtávolabb eső zugban.

– Wow... jobb mint vártam – suhant át az agyamon, ahogy körbenéztem.

– Ide szoktuk el szállásolni rend szerint a hölgyeket, ha éppen járnak errefelé – magyarázta ahogy beléptem a helyiségbe.

– Gondolom nem sokszor fordul elő – jegyeztem meg szarkasztikusan.

– Ez biza igaz – hagyta rá Gibbs. – Akkor... én most magára hagynám – szólt végül, és tisztelet tudón ki hátrált a szobából, mire én csak biccentettem, és az ajtó becsukódott.

– Jack miért nem tud ilyen rendes lenni másokkal? – tettem fel teljesen random a kérdést magamban. De válasz már nem érkezett, így hát felsóhajtottam, és bedőltem a mostmár magamnak nyilvánítható ágyba.

Egy ideig a plafont bámultam, de aztán felültem, hogy tüzetesebben szemügyre vegyem az új helyet. Őszintén szólva egy csodával ért fel, hogy volt benne ágy. Az meg már valóságos luxusnak számított, hogy volt benne éjjeli szekrény lámpással, meg ruhás szekrény. De volt még ott egy ajtó is a bejáratin kívül is. Meg persze egy kis kosz.

Összességében hangulatos volt, csak még hozzá kellett szoknom. De nem csak ehhez, hanem mindenhez ami az elmúlt kb 3 órában történt.

– Oké, nyugi Elena majd...majd még lesz az úgy – bíztattam magamat.

– Ez most halál komoly? Ja igaz, végülis csak a Karib tengeren vagy, most találkoztál Jack Sparrowal, és már a hajón szolgálsz mint hivatalos jövendő mondó! Igazad van, ehhez tényleg hozzá fogsz tudni szokni pár nap alatt! – szólalt meg a nap folyamán már másodszor a belső hangom bosszúsan, annak ellenére, hogy egyátalán nem kérdeztem.

– Mégis mit szólsz bele? Legrosszabb esetben maradsz az ésszerű érvnél, miszerint csak álmodod az egészet – kontrázott a pozitívabb oldalam.

– Mintha az olyan könnyű lenne... – morogta a másik.

– Na most már fogd be! – szólt vissza a pozitívabb, mire nekem kezdett elegem lenni belőle, így elhessegettem ezeket a gondolatokat.

– Klassz... – morogtam az orrom alatt. – Ha így folytatom tényleg olyan leszek mint Jack – Rosszalóan megcsóváltam a fejem, és csak hogy eltereljem a gondolataimat oda mentem az ismeretlen ajtóhoz, hogy lássam mi is rejtőzik mögötte.

Hatalmas mázlimra egy apró fürdő bújt meg a túloldalán egy kis kerek felnyitható ajtóval. Gondolom az volt a korabeli WC.

Rögtön el is határoztam, hogy megfürdök. Kifordulva az apró helyiségből a ruhás szekrény elé léptem, majd kitártam a két szárnyú ajtaját. Volt benne pár ing, egy-két még jó állapotban lévő gatya, egy jackie, és legnagyobb meglepetésemre egy pár csizma. Azonnal ki is vettem onnan ezelőbbi kettőből egyet-egyet. Bevallom kicsit izgatott voltam, hisz még sosem volt rajtam igazi kalóz ruha.

A tenger után valóságos felüdülés volt a melegvíz. Miközben végeztem a dolgomat, határozottan reménykedtem benne, hogy nem leszek náthás ezek után. Igyekeztem rövidre fogni ezt a fürdős mizériát, de még így is több mint fél órát ültem bent mire vizses hajjal, de felöltözve vissza tértem a kabinomba. De nem telt bele öt perc és már benyitott valaki a szobába. Az ajtó felé néztem, és Jackket pillantottam meg.

– Kopogni már luxus? – kérdeztem csípőre tett kézzel, mire ő összevont szemöldökkel méregetni kezdett.

– Teee meg, hogy kerülsz ide? – kérdezte aztán azzal a jellegzetes fura ábrázatával.

– Ami azt illeti, találtam – feleltem kioktatón. – De feltételezem, mindezzel semmi gond nincs, elvégre abban mindketten egyet értünk, hogy nem lenne szerencsés a legénységgel egy helyen aludni – tettem hozzá enyhe hangsúllyal. Jack mukkanás nélkül bámult rám. Végül vágott egy grimaszt, és becsukta az ajtót. Én csak a fejemet fogtam, majd nekiláttam valahogy megszárítani a hajamat a lámpások fényében, ami többé-kevésbé sikerült is bár eléggé elhúzódott.

Ezek után úgy döntöttem, hogy kutakodok még egy kicsit. Ezalatt azt lehet érteni, hogy megnéztem az éjjeli szekrényem fiokját, bekukucskáltam az ágy alá, meg ilyesmi.

Ami ezeket illeti, az ágy alatt nem volt semmi (csak mérhetetlenül sok por), a szekrénykében pedig csak egy fésűt találtam. Ezutóbbi mondjuk kapóra jött, mert világosbarna hajam enyhén szólva kócos volt, úgyhogy rögtön használatba is vettem.

Mivel aztán már nem igen akadt mit tenni, úgy határoztam alszom egyet, hátha kiderül, hogy az utóbbi pár órát csak álmodtam. Magamra húzva a takarót aznap másodszorra is álomra hajtottam a fejem, ám ezúttal nem álmodtam semmilyen tengerrel kapcsolatosat. Viszont éjfél tájban újra felkeltem az esőzés zajára és a hajó inbolygására. Eredetileg próbáltam vissza aludni, de nem sok sikerrel, így hát felültem az ágyban, majd az ablakhoz sétáltam.

Bár annakidején megtanultam a matróz járást, hála a szüleimmel töltött hajókázásoknak, most mégis kishíjján elestem. Nyilván rég volt már az utolsó alkalom, mert otthon az iskola időnek köszönhetően egyre ritkábban mentünk le a tengerhez.

Ahogy kinéztem az ablakon láttam, hogy odakint tombol a vihar. Kissé félelmetes volt, de hálát adtam Mr. Gibbsnek amiért mégis úgydöntött, hogy segít nekem. Álltam még ott egy ideig és már épp vissza indultam volna a fekhejemhez, amikor Jack távoli kiabálására lettem figyelmes.

– Ezek szerint megesett már a Bocskorral való találkozás – jutott eszembe, majd izgatottan felkaptam magamra az egy jackit és hosszúszárú csizmát, majd a fedélzet felé vettem az irányt.

Szerencsémre jó útvonal memóriával rendelkezem, így hamar megtaláltam a felfelé vezető utat. És pont a legjobb pillanatban érkeztem, mert Jack épp akkor válaszolt Gibbs kérdésére, hogy mi követi őket: Semmi.

– Na találkoztál vele? – szólítottam meg a kapitányt, aki erre rémülten fordult felém.

– Te tudtad? – támadt le azonnal.

– Naná, ezért vagyok jövendő mondó – vágtam rá elvigyorogva. – Egyébként én nem tartom a legjobb ötletnek kikötni azon a szigeten amin ki fogunk kötni – tettem hozzá jelentőség teljesen.

– Miért nem? – kezdett kötözködni Jack karba téve a kezét.

– Azért mert ott előfordulhatnak kissebb... meglepetések – feleltem megfontoltan.

– Szeretem a meglepiket! – vigyorodott el kisfiú módjára Jack, majd ott hagyott engem és Gibbset.

– Minek töröm itt magam azzal, hogy próbálok tanácsot adni, mikor úgysem fogadja meg? – néztem az égre.

– Nos amennyiben jövendő mondó, akkor erre is tudja a választ – jegyezte meg Gibbs mielőtt ő is odébb állt. Igaza volt, tudtam hát. És pont ennek a tudatában mentem utána a kormányhoz.

– Nem jó, hogy ennyit tikolózol a legénységed előtt – jegyeztem meg mellé állva. – Egyszer el kell mondanod nekik – Ő erre felém kapta a fejét, és hozzám fordult.

– Ön mégis mit csinálna akkor, ha csomó balszerencsének köszönhetően olyan kutyaszorítóba kerülne, amiből ha akarna se tudna kikerülni úgy, hogy megússza következmény nélkül – kérdezte tőlem afektálva, és nem kerülte el a figyelmemet a hirtelen hivatalosabb hangnemre váltást. Ugyan semmit sem tudtam kivenni az arcáról, hogy dühös-e rám, idegesítem őt, csak szórakozik velem, vagy úgy gondolja, épp most jött el az őszinte beszéd ideje, mindenesetre ezt én az utóbbinak tituáltam és ehhez igazodva intéztem hozzá a szavaimat.

– Ha én te lennék, biztos őszinte lennék a legénységemmel és vállalnám a kockázatot, hogy az igazság megtudtával ott hagynak engem – válaszoltam tartva a szemkontaktust vele. Végül ő fordította el előbb a pillantását. Közben intett a közelbenlévő Mr. Cottonnak, hogy vegye át a kormányt, majd kicsit félre vonva folytattuk a társalgást, ami utólag visszagondolva egyátalán nem volt hosszú.

– Igen, minden bizonnyal te így cselekednél... de mint azt tudjuk, én nem te vagyok, ennél fogva nem is teszem ugyanazt amit te, ezzel meghagyva neked ezt a kiváló ötletet. Kitudja, hátha még hasznát veszed. Vagy más – modta majd ismét csak felvéve a hülye vigyorát, más vizekre vitorlázott. Én a szememet forgattam, és magamban csak ennyit motyogtam.

– Na, eddig tartott az őszinteség – majd jobb híjján vissza tértem a kabinoba, és azt hiszem elmélkedés közben elaludhattam.