– Bárkinek van bármi kérdése? – kutatott jelentkező kezek után Geller a társaságunkat szemlélve. Mindenki csendben nézett maga elé. – Nincs. Jól van, akkor jó éjszakát kívánok mindegyikőtöknek, adjatok mindent bele a holnapi nap folyamán! – buzdította a csapatot, ahogy felálltunk.

– Köszönjük, önnek is szép estét! – szólt Harvey a székét betolva.

– Ne feledd Glynn, reggel 10-kor te és Green jöttök, rögtön a kilenckor kezdő Brewer meg Holloway után! – címezte az utóbbit nekem, ám épphogy csak fel tudtam fogni a szavait.

– Nem fogom elfelejteni! – mosolygott rá, mielőtt a nő is elhagyta volna a szobát.

Eközben csak ülve bámultam magam elé, az elmém teljesen máshol járt. Vagyis inkább beakadt egy ponton. Valahol a pánik és a hogyan is kell lélegezni kérdés között.

– Penny, itt vagy? – szorította meg csapattársam picit a vállam.

– Hm? – néztem rá kérdőn.

– Azt kérdeztem, itt vagy?

– Ja! – álltam fel gyorsan – Persze, hol máshol is lehetnék? – erőltettem mosolyt az arcomra, majd meg sem várva őt a lift felé siettem.

Megnyomtam a gombot, majd a lábammal trappolva vártam, mintha ezzel siettetni tudtam volna a gépet. Harvey, azonban hamar beért, majd egy szót sem szólva állt meg mellettem. Csilingelés jelezte a felvonó megérkeztét, belépve megnyomtam a hármas számú gombot, a kijárat pedig másodpercekkel később becsukódott.

Lehajtott fejjel tűrtem a kínos csendet, ami körülöttünk izzott. Csapattársamat, azonban gyorsan kiakasztotta a feszélyezett légkör.

– A holnap miatt aggódsz? – fordult felém minden kertelést nélkülözve.

Megálltunk, majd kihasználva a szerencsés helyzetemet kivágtattam a folyosóra. Nem akartam már megint a problémáimmal terhelni őt, neki is voltak saját gondjai. Abban a percben egyszerűen elegem volt magamból. Nagyon.

A szoba kártyával könnyen bejutottam az ideiglenes lakhelyünkre és semmivel sem törődve a fürdőszobába szaladtam, bezártam magam mögött az ajtót. Aztán lerogytam a földre.

A nap folyamán annyira próbáltam minden aggódással való gondolatomat eltemetni, hogy estére egyszerre próbáltak mindannyian utat törni az agyamba.

Miközben Geller az újabb eligazitást tartotta a huszonnégyünknek, az idő alatt az elmém a félelemtől szinte kikapcsolt. Egy ideig tudtam koncentrálni, de miután megláttam a verseny listáját, hogy én és Emily Holloway leszünk az első versenyzők, beindult a pánikolásom. A hetekkel ezelőtti emlékek is előkerültek.

A válogatóról.

Azok voltak azok a meccsek, melyek alapján el lett döntve, kik fognak menni az Országos Teniszbajnokságra. Azelőtt este, mindkét szülőm kijelentette, ha nem kerülök be, többet nem mehetek teniszre, majd csak akkor, ha már én fizetem magamnak. Bekerültem a versenybe, ám utána több kellett nekik. Már a bajnokságot kellett megnyernem, ha folytatni akartam a sportot. Hiába könyörögtem nekik, ne tegyék ezt és igazságtalanok, nem izgatta őket. Nem tehettem semmit.

A saját keresetemből nem tudtam volna fedezni a tanfolyamot. Külön lakásra, valamint kocsira gyűjtöttem, mellette nem fért volna ki a tenisz.

Könnyek zúdultak le ezrével az arcomon. Már nem próbáltam visszatartani őket. Túl sok volt a mai nap.

– Penelope? – tolta le a kilincset Harvey, de bejutni nem tudott. – Penelope, kérlek nyisd ki az ajtót!

– Ne terheld magad velem, csak hagyj békén! – visszhangzott a remegő hangom.

– Nem hagylak békén, oké? Egy csapat vagyunk, a barátod vagyok és örülnék neki, ha végre felfognád, hogy segíteni szeretnék neked! – a végét szinte már kiáltotta.

– Hiszen a legjobb barátod, Robert szülei meghaltak, te meg próbálsz neki segíteni, Harvey! Ma is valahogy szeretted volna vigasztalni szerencsétlent! Mégis milyen bajok az enyéim az övéihez képest? Mondom, csak kell egy kis idő és összeszedem magam valahogy – vettem nehézkesen a levegőt.

– Attól még, hogy mások életében történnek borzalmas dolgok, az nem azt jelenti, a te problémáid nem számítanak. Úgyhogy nagyon szépen kérlek Penny, engedj be, mert aggódom érted!

Gombóc keletkezett a torkomban, ahogy befejezte a mondatot. Az ajtó hangos kattanással jelezte, hogy már nem volt bezárva, neki meg több sem kellett és berontott. Engem a csempéhez simulva talált meg zokogva, mialatt furcsa ziháló hangokat hallattam.

– Ó, Penny! – gyengült el a hangja, majd leült mellém. – Gyere! – szólt, ezután védelmezőn a karjaiba zárt.

– Én... ne haragudj, nem akarlak terhelni... egyszerűen annyira... – dadogtam sírva.

– Jól van, nincs semmi baj, itt vagyok veled! – simogatta a hajam.

– De tényleg nem kell ezt csinálnod... én nem akarom, hogy csak szánalomból csináld és...

– Penny, Penny – sóhajtotta. – Mikor fogod végre megérteni, akár boldog vagy, akár szomorú, én szeretek veled lenni? Ha magadat akarod hibáztatni, az eddigiek alapján nem tudlak benne megállítani, de azt nem tudod megváltoztatni amit én gondolok. Amit én látok. Mert én egy erős, elképesztő lányt látok, akin túl sok nyomás van és persze, hogy sokszor elfárad ezek miatt. De ez nem azt jelenti, ő most rossz ember. Pont ellenkezőleg, Penelope.

Felnéztem rá és hirtelen annyi vegyes érzés kezdett kavarogni bennem, hogy még erősebben zokogni kezdtem. A mellkasának támasztottam meg a homlokom, ott keresve a biztonságot adó pontot.

– Hiszen én meg sem érdemellek téged, Harvey! Meg sem érdemellek, egyszerűen meg sem érdemellek – ismételgettem a mondatot.

– Shh! – zárta szorosabbra az ölelését, ezzel elhallgattatva engem.

A fürdőszobát betöltötte a zokogásom, valamint Harvey nyugtató szavainak a hangja. És a reményé. Amit akkor éreztem. A remény, hogy talán nem egyedül kell végig mennem mindenen. Hanem valakivel együtt.

.
.
.

Sziasztok! Ne haragudjatok amiért eddig tartott ennek a résznek a megírása, de a sulis és egyéb teendők miatt kissé elúsztam :(. Mindenesetre remélem tetszett nektek a fejezet💙!