– Nincs kedved megállni? – töröltem meg az izzadt homlokom futás közben.

– De – vágta rá, úgyhogy a futópályról lemenve egy füves terület felé haladtunk. Vagyis inkább vánszorongtunk.

A lában feladta a szolgálatot és hanyat vágódtam a pázsiton, Harvey meg örömmel csatlakozott hozzám.

– Lehet mégsem 7 kilométert kellett volna lefutnunk reggel – lihegtem a karjaimat széttárva.

– Ja, lehet – hullott nedves haja a homlokába.

– Miért is találtuk ki ezt?

– Én nem tudom, Penny – rázta a fejét.

Azt éreztem, innen nem fogok tudni felállni. Talán örökre itt maradok. A pázsit, Harvey meg én. Jó kis életnek hangzik.

– Ti aztán tudjátok hogyan kell élni! – hallottam meg egy ismerős hangot, mire felkaptam a fejem.

Nora Lincoln, a legjobb barátnőm állt ott teljes nagyságában. Rövid, sötétszőke haja a vállára omlott, szemüvege az orrán pihent és elképesztően nézett ki, mint mindig,

– Nora? – kerekedett el a szemem. Pillanatok alatt visszatért az energiám.

– Penny, jó téged látni! – mosolyodott el a kezét nyújtva, amit örömmel elfogadtam. Egy mozdulattal felrántott, majd magához szorított.

– Izé, az van, kicsit megizzadtam – kértem elnézést a vizes bőröm miatt.

– Le van szarva – paskolta meg a hátamat. – Mondjuk te látszólag jobban bírtad, mint jó barátunk. Nem igaz, Harvey? – húzta fel bal szemöldökét szórakozottan.

– Neked is szia, Nora – motyogta a földbe durcásan már hason fekve.

Barátnőm csak egy nevetéssel nyugtázta a helyzetet.

– Nem is kérdeztem, hogy kerültél ide? Mármint félre ne értsd, eszméletlenül boldog vagyok amiért itt vagy – vigyorogtam rá – csak te nem éppen nyaraláson voltál a szüleiddel?

– Ja, dehogynem. Tegnap, viszont megkértem apáékat, ha már úgyis errefelé jövünk haza, hadd látogassam meg dárga barátnőmet és csapattársát. A szüleim addig beültek egy étterembe, míg beszélek veletek - mutatott az épületek tömegébe. – Vagyis inkább csak veled, mert Mr. Glynn még mindig punnyad.

– Lincoln, ha még egyszer beszólsz, esküszöm elviszlek egészen a hotelig és beváglak ruhástul a leghidegebb medencébe – állt fel morogva.

– Ne feledd Glynn, hogyha én megyek, te is ugrasz velem.

A fejemet lehajtva rázkódtam a röhögéstől, amit esküszöm próbáltam visszatartani, de amikor már fulladás közeli állapotban voltam, kitört belőlem. Nora csatlakozott, Harvey meg végre megeresztett egy mosolyt.

Nora azon személyek közé tartozott, akik szeretnek mindent elviccelni, na meg bármikor mosolyra késztették az embert. A komoly pillanatokban, mindeközben irtó nagy segítségek tudtak lenni. Barátnőm akármikor el tudott szórakoztatni, plusz nagyon szeretett cikizni engem és Harveyt is. Ám azon a napon, mikor sírva kéretszkedtem be a házukba, miután a apám felpofozott egy egyszeri kettes röpdolgozat miatt, megvigasztalt. Később, ahogy 15 éves koromban megjelent az első pánikrohamom, pedig ugyanúgy segített és mindig meg tudott nyugtatni.

Rengetegszer próbáltam tudtára adni, milyen hálás vagyok amiért itt van nekem. Persze a nekem adott szeretete neki annyira természetes volt, ilyenkor csak legyintett. Azt mondta, a barátok nem csak a jó pillanatokban segítenek. A szar helyzetekben ugyanúgy támogatást nyújtanak. Mondjuk ő úgy fogalmazott, ha a barátod a gödör alján van, muszáj seggbe rúgni, hogy ki tudjon mászni onnan. Részletkérdés.

– Hahó, föld hívja Penelopet! – rázott meg egy picit Nora.

– Mi? – eszméltem fel a bambulásomból.

– Azt kérdeztem, kipróbáltad e már a bakelitlemez lejátszót, amiről ódákat zengtél – ismételte meg.

– Ja, öhm igen, a Lana del Rey-es lemezemet tettem be – tűrtem a fülem mögé egy tincset.

– És, hogy szólt? – érdeklődött Harvey-val egy huzamban.

– Jól, csak... – tördeltem a kezem zavaromban.

Hihetetlenül boldog voltam, amiért a keresett pénzemből meg tudtam venni a lejátszót. Természetesen otthon pillanatok alatt kipróbáltam, ám 3 perc után anya berobogott a szobámba. Figyelmeztetett, ha nem állítom le, széttöri a szerkezetet. Elmagyarázta, van fülhallgatóm, amivel nem zavarom a létezésemmel ő és az apám életét.

– Csak? – ráncolta össze homlokát a lány.

– Nem tudom, elfelejtettem mit akartam mondani – füllentettem és tudtam, tisztában van vele, hogy hazudok. Ahogy Harvey is, de egyikük sem firtatta tovább a dolgot. Gondolom kitalálták mi lehet a háttérben, ezért inkább nem erőltették a témát.

Csendben ballagtunk tovább a szállásunk felé. Pálmafák vettek körbe minket, a szélben pedig érezni lehetett a tenger illatát. Viszonylag nyugodt környék volt, csak pár ember sétálgatott a reggeli órákban, ki kutyával, ki egyedül. Persze voltak barátok is, akik boldogan ecsetelték életük fontos történéseit. Láttam pár plakátot, ami az Országos Teniszbajnokságot hirdette, én meg képtelen voltam eldönteni, mosolyogjak e rajta vagy inkább ránduljon görcsbe a gyomrom.

– Gyerekek, akkor én megyek vissza, a szüleim a végén még itt hagynak – állt meg Nora búcsúzkodás közben, ahogy megláttuk a hotel sziluettjét.

– Oké, köszönöm, hogy eljöttél – húztam magamhoz egy ölelésre, a fejemet a vállába nyomva.

– Ez csak természetes – borzolta meg a hajam.

– Én is örülök, amiért eljöttél, még ha szokásodhoz híven jó párszor be is szóltál – nevetett Harvey.

– Bármikor – bólintott. – Apropó, remélem tudod, ha bármi baja esik Penelopénak, az a te hibád és kinyírlak – komolyodott el.

– Tudom – tette a hátamra a tenyerét, a szívem meg őrült dobogásba kezdett. Megint.

– Helyes, akkor megyek is – csapta össze tenyerét barátnőm.

Adott egy újabb ölelést, majd rám kacsintott, ahogy a még mindig mellettem álló fiút szemlélte. Azonnal zavarban lettem, ám ő ezt nem vehette észre, mivel intett egyet és már ott sem volt.