„Az életben néha meg kell állni, ahogyan egy versenyben sem árt fél perc pihenő. Vegyünk példának egy teniszmeccset. Rosszabbul állsz az ellenfélhez képest, ezért kérsz időt, hogy ihass és kifújhatsd magad mielőtt folytatnátok a játékot. És ez teljesen rendben van. Utána, viszont kétszer olyan erősen kell odabasznod a másiknak."

Idéztem fel magamban Nora Lincoln igen bölcs szavait. A barátnőm sosem félt kimondani a gondolatait. Ha ez azt jelentette, van benne egy-két cifra káromkodás, akkor azt is berakta mondandójába. Sokan rossz szemmel nézték ezt, ám én igen hálás voltam neki, hiszen a nehéz pillanatokon mindig átsegítettek az egykor nekem szánt szavai. A jelenlegi eset is ide tartozott.

Húztam egyet a kulacsomból, amit a kiszáradt torkom rendkívül boldogan fogadott. Katherine Day 7 ponttal rendelkezett, én 4-gyel. Tíz pontig játszottuk a meccset és vesztésre álltam. A játszámának hatalmas tétje volt, ugyanis amelyikünk megnyeri, az mehet az Országos Teniszbajnokságra egy másik csapattársunkkal együtt. Alapjában véve jó kapcsolatot ápoltam Katherine-nel, de a győzelem értéke mindkettőnknek ott lebegett a szeme előtt. Pályán kívül barátok, meccs alatt ellenségek. Ez van nem tudtam rajta változtatni, ahogy ő sem. Az eredményen azonban még igen. Nem kellett vesztenem, ha összeszedem magam. Úgyhogy ezt készültem tenni.

Teniszütőmet ismét a kezembe véve indultam vissza a térfelem felé. Jeleztem készen állásomat, mire ő feldobta a labdát, majd szervált. Az adrenalintól kiélesedtek az érzékeim, rögtön rohantam a felém tartó laszti irányába. Sikeresen eltaláltam, magamat és Katherinet is meglepve a hihetetlenül lapos passzommal. 7, 5-re hoztam az állást. A következő percekben, mintha nem is önmagam lettem volna úgy játszottam.

Meg kell nyerned! - ismételtem magamban a mondatot.

El kellett jutnom a bajnokságra, akkor talán egyszer büszkék lennének rám a szüleim. Lehet végre látnák, nem vagyok reménytelen eset. Ezért pedig képes lettem volna bármit megcsinálni.

Az arcomról folyt az izzadtság, ám nem zavartattam magam. 300 másodpercen belül felhoztam a pontokat és 9, 7-re változtattam különbséget. Az én javamra. Felkészültem a nyeréstől elválasztó szervámra, tudva, ezen múlik minden. Ha sikerül, mehetek és büszkék lesznek rám. Ha nem, valószínűleg el kell búcsúznom a tennisztől, mert nem tudnám elviselni anyám és apám csalódottságát. Mikor elütöttem a labdát, sikerült olyan helyre céloznom vele, ahova vetélytársam már nem tudott elfutni, így én kaptam a pontot. Ezzel együtt a csoportunk hatalmas tapsát is. Sikerült. Megnyertem.

– Tisztelt jelenlévők, szeretném bemutatni az Országos Teniszbajnokság 20 év alatti korosztályának két indulóját. Harvey Glynnt – tette a mellettem álló fiú vállára a kezét Baker edző - és Penelope Brewert.

A körülbelül harminc fős társaság elismerően dicsért meg minket, köztük Katherine-nel, aki minden rosszindulat nélkül mosolygott rám. Látszott, fáj neki, hogy nem ő mehet, de azzal is tisztában voltam, örül a sikeremnek, még ha ez azt jelenti, lemaradt valamiről.

– Harvey, Penelope, gratulálok mindkettőtöknek, a holnapi nap folyamán minden fontos információt meg fogtok kapni az indulásról meg természetesen az egész 2 hétről, amit a helyszínen fogtok tölteni – tájékoztatott minket Baker edző.

Egy újabb tapsvihar, majd mindenki elvonult az öltözők felé, egyedül Harvey és én maradtunk a pályán.

– Szóval mi fogunk menni – jegyezte meg hitetlenül.

– Eléggé úgy látszik – bólogattam.

Harveyt 6 éve ismertem, ugyanakkor érkeztünk a csapatba, ám ő már előtte is játszott valahol. Hatalmas tehetséggel rendelkezett és mikor elkezdtem a teniszt, órákon kívül tanítgatott először az alapokra, később trükkökre is. Azóta a tudásom szintje megnőtt, mindezt pedig neki köszönhettem.

– Olyan fura. Mármint érted, mi fogunk menni! – csodálkozott tovább.

– Egyetértek, tök durva – osztoztam ámulatában.

– Figyelj, kérdezhetek va... – kezdte, de félbeszakította a telefonom csörgése.

– Pillanat – tettem fel bocsánatkérően a kezem. Ahogy megnéztem a kijelzőt, félelem lett úrrá rajtam.

Anyám keresett.

– Igen? – suttogtam alig halhatóan.

– Bejutottál? – kérdezték kórusban a szüleim. Semmi köszönés, semmi hogy vagy. Nem, őket csak az eredmény érdekli.

– Igen, sikerült – mondtam, némi reménnyel. Mi van, ha most megdicsérnek, aztán elmondják milyen büszkék rám? Meg azt, hogy mindig is azok voltak, csak képtelenek kifejezni magukat.

– Helyes. Remélem a bajnokságon is így fogsz teljesíteni. Értve? – szólt apa türelmetlenül.

Ledermedtem. Semmi elismerés. Semmi.

– Penelope válaszolj, ha kérdezlek! – komorodott el.

– Bocsánat, megteszek minden tőlem telhetőt! – csuklott el a hangom.

– Arra többre lesz szükség, lányom – ezzel fejezte be a hívást.

Gyomorgörccsel álltam meg egyhelyben, a testemben rázkódást éreztem.

– Penny, minden rendben van? – érintette meg gyengéden a karomat Harvey.

– Aha, persze, most viszont megyek átöltözni. Majd találkozunk! – köszöntem el és elrohantam az öltöző felé.

Haza semmiképpen nem akartam menni. Annyit tudtam, valahova muszáj, hogy kisírhassam magam és az itenni mosdó nem bizonyult megfelelő helynek, mert perceim voltak zárásig. Gyorsan kikaptam ruháim a szekrényemből, átcseréltem az izzadtakat, ezután már mentem is a kijárat felé. Azt hittem tudom tovább tartani a könnyeimet, de ahogy kiléptem a csendes utcába, feladtam. Próbáltam visszafojtani őket, ám sikertelenül jártam. Annyira remegtem minden porcikámban, egyszerűen kénytelen voltam megtámaszkodni egy oszlopban.

– Penny! - figyeltem fel Harvey kiáltására. Önkéntelenül is felé fordultam mikor odaért. – Jól... - fürkészte az arcomat, azonban észrevette a maguknak továbbra is utat törő könnycseppeket – vagy?

Hazudhattam volna. De minek? Úgyhogy megráztam a fejem, majd leroskadtam a földre.

– Hé, bármi is történt, segíthetek megoldani – guggolt le mellém, az államat puhán felemelve. – Gyere! – szólt nyugodtan és a karjaiba zárt.

Bár legjobb barátok nem, de régóta ismertem őt. A kezdetektől kedves srácnak tartottam, ennek ellenére nem gondoltam volna,  majd egy nap a hátamat simogatva próbál megnyugtatni. Most mégis ezt tette.

– Nem kell megosztanod velem semmit, ha nem szeretnél – kereste a tekintetem. – Ha viszont kell bármi, ne félj szólni!

– Köszönöm – töröltem meg a szemem.