Még mindig a tegnapi nap eseményei járnak a fejemben. Meséltem neki róla. A mostani szerelmemnek, a voltról. Be kell vallanom, kissé furán érintett visszaemlékezni rá, azokra a nyári napokra, amiket együtt töltöttünk. Jól esett, kellemesen, de elmúlt. Ahogyan azt neki is elmondtam. Hazajöttemmel találkoztam vele, és még azt is elfelejtettem, hogy felkeressem például Facebookon, pedig anno megígértem Diegonak, hogy meg fogom tenni. De ez van, Tod csákányai erősen fúródtak aznap a mellkasomba.

Tudom, hogy szeretem őt, eddig is tudtam, de a tegnapi nap után csak még jobban tudom. Diego soha nem ébresztett fel bennem olyan kínos érzelmeket, mint ő. Tőle sose remegett meg a hangom, nem éreztem összeütközni a térdeimet, miközben elhaladt mellettem... Nem bizseregtem a leheletétől. Diego csak jókor volt jó helyen, elvitt minket a hangulat, és egy tipikus nyári szerelem lett belőle. Gyors lefolyású.

Sóhajtok egyet, felesleges már ezen rágnom magam. Nem is értem, miért teszem. Azt sem tudom, hogy jó ötlet volt-e mesélnem róla, nem tudom, hogy hogyan eshetett ez neki... Látszólag nem tűnt a legboldogabbnak, de örülök, hogy nem akadt ki.

– Hé, Eric! – kiáltok fel, hátha meghalja és bejön. Éhes vagyok és lusta, jó lenne, ha készítene nekem egy szendvicset. Semmi válasz. – Eric! – ismételten semmi reakció.

Na jó, most lemegyek, de ha ott fogja nézni a nappaliban a tévét, esküszöm, hogy lecsapom!

El is indulok felkeresni a híres bátyámat, ám legnagyobb megdöbbenésemre sehol sincs, ahogyan Avery sem. Anyáékat megszoktam már, hogy csak úgy felszívódnak, de hogy ők is...

„Merre vagy?" – írok Ericnek egy SMS-t. Semmi kedvem visszahozni az ufóktől, ha véletlenül ők rabolták volna el.

"Ugriparkba hoztam a hercegnőt, mondtam is, mielőtt elmentünk... "

Akkor mondtad – lépek ki az SMS applikációjából. Kissé sértettséget érzek. Ha mondta volna, és én tényleg hallottam volna, akkor biztos, hogy nem itthon maradok, hanem elmentem volna én is velük. Imádok ott lenni.

De mindegy is, ha már így alakult, akkor csinálnom kellene valamit. Leülök a kanapéra, és elkényelmesedem. Könnyebb így gondolkodni. Át kellene hívnom Iant és Tomot. De mintha úgy emlékeznék, hogy mindkettőjük valami randit magyarázott volna. Ahj. Megint a nők miatt lennék lepasszolva, ezért meg sem próbálom.

Hirtelen egy egész jó gondolat szökik a fejembe, úgy vagyok vele, miért is ne. Elvégre mindig csak én vagyok nála. Ráadásul szeretném, ha látná, hol lakom, szeretném, ha érezné, hogy beengedem az életembe. Elmosolyodom, és már írok is Todnak egy SMS-t.

"Itthon vagyok egyedül, ha ráérsz gyere át, unatkozom... ;) "

Elharapom az ajkam, ahogy rányomok a küldés gombra. Olyan, mintha amiatt hívnám meg. Mondjuk a szöveg végén lévő kacsintó emoji is. Már csak az hiányzik, hogy egy kis rózsaszín topban és rövidnadrágban várjak itt rá.

Felnevetek a gondolattól, azonban az elképzelés korántsem riaszt el, mi több talán kissé fel is hegyezi a füleim. Én és Tod. Együtt az én házamban. A szobámban. Hmm. Őszintén jelen pillanat szerint az se bánnám, ha a mai nap szexelnénk. Legalább látnám őt ebben a környezetben is. Sokkal személyesebb lenne, tényleg olyan, mintha teljesen az enyém lenne. A festményeim előtt, amik a szekrénynek vannak támasztva. Eltakarom az arcom zavaromban. Tetszik az ötlet. Azt akarom, hogy az üres, még nem használt, de már előkészített vásznaim lássák, ki lesz az, akit meg kell személyesíteniük. Minden apró márványos bőrét is beleszámítva. Ez is egyfajta izgalom, igaz?

„2 perc és ott vagyok"

Hátra vetem a fejem izgalmamban. Ez az első alkalom, hogy ilyet csinálok, és talán nem hazudok, ha azt mondom, hogy tetszik ez a helyzet...

El sem hiszem, hogy milyen üzenetet küldött nekem. Ahogyan azt sem, hogy tényleg nem telik el sok idő, már a házuk előtt is parkolok. Az első kert szép kidolgozottságára leszek figyelmes. Rendezett, igényes, annak ellenére is, hogy tombol a tél. Aranyos, ízléses kerti díszek, apró kis törpék köszönnek felém. Illetve a hatalmas ház, amitől mindig eltátom a szám. Gazdag kölyök. Én lakásom egy egérlyuk emellett. Persze otthon... Na, mindegy.

Ahogy végig nézek a térkövezett feljárón észreveszem, hogy egyik korábban itt látott autó sem áll itt. Ericé sem. Szóval nincsen itthon, még elbújva sem. Chad hiába írta, hogy egyedül van, mégis tartottam ettől egy kicsit. Bakancsommal fellépek az ajtó előtti három lépcsőfok legtetejére, majd mutatóujjammal rányomok az apró, kékes gombra, amin egy vonalrajz díszeleg egy csengőcskéről. Simán el tudom képzelni, hogy ez Chad műve.

A csengő kellemes hangja felcsendül, még a fehér, lakkozott ajtó előtt is halkan hallani. Ahogyan Chad kiáltó hangját is, hogy pillanatokon belül ajtót nyit nekem.

Siethetne. Hideg van. És még a hosszú, fekete kabátom sem melegít semmit.

– Szia! – tépi fel az ajtót, széles vigyorral az arcán. Egy laza, szürke melegítőt visel, fehér zoknival, papucs nélkül és egy halvány színekből készült batikolt pólót. Biztosan ezt is ő készítette.

– Szia – mosolygok vissza rá. Izgatottan megragadja a kezemet, úgy húz beljebb az ajtón.

– Gyere, ezt vedd le – köti ki a kabátomat, ki is gombolja, és lehúzza rólam.

– Oké... – motyogom, miközben kiveszem a kezeimet belőle. Amikor véglegesen megszabadulok tőle, ő felakasztja az ajtó melletti, tükrös fogasra. Régen voltam itt. Sok minden változott.

– Ezt is – guggol le elém, és elkezdi kifűzögetni a bakancsomat. Ijedten pillantok le rá. Beindulok ettől a póztól.

– Megoldom, nyugi már – húzom fel. Felvonja a szemöldökét, egy ideig méregeti a zavart fejemet, aztán vállat vonva otthagy, mondván, hoz nekem papucsot.

Felsóhajtok. Miért ilyen kínos ez? Hiszen nem most először vagyunk kettesben, nálam szinte napi rendszerességgel lógunk, ám ez valahogy mégis teljesen más. Túl komoly. Túl intim. Meg fogok halni, olyan hevesen dübörög a szívem. Őrültek módjára üti a mellkasomat, menekülne a kellemetlen szituációból. De nem csak ő. Én is.

Féltérdre ereszkedek, úgy kezdem el kifűzni az egyik bakancsomat, hogy majd ki tudjak belőle lépni. Nem gondoltam át rendesen ezt a dolgot. Ha tudom, hogy le kell vennem a cipőmet is, akkor rövidszárú bakancsot veszek fel. Vagy sportcipőt.

Még a jobb lábammal sem végzek, amikor megpillantom magam előtt a piszkos fehér zoknikba bújtatott csámpás lábfejeket.

– Bocsi, sietek – hadarom, ujjaim gyorsabban mozognak a cipőfűzőn. Választ azonban nem kapok, csak a visszafojtott lélegzetét hallom. Felvont szemöldökkel nézek fel rá. – Mi bajod van? – kérdem, látva, ahogyan befogja a saját száját, csillogó szemekkel pedig engem kémlel. Ez ijesztő.

– Semmi-semmi! – legyinget azzal a kezével, amiben a fekete gumi papucsot tartja. Gyorsan hátat fordít nekem, háta megemelkedik, majd visszaernyed, aztán visszafordul felém. Arca még így is kipirosodott.

– Komolyan, mi bajod van már? – nevetem el magam, miközben lábat cserélek. Röhejes, ahogyan viselkedik. Mint valami őrült rajongó, aki az imádott hírességét látja.

– Mondom, hogy semmi! – csattan fel, csücsörített szájjal. – Csak... Izé... Öhm... – Visszatért a dadogása, remek. – Csak... Így térdelve eszembe jutott, hogy... Pont ilyen lenne, ha... Tudoooood.

– Nem, Chad, nem tudom – mosolygok fel rá, amin csak jobban elpirul.

– Ha megkérnéd a kezem – harapja be erősen az alsó ajkát, a puha hús érzékenyen kivörösödik.

Nagyot nyelek, arcom lángokban áll. Miket beszél ez?!

Vörösen játszó arca csak még jobban megdobogtatja a szívem.

– E...Esetleg kérsz valamit? – Végre sikerül össze szednem magam, és megpróbálom elterelni a témát. Mert igen, ahogyan az előbb ott térdelt előttem, olyan volt, akár egy mesebeli herceg, aki másodperceken belül előveszi a zsebéből a bársonydobozt, ültet a térdére, és kéri meg a kezem, vele együtt azt is, hogy haláláig vele legyek. Kínos, ha úgy gondolom, már most igent mondanék neki?

Nemet int a fejével, felkel, és csak áll előttem. Eszembe sem jutott, hogy ennyire nem fogja tudni, hogy mi legyen. Úgy tűnik, most nekem kell irányítanom.

– Jó, akkor gyere, megmutatom a szobámat... – Sejtelmes mosolyra húzom közben a szám. El is indulok, ő pedig amilyen gyorsan tud, úgy követ. Léptei hangja mögöttem szinkronban hangzik a szívemmel. Normális ez?

Felérve az emeletre úgy döntök, hogy megvárom őt. Rápillantva el kell döntenem, hogy a mai szerelése irigylésre méltó. Túl jól áll neki. Szokás szerint talpig feketébe van, mégis ez az oversize fekete pulóver és az annál szűkítebb nadrág olyan jól passzolnak egymáshoz, hogy a szó szerinti értelemben kifutót érdemel. Akaratlanul is nyelnem kell. Nem sokszor fordul elő velem életem során, de talán most, ebben a pillanatban, még ha percek múlva nem is, de kívánom őt. Túl szexi.

Intek neki a fejemmel a szobám ajtaja felé. Nem is tudná eltéveszteni. Szépen kidekoráltam azt az unalmas falapot. Lefestettem sötétzöldre, mintha csak egy bokor lenne, és rá festettem több helyre is vörös, illetve rózsaszín rózsákat. A levelekhez megalkotásához egy világosabb zöld segített, jól nézett ki a két szín egymás mellett. Élethűbb hatást keltett. Ezeken kívül az ajtóm felső részét úgy készítettem el, mintha csak belelesnél a bokorba, ami sötét. A sötétségbe pedig az én nevem van írva fehérrel. Pontosabban a kedvenc becenevem, amit előszeretettel használok. Chaddy.

Magam mellé nézve megragadom tétlen kezét. Egyem meg, olyan, mint egy elveszett kiscica. Kinyitom a barlangomhoz tartozó bejáratot. Mint egy titkos kert.

– Érezd magad otthon – huppanok le az ágyamra.

Meg sem hallja, amit mondok, vagy csak nem reagál rá. Láthatóan tekintetével körülnéz, és meg is ragadja őt az egyik festményem. A madaram. A kék szajkóm. Egyenesen az ágyammal szemben támasztottam ki, tegnap este festettem, mivel nem tudtam aludni. Ő az én kedvencem. Nagyon sok változatot készítettem már róla.

– Tetszik? – kérdezek rá mögé sétálva. Egy ideje csak azt lesi.

Bólint. Elmosolyodva felsimítok a hátán, és úgy bújok belé. Pontosabban a háta közepébe lehelek egy csókot.

– Miért pont egy madár? Vagy ez csak egy random festmény?

– Nem – nevetek fel egy picit. – A kék szajkó az én lélekállatom. Szeretem őt, és hogy miért pont ő? Hm – gondolkozom el egy kicsit –, nincs nagy jelentősége. Szeretem ezt a színt, ő pedig ilyen színű. Ráadásul minél többször megfestem, annál jobb és élethűbb lesz.

Akárcsak te – folytatom a mondatomat belülről. Minél jobban megismerem, napról-napra, óráról-órára annál igazibbá válik nekem.

Észre sem veszem, hogy karjaim közül elszökik a többi vászonhoz, mindegyiket egyesével meglesegetve. Tetszik, hogy ennyire érdeklődő. Talán... Legközelebb nekem is többet kellene érdeklődnöm az ő hobbija felé. Biztosan nagyszerű házakat tervez.

Hagyom egy ideig nézelődni, és ő, mintha csak egy galériát járna végig úgy viselkedik. Azonban ez egy idő után unalmassá válik számomra, ezért úgy döntök, hogy magamhoz hívom.

– Tod, ide tudnál jönni?

Valahogy teljesen más világ a szobája. Olyan, mintha a lelke teljes valója kivetülne egy helyiségre. Varázslatos. Elkápráztat. Pedig aztán eléggé analfabétának számítok a művészetek terén. Talán az egyetlen művészi vénám az, hogy egy évig tanultam zongorázni. De nem hiába hagytam abba.

Chad azonban bámulatos. Már a versenyen is pont ezért tűnt fel először az ő festménye. Elvont, kissé sötét, elgondolkodtató, modern.

– Persze, mi az? – teszem le a kezemből az aprócska vásznat, amin egy emberi szív díszelgett. Hihetetlen élethűséggel. Vagyis csak sejtem, hogy az, élőben még nem láttam egyet sem.

Chad az ágyának a sarkánál áll, csak ekkor veszem észre a sok megszáradt festékfoltot a parkettáján. Tényleg sokat festhet. Elámít. Az ember ki se nézné belőle, mennyire elhivatott tud lenni valami iránt.

– Nem szeretnél velem is foglalkozni? – csimpaszkodik a nyakamba, amikor elé érek. Nyelek egyet, és csak akkor értem meg, mire gondol, amikor közelebb simul a testével hozzám.

Azt gondoltam, én vagyok túl perverz, túl kanos, amiért az SMS-e után arra gondoltam, szexelni hívott át, de úgy tűnik, nem. Chad igenis akar engem. Érzem a nadrágján keresztül.

– Féltékeny vagy a festményeidre? – vonom fel a szemöldököm, kezeimet gyengéden simítom karcsú derekára.

– Iden! – cukiskodik, és lábujjhegyre állva édes csókot nyom a számra. Eszemben sincs ellenkezni, ugyanúgy viszonzom a tettét, mitöbb azonnal el is mélyítem.

Chad egészen eddig félős volt a témával kapcsolatban, szóval muszáj kihasználnom, hogy most ő akarja. És ki vagyok én, hogy ne adjam meg neki, amire vágyik?

Hevesen faljuk egymás ajkait, nyelvemmel az övéjét simogatom. Szorosan tart, én is mindenféle gyengédség nélkül rántom közelebb magamhoz, hogy a testünk minden kis apró porcikája összeérhessen.

Érzem a keménykedő férfiasságát az enyémnek nyomódni, ez pedig elmondhatatlanul felizgat. Ki hitte volna, hogy Chad ilyen is tud lenni?

– Gyere! – lök az ágyra egyetlen mozdulattal. Meglepődve, mégis vigyorogva huppanok le, lélegzetem zihált. Csakúgy, mint az övé. Arca gyönyörűen pozsgás, szeplői boldogok, aranykalászra emlékeztető pillái Napfényként ragyognak.

Annyira kívánatos ilyenkor.

Lekapja magáról a batikolt pólóját, így végre ismét láthatom a vattacukor rózsaszín, apró mellbimbóit fehér bőrével kontrasztban. Akarom őt. Durván.

Szinte azonnal az ölembe ül, velem szembe fordulva. Nyakamat ismét átkarolja, és egy újabb heves csókba invitál. Immáron a csupasz derekára marok, erősen markolom a puha bőrt. A melegítője korcát megtalálva az ujjaimmal pedig benyúlok, megmarkolom a szexi félgömböt.

– Áú! – szisszen fel rá, amin muszáj elmosolyodnom. Nagyon édes ilyenkor.

– Ne haragudj – duruzsolom az ajkaira, amit aztán gyengéden meg is harapok neki, ezt követően pedig apró puszikat nyomok rá.

Ekkor elválik tőlem, huncutan a szemembe mosolyog, majd a nyakamat lepi el édes, izgató csókokkal.

A számból azonnal felszökik egy mély, hörgésszerű nyögés, a fejemet hátravetem, hogy jobban az érzékeny részemhez férjen. Puha ajkaival végig szánt a bőrömön, meleg lehelete csiklandoz, pajkos nyelve felizgat.

Hatalmas játékos ez a Chad, de baszok rá, amíg ilyeneket tesz velem.

– Ó, Istenem! – nyögöm, amikor megszívja a nyakamat. A farkam is rándul egyet, érzem, egyre keményebb. De nem csak én, ő is. Ezt pedig imádom.

A kezemmel továbbra is a fenekét markolom, masszírozom, míg a másikkal beletúrok a gyönyörűen csillogó szőke hajába. Kicsit tépem is neki, de ahogy érzem, nem bánja. Csak jobban beindul, hevesebben harapdál, puszilgat, ágyékát is egyre sűrűbben dörgöli hozzám.

Aztán megcsörren a telefonja.

-----------------

Hurrá, ismét csütörtök! 🥰🥰

Újabb kissé fluffosabb, huncutabb fejezet, de mint már 
tudjuk ez valaminek az előszele :D 
Vajon ki hívta Chadet? 👀 

Vajon mikor jut eszébe Todnak, hogy amúgy ő szakítani akart vele? 👀

Egyébként nagyon szépen köszönjük a sok vote-ot és kommentet az előző fejezetre/fejezetekre, teljesen elképedtünk, és nagyooon motiválttá tett minkeet! Képtelenek vagyunk eléggé kifejezni a hálánkat felétek! 🥺

Kérlek, ha itt jártál ne felejts el csillagozni és/vagy kommentelni❤️

Találkozunk jövő héten! ❤️❤️